Drábik János blogja
Világösszefogás a terrorizmus ellen az igazságos békéért
április 28, 2011
Lehet-e erőszakmentesen, békés eszközökkel küzdeni a terrorizmus ellen? Mivel az egyes ember, az emberi közösségek, valamint az emberiség egésze számára a legnagyobb érték az emberi élet, ezért érezzük az egyéni és kollektív önvédelemhez való jogot mindenki által feltétlenül betartandó emberi jognak és politikai szabadságjognak. Vajon az egyéni és kollektív önvédelemhez való jog az egyéni és kollektív életvédelem részét képezi-e vagy se? Felhasználhat-e valaki akár erőszakos eszközöket is, ha erőszakkal törnek az életére? Hogyan viszonyul a félelemhez való jog az önvédelemhez való joghoz? Van-e joga valakinek akár erőszakkal is védekeznie, ha úgy látja, hogy reális veszély fenyegeti életét?
Álláspontunk szerint a félelemhez való jog az önvédelemhez való jog részét képezi. A valós félelem és veszély feljogosít-e azonban valakit arra, hogy a fenyegetettséggel arányos módon megelőző erőszakot alkalmazzon élete védelmében? Mindez hogy viszonyul az univerzális és nem relativizálható erkölcshöz, a feltételen erkölcsi parancsot jelentő kanti ’kategorikus imperativuszhoz’?
Az önvédelem univerzális erkölcsnek megfelelő szabálya az, hogy életveszély esetén a megtámadott fél élete védelmében elvileg minden rendelkezésére álló lehetőséget igénybe vehet. Az erőszak alkalmazásának és a hadviselés gyakorlatának az erkölcsi megítélése azonban lényegesen eltér, attól függően, hogy harcoló felek veszítik-e el életüket, vagy pedig ártatlan polgári lakosok lesznek az áldozatok. Ha a fegyveres erőszak során – nem szándékoltan, de az elkerülhetetlennek vélt járulékos hatásba felelőtlenül, nagyfokú gondatlansággal beletörődve – ártatlan emberek is életüket veszítik, akkor már egy harci cselekmény nem kívánatos következményeiről van szó.
Széles-körben elfogadott nézet szerint a terroristák szándékosan támadnak kívülálló polgári lakosokat, akik véletlenül válnak célpontokká és áldozatokká. A találomra kiválasztott áldozatok megölését céljaik elérését szolgáló eszköznek, vagyis megengedettnek, és az esetek többségében kívánatosnak is tekintik. Mindkét esetben tehát ártatlan kívülállók haláláról van szó. A megítélésük mégis élesen szétválik. Ennek oka az, hogy kulcsszerepe van a szándéknak. A terroristák, akik találomra és szándékosan ölnek, erkölcstelenül járnak el, megszegve az univerzális morál parancsait, ezért bűnösnek, vétkesnek és büntetendőnek tekintendők ártatlan áldozataik megöléséért. Jogi megítélés szerint előre megfontoltan ölnek, tehát szándékos emberölést, illetve gyilkosságot követnek el.
Akik viszont válaszolnak a terroristák által végrehajtott erőszakra, arra hivatkoznak, hogy ők csak a terroristák ellen lépnek fel, illetve azon államok és politikai rendszerek ellen, amelyek támogatják a terrorizmust. Amikor a terrorista cselekményekre válaszolva ártatlan kívülállók is életüket vesztik – még akkor is, ha ez a tragikus fejlemény előrelátható volt – ők nem gyilkoltak, hanem elkerülhetetlennek vélt mellékhatásként erkölcsileg indokolt és jogos akcióban ölték meg áldozataikat. A lényeg itt az, hogy nem ált szándékukban ártatlan civilek megölése még akkor sem, ha halálukkal számolni lehetett vagy számolniuk kellett volna. Ők csupán gondatlanul beletörődtek ebbe a lehetőségbe.
A terrorizmussal foglalkozó tudományos irodalomban ezt a kettősmegítélést „a kettőshatás doktrínájának” (Doctrine of Double Effect, DDE) nevezik. Ennek a nézetnek a követői azt állítják, hogy akik az elsődleges terrorizmusra válaszoló másodlagos erőszakkal okozták ártatlanok halálát, azok erkölcsi szempontból nem elítélhetően jártak el, s ezért nem felelősek és nem büntethetőek a harcban nem résztvevő civil személyek haláláért. Ezt a kérdést elemezte Camilo C. Bica „Terrorizmus és válasz: Vizsgálódás a nem harcoló felek megölésének erkölcsi megítélése vonatkozásában” (Terrorism and Response: A Moral Inquiry into the Killing of Noncombatants) című tanulmányában, amelyet 2004-ben tartott tudományos tanácskozás számára készített. A szerzőnek az a tétele, hogy ártatlan kívülállók megölése egy terroristatámadásban vagy egy erre válaszoló erőszak nem szándékolt következményeként erkölcsileg egyenlő megítélés alá esik. Mindkettő erkölcsileg elítélendő. Egyik sem tekinthető háborús cselekménynek, hanem mindkettő gyilkosság. Bica megkülönbözteti a járulékos erőszakot a véletlenszerű öléstől, és a kívülállóknak a meggyilkolásától, amely annak ellenére előfordulhat, hogy megteszik az ésszerűen elvárható óvintézkedéseket.
Etikailag megalapozott igény másokkal szemben az, amely egyben megköveteli, hogy a többi ember ezt a megkülönböztetéshez való jogot tiszteletben tartsa. A privilégiumhoz, vagyis az előjoghoz már nem kapcsolható az az igény, hogy annak betartását mindenki más a kötelességének tekintse. A legfontosabb emberi jogok közé tartozik az élethez és a szabadsághoz való jog. Ez olyan alapérték, mint például az, hogy egy hagyományaihoz ragaszkodó nemzeti közösség tagjaként élhessünk, amely nemzeti közösségnek nemcsak területi integritása, de politikai szuverenitása is van. Az egyes embernek tehát joga van ahhoz, hogy egy állampolgári közösség tagja lehessen. Valamennyi embernek elidegeníthetetlen joga, hogy ezeknek az alapjogoknak érvényt szerezzen egyéni és közösségi önvédelem útján, ha ezeket a jogokat megszegik vagy fenyegetik. Az alapvető jogok az emberi méltóság érvényesítését jelentik, és azok erkölcsi világrendünk szerves részét alkotják. Ezek a jogok kifejeződnek a már hivatkozott kanti erkölcsi impretivuszban. Ezek a jogok és a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségek azonban nem tekinthetők abszolútnak. Konfliktus esetén ezeket felülírhatják a még fontosabb, életbevágó jogok és kötelezettségek.
További fontos szempont, hogy önvédelmi válasz esetén az erőszak (beleértve az emberi élet kioltását is), és a háború elfogadható és igazolható eszköz-e olyan helyzetekben, amikor súlyosan megsértik az alapvető jogokat. Ilyen helyzet lehet egy pusztító erejű támadás. Az erre adott válasznak az erkölcsi igazolása attól függ, hogy a támadó fél mennyire jogellenesen sértette meg az áldozat fundamentális jogait, és vette semmibe ezen alapvető jogok tiszteletben-tartására vonatkozó kötelezettségét. Az agresszív támadásra adott válaszban már minden egyenlő, minden eszköz megengedett, mind az egyéni, mind a csoportos, mind pedig a nemzeti önvédelemben. Az agresszió elkövetésével elfogadhatóvá válik az agresszor élethez való jogának, mint abszolút erkölcsi értéknek, a mellőzése. Egy ilyen szankció megengedett függetlenül attól, hogy az agresszor tudatosan és szándékosan, vagy pedig erőszak hatására, nem szándékosan cselekedett. Ilyen esetben lehet a halált okozó erőszak és a háború is igazolható válasz, mert az önvédelem során – mint már utaltunk rá – minden egyenlővé válik.
A hadviselés még akkor is, hogy ha az a terrorizmusra adott válasz, a nemzetközi jog szabályozása alá esik. Az igazságos háborúról szóló elmélet és számos nemzetközi egyezmény, szerződés és megállapodás tartalmazza a háborúra vonatkozó nemzetközi jogi ismérveket és szabályokat. Ezeket a kritériumokat két fő csoportra lehet osztani: az egyik arra vonatkozik, hogy mikor lehet háborút indítani, a másik pedig arra, hogy hogyan kell a háborút folytatni, milyen hadviselési szabályokat kell betartani. Igazságos a háború, ha az egy agresszióra adott arányos válasz. A hadviselés módja pedig akkor tekinthető erkölcsileg elfogadhatónak, ha az a háborúban résztvevő civil személyeknek nem okoz sérelmet, és nem veszélyezteti az életét.
Erkölcsi megítélés szempontjából mind a két ismérv fontos. Egy igazságos háborúban mind a két követelményt teljesíteni kell. A háborúban részt nem vevő polgári személyek megölése súlyosan elítélendő gonosztett, és ezért feltétlen tilalom alá esik, tekintet nélkül arra, hogy szolgálhat-e valamilyen „nagyobb jót” hosszútávon. A háborúhoz való jog követelményeinek a teljesítése vagy nem teljesítése értékítélet, vagyis arra kell válaszolnunk, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak tekintjük. A hadviselés mikéntjének a megítélése attól függ, hogy a hadviselő fél különbséget tesz-e a nem harcoló felek vonatkozásában, és ad-e lehetőséget arra, hogy az ártatlan polgári személyek élethez való joga ne szenvedjen sérelmet.
Michael Walzer az igazságos és igazságtalan háborúkról írt munkájában megteszi ezt a különbséget, és elismeri, hogy egy igazságtalan háborút is lehet a civil lakosság életét megóvó igazságos módon viselni. A kívülálló civilek igazságos háború esetén sem vesznek részt a harcokban. Ha nem alkalmaznak velük szemben életkímélő megkülönböztető intézkedéseket, akkor a haláluk igazságos háború esetén is gyilkosságnak, szándékos emberölésnek tekintendő.
Ehhez hasonlóan emberiségellenes bűncselekménynek tekinthető, ha a háborút olyan politikai, vallási vagy társadalmi célokból folytatják, amelyek a terrorizmusra jellemzőek. A háborúra vonatkozó nemzetközi szabályozás szerint még az igazságtalan háborúk is megkülönböztetést alkalmaznak a kívülálló, nem harcoló személyekkel szemben, és sértetlenséget biztosítanak számukra. A terrorizmus – a háborútól eltérően – tudatosan vállalja ártatlan kívülálló személyek megsebesítését vagy megölését. A megkülönböztető bánásmód és a sértetlenség biztosítása a nemzetközi jogilag szabályozott hadviselés kettős követelménye, amely elválaszthatatlan egymástól. Aki ezt megszegi, legyen az egyén, csoport vagy állam, olyan magatartást tanúsít, amely a terrorizmus legfőbb jellemzője, ’differentia specificája’, döntő megkülönböztető jegye. Ez az, ami megkülönbözteti a háborút a terrorizmustól, és egy háborúban az élet kioltását a szándékos gyilkosságtól.
Nem érinti a háborúnak az általános megítélését, ha a gyilkosság és az emberiség elleni bűncselekmények elkövetése erkölcsileg zavarodott egyének elszigetelt cselekedeteinek minősül. Ha azonban az ilyen cselekedetek nem alkalmi eltévelyedések, hanem a háborús cselekményeket irányító politika vagy stratégia részei, akkor ezt a hadviselést már nem lehet a háború nemzetközi jogilag szabályozott kategóriájába sorolni, és háborúnak tekinteni. Lehetséges igazságtalan háborút igazságosan folytatni, de nem lehet igazságtalan módon igazságos háborút viselni.
Bármely emberi élet kioltása erkölcsileg súlyos megítélés alá eső tett. Az ilyen következményekkel járó háborús cselekménynek rendelkeznie kell olyan nyomós erkölcsi okkal, amely megengedhetővé teszi szükséghelyzetben az emberi élet kioltását is. Ki kell elégítenie mind a háború indítására, mind a hadviselés módjára vonatkozó erkölcsi követelményeket. Ezeknek a követelményeknek nem csupán magyarázatoknak, de alapvető szükségletekre, létérdekekre és magas-rangú, nemes értékekre támaszkodó alapos igazolásoknak kell lenniük. A háborús cselekményt erkölcsileg jól alá kell támasztaniuk, vagy etikai értelemben egyforma mércét alkalmazva, semlegesnek, tárgyilagosnak és pártatlannak kell lenniük.
Még egymással ütköző elvek és értékek esetén sem szabad felfüggeszteni az egyetemes erkölcs parancsait sem háborúban, sem más összecsapásban. Az erkölcstelen magatartás soha nem elkerülhetetlen, vagy megengedett, vagyis nem léteznek szükségszerű gonosztettek. A morálisan kellően alátámasztott, erkölcsileg megengedett tetthez nem kapcsolódik felelősségre-vonás és büntethetőség.
Egyre többen hivatkoznak arra, hogy a terrorizmusra válaszoló erőszak során nem lehet kikerülni a nem szándékolt, járulékos következményeket. Különbséget tesznek a terrorizmus szándékos, és a válaszoló-erőszak járulékos, nem szándékolt következményei között. Alapos elemzés azonban kimutatja, hogy mindez csak megtévesztést szolgáló ürügy a megtorlás vagy a bosszú racionalizálására. A válaszoló-erőszak nyomán is ártatlan kívülállók megölésére kerül sor, ha mellőzzük a polgári lakósok védelmét szolgáló erkölcsi parancsot politikai és hadviselési célok elérése érdekében. Mind a terroristák, mind a terrorizmusra válaszolók, megszegik a kívülálló ártatlan személyeknek az életéhez való jogát, és nem tesznek eleget annak a kötelezettségüknek, hogy ezeket az alapvető jogokat minden körülmények között tiszteletben tartsák. Mindketten felelősek, és elveszítik azt a jogukat, hogy önvédelemre hivatkozva erkölcsileg igazolhassák ártatlanok halálát okozó eljárásukat. Tettük nyomán mindkettőjüknek számolniuk kell az erkölcsi elítéléssel, a megtorlással és a büntetéssel. Erkölcsi szempontból nincs különbség, hogy terrorista cselekmények során vagy a megtorlás járulékos következményeként ölnek meg ártatlan embereket. Az élet kioltása mindkét esetben egyforma megítélés alá esik. Egyiket sem lehet háborús cselekménynek tekinteni. Sem a terroristák, sem az arra válaszolók, nem háborús felek, ezért, ha megölnek ártatlan kívülállókat, akkor gyilkosságot elkövető bűnözőknek minősülnek.
Ha háborús cselekmény során elkerülhetetlen ártatlan kívülállók életének véletlenül vagy akaratlanul való kioltása, akkor végső soron vagy minden háborút el kell ítélnünk – azaz be kell tiltani a háborút –, vagy pedig tartózkodni kell a háborús cselekmények erkölcsi minősítésétől. Háborús cselekmény során a terroristák megölése megengedett. Az adott cselekmény helyesnek vagy helytelennek, megengedhetőnek vagy megengedhetetlennek való minősítése attól függ, hogy miként írjuk le az adott cselekményt és a vele kapcsolatos szándékokat. Az erkölcsi értékeléshez elengedhetetlen az esemény helytálló, tárgyilagos leírása, amely megköveteli az előítéletek, az ideológiai elfogultságok és a nyelvi manipuláció maximális félre-tételét még akkor is, ha teljes mellőzésük nem lehetséges.
Nem minden egyéni és csoportos önvédelem minősíthető erkölcsileg helyesnek. A halált okozó erőszak csak az egyik lehetséges válasz. Csak akkor megengedhető, ha egy igazságos háború erkölcsileg is igazolható részét képezi. Éppen ezért szigorú korlátozásnak és ellenőrzésnek kell alávetni. Előfordulhat olyan eset is, hogy az agresszióra válaszolónak az ártatlanok halálát okozó erőszak helyett inkább olyan eszközhöz kell nyúlnia, amely kockázatosabb, költségesebb, politikailag kevésbé célszerű, több időt igényel, de nem jár ártatlanok megsebesítésével vagy megölésével.
Az ilyen szigorú korlátozás akadályozhatja egy adott állam képességét arra, hogy megvédelmezze szuverenitását, területi integritását és polgárainak életét. A magas mércével azonban arra kényszerítheti a háborús feleket, hogy mellőzzék a hadviselésben az erkölcsi ismérveket, mivel nehéz betartani őket. Ebből következik, hogy vagy alá kell rendelni az erkölcsi szempontokat a katonai szükségszerűségnek, amelybe nem kívánt járulékos hatásként ártatlanok megölése is beletartozik, vagy teljesen félre kell tenni az erkölcsi szempontokat. Ebben az esetben az erkölcs alárendelődik a hadviselés taktikájának, és a morális szempontok csak akkor számítanak, ha azok elősegítik a hadviselő felek érdekeit. Mivel az erkölcs az egyén és a közösség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit védelmezi, amelyek közül kiemelkedik legfontosabb érdekként az élet védelme, ezért az erkölcsöt nem lehet a diplomácia vagy a hadviselés szükségleteit szolgáló, másodlagos-fontosságú, manipulálható eszköznek tekinteni. Az univerzális erkölcshöz méltányosan és előítéletek nélkül, a relativizáló képmutatás mellőzésével kell viszonyulnunk.
Kétségtelen, hogy háborúban és a terrorizmusra adott válaszban ártatlan kívülállók is életüket veszthetik akár véletlenül, akár akaratlanul. A terrorizmus áldozataiként igazságos ügyet szolgálunk, amikor szembeszállunk a terroristákkal, és válaszként magunk is erőszakhoz nyúlunk. Ez azonban nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy különbséget tegyünk a harcoló és a polgári személyek között, és hogy ez utóbbi – harcban részt nem vevő – személyek számára mindig biztosítsuk a védettséget és a sértetlenséget. Az a körülmény, hogy magunk is a terrorizmus áldozatai vagyunk, még nem ad nekünk mentességet arra, hogy átvéve a terroristák módszereit, magunk is terroristákká váljunk.
Az erőszak alkalmazása és a nem harcolók ellen bevetett erőszakkal való fenyegetés célja politikai engedmények kiharcolása egy kormányzattól. A terrorizmus szempontjából nagyon fontos az állami-kormányzati hatalomra gyakorolt lélektani hatás. A harc és a harc támogatásának átfogó elemzése arra utal, hogy valójában nincsenek olyanok, akik nem vesznek részt a küzdelemben. Elemezve a résztvevő személyeket, az információ szerzését és áramlását, a végrehajtott műveleteket, az utánpótlást és háttértámogatást, a politikát és a stratégiát, akkor láthatjuk, hogy még a fiatalok vagy az öregek, sőt a nők is, akik mind el vannak tiltva a közvetlen harci cselekményektől, nyújthatnak olyan fontos támogatást, amely döntő jelentőségű lehet.
Karl von Klausewitz megállapítása, hogy a háború a politika folytatása, csak más eszközökkel, bizonyos vonatkozásokban alkalmazható a terrorizmusra is. A politikát úgy is meghatározhatjuk, mint célirányos magatartást, amelyen belül nagyobbak az igények és a szükségletek, mint az erőforrások. Ilyen vonatkozásban a terrorizmus csak az igények kielégítését célzó erőszaknak vagy az erőszakkal való fenyegetésnek egy másik elnevezése. Világnézettől, érdekektől és értékrendtől függően, aki az egyik embernek terrorista, a másiknak szabadságharcos. Az, hogy terrorizmussal állunk szemben vagy sem, számos esetben az etikai szempontokon múlik, amellyel a célokat és az eszközöket megítéljük.
Lehet-e az állam terrorista?
Mivel a terrorizmusnak nincs egységesen értelmezett és nemzetközi jogilag is elfogadott meghatározása, ezért gyakorlati okokból terrorizmus mindaz, amit a háború joga szabályoz, de nem állam és a kormány az alanya, hanem egyének, csoportok és más, nem- állami szervezetek. A háború joga csak államokat-kormányzatokat kötelez. Ha csak az egyik fél állam, akkor a válaszoló erőszak is nem-állami, azaz csak félig-állami. Ebben az esetben aszimmetrikus erőszak-alkalmazásról van szó, amelyben egyszerre fordul elő állami és csoport erőszak.
A hágai Nemzetközi Bíróság egyik bírája szerint „a terrorizmus olyan meghatározás, amelynek nincs jogi jelentősége. Ez csupán kényelmes utalás olyan tevékenységekre, amelyeket az államok vagy egyének széles körben helytelenítenek, és amelyben a használt módszerek jogellenesek vagy a megtámadott célpontok védettek vagy mindkettő”.
David Rodin úgy fogalmazta meg, hogy a „terrorizmus szándékosan, felelőtlenül és vakmerően használt erőszak harcban nem résztvevő polgári személyekkel szemben az állami vagy nem állami szereplők által ideológiai célok elérése érdekében igazságos jogi eljárás hiányában”.
Daniel D. Novotny meghatározása pedig így szól: „Egy cselekmény akkor minősül terrorizmusnak, ha azt az egyén vagy egyének csoportja titkosan, vagyis egy elismert állam legitim hatósága nélkül követi el; ha az válogatás nélkül irányul harcban részt nem vevő polgári személyek ellen; ha valamilyen politikailag fontos célt kíván elérni; és végül, ha ezt a célt félelmet előidéző erőszakos eszközökkel kívánja elérni.”
Álláspontunk szerint a terrorizmus lényegi megkülönböztető jegye, hogy eszközei közé tartozik ártatlan személyek szándékos vagy gondatlan megölése is, ezért terrorizmust nemcsak egyének és csoportok követhetnek el, hanem államok is.
Theodor P. Seto „Morality of Terrorism”, vagyis „A terrorizmus erkölcse” című tanulmányában (http://llr.lls.edu/volumes/v35-issue4/seto.pdf) írja, hogy az állam és a nem állami szereplők által elkövetett terrorizmus megítélésében nem szabad különböző erkölcsi mércét alkalmazni: „Nincs ok arra, hogy másképp ítéljük meg az államokat bárki mással szemben, kivéve azt az esetet, amikor ők maguk semleges módon szereznek érvényt a mindenkire egyformán kötelező neutrális szabályoknak.” (1259. old.)
Egy állam által végrehajtott cselekmény, amely a nemzetközi jog szempontjából jogosnak minősül, erkölcsi megítélés szempontjából más elbírálás alá esik. A nemzetközi jog soha nem szándékozott megvonni az erkölcsi határokat. Kényelmes megoldásnak tűnik kihagyni az államok által elkövetett cselekményeket a terrorizmus meghatározásából. Az egymásnak válaszoló, véget nem érő erőszak ismétlődéséve mind az államok, mind a nem-állami szereplők által végrehajtott terrorcselekmények esetében számolni kell. A kölcsönösség és a viszonosság éppen úgy vonatkozik az államokra, mint a nem-állami szereplőkre. Ebből következik, hogyha meghatározott típusú, politikailag motivált erőszakos cselekményeket elítélünk, amelyeket terrorista egyének és csoportok követtek el, akkor ugyanúgy el kell ítélnünk azokat az erőszakcselekményeket is, amelyeket egyes államok, azoknak a hadseregei vagy titkosszolgálatai hasonló módon követtek el.
Ha az az álláspontunk, hogy az amerikai hadsereg által Irakban vagy a CIA közreműködésével a világ más részén követnek el erőszakcselekményeket, akkor azok igazságosnak tekintendőek, és ezért politikailag igazolhatóak, akkor ugyanígy kell elbírálnunk a mások által elkövetett hasonló erőszakos cselekményeket. Az a tény, hogy a terrorizmus fogalma alá eső erőszakos cselekményeket egy állam hadserege vagy titkosszolgálata követi el, nem teszi ezeket sem erkölcsösebbé, sem megengedhetőbbé, mintha azt más, nem-állami szervezet, illetve magánszemélyekből álló terroristacsoport követte volna el.
Elsődleges és másodlagos terrorizmus
Az elsődleges, vagyis kezdeményező terrorizmus előfeltétele olyan konfliktusok által kondicionált feszült közállapot kialakulása, amelyben a szemben álló felek ellentétei kibékíthetetlenek. Az ilyen éles konfliktusok által kondicionált helyzetben elég egy provokáló aktus a terrorista cselekmények kirobbanásához.
Egy ilyen konfliktusokkal teli helyzet akkor jön létre, amikor rendkívül aránytalanok az erőviszonyok. Az egyik oldalon óriási pénzügyi, gazdasági, politikai véleményhatalmi és fegyveres fölény jön létre, amelynek a másik oldal, az alullévők, a hátrányos-helyzetűek egyre inkább ki vannak szolgáltatva. A szélsőségesen aszimmetrikus erőviszonyok teremtik meg a terrorizmus feltételeit.
Az aszimmetria jellemzője, hogy túlzott hatalom koncentrálódik és centralizálódik az egyik oldalon, és az alullévők nem képesek érdekérvényesítésre, mert nincs meg ehhez a fékek és az ellensúlyok rendszere. A hatalmi fölénnyel – az állami erőszakszervezettel is – rendelkező oldal visszaél a kiegyensúlyozatlan helyzettel. Ez az erőszak monopóliumával rendelkező állam és kormányzat legkülönbözőbb elnyomó intézkedéseiben ölt testet. Erre az állami erőszakra, vagyis az elsődleges terrorizmus túlkapásaira, a túlhatalom visszaéléseire válaszolnak ez egyének, csoportok és más nem-állami szervezetek az ellentámadásaikkal. Beindul a véget nem érő és egymásnak válaszoló erőszakcselekmények sorozata. Az ok-okozat törvénye alapján valamennyi terrorcselekmény egyszerre válasz és egyben egy újabb cselekmény előidézője. Ebben a folyamatban minden aktus egyszerre válasz és kiinduló pont, elégtétel és újabb provokáció.
Az egymásnak válaszoló erőszakcselekmények bizarr változata az, amikor az egyik fél „előre vesz revánsot” a másikon. Ez valójában támadás, agresszió, a megelőző háború egyik változata. Oka rendszerint az, hogy a támadó fél saját rossz szándékait, félelmeit vetíti a feltételezett, jövőbeni ellenfelére, és a neki tulajdonított, de el nem követett gonosztettekért előre bosszút áll. Ilyen értelemben a megelőző-háború előzetes-bosszúállás. Éppen ezért rendkívül fontos annak az objektív vizsgálata, hogy mikor tekinthető jogos önvédelemnek a megelőző háború. Ez nem elvont elméleti kérdés, hanem valóságos probléma, mivel napjainkban, például Irán ellen – energia-előállítását célzó nukleáris programja miatt – nem lehet kizárni egy előzetes háború lehetőségét. Irán nukleáris programját a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyeli, és nincs bizonyíték arra, hogy Teherán nukleáris fegyverekkel rendelkezne. Maximálisan arról lehet szó, hogy programja végrehajtása nyomán olyan nukleáris ipari háttere lesz, amely szükséghelyzetben megkönnyítheti a számára, hogy jogos önvédelem céljából akár nukleáris fegyvert is előállíthatson. Ez azonban nem több egy bizonyítékokkal alá nem támasztott szándék feltételezésénél.
Akik viszont le akarják állítani Irán békéscélú – nemzetközi jogilag megengedett – és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által felügyelt nukleáris programját, már rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. Ezért meg kell vizsgálni, hogy jogos önvédelem során miként vehető igénybe a megelőző és a válaszoló erőszak. Fel kell tárni, hogy mennyiben tekinthető a jogos önvédelem részének a félelemhez való jog. A félelem realitásának is megvannak az ismérvei. Van racionális érvekkel alátámasztható félelem, és van propaganda célokat és megtévesztést szolgáló megalapozatlan hisztériakeltés, ahol a félelemre való hivatkozás valójában csak egy megelőző agresszió álcázására szolgáló ürügy.
Az állami terrorizmus két fajtája
Az egyik az, amikor a terrorista cselekmény elkövetője az állam vagy annak valamelyik szervezete. A másik fajta állami terrorizmus az, amikor egy állam támogatja – finanszírozza, látja el fegyverekkel, képzi ki, biztosít menedéket az elkövetőknek, gondoskodik családtagjaikról – a nem állami szinten megszervezett, egyéni és csoportos terrorakciókat.
Az első esetben akkor minősíthető egy állam terroristának, ha maga is olyan erőszakcselekményeket hajt végre, amelyek következtében a harcban részt nem vevő, kívülálló, ártatlan polgári személyek is megsebesülhetnek, vagy meghalhatnak. Az ártatlan emberek védelme az államokat és kormányzatokat is kötelezi. Ez alól a kötelezettség alól nem ad nekik felmentést az, hogy államilag szervezett módon, hadsereggel és nyilvánosan hajtják végre, és az sem, hogy a háború – a rá vonatkozó nemzetközi jogi szabályok szerint – igazságos háborúnak minősül-e. Ha ezt az igazságos háborút ártatlan személyek tömeges megölésével vívják, akkor az igazságos háború is terrorizmusnak minősül.
Az önvédelmi-háború is elitélendő erkölcsileg – vagyis a terrorizmussal esik azonos megítélés alá – ha a hadviselő állam nem intézkedik az ártatlan civil lakosság életének megóvásáról, ha beletörődik azok életének a kioltásába, mint a háború nem-kívánatos mellékhatásába. A terrorizmus lényege az, hogy ártatlan kívülállóktól vesszük el legfőbb értéküket, az élethez való jogukat. Éppen ezért államilag szervezetten és nem-állami szintű szerveződések útján egyformán el lehet követni terrorista cselekményeket.
A másik fajta állami terrorizmus esetén az a döntő kérdés, hogy milyen ismérvek alapján minősül terrorista szervezetnek az, amelyiket egy adott állam a már előbbiekben részletezett módon támogat. Meg kell válaszolni például azt, hogy milyen kritériumok szerint minősül terrorizmusnak vagy se a Hezbollah tevékenysége Libanonban, illetve a Hamasz működése a Gáza-övezetben.
Egyelőre nincs a terrorizmusnak általánosan elfogadott meghatározása, ezért a magunk részéről Theodore P. Seto-nak, a Los Angeles-i Loyola Law School tanárának a definícióját használjuk azzal az eltéréssel, hogy a lehetséges elkövetők közé az államot is besoroljuk. Eszerint a terrorizmus ölést, rombolást, valamilyen politikai szempontból értékesnek az elpusztítását jelenti, elkövetője pedig – Seto szerint – nem egy állam vagy egy kormány, illetve annak valamelyik nyíltan tevékenykedő ügynöke vagy szervezete. E szerint a titkosság, a rejtőzködés, az álcázás, a meglepetésszerű, váratlan cselekvés is része a terrorista aktusnak Ahogy már utaltunk rá, e sorok írója az államot is terroristának tekinti, ha az akár nyíltan, akár álcázva, de olyan módon alkalmazza az erőszakot, hogy az ártatlan polgári személyek életét is veszélyezteti. A terrorizmust tehát olyan politikailag motivált erőszaknak tekintjük, amely erkölcsi szempontból – tekintet nélkül az elkövető állami vagy nem-állami státuszára – azonos megítélés alá esik. Az Egyesült Nemzetek Szervezete azért vallott kudarcot a terrorizmus általánosan elfogadható meghatározásában, mert kibékíthetetlen ellentét volt a különböző csoportok álláspontja között.
Az Egyesült Államok és a CIA támogatta a talibánokat Afganisztán szovjet megszállása idején. E mozgalom tagjait akkor szabadságharcosoknak tekintette, ma viszont ők vezetik a nyilvántartott terroristák listáját. Hasonló gondok merültek fel a Hezbollahhal Libanonban és a Hamasszal Gázában. Abban egyetértés volt, hogy ha a szembenálló felek – legyenek azok állami vagy nem-állami szereplők – veszélyeztetik a polgári lakosok életét, hogy kiprovokálják a válaszoló állami terrort politikai, gazdasági céljaik elérésére, akkor a nemzetközi közösségnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatai, a Genfi Konvenció, valamint a nemzetközi jog alapján védelmeznie kell a polgári lakosokat a népirtástól, és meg kell akadályozni velük szemben az emberiség-elleni bűncselekményének elkövetését. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma gyakorlati célokból a terrorizmust a nem-állami szervezetek és titkos csoportok által – előre megfontoltan és politikai célokból – a nem harcoló polgári személyek sérelmére elkövetett erőszakos cselekménynek tekinti.
Irán joga a félelemhez
A terrorizmus leküzdésének egyik kellően nem hangsúlyozott akadálya a kettős erkölcsi mérce alkalmazása. Az általános gyakorlat sok vonatkozásban a ’societas leonina’ elvét követi, vagyis a jogok is csak az erősebbeknek járnak. Az erő és a hatalom érve felülírja az érvek erejét. Quod licet lovi, non licet bovi. Ezt a latin mondást angolul háromféleképpen is használják: „What is legitimate for Jove (Jupiter), is not legitimate for oxen.” Rövid változatban: „Gods may do what cattle may not”. A mindennapi nyelvben, pedig egyszerűen csak úgy: „What permitted to one person (or group, or State) is not permitted to everybody.”
A kettős erkölcsi és nemzetközi jogi megítélés akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha az állami terrorizmust elitélő nemzetközi jogi dokumentumokban Iránt behelyettesítjük valamilyen másik állammal, amelynek valamely erőszakos cselekménye megvalósítja a terrorizmus fentebb részletezett fogalmának az ismérveit. Ekkor láthatjuk, hogy több olyan állam is van, amely nem szerepel az állami terrorizmussal vádolt államok listáján, de az Iránnal szemben alkalmazott kritériumok szerint – vagyis ha az illetékesek nem alkalmaznának kettősmércét – maga is rákerülhetne erre a listára.
Elvben Iránnak is joga van a viszonossághoz, az egyenjogúsághoz, az egyenlő elbíráláshoz, a kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatokhoz, a kettősmérce gyakorlatának a mellőzéséhez. Ha pedig ez így van, akkor minden Iránnal szemben támasztott követelményt, elvárást, ki kell terjeszteni a vele szemben szankciókat alkalmazó államokra is.
Vegyük sorra ezeket a követelményeket és elvárásokat. Irán viszonya a világ többi részéhez rendkívül sokrétű és komplex. Abban a geopolitikai térségben, amelyben fekszik, kiemelkedően fontos a Perzsa-öböl biztonsága, az izraeli-palesztinai konfliktus, valamint az erőforrásokért és a hegemóniáért folytatott versengés. Irán viszonyát az Európai Unóhoz, Oroszországhoz, Kínához és Indiához, valamint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika más országaihoz elsősorban gazdasági érdekek határozzák meg. Európa vonatkozásában azonban a politikai nézetkülönbségek is fontosakká váltak, amelyhez hozzásorolhatjuk a nukleáris energia felhasználásával összefüggő kérdéseket.
Irán viszonya az Egyesült Államokhoz rendkívül összetett, miközben a nukleáris kérdésben kiéleződött a konfliktus, egy sor más kérdésben a közös érdekek befolyásolták a kétoldalú kapcsolatokat. Nem meggyőző azoknak az elemzőknek az álláspontja, akik egyetlen meghatározó doktrínával akarják jellemezni Irán rendkívül összetett helyzetét. Legyen az a forradalom exportja, Irán vezető elitjének vallásos elkötelezettsége, vagy csak egyszerűen a perzsa imperializmusra való hivatkozás. Irán a Közel-Kelet térsége egyik meghatározó államának tekinti magát, nem is tehet mást földrajzi helyzeténél, területi nagyságánál, lakossága létszámánál, gazdasági potenciájánál, több ezer éves hagyományokra támaszkodó kulturális kisugárzásánál fogva.
Iránnak nemzetközi jogilag megalapozott az az álláspontja, hogy ugyanazok a jogok illetik meg őt is a Közel-Kelet térségében, mint az Egyesült Államokat, az Európai Uniót, Szaud Arábiát vagy Egyiptomot. Ezekhez a jogokhoz a környező országokra gyakorolt befolyás is hozzátartozik. Ugyanakkor Iránnak elegendő oka van arra, hogy stratégiailag veszélyeztetettnek érezze magát. 2003 óta ténylegesen keletről és nyugatról is a világ legerősebb katonai hatalmának a hadserege van jelen határainál. Amerikai csapatok harcolnak Irakban és Afganisztánban. Az amerikai haditengerészet számos hadihajója állomásozik a Perzsa-öböl térségében. Törökország a NATO tagja. Amerika Pakisztán szövetségese és most már Azerbajdzsán is együttműködik katonailag az Egyesült Államokkal, valamint Izraellel.
Irántól északra található a világ második legnagyobb nukleáris hatalma, Oroszország. Tőle keletre ott van Kína és Pakisztán, dél-keletre pedig India. Mindhárom gyorsan erősödő hatalom, amely már rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Nyugatra található Izrael, amely hivatalos amerikai forrás szerint is mintegy 200-250 bevethető atombombával rendelkezik. Az amerikai haderő a már említett Irakon és Afganisztánon kívül Kuvaitban és Szaud Arábiában is jelen van. Az Indiai óceán és a Perzsa Öböl vizeit pedig nemcsak az atomrakétákkal és bombázókkal felszerelt amerikai hadihajók és tengeralattjárók tartják szemmel, de Izrael is ott állomásoztat több német gyártmányú tengeralattjárót, amelyek nukleáris fegyverekkel is el vannak látva. Azoknak, akik Iránt a terrorizmust a legaktívabban támogató országnak minősítik, csupán annyit kellene tenniük, hogy Irán helyzetébe képzeljék magukat. Minden felelős ország kormánya köteles számolni a lehetséges fejleményekkel, vagyis gondoskodnia kell biztonságáról.
Az állami terrorizmus emlegetése arra szolgál, hogy Iránt a terrorizmus elleni harc címén meg lehessen fosztani azoktól a jogoktól, amelyek minden más államot megilletnek. Ilyen például a nukleáris energia békés felhasználása, amely a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelete alatt Iránt is megillető jog. Az Irán elleni szankciók mögött meghúzódó stratégia célja a kőolaj-kereskedelemben a dollár vezető szerepének a megtartása, az energiahordozók globális ellenőrzésének biztosítása, a nyugati hatalmak és a szövetségesük Izrael regionális atommonopóliumának a megőrzése, az iszlám világ feletti hegemónia megszerzése, és az igazi kihívást jelentő Kína féken-tartása, gazdasági és katonai hatalma növekedésének a lassítása.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1540-es – 2004-ben az Egyesült Államok kezdeményezésére hozott – határozata megkönnyíti a közös fellépést a nukleáris-, vegyi- és biológiai fegyverek előállításával, valamint a célba juttatásukhoz alkalmas eszközök gyártásával szemben. A BT határozata lehetővé teszi az erő alkalmazását is a határozat végrehajtása érdekében. Az Egyesült Államok és Izrael már évek óta azzal vádolja Iránt, hogy titkos programot folytat nukleáris fegyverek és más tömegpusztító eszközök kifejlesztése érdekében. A terrorizmus támogatásának vádja, pedig megkönnyíti számukra, hogy Iránnal szemben napirenden tartsák megelőző csapás mérésének a lehetőségét. Erre az ENSZ Biztonsági Tanácsának a 1373-mas számú terrorizmus elleni határozata nyújt lehetőséget.
Ez kimondja: valamennyi államnak meg kell akadályoznia, hogy területén olyan szervezetek működhessenek, amelyek finanszírozzák, megtervezik és végrehajtják a más államok és azok polgárai elleni terrorista akciókat. Az államoknak tartózkodniuk kell attól, hogy bármiféle támogatást adjanak az ilyen terroristaszervezeteknek. Azt is meg kell akadályozniuk, hogy területükön e csoportok és szervezetek új tagokat szervezzenek be. Az Egyesült Államok és Izrael azzal vádolja Iránt, hogy támogatja és fegyverekkel látja el a Libanonban működő Hezbollah szervezetet, amelyet terroristának tekintenek. Irán tagadja ezeket a vádakat. Az Egyesült Államoknak eddig nem sikerült meggyőző bizonyítékokkal alátámasztania álláspontját. Az ENSZ ma sem tekinti a Hezbollah-ot terrorista szervezetnek.
Ami Irán békés nukleáris programját illeti, az ENSZ fórumán többször is kifejtette, miért van szüksége az uránium dúsítására, és miért nem áll érdekében nukleáris fegyverek kifejlesztése. Teherán azt is dokumentálta az ENSZ-hez intézett egyik jelentésében, hogy milyen erőfeszítéseket tesz a terrorizmus leküzdésére. Teherán kezdettől fogva cáfolta azt is, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna az Al-Khaidá-val.
Jelenleg is folyik az iráni-amerikai rivalizálás a Közel-Kelet feletti hegemóniáért, ezért a nukleáris kérdésben kiéleződött konfliktus ma az iráni-amerikai kapcsolatok meghatározó problémája. 2009. október 1-jén Irán részt vett az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja, valamint a Németország részvételével Genfben tartott tanácskozáson. Itt megfogalmaztak egy olyan megállapodás-tervezetet, amely szerint egy újabb nukleáris létesítményt helyeznének nemzetközi ellenőrzés alá, és Irán az alacsony dúsítású uránt Oroszországba vagy Franciaországba szállítja további dúsítás végett, hogy azok felhasználhatók legyenek az amerikaiak által korábban épített teheráni kutatólaboratóriumokban.
Ahmadinejad, iráni elnök késznek mutatkozott az együttműködésre a Nemzetközi Közösséggel a nukleáris kérdésben, beleértve az Egyesült Államokat is. Az elkészült megállapodás-tervezet jelentős előrelépést jelentene. Végrehajtásával nem érne véget egy csapásra a nukleáris konfliktus, de megváltoznának a konfliktus kezelésére vonatkozó szabályok és módszerek. A 2004. novemberében kötött párizsi megállapodás óta, amikor Irán elfogadta, hogy önkéntesen felfüggessze az urándúsítást, most adódott olyan reális lehetőség, amely helyreállíthatta volna ebben a kényes kérdésben a kölcsönös bizalmat. Az alacsonyan dúsított urán Oroszországban került volna finomításra, és ez csökkentette volna azt a mennyiséget, amely Irán rendelkezésére álhatott volna az atombomba előállításához, ha igaz lenne az, hogy Teherán valóban ezt akarja, és nem csupán egy bizonyítékokkal alá nem támasztott feltételezésről lenne szó. Ez a megállapodás, ha életbe lépett volna, akkor nemzetközivé tette volna a nukleáris tüzelőanyag-előállítás folyamatát, amelyet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség többször javasolt, és amelyet Irán kifejezetten soha nem utasított el.
Ha valóban le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor egyenlő nemzetközi jogi és erkölcsi mércét kell alkalmazni mind az elkövetők, mind az áldozatok megítélésénél. Az egyenlő mérce alkalmazását csak a világ hatalmi viszonyainak a horizontális és vertikális decentralizálásával, a pénzuralmi világrend ellenőrzés alá helyezésével kényszeríthetjük ki. Ezért erőfeszítéseket kell tennünk a pénzhatalmi és reálgazdasági szféra szétválasztására, valamint a politikai hatalom és a fegyveres hatalom világszintű elkülönítésére. E hatalmi ágazatok globálisan biztosíthatnák a fékek és az ellensúlyok rendszerét, amely a jelenleginél lényegesen kiegyensúlyozottabb erőviszonyok kialakítását tenné lehetővé. Számunkra nyilvánvaló, hogy ehhez nemcsak új pénzrendszerre, de teljesítményhez kötött, új tulajdonviszonyok kialakítására is szükség van. A nemzetközi viszonyok ilyen formában szolgálhatják az egész emberiség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit. Csak a világ jelenlegi pénzrendszerének a megváltoztatásával lehet elérni az erőforrások igazságosabb elosztását, és biztosítani a társadalmi igazságosságnak megfelelő – megközelítőleg egyenlő erejű – érdekérvényesítést.
Az elsődleges terrorizmus a szélsőséges vagyoni különbségekre támaszkodó, túlzottan naggyá növekedett hatalmi különbségekből ered, amelynek során a túlhatalomhoz jutott erőközpont megszerzi magának a mások szabadságával való visszaélés szabadságát. A válaszoló, védekező erőszak pontosan emiatt kénytelen aszimmetrikus, már terroristának minősíthető eszközökhöz és harci módszerekhez nyúlni, hogy a túlhatalmú önzéssel szemben jogos önérdekét érvényesíthesse. Ha le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor először le kell bontani, illetve ellenőrzés alá kell helyezni ezeket a túlhatalomhoz jutott erőközpontokat, amelyek ma vissza tudnak élni hatalmukkal, arra kényszerítve a gyengébbeket, hogy akár terroristának minősíthető eszközökkel is védekezzenek.
Szerezzünk érvényt az állam fegyveres monopóliumának
április 4, 2011
Az állam erőszak-monopóliuma megbonthatatlan – állapította meg Lázár János még 2009. május 21-én, amikor az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságának az elnöke volt. Az állam olyan tartós uralmi képződmény, amelyet az államterület, a fennhatósága alá tartozó lakosság és az állami erőszak-monopóliuma határoz meg. Tehát az államiság egyik meghatározó ismérve az, hogy kizárólag övé a legitim erőszak-monopóliuma. Bárki más csak annyiban rendelkezhet az erőszak eszközei felett, amennyiben erre az államtól felhatalmazást kap.
Max Weber volt az, aki úgy határozta meg az államot, hogy az egy adott területen a legitim fizikai erőszak-monopóliumával bíró szervezet. Ha az állam mellett más valaki is alkalmaz erőszakot legitimnek tűnő módon, akkor az valójában nem ismeri el az állam vezetőit, illetve az adott állam területi fennhatóságát és törvényeit. A legitimitás éppen azt jelenti, hogy az államot valamilyen igazoló elv mentén minden területén élő állampolgár elismeri. Ha ez nincs így, akkor az uralomért, illetve az állam részéről a legitimitásért megindul a rivalizálás. Az állam vezetése azonban törvényesen alkalmazhat erőszakot, ha ellenszegülnek a döntéseinek. Ezért van az, hogy az államot területisége, jogrendszere, vezetést ellátó intézményei, valamint a legitim kényszer lehetősége határozza meg. Mindezt azért bocsátottuk előre, mert az alaptörvény elfogadásának időszaka alkalmat nyújt arra, hogy a magyar állam erőszak-monopóliumának a megbonthatatlanságát végre helyreállítsuk.
A magyar állam erőszak-monopóliumát a legnagyobb mértékben sérti, hogy magáncégek (köztük külföldi tulajdonú vállalatok) alkalmazásában több mint százezer őrző-védő fegyveres megszerezte magának Magyarországon az állami erőszak-monopólium jelentős részét. Lehetőséget kaptak arra is, hogy biztonsági cégként magánnyomozási és információgyűjtési tevékenységet is folytassanak. Ily módon fontos közérdekű információknak is a titokbirtokosaivá váltak. Az információ birtoklása pedig hatalmat jelent, amellyel egy magáncég viszonylag könnyen vissza is élhet. Semmi nem indokolja, hogy a magyar állam erőszak-monopóliumát magáncégeknek véglegesen kiszervezzék, mert ez súlyosan sértheti Magyarország érdekeit, nemcsak napjainkban, de a jövőben is. A magánbiztonsági, magánnyomozói és magánfegyveres őrzési tevékenység nagymértékben megkönnyíti, hogy a közérdek sérüljön, és fontos információk illetéktelen magánkezekbe kerüljenek.
Lehet-e olyan megoldást találni, ahol maradéktalanul érvényesül az állam erőszak-monopóliuma, és mégis kielégítő módon lehet biztosítani a magánvagyon, és a magánintézmények védelmét? A Magyar Vállalkozói Kamara vagyonvédelmi tagozatának jogutódjaként működő Magyar Biztonságvédelmi Egyesületet állami hatósággá kellene átalakítani. A közhatalom felügyelete alá kell helyezni a személyvédelmi, vagyonvédelmi és magánnyomozói tevékenységet. E nélkül nem érvényesíthető az állam erőszak-monopóliumának a megbonthatatlansága, amiért Lázár János is síkraszállt.
Nyilvánvaló, hogy ha a nemzeti vagyon, amely közvagyon volt, átalakul magánvagyonná, akkor annak védelméről az új magántulajdonos köteles gondoskodni. Az ő érdekvédelméről van szó, tehát ennek a költségeit neki kell viselnie. A költség viselésének azonban nem az az alkotmányosan elfogadható módja, hogy ezt a fontos közfeladatot kiszervezzék kellően nem ellenőrizhető profitorientált magáncégek számára. Ez a gyakorlat súlyosan sérti a közérdeket. A helyes megoldás az, ha az állam valóban érvényesíti erőszak-monopóliumának a megbonthatatlanságát, és megfelelő díjazásért bérmunkában látja el a tulajdonosok számára magánvagyonuk őrzését. Ez kettőselőnnyel is járna. Egyrészt az állam nem szegné meg a saját maga által is hirdetett erőszak-monopóliumot, mert a több mint százezer – nagyrészt fegyverrel is rendelkező – kiképzett őrző-védő visszakerülne állami alkalmazásba, és a jövőben már szigorú állami felügyelet alatt tevékenykedne. Másrészt a magántulajdonosok számára bérmunkában látná el az állam a személyi és vagyoni biztonságot nyújtó őrző-védő szolgáltatást, ami jelentős bevételekhez juttatná.
Ennek a megoldásnak további előnye lenne, hogy valamennyi fegyveres testület megfelelő szervezeti keretek között többletmunkához és többletjövedelemhez juthatna. Meg lehetne tartani a fegyveres testületek dolgozóinak az eddig járó nyugdíjkedvezményeket úgy, hogy nyugdíjkorhatáruk elérése után már a többletjövedelmet biztosító – de szigorú állami keretek között működő – állami biztonsági cégeknél dolgozhatnának. Magyarországon az őrző-védő szolgáltatást nyújtó magáncégek jövedelmező vállalkozások, és tulajdonosai szép haszonhoz jutnak. Ha az állam látja el bérmunkában a magántulajdonosok számára magánvagyonuk őrzését, akkor ez a jövedelem az állam bevételeit gyarapítaná, amiből már fedezni lehet az állami fegyveres testületek jogos pénzügyi szükségleteit.
Politikai előnye is lenne ennek a megoldásnak, mert véget vetne annak a kártékony kettősmércének, amelyet maga az állam is alkalmaz saját megbonthatatlan erőszak-monopóliuma vonatkozásában. Alaptalanul – téves bírói megítélésre támaszkodva -félkatonainak minősít olyan fegyvertelen és közrendet szolgáló civil szerveződéseket, amelyek állampolgári kezdeményezésre a gyülekezési és szervezkedési szabadság alapján jöttek létre, és anyagi érdekeltség nélkül törekednek a közjó, a közérdek, a közbiztonság érvényesítésére. Ezzel szemben ugyanez az állam szemforgató módon nem tekinti az állam erőszak-monopóliuma gyakorlati feladásának – durva megszegésének – azt, hogy profitorientált (gyakran külföldi tulajdonban lévő) magáncégek vegyék át több mint százezer – nagyrészt fegyverrel is rendelkező – kiképzett magánzsoldos foglalkoztatását egy olyan országban, ahol a hivatalos állami hadsereg létszáma alig haladja meg a húszezer főt.
„Békés úton, igenis megváltoztathatóak a határok” – a XXI. századi esélyekről és a kettős mércéről, Dr. Drábik János közíróval, a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztőjével beszélgettünk.
június 21, 2010
- Magyarország felszámolása a versailles-i és a párizsi megállapodásokkal kezdődött. A nagyhatalmak mire alapozva dönthettek így, az ezeréves magyar államról?
- Mindazok a problémák, amelyek az első világháborút lezáró versailles-i békerendezés és a második világháborút követő párizsi béke megállapodások következményei, azok oda vezetnek vissza, hogy akik rákényszerítették nemzetünkre a békediktátumokat, azok egyedül a magyarokkal szemben, minden elfogadható elvet figyelmen kívül hagytak. Nem vették figyelembe a történelmi elvet, hallani sem akartak arról, hogy a történelmi Magyarország, akármilyen belső átalakulással, de fennmaradhasson. Akár úgy, hogy a nagyobb nemzetiségek autonómiát, vagy társnemzeti rangot kapjanak, akár úgy, hogy egy Kárpát-medencei konföderáció megvalósuljon. Felrúgták a történelmi elvet és az etnikai elvet sem fogadták el a magyarokkal szemben. Minden Kárpát-medencébe lakó népnek elismerték az etnikai határait – sőt még meg is fejelték azokat, olyan területekkel ahol nem élt az adott etnikum- egyedül a magyar nemzettel szemben hagyták figyelmen kívül az önrendelkezési elvet. Semmilyen formában nem tették lehetővé, hogy Magyarország lakossága véleményt mondjon, az egyetlen kivétel, Sopron. Lényegében Ausztriát, amelyet azzal büntettek, hogy elvették tőle Dél- Tirolt – amit az olaszok megkaptak – a történelmi Magyarországhoz tartozó területekkel kárpótolták, amit ma Burgenlandnak hívnak. Ez egy mesterséges név, azelőtt ilyen nem volt. A vesztes osztrákokat is a magyarokkal kárpótolták. A nagyhatalmi számításokat, egyedül Sopron fegyveres ellenállása és a népszavazás kiharcolása tudta megakadályozni, és a soproniak Magyarország mellett döntöttek. Meggyőződésem, hogy ha az önrendelkezési elvet, a történelmi Magyarország más területein is alkalmazzák, akkor sokkal több Sopron lehetett volna. Egyedül Magyarországgal szemben minden nemzetközi elvet felrúgtak és egyedül Magyarországgal szemben érvényesült az ún. reálpolitika, azaz a nagyhatalmi érdekek.
- Miért csak Magyarországgal szemben rúgták fel a nemzetközi elveket?
- Aki győztesként került ki a két világégésből, az diktálta a feltételeket, de ez nem ad arra magyarázatot, hogy a Kárpát – medence népei közül, miért egyedül a magyarral szemben nem vettek figyelembe semmilyen elvet. Az érvényesülhet, hogy minden szlovák együtt élhessen és akár el is szakadhassanak, de az már nem, hogy minden magyar ugyanígy együtt élhessen. Erre a kérdésre csak akkor nem találunk magyarázatot, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a háttérben milyen erők működtek. Ezek az erők hiába nem szerepelnek hivatalosan a dokumentumokban, ez még nem jelenti azt, hogy nem is léteztek és nem volt döntő szerepük. Erről legőszintébben Fejtő Ferenc, a Rekviem egy hajdan volt birodalomért című könyvében írt. Több fejezetben is beszámol arról, hogy 1917-ben a párizsi szabadkőműves világtanácskozáson dőlt el, az Osztrák- Magyar- Monarchia feldarabolása és a sok kicsi többnemzetiségű állam létrejötte. Fejtő azt is leírja, hogy a szabadkőművességnek kulcsszerepe volt abban, hogy ideológiai háborúvá alakult át az I. világháború és ennek megfelelően, egy ideológiai béke született. Kizárólag a magyar nemzet rovására vették figyelembe a reálpolitikai (nagyhatalmi érdekeken képviselő) szempontokat. Azért fontos ez, mert ha ezt elismerik, akkor erre valamilyen magyarázatot kell adniuk. Ha a versailles-i és a párizsi békerendezés minden nemzetközi elv felrúgásával született, akkor igenis legitim kérdés, hogy ezt az Európai Unió irányítói, akik a békedöntéseket hozók jogutódai, valamilyen szinten korrigálják. Itt nemcsak arról van szó, hogy milyen feszültségek vannak Szlovákia és Magyarország között. Nézzük meg, amikor elszakították a Felvidéket, akkor ott több mint egymillió magyar élt, most pedig a fele és még ezt is tűzzel – vassal el akarják szlovákosítani, ezért intéztek támadást a nyelv ellen. A békediktátumok megszületésekor, a különböző elvek közül, az etnikai volt a legdominánsabb. Ha megkérdezek egy szlovákot, hogy joga van-e egy államban élni, azt mondja persze. Ha megkérdezem, hogy a magyaroknak is joga van- e ehhez, azt mondják nem. Amíg ezt a kettős mércét alkalmazzák, addig újabb- és újabb konfliktusok lesznek.
- Hogyan kellene a nemzetközi szinten érvényesülő kettős mércét megszüntetni?
- Fel kell vállalni azt a konfliktust, hogy van magyar kérdés és ezért elsősorban azoknak a jogutódai felelősek, akik a versailles-i és a párizsi békerendezést létrehozták. Nem bújhatnak ki a felelősség alól és a nemzetközi jog nem tiltja, hogy békés úton megváltozzanak a határok, Erre már számos példa is van. A Szovjetunió felbomlását megelőzően Csehszlovákia volt, most pedig van Csehország és Szlovákia. Azelőtt Jugoszlávia volt, most pedig van Szlovénia, Horvátország, Bosznia- Hercegovina, Macedónia, Montenegró, Szerbia sőt még Koszovó is kiszakadt. Békés úton, igenis megváltoztathatóak a határok.
- Nehéz ezt elképzelni arról a nemzetközi közösségről, amely folyamatosan hallgat, mikor jogsértések történnek.
- Természetesen ez egy konfliktus, de meg kell magyarázni például a szlovákoknak, hogy ha ők azon az alapon szakadtak ki Magyarországból, hogy szlovákul beszéltek, akkor ugyanezen az alapon, ezt a magyarokkal szemben is el kell ismerni. Ezt fel kellene vállalnia egy nemzeti érdekeket képviselő kormánynak, és nyíltan elő kell állni ezzel a kérdéssel Brüsszelben és az ENSZ-ben is. A nemzetközi jogi normákon belül, olyan kompromisszumokat lehetne elérni, hogy maradjanak ugyan a határok, de a magyarok kapják ezért cserébe a területi autonómiát. A Jobbiknak is ezt kellene követelnie. El kell ismertetni a világgal, hogy van egy megoldásra váró magyar kérdés, amely a nemzetközi elveket megtagadó kettős mércéből fakad.
- Van ehhez kormányunk?
- Harc nélkül nem megy. Aki nem kockáztat, az nem nyeri meg az életet. Ezt a harcot hosszú távon azonban meg lehet nyerni, mert az elvi igazság a mi oldalunkon van. Trianon óta a kettős mércét alkalmazták – és alkalmazzák ma is – velünk szemben. Ezt az etikátlan reálpolitikát azonban nem lehet igazolni. Ez az eljárás álszent és képmutató. Képviselői demokráciáról, szociális igazságosságról és az egyenjogúságról beszélnek, a gyakorlatban viszont a nyers reálpolitika, értékeket tagadó, önző politikáját alkalmazzák a magyar néppel szemben. Trianon nyomán pusztul a magyar nép, zsugorodik a magyar nemzet. Ezt a folyamatot le kell állítani az élet, nemzeti megmaradás érdekében.
Ezt az interjút Takács Veronika készítette a Barikád című hetilap számára.
A BILDERBERG – CSOPORTTÓL, a világválságokon át a háborúkig.
június 21, 2010
A háttérhatalom szerepéről, Dr Drábik Jánost, a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztőjét kérdeztük.
- A világ leghatalmasabb urai, először 1954-ben ültek össze egy titkos tanácskozásra, a hollandiai „Hotel Bilderbergbe”. Mi rejtőzik a csoport mögött?
- A Bilderberg Csoport a világot irányító globális pénzügyi elit egyik képviselete. A pénzuralmi világrend széleskörű hálózatot működtet. Ezek közül a három legfontosabb, a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), másodhegedűsként a Bilderberg Csoport, és végül a Trilaterális Bizottság. Tény, hogy a Bilderberg Csoport 56 év alatt nagy tekintélyre tett szert. Mégpedig azért, mert a kiszivárgott információk és tények utólag csaknem mindig igaznak bizonyultak. Onnan lehet tudni, hogy ez az egyébként erősen titkolózó társaság miről tanácskozott, hogy utólag milyen döntések születnek a világ pénzügyi, gazdasági és politikai életét irányító fórumokon. Amit a Bilderberg Csoport zárt ajtók mögött megbeszél, azokból kormánydöntések, a nemzetközi szervezetek, a NATO, az EU, az ENSZ stb. döntései lesznek.
- Mit lehet tudni az idei, június 3-6 között megtartott sitgesi találkozóról és előzményeiről?
- Idén Spanyolországban, közelebbről Katalóniában, a Barcelonától 30 km-re fekvő exluzív üdülővárosban Sitgesben tartották a tanácskozást. Az eseményt ez úttal is fokozott titkolózás vette körül. A pénzuralmi világrend egyik legfőbb szabálya, hogy háttérhatalom nincs és aki erről beszél, az összeesküvési elméleteket gyárt. A Bilderberg tanácskozások szervezői és résztvevői nem ismerik el, hogy fontos kérdésekről nemcsak behatóan tanácskoznak, hanem döntéseket is hoznak, amelyeket aztán a Világbank, a Valutaalap, a kormányok, a nemzetközi szervezetek végrehajtanak. Fontos tudni, hogy a sitgesi tanácskozást megelőzően sor került Dublinban, a Háromoldalú Bizottság, a Trilateral Commission találkozójára. Az államok felett főhatalomként működő pénzimpériumnak ez a fontos intézménye már megtárgyalt olyan kérdéseket, mint például a pénzügyi válság kezelése, egy új globális pénzügyi rend kialakítása, s az új világvaluta bevezetése. Megvitatták, hogy az új pénzügyi rendszer irányítója s központi bankok jelenlegi központi bankja, a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja, vagy pedig a Nemzetközi Valutaalap legyen. A dollár világvaluta szerepét aláásta, hogy az Egyesült Államoknak már nincs meg az a gazdasági kapacitása, amely lehetővé tenné óriási adósságának ipari termeléssel történő ellensúlyozását. Egy olyan pénz, amelynek már nincs semmilyen fedezete, nem töltheti be többé a világpénz szerepét. Hogy sorsa megpecsételődött onnan is láthatjuk, hogy a dollár feltartóztathatatlanul gyöngül, és vele együtt megrendült az euró is, hiszen az eurónak is dolláralapja van, mert az euró-dollárból fejlődött ki.
- A dollár kivezetése milyen következményekkel járna?
- Ha a dollár kivezetésre kerül, akkor az euró is vele bukik. Valószínűleg az aranynak tovább fog nőni a világpénz szerepe és előbb- utóbb egy nemesfémmel fedezett világvaluta kerül bevezetésre. Mindezt nem lehet gyorsan végrehajtani, mert akkor Kína elveszítené 2,500 milliárd dollárnyi valutatartalékát. Ha a dollár túl gyorsan inflálódna el, és kerülne kivezetésre a nemzetközi kereskedelemből, akkor Kínát óriási veszteség érné, és ez nagyobb méretű háborús konfliktust is előidézhet. Mindezt megvitatták Dublinban, a Háromoldalú Bizottság ülésén, ahol a főtéma az új világrend és a hozzákapcsolódó új globális pénzügyi világrendszer létrehozása volt a főtéma. A pénzügyi összeomlás és a nyomában járó gazdasági világválságnak nem sikerült meggyőzni a népeket arról, hogy a káoszból és az anarchiából a kiutat az egyközpontból irányított világrendszer, a globális unió mielőbbi létrehozása jelentheti. A válság előidézése tehát ezt a célját nem érte el.
- Melyek voltak a tervbe vett célok?
- Azt akarták, hogy olyan súlyos legyen a válság, amely már rákényszerítheti a világra az új világrendet, amely a történelem formáló világerők különböző struktúráinak már 250 éve a legfontosabb világstratégiai célja. E stratégiának a lényege, olyan egy központból irányított világrend, egyfajta világállam létrehozása, amelyben a nemzetközi pénzkartell tartja az ellenőrzése alatt a pénzrendszert, és a szuper-gazdag pénzdinasztiák ennek a segítségével gyakorolják a politikai hatalmat is. Olyan kétpólusú világtársadalom létrehozása a céljuk, amelyben a pénzvagyon tulajdonosok szűk érdekcsoportja gyakorolja a hatalmat, ellenőrzi a gazdaságot, és mindenki más tőlük függő, bérből és fizetésből élő alkalmazott, vagy még kiszolgáltatottabb helyzetben lévő segélyezett.
- Célba érnek?
- A gazdasági világválsággal nem tudtak kialakítani olyan kaotikus viszonyokat, amelyekből természetes követelésként – a rend utáni vágyként – be lehetne vezetni az egy központból irányított világrendszert. Nem kizárt, hogy visszatérnek a történelemben már kipróbált és sikeresnek bizonyult módszerhez, egy nagyobb méretű háború kirobbantásához. Az euró-atlanti hatalmi elit számára a háború egyrészt lehetővé teszi az adósság csapdából való kikerülést, másrészt felgyorsíthatja a világelit által régóta áhított globális integráció megvalósítását. Ennek a világstratégiának a része, például a felmelegedés, s a klímaváltozás nyomán bekövetkező környezeti katasztrófával való riogatás, vagy a széndioxid kvótákhoz kapcsolódó globális méretű spekuláció beindítása. A pénzügyi-és gazdasági válság eddig nem hozta meg a várt eredményt. Ezért merült fel egy újabb háború kirobbantása, mint megoldási eszköz, a változások felgyorsítására. Irán alkalmas lehet e cél elérésére. A perzsa állam körül már felvonultak a hadseregek: óriási támaszpontok épültek Afganisztánban, Irakban már évek óta állomásoznak a hadosztályok, a tengeren megtörtént az amerikai haditengerészeti erők öszevonása, két repülőgép-anyahajó is állomásozik a Perzsa öbölben, és ott vannak az amerikai mellett az izraeli haditengerészet atomtengeralattjárói is. A háborús felkészülés olyan szakaszba érkezett, hogy a háború technikailag bármely időpontban megindítható.
- Miről esett szó a sitgesi tanácskozást megelőző dublini találkozón?
- A világtörténelemben most fordul elő először, hogy a lakosság és a közvélemény tud a transznacionális világerők terveiről, és ez akadályozza stratégiai céljainak a megvalósítását. Korábban ez nem így volt. A világközvélemény ma már számon tartja, hogy kik a Bilderberg Csoport belső magjához tartozó személyek, akik minden alkalommal jelen vannak a találkozókon: a belga és a spanyol királynő, Henry Kissinger, David Rockefeller, a Rothschild-dinasztia képviselői, és mások. Tudomása van arról is, hogy kik meghívott résztvevők. Magyarországról Bokros Lajos teljes jogú tagként egyszer volt jelen. Többször ott volt Surányi György (az MNB volt elnöke, a CIB Bank elnöke) és Martonyi János is. A külügyminisztert azonban csak egyszer vonták be a bizalmas beszélgetésekbe. 2010-ben több okból is rendkívüli világhelyzet van. Felgyorsult az egész emberiség öntudatra ébredése, másrészt a világelit legfelső rétegében kiéleződtek az érdekellentétek. Komoly nézeteltérések alakultak ki a világválság megítélésében, a pénzrendszer átalakítása és a kibontakozás, valamint egy esetleges Irán elleni háború kérdésében. Sitgesben azzal a kérdéssel is foglalkoztak, hogyan kellene a világ közvéleményét megnyerni az új világrend számára, meggyőzve őket arról, hogy ez a káoszból kivezető egyetlen út. Így lehet elkerülni a még nagyobb gazdasági és pénzügyi káoszt, a polgárháborús viszonyok kialakulását.
- A Bilderberg tanácskozással egy időben zajlott Dél-Koreában a G-20-ak pénzügyminisztereinek és jegybankelnökeinek találkozója. A Bilderberg Csoport találkozójával ellentétben – amelynél kötelező a szigorú titoktartás – a G-20-ak konferenciájáról már nyilvánosságra hoztak egyes döntéseket. Ezek egyben arra is engednek következtetni, hogy mit hagytak jóvá Sitgesben, és mit nem. A G-20-ak elhatározták, hogy valamennyi bankmentő és gazdaság-élénkítő csomagot leállítanak és megtiltják a kormányoknak a nagyarányú állami segélyezést a pénzügyi likviditás és a termelő gazdaság működésének a biztosítása érdekében. Az egyes államoknak minden pénzforrást fizetőképességük fenntartására kell átcsoportosítaniuk.
- Kik tehetnek az államok eladósodottságáról?
- Erről a pénzügyi elit és a tulajdonában lévő bankrendszer tehet. Az Európai Unió tagállamai azért adósodtak el, mert a világ pénzügyi rendszerét globális szerencsejáték-kaszinóvá átalakító spekulánsok gátlástalan hazardirozásukkal megbénították a pénzfolyamatok normális működését, és az Európai Unió egészét gazdasági válságba sodorták, pénzügyi rendszereiket az ellenőrzés nélkül hazardírozó spekulánsok összeomlasztották. Gazdasági világválságot idéztek elő, és rákényszerítették Amerikát, hogy a helyzetet – az adófizetők terhére – bankmentő és gazdaságélénkítő csomagokkal orvosolják az adófizetők pénzéből. Amerikában 4500 milliárd dollárt, az európai országokban pedig – Németországot, Franciaországot, Olaszországot, Dániát, és más országokat is beleértve – 4100 milliárd eurót csikartak ki a gátlástalanul hazardírozó pénzintézetek és bankok megmentésére. Ugyanezek a pénzügyi csoportok, amelyek a válságot előidézték, most képmutatóan arról siránkoznak, hogy megrendült a bizalmuk ezekben az országokban, mert úgy eladósodtak. Vajon miért nem önmagukban keresik a hibát? Görögországban, Olaszországban és másutt már korábban is nagy volt az eladósodás mértéke, még sem estek kétségbe a spekuláns hitelezők. A mesterséges pánikkeltésre azért volt szükségük, hogy újabb milliárdokat csikarjanak ki a maguk számára. Azért veszítették el hirtelen bizalmukat, mert akkor a nekik dolgozó minősítő intézetek leminősítik a „rendkívül kockázatossá” vált adósokat. Ha pedig leminősítik őket, akkor magasabb kockázat miatt már magasabb lesz a kamatláb. Ki teszi zsebre a magasabb kamatokat? A befektető, hitelező pénzintézetek, a pénz-és korporációs oligarchia tulajdonában lévő bankok.
- Van azonban még egy magyarázat arra, hogy miért volt szükség az álszent pánikba-esésre. A mesterséges pánikba-esés, amiből most extra milliárdokat zsebelnek be, arra is jó, hogy az uniós tagállamokra, elsősorban az eurózóna tagjaira, rákényszerítsék a további pénzügyi centralizációt. Arra hivatkozva, hogy veszélybe került az euró, és az egész eurózóna léte, saját hatáskörükbe akarják vonni a már megszerzett monetáris felségjogok mellé a fiskális hatásköröket is. Már nemcsak a monetáris felségjogokat – pénzkibocsátás, kamatszabályozás, árfolyamszabályozás, hitelrendszer – akarják központosítani, hanem az adók kivetését és a tagállamok költségvetésének az ellenőrzését is. Ennek megfelelően európai adórendszert szeretnének, továbbá azt, hogy ne legyen önálló költségvetése a tagállamoknak, hanem azt is a nemzetek feletti brüsszeli bürokrácia készítse el, illetve hagyja előzetesen jóvá.
- Ilyen körülmények között mennyi esélyük van a nemzetállamoknak?
- A pénzuralmi világelitnek saját intézménye az Európai Unió. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió fölösleges intézmény. Európa népeinek nincs szükségük egy elbürokratizálódott, költséges birodalmi struktúrára. Az Unióból származó előnyöket – a termelés, az áruk, az információ és eszmék szabad áramlása, a határok fellazítása – birodalmi vízfej nélkül, a nemzetállamok közötti két vagy többoldalú együttműködéssel is hatékonyan megvalósíthatják, elérhetik. Az EU-ra nem Európa népeinek, hanem a világuralmi elitnek van szüksége. Az államok feletti hatalmat gyakorló transznacionális pénzkartell akar mindenáron szabadulni a nemzetállamoktól, mert azok a szuverenitásigényüknél fogva, bármikor kiléphetnek a pénzuralmi világrendből.
- A pénz önmagában értéktelen „jel”, amit a nemzetközi pénzelit gyakorlatilag ingyen hoz létre a levegőből. Ennek a jelnek, fedezetlen pénznek, akkor lesz fedezete, amikor azt hitelként ki tudják valakinek kölcsönözni. A hitelfelvevő adósként el kezd érte kamatot fizetni. A legjobb adósok maguk az államok, mert a szuverén adósok elvileg nem mehetnek csődbe. Ezzel a fedezetlen jel, fedezett pénzzé alakul át. De ezt a jelet az egyes országok maguk is kibocsáthatnák. Ez a saját kibocsátású nemzeti közvetítő közeg jobb pénz lenne, mint a külföldről kamatsarcra kikölcsönzött jel, mert a saját pénznek az adott országban az értékteremtő munka lenne a fedezete. Kína például így működik. Ezért a transznacionális pénzkartell célja az, hogy minél előbb megszabaduljon a nemzetállamoktól. Ennek a legolcsóbb módja beterelni őket egy nemzetek feletti birodalmi struktúrába. Így a felszámolásukhoz nem kell sem hadsereg, sem háború, mindössze át kell mosni az emberek agyát a kezükben tartott véleményipar tömegtájékoztatási eszközeivel. Azé az agy és a gondolkodás, aki megtévesztéssel, félretájékoztatással megműveli.
- Magyarországra nézve ez mit jelent?
- Magyarországnak a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia, és hatalmi hálózata diktál, mert nincs olyan erős társadalma, nemzeti elkötelezettségű, pénzügyi és gazdasági erővel rendelkező kormánya, amely kellő határozottsággal szállhatna szembe a pénzuralmi világelittel. Egyelőre az történik, amit ők akarnak. 1989 óta folyamatosan el tudták érni, hogy Magyarországon ne bocsássanak ki magyar munkával fedezett magyar pénzt. 1991 óta jogilag is bebetonozták ezt a rendszert az MNB törvény elfogadásával és a kétszintű bankrendszer bevezetésével. Amire a szervezett magánhatalomként működő pénzvilág hajlandó hitelt adni a „levegő pénzéből” az működhet, amire nem ad, az nem működhet. Magyarország új, nemzeti elkötelezettségű kormánya már kísérletet tett néhány lényeges intézkedés meghozatalára. Ezekhez azonban szükséges lett volna az, hogy 2010-ben a magyar költségvetés hiánya a GDP (nemzeti össztermék) 3,8 %-a helyett, 6,8 % legyen. Erre a világelit és annak pénzügyminiszteri tanácskozása azt mondta, hogy nem. A befektető bankárokat nem érdekelte, hogy ennek az országnak van egy demokratikusan megválasztott, erős legitimációval bíró kormánya, amely felelősséggel tartozik a magyar társadalomnak. Ha a számára kisajátítható pénzek biztonságáról van szó, akkor nem ismer tréfát. A demokratikus magyar vezetés pedig engedelmesen fejet hajtott. Ez is mutatja, hogy tulajdonképpen ki is irányítja az országot.
- Az eladósítás olyan pénzelvonási technika, amelynek nem az a célja hogy az adós megfizesse tartozását. Ha egy csoda folytán egyszerre csak mindenki kifizetné az adósságát, akkor egy fillér pénz sem maradna forgalomban. Ha pedig nincs pénz, akkor nem tud működni a gazdaság, mert ez a „jel” az, amely a gazdasági életet közvetíti. De ennek a jelnek az előállításához nincs szükség egy nemzetközi privilégizált rétegre, és az ő levegőből előállított pénzére, amelyet rendkívül drágán hajlandó kikölcsönözni. Magyarország, a magyar gazdaság magyar kibocsátású fizetőeszközökkel is működtethető lenne, amire sok bizonyíték van. Kína már így működik sikeresen immáron harmadik évtizede. Kínát az euró-atlanti elit másként szorongatja. Mi is meg tudnánk tenni, hogy olyan munkaprogramokat indítsunk be, amelyekhez megvan hazánkban a munka, a munkaerő, a munkaeszköz és a technológia is. Így épülhetnének a gátak, a víztározók, a belvízelvezető és a szennyvízelvezető rendszerek, de így épülhetne tovább a közúthálózat is. Társulhatna hozzá országos erdősítési, parkosítási és lakásépítési program is. A fizetőeszközt a magyar állam bocsátaná ki. Ezek nyomán segélyezett munkanélküliek tízezrei válhatnának rövid idő alatt munkavállaló adófizető polgárokká. Az államnak több pénze lenne a közfeladatok finanszírozására, és kevesebb hitelt kellene igénybe vennie. Ennek egyetlen akadálya az, hogy sérti a nemzetközi pénzkartell érdekeit.
- Voltak-e olyan nemzetállamok, amelyek ellenálltak?
- Argentína 2000-ben ellent mondott. Mi történt? Mindenféle eszközzel próbálták ütni – verni, de nem sikerült. A 103 milliárd dollárból azonnal elengedtek 65 milliárdot, a dögkeselyű Nemzetközi Valutaalapot pedig inkább kifizették az argentinok, csakhogy minél előbb megszabaduljanak tőle. Argentína köszöni jól van és fejlődése felgyorsult
- Van arra esély, hogy az erős nemzeti öntudattal rendelkező államok összefogjanak?
- Oroszország ugyan nem tudta teljesen kivonni magát a pénzuralmi rendszerből, de mégis olyan önálló, nemzeti érdekeit képviselő állam, amely sorosan együttműködik Kínával, Indiával és más államokkal is a Sangháji Együttműködési Szervezet keretében. Oroszországot a pénzügyi világválság csak periférikusan sújtotta. Az Orosz Medvéből azonban mumust csináltak, pedig érdemes lenne szorosabban együttműködni vele, ahogyan Kínával és más ázsiai országokkal, többek között az arab világ államaival is.
- A Föld elpusztítása felé halad-e ez a pénzuralmi rendszer?
- Ha kirobbanna egy atomvilágháború, az Földünk egy részének a teljes elpusztulásával járna, amely nem lenne többé alkalmas az emberi létezés számára. Az egész élővilág kerülne veszélybe.
- Ez sem visszatartó erő?
- Nem, mert ahhoz, hogy a világ hatalmi elitjei jól élhessenek elég egy vagy két milliárd ember, s nincs szükség hét milliárdos emberiségre. Bill Gates amerikai üzletember már nyíltan támogatja azokat a programokat, amelyek célja az emberiség létszámának a jelentős csökkentése.
Ezt az interjút Takács Veronika készítette a Barikád című lap számára.
Gáza – gigantikus koncentrációs tábor
június 21, 2010
2006. januárjában került sor a palesztin törvényhozás megválasztására. Ezt a nemzetközi megfigyelők által is fairnek és demokratikusnak tartott választást a Hamasz nyerte meg, amely 1987-ben az első intifáda idején alakult meg, és 1993 óta számos öngyilkos merényletet is szervezett izraeliek ellen. A Hamasz ezeket a támadásokat 2005-ben abbahagyta, és 2006-ban végleg lemondott róluk. A Hamasz rakétatámadásokat is szervezett házi készítésű eszközökkel 2001-től 2006-ig. Választási győzelmét követően kiéleződött a konfliktus a Hamasz és a Fatah között. 2007-ben kisebb polgárháborúra került sor, és a Hamasz képviselőit eltávolították a nyugati parton működő Palesztin Nemzeti Hatóság kormányzati tisztségeiből. A Hamasz továbbra is irányítása alatt tartotta a gázai övezetet.
Mahmud Abbász, a palesztin nemzeti hatóság elnöke törvényen kívül helyezte a Hamasz katonai szárnyát. Ezt követően Izrael gazdasági blokád alá vette Gázát, a Hamasz pedig Qassam rakétákkal támadta Izrael Gázával határos részét. Ezek a rakétatámadások 2008 júniusában abbamaradtak, amikor Egyiptom közvetítésével tűzszünet jött létre. Hamaszhoz nem tartozó más palesztin ellenálló csoportok azonban szórványosan folytatták ezeket a támadásokat. A hathónapos tűzszünetet megelőző két hónapban a konfliktus kiéleződött, miután izraeli részről behatoltak Gázába 2008. november 4-én, és megöltek hét Hamasz milicistát.
Ennek nyomán a Hamasz folytatta rakétatámadásait. Ennek nyomán 2008. decembere végén Izrael nagyszabású hadműveletet indított Gáza ellen. A konfliktusban sajnálatos módon 13 izraeli életét vesztette, de a modern fegyverekkel támadó izraeli hadsereg halálos áldozatainak a száma ezt százszorosan meghaladja: 1417, és súlyosan megsebesült további 4800 palesztin. A modern fegyverekkel támadó izraeli hadsereg földig rombolt négyezer épületet, és súlyosan megrongált további húszezret. Izrael kivonta katonáit Gázából 2009. január közepén, de továbbra is fenntartotta Gáza blokádját a szárazföldön, a tengeren és a légtérben.
A Hamasz nem Izrael felszámolására törekszik, hanem egy olyan független palesztin állam létrehozására, amelynek a fővárosa Jeruzsálem, és olyan megállapodást akar, amely lehetővé teszi az elűzött, elmenekült palesztinok jogát a visszatérésre. Az izraeli blokád eredményeként Gázában olyan viszonyok jöttek létre, amelyek csak az egykori fajüldöző dél-afrikai állam által létrehozott rezervátumokra, a bantusztánokra emlékeztetnek. A Gázában a blokád következtében létrejött állapotokat az ENSZ Biztonsági Tanácsa fenntarthatatlannak minősítette, és több határozatában is felszólított – 1850-es számú 2008-ban és 1860-as számú 2009-ben – a blokád felszámolására. A Biztonsági Tanács mély aggodalmát fejezte ki humanitárius válsághelyzet miatt, és nyomatékosan sürgette az emberek és az áruk szabad áramlásának a visszaállítását Gáza számára. Külön is hangsúlyozta a humanitárius segítség nyújtás szabad működését a zárt enklávéban. A Biztonsági Tanács egyben erőfeszítéseket tett a válsághelyzet felszámolását célzó tárgyalások mielőbbi megkezdése érdekében.
Mi történt 2010. május 31-én?
Gáza partjaitól 65 km-re, nemzetközi vizeken hat segélyszállító hajóból álló konvoj, amelyet Freedom Flottillának nevezetek, haladt Gáza kikötője irányában. Az izraeli haditengerészet felvette a kapcsolatot a konvojt vezető hajó, Mavi Marmara kapitányával, és felvilágosítást kért tőle, hogy merre tart a hajó. Ezt követően két izraeli hadihajó közrefogta a konvojt, amely tízezer tonna humanitárius segélyt szállított. A konvoj lelassított, és lépéseket tett a fegyveres összeütközés elkerülésére. Minden rendelkezésükre álló eszközzel jelezték, hogy békés szándékú polgári személyek tartózkodnak a hajókon, amelyek egészségügyi eszközöket és gyógyszereket szállítanak. Az izraeli hadsereg kommandói azonban megrohamozták a hajókat.
A szállítmány szervezői jelezték, hogy folytatni kívánják az akciót, és a szállítmányt át akarják adni a Hamasz által irányított hatóságoknak. Az izraeli hatóságok leszögezték, hogy nem engedélyezik a behajózást Gáza kikötőjébe, és hajnali 4 óra körül izraeli katonák érkeztek a hajókra helikoptereken. Izraeli hivatalos személyek szerint a hajókon késeket és botokat használtak az izraeli katonákkal szemben, és az egyik katonától a fegyverét is elvették. A kibontakozó harcban kilenc segélyszállító aktivista életét vesztette. A hajókon tartózkodókat az izraeli katonák letartóztatták, és a hajó szállítmányát elkobozták.
Netanjahu, izraeli miniszterelnök sajnálkozását fejezte ki a halálos áldozatok magas száma miatt, és rámutatott, hogy az izraeli katonákat heves ellenállással fogadták, és egyiküket hasba szúrták, másokra pedig baseball ütőkkel támadtak. A hajókon két fegyvert is találtak. Ashkenazi izraeli tábornok az erőszakosságokért az egyik török civil szervezetet tette felelőssé, amelyet szélsőségesnek minősített. A katonai akcióban hét izraeli katona is megsérült, egy súlyosan. A török külügyminiszter az incidenst állam által elkövetett gyilkosságnak nevezte, amelyet semmivel nem lehet igazolni. Hangsúlyozta, hogy a hajózás szabadsága a nemzetközi jog egyik legrégibb fontos szabálya. Egyetlen hajót sem szabad feltartóztatni vagy megszállni a kapitány beleegyezése, illetve a hajó felségjelzését viselő állam engedélye nélkül. Nem tekinthető semmilyen formában törvényesnek az az eljárás, hogy humanitárius segítséget ellenséges aktusnak minősítsenek, a segélynyújtókat pedig felfegyverzett katonáknak.
A segélyszállító hajók megtámadása tovább rontotta az amúgy is feszült kapcsolatot Izrael és Törökország között, és felhívta a világ közvélemény figyelmét arra a tarthatatlan helyzetre, amit az izraeli blokád jelent Gáza és lakói számára. A washingtoni Fehér Ház szóvivője is mély sajnálatát fejezte ki az emberi életek elvesztése és a sebesültek száma miatt. Az izraeli miniszterelnök lemondta a Fehér Házba tervezett látogatását. A kemény izraeli fellépést elítélte Törökország, Franciaország, az ENSZ, Görögország pedig felfüggesztette egy görög-izraeli hadgyakorlat megtartását. Erdogán, török miniszterelnök állami terrorizmusnak minősítette az izraeli támadást, és mintegy tízezren tiltakoztak Isztambulban az izraeli konzulátus előtt.
Gilad Atzmon, a Londonban élő zsidó származású közéleti személyiség, az izraeli hadsereg egykori katonája, írásban és szóban előre megfontolt cselekménynek minősítette a vérontást. Izrael vért akart, – írja – mert azt hiszi, hogy az „elrettentés ereje” annál nagyobb, minél több halott marad utána. Azt az izraeli döntést, hogy izraeli kommandósokat vetnek be polgári személyekkel szemben, az izraeli kormány az izraeli felső katonai parancsnokokkal együtt hozta meg. Nem egyszerű kudarcnak, hanem ténylegesen egy morbid társadalom intézményi kudarcának lehettünk tanúi, amely társadalom elvesztette a kapcsolatát az emberiséggel.
Nem titok, hogy már évek óta ostromállapotban élnek a palesztinok. Most azonban a nemzeteken van a sor, hogy cselekedjenek, és kemény nyomást gyakoroljanak Izraelre, valamint polgáraira. Ezt a gyilkosságot egy népszerű hadsereg követte el, amely „demokratikusa választott” kormány utasításait hajtotta végre. Mostantól kezdve minden izraelit háborús bűncselekménnyel lehet gyanúsítani, hacsak nem bizonyítja be ennek ellenkezőjét. Atzmon így folytatja: „Képzeljük el, hogy izraeli hadiahjók megrohamoznak ír, török vagy görög zászló alatt haladó hajókat. Valamennyi NATO tagállamnak és Európai Uniós országnak azonnal meg kell szakítania kapcsolatait Izraellel, és le kell zárnia a légterét az Izraeli repülőgépek előtt.”
Az izraeli állam nem törődik az emberi élettel, a folyamatban lévő izraeli sajtókampány, pedig vérontáshoz vezet. Atzmon úgy látja, hogy Izrael ténylegesen örömét leli abban, hogy szenvedést és károkat okoz másoknak.
A XIX. század zsidó közéleti személyisége, Bernard Lazare (1865-1903) hangsúlyozta: szakítani kell azzal a szemlélettel, miszerint a zsidók soha nem tehetnek arról, hogy valami rossz történik velük. Lazare úgy gondolta, hogy az antiszemitizmus bármilyen formában is jelenjen meg, lényegében a zsidó kizárólagosságra és kirekesztő magatartásra adott válasznak tekinthető. A zsidók sikereikben fontos szerepet játszott erkölcsi elkülönülésük, a kettősmorál és a kettősmérce alkalmazása, valamint az a képességük, hogy másokat kirekesztő, tekintélyen alapuló, jól szervezett csoportokba tudtak tömörülni életbentartva a folyamatos fenyegetettség érzését. Ennek egyik megjelenési formája, hogy adott esetben előre vesznek revánsot.