Drábik János blogja

Az emberiség jövője az áttérés a természetes gazdasági rendre

április 28, 2011

Miért emberellenes a globalizmus?

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy előrebocsássam: nem vagyok érték-semleges, és mondanivalóm az univerzális erkölcsöt elismerő értékbázison nyugszik. Univerzális erkölcs alatt értem valamennyi ember alapvető szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek az esélyegyenlőség alapján való elismerését és védelmét. Mielőtt a globalizáció problémáinak az elemzésébe kezdünk, ki kell térnünk a problémák természetére. Megoldási lehetőségeik szempontjából a problémák vagy konvergensek, vagy divergensek. Konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. A természettudományok konvergens problémáira az absztrakt matematikai módszerek jól alkalmazhatók, és ezek a problémák elvileg megoldhatóak. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal, és annak tevékenységével – így a közgazdasággal foglalkozó – problémák megoldására is a matematikai módszerek csak korlátozottan, kisegítő eszközként használhatóak.

A divergens problémákra mindig legalább két érvényes válasz adható. A konvergens problémákra viszont elvileg lehetséges az egyetlen helyes válasz. Az emberrel kapcsolatos problémák azért divergensek, mert az élet, és minden emberi tevékenység összetett és dinamikus, és így csak egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével ragadható meg. Minden életjelenség a társadalomban is ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul, és folyamatosan helyreállítandó, ha el akarjuk kerülni egy szélsőséges helyzet kialakulását. Csak egy-egy példával támasztom alá ezeket a bevezető megjegyzéseimet. A konvergens problémára jó példa annak a feladatnak a megoldása, hogy létrehozzunk egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet. Számos megoldási javaslat után szűkül a válaszok köre, végül egyetlen megoldás bizonyul tartósnak: ez a jármű a kerékpár, amelynek persze számos változata lehetséges.

Ez a válasz azért időt álló, mert megfelel a természeti törvényeknek, és az emberi igényeknek. A konvergens problémáknak az a lényege, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a válaszok annál inkább közelítenek egymáshoz. Ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák tehát elvben véglegesen megoldhatóak, mert ezekben nincs jelen az ember. A fizika, a kémia, a csillagászat vagy az olyan elméleti tudományok, mint a matematika, geometria foglalkoznak konvergens problémákkal.

Az emberre, a társadalmi életre, a közgazdaságra érvényes problémák esetében azt tapasztaljuk, hogy minél inkább tanulmányozzuk őket, annál inkább egymásnak ellentmondó válaszokra jutunk. Minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, annál inkább ellent mondanak egymásnak. Ezért nevezhetjük ezeket a problémákat, szétágazó, divergens problémáknak. A társadalomnak nevezett emberi közösségben az egymással leggyakrabban szembekerülő két követelmény a szabadság és az egyenlőség. Az előbbi az erőseknek, az utóbbi a gyengébbeknek kedvez. Az egyenlőség korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség, az egyenlősdi, pedig felszámolja. Az ember és a társadalom kérdéseivel foglalkozva szembetaláljuk magunkat az emberi élettel és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és a növekedéssel, a hanyatlással és a pusztulással, társadalmi vonatkozásban pedig a szabadsággal és a renddel.

E ki nem küszöbölhető ellentétek miatt az emberi élet, így a társadalom és a gazdasági élet egyensúlya sem teremthető meg absztrakt matematikai formulákkal. Ha nem is oldhatók meg, de ember-központú, komplex megközelítéssel átmenetileg meghaladhatóak. Ehhez szem előtt kell tartanunk a kölcsönös egymásrautaltság és felelősség alapján minden egyes embertársunk alapvető szükségleteit és érdekeit, vagyis a keresztény erkölcs alapján tényleg úgy kell szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat. A szabadság és az egyenlőség ellentétes igénye a testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével azonban harmonikus, egymást kiegészítő és fenntartható egységet alkothat. Ebben az esetben nem a logika, hanem az emberi-történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű (vagy a természeti törvényekből levezethető) magasabb képességei a mérvadók. Felfogásunkban Isten az abszolút igazságosságot és a feltétlen, mindenkire kötelező univerzális erkölcsöt jelenti, amelyhez minden egyes ember kapcsolódhat transzcendens dimenziója révén. Ez azt jelenti, hogy önmagunk fölé emelkedünk.

A divergens problémák jobb megértéséhez elmondhatjuk, hogy egy érdemi-etikai demokráciában, amely a közvetlen részvétel alapján működik, egyszerre van szükség igazságszolgáltatásra és könyörületre. Az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő egymásrautaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá az ilyen érdemi demokrácia rendjét, amely alapvetően eltér a jelenlegi – alibi-demokráciába csomagolt – pénzuralmi diktatúra rendszerétől. Az igazságszolgáltatás könyörület nélkül kegyetlenség. A könyörület viszont fegyelmező kényszer és rend nélkül káosz és anarchia. A társadalomnak egyszerre van szüksége a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére a köztük folyamatosan megújítandó konszenzus révén.

A gazdasági életben is követelmény-pároknak, kettős követelményeknek kell egyszerre eleget tenni. A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre és a „tégy ahogy óhajtod” gazdasági szabadságára, az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A társadalom, és ezen belül a gazdasági élet egészsége ezeknek az ellentétes követelményeknek az együttes és folyamatos teljesítményétől függ. Ha csak az egyik követelmény érvényesül, az kegyetlenné teszi az adott társadalmat, kiegyensúlyozatlansághoz, majd pedig felbomláshoz vezet. Ez történt azzal a szovjet típusú szocialista rendszerrel, amelynek uralkodó rétege rendőrállami erőszakkal vette el a polgárok munkájának eredményét, és szerezte meg a felettük való korlátlan rendelkezést, beleértve az életükkel való rendelkezést is.

A vagyon hatalom, és aki abszolút joggal rendelkezik a vagyon felett, az abszolút hatalommal bír az emberek felett is. Ez a rendszer, mint tudjuk, csúfosan megbukott. Ugyanez előtt a lehetőség előtt áll az ultra-liberális pénzuralmi világrend is, ahol a globális pénzmonopólium tulajdonosai pénzügyi technikákkal sajátítják ki maguknak a többi ember munkájának az eredményét, és a hegemóniájuk alatt centralizálódott pénzvagyon és reálvagyon segítségével a világuralmat is megszerezték a maguk számára. Ez a rendszer is kiegyensúlyozatlan, és tanúi vagyunk felbomlásának.

A globalizáció fogalmát az 1950-es évek végén kezdték el használni az amerikai stratégiai tervezők és az ún. „think tank”-ek szakértői. A globalizáció fogalma igazi karrierjét azonban a Római Klubnak az 1970-es években publikált jelentéseinek köszönheti. Minthogy a globalizáció esetében is divergens problémakörrel állunk szemben, ezért megítélését tekintve vannak, akik annak tartalmát elfogadják és támogatják, és vannak olyanok, akik bírálják, sőt támadják. Akik elfogadják, azok a globalizációs jelenségeket úgy írják le, mintha természeti törvényekből levezethetőek lennének. A globalizációt az ember és a természet kapcsolata szerves részének tekintik. Ezért a globalizáció nemcsak kikerülhetetlen, de egyenlő a fejlődéssel és a haladással. Korábban a globalizációs jelenségekre a modernizáció kifejezést is használták, de a modernizációból is a technikai modernizáció értelmezést vették át, és elhagyták az emberi társadalom modernizációjával kapcsolatos, korábban nagyon is hangoztatott követelményeket. Az emberi társadalom modernizációja a társadalom igazságosabbá tételét jelenti, ahol a munka eredménye annál marad, aki azt létrehozta. A technikai modernizáció pedig a technológiai forradalom kibontakozását jelentette: a fosszilis energiahordozókra támaszkodó ipart és közlekedést, az autót, a repülőt, sőt a rakétát, de ide kell sorolni a távközlést, a telefont, a rádiót, a televíziót, az internetet és a nano-technológiát.

A globalizációnak e technikai modernizációs értelmezése szerint ezek a világszintű folyamatok a természeti törvényekhez hasonlóan nem befolyásolhatóak. Ugyanakkor alapvetően pozitív a hatásuk, és ezért üdvözölni kell a globalizmust, mint az emberiség hosszú távú fejlődésének természetes és kikerülhetetlen tartozékát. Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a globalizmus valójában értékmentes és politikai-hatalmi szempontból semleges jelenség. A globalizációt az emberi értékválasztástól függetlennek tekintik. Ez a felfogás megkérdőjelezi a globalizmus kritikájának a létjogosultságát, hiszen lelhet-e a természeti törvényeket, például a gravitációt bírálat tárgyává tenni.

Mivel, mint már említettem, divergens problémakörrel állunk szemben, ezért természetesnek tekintjük, hogy az elmúlt két évtized folyamán a globalizációt kritizáló megközelítési módok egész sora jött létre. Ezekből kifejlődtek erőteljes antiglobalista tiltakozások, tömegtüntetések is. Az antiglobalista bírálatok egyik része a globalizáció mennyiségi, míg a másik része a minőségi kritikáját helyezi előtérbe. A mennyiségi vagy terjedelmi bírálatok a folyamatot ugyan kikerülhetetlennek tartják, de kritizálják annak túlzásait és mértéket nem ismerő gátlástalanságát. Ezért valamilyen formában szabályozni kívánják a globalizáció erőit. Ezekhez sorolható XVI. Benedek pápa 2009. július 8-án a G8-as országok vezetői olaszországi találkozójára időzített, immáron harmadik enciklikája. Az enciklika vonatkozó részének a bíráló elemzésére még visszatérünk.

A globalizációt ellenzők másik nagy csoportja szerint tartalmi, minőségi probléma van a jelenleg érvényesülő globalizmussal. Nem csupán az a baj, hogy egy esetleg alapvetően érték semleges, vagy akár jól is kezelhető folyamat túlterjeszkedik a lehetőségein, és ezzel kezelhetetlenné válik. A fő baj az, hogy a globalizáció eleve egy romboló, veszélyes, sőt az egész emberiség sorsa szempontjából végzetesnek is tekinthető világtörténelmi fejlemény. Nemcsak azt állítják, hogy a globalizmus nem természeti törvény, és ezért elkerülhetetlen, hanem azt hangsúlyozzák, hogy nagyon is természetellenes, sőt a természetet tönkretevő, önpusztító folyamat. Azt bizonyítják, hogy a politikai, hatalmi és ideológiai semlegességre hivatkozás a ma már konkrétan leírható pénzuralmi struktúra kísérlete arra, hogy az általa támogatott hamis értelmezéssel önmagát nem létezőnek állítsa be. Ami pedig nem létezik, azt bírálni is értelmetlenség.

A globalizmus belső problémáját érinti ez a kérdés, mert ha nem létezik az a hatalmi struktúra, ami ezt a rendszert rákényszeríti a világra, és amelynek ő a haszonélvezője, akkor nem létezhetnek azok az ellenerők sem, amelyek ezt a rendszert egyensúlyban tarthatnák. A rendszerelmélet alaptétele, hogy minden rendszer idővel összeomlik, ha nincsenek benne a kiegyensúlyozó ellenerők. Egymagában létező hajtóerő nem képes az önszabályozásra, és elkerülhetetlenül önpusztítóvá válik. A globalista-ellenes bírálók egy része a globalizmust olyan létmódnak tekinti, amely az emberiség számára végzetes zsákutcának bizonyulhat.

A globalizációval az a legfőbb probléma, hogy a pénz magánmonopóliuma vált világméretűvé, amelyet a kamatmechanizmus működtet. Ez a kamatmechanizmus olyan növekedésre kényszeríti a világgazdaságot, amely felemészti a pótolhatatlan fosszilis energiahordozókat, és elpusztítja a természeti környezetet, amely többé nem képes a regenerálódásra. Véges földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet (fejlődhet) végtelenül. Nem fenntartható, vagyis vég-nélküli növekedésre van szükség, hanem fenntartható erőforrásokra, az emberiség és otthonának, Föld nevű bolygónak a megmaradására.

A kamat és az általa vezérelt pénzrendszer természetesen képes a végtelen növekedésre, de a pénzrendszer által megerőszakolt reálgazdaság ilyen növekedésre nem képes. A világunkat immáron 250 éve uraló pénzuralmi civilizáció a fenntarthatatlanság rendje, és eddig is csak az erőszak valamilyen formájával lehetett működtetni. Ezért a globalizációt az erőszak – az állandósult világszintű polgárháború – uralmi rendszerének tekinthetjük.

A globalizmust fölfoghatjuk olyan új életmódként, amelynek célja a pénzuralmi érdekcsoportok stratégiai céljait szolgáló művi-valóság létrehozása és működtetése. Ez a pénzuralmi elitet kiszolgáló rendszer a liberalizálás, a deregulálás és a privatizálás révén terjeszkedik. A pénzuralmi világrend olyan hálózatot épített ki, amely képes a kényszerítésre, a fegyelmezésre és az emberi tudatot befolyásoló és ellenőrző értelmezésre. A pénzuralmi világrend első eleme a kényszerítő hatalom, amely a multinacionális vállalatok hálózatát jelenti. A pénzuralmi világrend másik intézményi rendszere a transznacionális pénzügyi struktúrákból áll. Ide tartoznak a Bretton Woods-i ikrek, a Világbank és az IMF, a WTO, a Világkereskedelmi szervezet, a befektető alapok, hitelminősítő intézetek és a központi bankok.

A pénzuralmi világrend harmadik hatalmi intézménye a tudatipar. Ennek a tömegtájékoztatási, tudományos és oktatási intézményei fogalmazzák meg és terjesztik azt az értelmezési keretet, amely a globalizmusnak a világuralmi rendjét természeti törvénynek tünteti fel.

A termelőgazdaság és a pénzgazdaság versengése

Az eddig elmondottakból is egyértelmű, hogy a világot jelenleg irányító pénzuralmi rendszer nem azonos az egyenlő esélyekre alapozott vállalkozói szabadsággal és az erre épülő piacgazdasággal. Ez a pénzuralmi rendszer, a krematisztika, jelentősen eltér az emberi szükségletek kielégítését szolgáló ökonómiától, a valódi közgazdaságtól. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítését szolgáló közgazdaságot a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaságtól, amelyben az áruk forgalmán, és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. Az ökonómia az élethez szükséges, az állam számára hasznos javak előállításával foglalkozik. Használati értékeket állít elő. Ezzel szemben a pénzgazdaság a pénzből kíván még több pénzt csinálni. A termelőgazdaságban a fő szempont a szükségletek kielégítése. A pénzteremtés gazdasági tevékenység révén történik. A pénz, mint az érték-előállító termelőgazdaság közvetítőközege, olyan egyezményes jel, amely bírja a gazdasági szereplők bizalmát. A pénz azonban önmagában értéktelen. Annak van értéke, amit jelez. Ezért valójában a jelnek az előállítása azokat illetné meg, akik előállítják azt az értéket, amit ez a jel jelez.

A jelenlegi pénzuralmi világrendben a pénz előállítása teljesen szétvált az értékhordozó termékek és szolgáltatások előállításától. Ezért a pénz előállítása maga is iparággá vált, ahol már a reálgazdaság megkerülésével törekedtek óriási mennyiségű pénz előállítására. A jelenlegi pénzügyi világválságot is az okozta, hogy a termelőgazdaságtól elszakadt pénzipar több száztrilliós nagyságrendben állította elő a fedezetlen pénzt, és kreált hozzá virtuális fedezettet nyújtó pénzpiaci termékeket, úgy nevezetett „toxic asset”-eket, vagyis mérgezett pénzügyi eszközöket. Az így létrejött fedezetlen dollár-trilliárdokból álló pénzbuboréknak szükségszerűen ki kellett pukkadnia.

Ebben a válsághelyzetben világossá vált, hogy a pénz csak másodlagos, és az igazi értéket a termelőgazdaság állítja elő. A közvetítő jeleket előállító és mozgató bankrendszer valójában csak mások munkájának az eredményét osztja el. A jelenlegi globális krematisztikának az egyik alternatívája a szociális piacgazdaság és a jóléti állam. További kiutat jelenthet a lokális gazdasági érdekeket és az autonómiát védelmező protekcionizmus. A protekcionizmusból a pénzuralmi rendszer haszonélvezői szitokszót csináltak, holott ez nem jelent más, mint a gyengébb gazdasági szereplők megvédését a túlerővel rendelkező gazdasági ragadozóktól.

A globalitás és a lokalitás harmonikus kombinációjára már történtek kísérletek elsősorban Japánban és Tajvanon, Dél-Koreában, Hong Kongban, Szingapúrban, valamint Malajziában. A jelenlegi pénzuralmi rendszer szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságról beszél, ténylegesen azonban az ultra-liberálissá vált gazdaságirányítás monopolrendszert, hatalmi gazdaságot működtet. Ez a hatalmi gazdaság szemben áll a protekcionizmus, valamint a jóléti állam termékeny kombinációjával. Az ultra-liberális pénzuralmi rendben a világgazdaságot uraló pénzügyi struktúrák és korporációs világbirodalmak mindent megtesznek a helyi érdekérvényesítés, vagyis a protekcionizmus, valamint a jóléti állam megsemmisítése érdekében. Ebben a globális pénzuralmi rendszerben a gazdaság olyan futószalaggá alakult át, amelynek az a funkciója, hogy a pénztőkét alulról felfelé, a pénzügyi szféra tulajdonosaihoz áramoltassa. A jövedelem átcsoportosítás a termelőmunkától a pénztőke irányába, monetizálással, privatizációval és határokat átlépő transznacionális piac létrehozásával zajlik

Az említettek közül legfontosabb a monetizálás, vagyis minden létező dologhoz és emberi tevékenységhez valamiféle pénzben kifejezett árat kapcsolnak. Itt az a trükk, hogy akiknek nincs ilyen közvetítő közege, azoknak semmi esélye sincs a talpon maradásra a pénzuralmi rendszerben. Nekik nem marad más választási lehetőségük, minthogy csatlakoznak azokhoz, akik felszámolásra, megsemmisítésre vannak ítélve.

Ha keressük a jelenlegi helyzet meghaladásának a jövőbeni útjait, akkor a tudományos előrelátáshoz kell folyamodnunk. Ez többek között azt jelenti, hogy megkíséreljük a lehetőségek, szükségszerűségek és a valószínűségek számbavételét, és ily módon a kiút megtalálását. A pénzuralmi globalizáció alternatívája a termelővagyon elsőbbségén nyugvó globális rendszer lehet, amelyben felszámolásra kerül a jogi személyiséggel rendelkező korporáció, mint a gazdasági- társadalmi felelőtlenség és a határtalan önzés intézményesített formája. A természetes gazdasági rendben a tulajdon csak konkrét, természetes személyhez kötve létezhet, és a tulajdon nagysága működtetője teljesítményétől függ. A természetes személy-tulajdonos teljesítménye arányában részesül annak hasznából, és ezzel a többletértékkel szabadon rendelkezik.

Ez nem a szélsőséges egyenlőség, a káros egyenlősdi bukott rendszere. De nem azonos a pénzuralmi világrend ugyancsak szélsőséges vagyoni megosztottságon alapuló rendszerével sem, amit előszeretettel hívnak demokratikus kapitalizmusnak. Az új tulajdoni szerkezetben csak természetes személy lehet tulajdonos, és tulajdonának nagysága e természetes személy teljesítményéhez igazodik. Az igazságos egyenlőtlenség rendje lépne a mai szélsőségesen igazságtalan egyenlőtlenség rendjének a helyébe.

A szocializmusnak nevezett rendszerben a hatalmat gyakorló érdekcsoportok a pártállam által gyakorolt rendőri erőszak eszközeivel vették el az értéket-előállítóktól tulajdonukat és munkájuk eredményét. A pártállamot irányító nomenklatúra tagjai személyes teljesítmény nélkül rendelkeztek a szabadság anyagi feltételével. A jelenlegi pénzuralmi diktatúrában a monetáris felségjogokat maguk számára kisajátító pénzvagyonos érdekcsoportok a pénz magánmonopóliuma segítségével sajátítják ki a maguk számára mások munkájának az eredményét. A gazdasági élet közvetítő közegének az előállítását elveszik a közhatalmat gyakorló államoktól, és a saját tulajdonukat képező bankrendszerhez továbbítják. A pénz magánmonopóliuma lehetővé teszi az érték-előállítók munkájának kamat formájában történő elvonását, az eladósítás általános tételét, és az államok, a gazdasági szereplők, valamint az egyének adósságcsapdába terelését.

Az így beindított adósságspirál folyamatosan áramoltatja a jelek, vagyis a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezőkhöz a létrehozott értékeket. Mindkét rendszerben az állam-monopolista és a pénz-monopolista rendszerben az igazságtalan egyenlőtlenség érvényesül, mert természetellenesen nem az rendelkezik a munkájának az eredményével, aki azt a teljesítményével létrehozta. Ezt a természetellenes rendszert kell lecserélni az emberi természetnek megfelelő igazságos egyenlőtlenség rendszerére. Ez a természetes gazdasági rend, amelyben ember és ember között elsősorban a teljesítménye alapján van különbség.

A termelés elsőbbségén nyugvó természetes gazdasági rendszerben csökken a pénzrendszer szerepe, és a pénz elsődleges funkciója ismét a gazdasági folyamatok közvetítése lesz. Ebben az új rendszerben megszüntetik azt a lehetőséget, hogy pénzből közvetlenül – a termelőgazdaság és a személyes teljesítmény kihagyásával – lehessen még több pénzt előállítani. A magánpénz-monopóliummal és kamatszedéssel működtetett pénzrendszer helyébe a közpénzrendszer lép. A kamatsarcot szedő hitelpénzt felváltja az összes nemzeti valuta felett álló semleges világpénz, amely elvezethet a valóban szabad és egyenlő esélyek alapján működő világkereskedelmi kapcsolatokhoz.

A természetes gazdasági rend elnevezést először Silvio Gesell, német-argentin üzletember használta. Gesell közismerten szociálisan elkötelezett gondolkodó volt, és 1919-ben felkérték, hogy legyen az akkori bajor kormány pénzügyminisztere. Silvio Gesell 1930-ban már meghalt, és szemben állt mind a marxizmussal, mind a nemzetiszocializmussal. Az amerikai Irving Fisher világhírű közgazdász-matematikus önmagát Silvio Gesell, argentin üzletember szerény tanítványának nevezte. John Maynard Keynes pedig azt mondta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Marxtól, és hogy övé a XXI. század.

Gesell a természetes gazdasági rend fogalmát az ember természetes állapotából vezeti le. Ha a pénzt nem valami irracionális emberfeletti hatalomból származtatjuk, amely uralkodik az emberi társadalom felett, akkor az erők szabad játékából és az értelemből a gazdaság és a társadalom harmóniája jön létre. Gesell hangsúlyozta, hogy egy gazdasági rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha nincsenek benne kiváltságok, vagyis monopóliumok, és nem uralkodik rajta a gazdaság közvetítő közegével rendelkező pénztőkés réteg. Ilyen természetes gazdasági rend nem jön létre magától. Úgy lehet létrehozni, hogy meg kell szüntetni minden előjogot, legelőször is a magán-pénzmonopóliumot, mert csak így lehet biztosítani a gazdasági szereplőket egyformán megillető valódi esélyegyenlőséget.

Gesellt a jelenlegi pénzuralmi világrend vezetőrétege elhallgatja, és nem szereti, noha Gesell élesen elhatárolódott a rasszista és antiszemita ideológiától. Darwinnak a létért folyó küzdelemre alapozott elmélete nagy hatással volt rá, de Gesell elutasította ennek automatikus átvitelét a társadalomra és a gazdaságra. Egy nép közösségi összetartását természetesnek és egészségesnek tartotta, és ezért a mérsékelt nacionalizmust, mint egészséges tulajdonságot elfogadta. A túlzott nacionalizmust, a sovinizmust azonban ellenezte. Úgy gondolta, hogy a nemzetállamok terjeszkedése helyébe az európai államok egyenlőségen alapuló együttműködésének kellene lépnie. Meg volt győződve arról, hogy a béke feltétele az igazságosság érvényesülése, mind a pénzügyi-gazdasági, mind a társadalmi-politikai viszonyokban, beleértve a nemzetközi kapcsolatokat is. Először tehát az univerzális erkölcsön alapuló igazságosságot kell megvalósítani, s aztán lehet szó tartós békéről.

Személyes véleményem az, hogy nincs jó kapitalizmus, nincs jó pénzuralmi rendszer, lehetséges viszont kialakítani monopóliummentes, az egyenlő esélyek alapján működő többé-kevésbé igazságos piacgazdaságot. A kapitalizmus nem azonos a piacgazdasággal, még kevésbé a szociális piacgazdasággal. A valódi piacgazdaság természetes személyhez, és annak teljesítményéhez kötődő rendszer, amely valamennyi gazdasági szereplő számára biztosítja az egyenlő esélyek szabadságát. A jelenlegi pénzuralmi világrend működését az teszi lehetővé, hogy rendelkezik a legfontosabb univerzális monopóliummal, a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszerrel. Gesell ezt így nem fogalmazta meg, de több helyen is síkra szállt a nyílt, mindenféle monopóliumtól mentes világpiacért.

Ő is szorgalmazta a vámhatárok, a szűk látókörű nemzeti kereskedelmi protekcionizmus megszűntetését. A második világháborút nem élte meg, így nem kellett szembesülnie azzal, hogy a háború után létrejövő pénzrendszer, és annak univerzális hatáskörű szervezetei, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap mind a transz-nacionalista pénzkartell érdekeit képviselik. Gesell olyan nemzetközi valutaszövetséget akart, amely valamennyi nemzeti valuta felett álló, semleges világpénzt hozna forgalomba. A hatalom gyakorlására nem alkalmas „szelíd” pénz a semleges pénz. Egy ilyen semleges világpénz képes lenne úgy működtetni a világkereskedelmet, hogy az igazságos cserearányokhoz vezessen.

A pénzuralmi hatalmi-gazdaság alkalmatlan arra, hogy minden egyes ember szükségleteinek és érdekének megfelelő gazdaságot működtessen. A kamatmechanizmus által kényszernövekedésre ítélt pénzrendszer olyan gazdasági növekedést kényszerít ki, amely elpusztítja az élet fenntartásához szükséges természeti környezetet és erőforrásokat. Az igazságtalan egyenlőtlenség rendszereként működő szocializmus és kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem mindkettő az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság, a személyes teljesítménytől függő igazságos egyenlőtlenség ellentétei.

A piacgazdaság ellentétei – az állam-monopolista és a pénz-monopolista gazdasági rendszer – kudarcának számos oka van. A legmélyebb ok a pénzrendszer hibáiban keresendő. Az első ilyen hiba az, hogy a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus csak középtávon – hosszútávon pedig soha sem – képes biztosítani a pénzforgást. A tartós kamatszedés ugyanis matematikai-logikai lehetetlenség, s ezért csak korlátozott ideig alkalmas a pénz körforgásának a fenntartására.

Kortársaink többsége még mindig azt hiszi, hogy csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt veszünk fel. Ez tévedés, mert minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a hitelfelvevő termelő és szolgáltató a bankrendszernek fizet azért, hogy termelőeszközökhöz jusson. A tömegtájékoztatási eszközök agymosó tevékenysége nyomán azt is elhisszük, hogy a kamat fizetése jogos szolgáltatás. A kamatrendszer csak újraosztja a megtermelt jövedelmet, mégpedig úgy, hogy folyamatosan átszivattyúzza a munkából élőktől a pénzüket felhalmozni és kölcsönadni képes egyénekhez. A kamatmechanizmussal kapcsolatos tévhitünk az is, hogy az infláció miatt kell kamatot fizetnünk. Az infláció a hitelpénzrendszer velejárója, a kamatra pedig a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. A kamat teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, és mint már említettük, erőszakolt, természetellenes növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és fokozza a jövedelmek közötti egyenlőtlenséget.

Gesell az általa ajánlott természetes gazdasági rendben helyreállítaná a közpénzrendszert. Ez azt jelentené, hogy kamatszedés helyett társadalmi ellenőrzés alá kerülne a gazdasági élet közvetítő közege, a pénz. A pénzforgást pedig nem a kamatmechanizmus biztosítaná, hanem pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illeték. Ez nem azoknak kedvezne, akik nagymennyiségű fölös pénzzel rendelkeznek, hanem a társadalom egészének, és az őt képviselő államnak illetve régiónak, amely ezt a pénzt kibocsátja és használja. A pénz szerepe ezzel eredeti funkciójára korlátozódna, vagyis ismét közvetítő csereeszköz lenne.

A pénzügyi világrendszer és a gazdasági világválság válaszút elé állította a jelenlegi pénzuralmi világrend vezető csoportjait. Tisztában vannak vele, hogy nemcsak a pénzügyi és a gazdasági rendszer került válságba, hanem bolygónk ökológiai egyensúlya is felborult. Ezért már nem halogatható tovább a jelenlegi magánpénz-monopóliumra alapozott és kamatmechanizmussal működtetett rendszernek a lecserélése. Már említettük, hogy a jelenlegi pénzuralmi világrend olyan magánjellegű birodalom, amely nem az emberiség egészének az alapvető érdekeiből, hanem e világrend privilegizált érdekcsoportjainak az önző érdekeiből indul ki.

Az Új Világrend intézményes létrehozásának a napirendre kerülése szükségessé tette a nagyipari módszerekkel előállított dollár-trilliók eltávolítását, a meglévő pénz fedezett pénzzé való átalakítását elsősorban az államok világtörténelemben eddig nem ismert mértékű eladósításával. A világ-elit mérlegeli azt is, hogy esetleg fegyveres konfliktusba meneküljön. Tervek készültek egy nemesfémmel fedezett világpénz, egyfajta Global Single Currency forgalomba hozatalára, és e rendszer működéséhez szükséges globális hatáskörű Központi Bank létrehozására. De még az sem dőlt el, hogy ez a Bank of International Settlement, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, vagy pedig a központi banki szerepkörrel is felruházott Nemzetközi Valutaalap legyen, illetve valamely harmadik szervezet.

A pénzuralmi világrend globális elitje Silvio Gesell szabad gazdasági modelljéről hallani sem akar. Ennek ellenére Gesell szabadpénzzel kapcsolatos elképzelései egyre inkább tért hódítanak. A Gesell által ajánlott szabad pénzről Irving Fisher, aki Roosevelt elnök tanácsadója volt, azt mondta, hogy az megfelelően tudná szabályozni a pénz forgását. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben a kamatmechanizmus zavarja leginkább az árszínvonal stabilitását. Fishernek az volt a véleménye, hogy a szabadpénz helyes alkalmazása néhány hét alatt kisegítené Amerikát abból a válságból, amelybe 1929 és 1933 között került.

Foglaljuk össze, miért került válságba a pénzuralmi világrend? Először is azért, mert a pénzgazdaság nemcsak elszakadt a termelőgazdaságtól, hanem maga alá gyűrte azt. Ez a pénzügyi rendszer a központi bankok által előállított levegőpénzzel és a befektetők által tőkeáttételes spekulációkkal működtetett parazitakonstrukció, amely a szükségletek kielégítését célzó közgazdaság törvényszerűségeit megszegve működik. Azáltal, hogy a pénzgazdaság elvált a termelőgazdaságtól, kiegyensúlyozatlan rendszer jött létre. A valamennyi ember szükségleteit szolgáló közjó alárendelődött a pénzvagyonos érdekcsoportok egydimenziós önző profitérdekeinek. A reálgazdasági folyamatokat közvetítő jel, a pénz is átalakult. Az adósság vette át a pénz szerepét. Az adósság pénz attól különbözik a normális pénztől, hogy eleve kamattal megterhelve jön létre. Ez szükségszerűen a gazdasági szereplők eladósodásához és függőhelyzetbe kerüléséhez vezet.

A jelenlegi pénzhatalmi gazdaság legfőbb hibája a szükségszerű eladósítás. Ez a pénzhatalmi gazdaság, amikor már világszintűvé vált, nem engedte meg többé az egyes országoknak saját kibocsátású nemzeti pénzeik használatát. Megtiltotta az egyes nemzetállamoknak, hogy saját maguk bocsássanak ki pénzt, hogy ők szabályozzák hitelrendszerüket, mégpedig úgy, hogy valódi pénzt bocsátnak ki, amelynek az adott nemzetgazdaság, az abban működő gazdasági szereplők munkája adja a fedezetet.

A pénzuralmi világrend vezetőcsoportjai stratégiájáról érdemes idézni Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárnak, Bill Clinton mentorának a tömör meghatározását a Tragédia és Remény című könyvének a 324. oldaláról. Eszerint a pénzvagyonos tulajdonosok nemzetközi hálózatának célja nem kevesebb „mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

Az Egyesült Államok központi bankja, a FED 1913-ban létesült, és magánbankok tulajdonában lévő privát pénzintézet. Mivel a pénzuralmi világrend egyik fontos intézménye, így a világ egészére kihat tevékenysége. A FED tevékenysége nyomán soha nincs elegendő pénz a termelő reálgazdaság valódi szükségleteinek a kielégítésére. Ez teszi lehetővé, hogy a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő magánbankok felajánlják, hogy kisegítik a reálgazdaság szereplőit, és megfelelő kamat ellenében pótolják a hiányzó pénzmennyiséget. A központi bankok, így a termelőgazdaság intézményesített eladósítóivá váltak. A forgalomban lévő pénzmennyiség mesterséges szűkítésével kényszerítik ki, hogy az általuk meghatározott magas kamat ellenében vegyenek fel tőlük hiteleket a gazdasági élet szereplői.

A hitelpénzrendszer monopóliumával rendelkezők abban érdekeltek, hogy ezt a rendszert általánossá tegyék, és az egész világon uralkodószerephez juttassák. A hitelek felvétele és az eladósítás érdekében szorgalmazták a mértéktelen fogyasztást, költekezést, a szerzésvágyat, amely felszámolja a takarékoskodást és a jövedelemhez igazodó fogyasztást. A jelenlegi pénzügyi világrend és annak központi valutája a FED-dollár megingása következtében a pénz és a kamat problematikája ma ismét kiemelt kérdéssé vált a nemzetközi politikában. A pénzügyi válság nemcsak gazdasági, de szociális, társadalmi, sőt politikai válságot is létrehozott.

Érdemes utalni arra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell Magyarországot az utóbbi másfél évben fosztogatja. Magyarország eladósítása azzal kezdődött, hogy 1973 és 1989 között összesen egymilliárd dollár hitelt vett fel, ennyi folyt be ténylegesen az országba. Erre ugyanennyi idő alatt kifizetett 11 milliárd dollár kamatot és még maradt 22 milliárd dollár kifizetetlen adóssága. 1990-ben döntött úgy az immáron demokratikusan megválasztott kormány, hogy a működő nemzeti vagyon egy részét privatizálja, és a befolyt összegből kifizeti az ország adósságát. A működő nemzeti vagyon ebben az időszakban 130-140 milliárd dollárra értékelte a Nemzetközi Valutaalap.

Ennek a 90%-át eladták, de összesen 20 milliárd dollár ellenérték folyt be érte az elmúlt 19 év során. A központi bank, amely kizárólag a külföldi pénzügyi struktúrák irányítása alatt áll, ezt a 20 milliárd dollárt a saját devizaszámláján tartotta a magyar államnak pedig saját kibocsátású forintot adott. Ez a forint miután megforgott a nemzetgazdaságban, külföldi tulajdonú vállalatok számára forintban megjelenő profit, a bankokban forintban megjelenő kamat, a tőkebefektetőknek forintban megjelenő tőkejáradék lett. E külföldi követelés- tulajdonosok a forintot becserélték devizára a Nemzeti Banknál vezetett devizaszámlán, és kivitték az országból. A forint így visszakerült a kibocsátójához, és a Nemzeti Bank különböző módszerekkel megsemmisítette, kivonta a forgalomból. Nagy részét elinflálta, illetve más ún. „sterilizációs technikákkal” kivonta a pénzforgalomból, és visszaküldte oda, ahonnan előállította, vagyis a levegőbe. A magyar nép tehát a működő nemzeti vagyonáért lényegében inflációt kapott cserébe.

A transz-nacionális pénzügyi struktúrák a magyar nemzetgazdaság jövedelmének az elszívását az elmúlt másfél évben úgy hajtották végre, hogy valósággal elárasztották az országot spekulációs forrótőkével. Míg a nemzeti össztermék (25 ezer milliárd forint) ötszöröse fordult meg bankszámláinkon 1995-ben, addig 2008-ban a már a 28 ezer milliárd forintra növekedett GDP 43-szorosa. Ez az óriási mennyiségű deviza (elsősorban euró és dollár) azért érkezett az országba, hogy 2-3% helyett 12-14%-ot kamatozzon forintra denominálva. Amikor megszívta magát a hatalmas reálkamat különbözettel, akkor pedig szabadon akart távozni. Ehhez viszont a Központi Bank devizaszámláján nagy összegű tartalékra volt és van szükség. Nem volt elég a 2008-ban meglévő 18,5 milliárd euró, ezért kényszerített rá a nemzetközi pénzkartell a Nemzetközi Valutaalap és az EU útján Magyarországra további 25 milliárd dollárt, illetve 20 milliárd eurót, hogy teljes egészében zavartalanul vihesse ki a magyar nemzetgazdaságról elszívott óriási kamatkülönbözetet. A lakosságnak azt állították, hogy az államháztartás „csőd közeli helyzetbe” jutott, és az államcsőd megelőzése, valamint a reálgazdaságban a munkahelyek megőrzése végett van szükség a 25 milliárd dollár készenléti hitel elfogadására, amelyért eleve 5% kamatot kell fizetni akkor is, ha ezt a hitelt nem hívják le.

Mára már ennek a hatalmas összegnek mintegy a 80%-át lehívták, de nem hajlandó, sem a Valutaalap, sem a Központi Bank, sem az állam megmondani, hogy pontosan kik, mikor és mennyi hitelhez jutottak ebből a készenléti hitelből. A magyar költségvetés hiánya ma az Európai Uniós tagállamok átlagának a középső részén foglal helyet. Ugyanez mondható el a magyar állam külföldi eladósodására is. A magyar költségvetés és a magyar állam külföldi eladósodása tehát nem tette szükségessé ennek a hatalmas hitelnek a felvételét. Mivel a termelőgazdaság szereplői – elsősorban a magyar kis és közepes vállalatok – továbbra sem részesültek hitelekben, így ezt a pénzt nem arra fordították, amit a tömegtájékoztatás sulykolt a lakosság fejébe, hogy megmentsék a munkahelyeket. A mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan kik kapták a pénzt, hiszen 2009. július 27-én nem más, mint Felcsuti Péter, a Raiffeisen Bank vezérigazgatója, és a Magyar Bank-Szövetség elnöke mondta, hogy a bankok nem kaptak ebből a pénzből. Ha tehát nem kapott az állam, nem kapott a termelőgazdaság, nem kaptak a bankszövetséghez tartozó pénzintézetek, akkor kihez került ennek a hatalmas összegnek a 80%-a?

A válasz csak az lehet: ezzel töltötték fel a Központi Bank devizaszámláját, hogy a Magyarországra érkezett elképesztően magas spekulációs forrótőke zavartalanul kivihesse azt a kamatkülönbözetet, amelyet abból húzott, hogy a külföldi pénzügyi struktúrák el tudták érni, hogy az MNB magasra emelje az irányadó kamatlábat. Miközben Európa és a világ többi országában a pénzügyi válság hatására egyre csökkentették a kamatlábakat, addig Magyarországon néhány hónap leforgása alatt azt több mint a felével megnövelték, 11,5%-ra. Még jelenleg is – többszöri csökkentés után – a kamatláb Magyarországon igen magas: 8,5%.

A még mindig tartó pénzügyi világválság hatására nemcsak az olyan felzárkózó országok kerültek nehéz helyzetbe, mint Magyarország, de a legfejlettebb ipari országokat is fojtogatják az adósságszolgálati terhek. A monetáris konfliktusok (például az, hogy az Európai Unió országainak több mint 3000 milliárd euró adósságot kellett közpénzből magukra vállalniuk, hogy kisegítsék azokat a bankokat, amelyek a globális pénzügyi kaszinóvá változtatott pénzrendszerben felelőtlenül garázdálkodtak) alapjaiban érintik a jelenlegi pénzuralmi világrendet, és a világgazdaság stabilitását. Erről az ultra-liberális pénzuralmi rendről kiderült, hogy természetellenes, és ezért hosszú távon nincs létjogosultsága. Ebben a rendszerben a pénzvagyonos elit szabadsága a mások szabadságával való visszaélés korlátlan szabadságává torzult.

Ezért alapjaiban természetellenes rendszer. Természetesnek azt lehet nevezni, amely alkalmazkodik az ember alapvető külső és belső létfeltételéhez. Az emberi természetnek az a rend felel meg, amelyben minden egyes ember a leginkább gyarapodik, és ahol biztosítva van optimális kibontakozása. Ezt mérni is lehet. Ha megnézzük, hogy egy négyzetkilométerre mennyi energia és humán erőforrás szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű termék előállításához, akkor azt lehet természetesebb gazdasági és társadalmi rendnek minősíteni, ahol az ember a leginkább gyarapodik. Szem előtt kell tartani, hogy a gazdaság és a gazdasági teljesítmény hozama az emberért van, és nem az ember van a profitért és a kamatért.

Gesell nagyon fontosnak tartotta az egészséges versenyt, mert csak ez teszi lehetővé, hogy a legjobb teljesítményt nyújtó fejlődjön, és az alkalmatlan kiküszöbölődjön. A természeti törvényeknek megfelelő verseny azonban csak az előjogok teljes körű mellőzésével lehetséges. Az esélyegyenlőséget csak az biztosíthatja, ha minden egyes ember személyi tulajdonságai és teljesítményei döntik el a verseny kimenetelét. Így választódnak ki a legjobb tulajdonságok, és örökíthetők át a további nemzedékekre.

Az esélyegyenlőség alapján folyó versenyhez szükség van mind az igazság, mind a mindegy egyes ember méltóságát tiszteletben tartó igazságosság szabad kimondására. Ez a nyíltság is alapvető versenytényező. Egy olyan korszakban, amikor túltengnek a titkok, gondoljunk csak az államtitkokra, hivatali titkokra, üzleti titkokra, banktitkokra, nemzetbiztonsági titkokra, ez a sok titok mind elősegíti, hogy az őszintétlen, csaló ember is sikeres legyen, és csaló módszereit eltitkolva nagyobb nyereséghez jusson. Az ember akkor felel meg saját természetének, ha követheti jogos és igazságos önérdekét, természeti törvényként génjeiben lévő önfenntartási ösztönét. Bebizonyosodott, hogy a mindenkit egyformán megillető esélyegyenlőség körülményei között az ember egyénileg és közösen is optimális teljesítményt nyújt. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Olyan társadalmi szabadságra kell törekedni, amely felöleli a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot is.

Az önérdek követése nem azonos az önzéssel. Ahhoz, hogy egy igazságos rendszer működhessen, lehetővé kell tenni, hogy mindenki kellő arányban tudja önérdekét képviselni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minden egyes ember maga rendelkezik saját munkája hozadékával. Ez az anyagi bázisa önérdeke érvényesítésének, önrendelkezésének, személyes szabadságának. A munka teljesítménye tehát csak azt illetheti, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel, ha nem rendelkezhet mindenki tisztességes haszonnal, szabad döntése alapján a saját munkája eredményével, akkor a természetes gazdasági rend működésképtelen.

Ezért a globalizmus pénzuralmi rendszerét felváltó természetes gazdasági rendszer csak a természetes személyhez kötődő, a teljesítményét tükröző és a többi ember iránti felelősséggel megterhelt magántulajdonon alapulhat. A magántulajdon azonban szabad egyének társulásaként különböző fokozatú közösségi változatokban, szövetkezeti formákban is működhet. Se az állam-monopolista hatalom, se a magán-monopolista pénzhatalom ne vehesse el az érték-előállító személytől egyéni szabadságát, függetlenségét, személyes felelősségét és azt, hogy ő rendelkezhessen munkája eredményével. Az egyéni és társadalmi szabadság alapja az egyén teljesítményéhez kötött magántulajdona és az ezen alapuló önrendelkezés.

XVI. Benedek pápa enciklikája a globalizmusról

XVI. Benedek pápa a földrengés által sújtott olaszországi L’Aquilában 2009. július 8-án megkezdett csúcstalálkozó idején hozta nyilvánosságra a Caritas in Veritate (Szeretet az igazságban) című, immáron harmadik enciklikáját, pápai pásztorlevelét, körlevelét. Ebben a németül 54 oldalt kitevő pásztorlevelében XVI. Benedek a világméretű pénzügyi és gazdasági válsággal, a globalizációval és a fejlődés, a szolidaritás, valamint a szegénység elleni harccal foglalkozik. Az enciklika a világ igazságosabbá tételére és a keresztényi szolidaritás érvényre juttatására törekszik. A kibontakozott pénzügyi és gazdasági világválságból azt a következtetést vonja le, hogy a világrendszer egészének alapvető strukturális változtatásokra van szüksége.

XVI. Benedek figyelmeztet arra, hogy ha a profitérdek maga alá gyűri a közjóra való törekvést, és a nyerészkedés öncéllá válik, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy a gazdagság elpusztul, és a nyomor világszintűvé válik. A pápa kétségeit fejezi ki a teljesen ellenőrizetlen, szabadpiac működésével szemben. Az enciklika rámutat, hogy a világ pénzügyi rendszerének és gazdasági életének szereplői egyre jobban visszaéltek ellenőrizetlen pénzügyi és gazdasági hatalmukkal, és a pénzügyi, gazdasági folyamatokat kivonták az erkölcs fennhatósága alól. Erről ezt írja az enciklika: „Hosszútávon ez a meggyőződés olyan gazdasági, szociális és politikai rendszerekhez vezetett, amelyek az egyéni és szociális szabadságot sárba tiporják, és épp azt az igazságosságot nem valósítják meg, amelyet ígértek.”

A pápa szerint a profit csak akkor hasznos, ha az az egész emberiség érdekeit szolgálja. A gazdaságban erkölcsi normákra és szigorúan érvényesített üzleti etikára is szükség van, hogy megfelelően működhessen a közjó érdekében. Magának az etikának pedig emberközpontúnak, és nem profitorientáltnak kell lennie. Az enciklika 67. pontja javaslatokat tesz a válságba jutott pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer strukturális reformjára.

(„67. Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden, damit dem Konzept einer Familie der Nationen reale und konkrete Form gegeben werden kann. Desgleichen wird als dinglich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung[146] anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen. Dies scheint gerade im Hinblick auf eine politische, rechtliche und wirtschaftliche Ordnung notwendig, die die internationale Zusammenarbeit auf die solidarische Entwicklung aller Völker hin fördert und ausrichtet. Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen Papst Johannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig. Eine solche Autorität muß sich dem Recht unterordnen, sich auf konsequente Weise an die Prinzipien der Subsidiarität und Solidarität halten, auf die Verwirklichung des Gemeinwohls hingeordnet sein,[147] sich für die Verwirklichung einer echten ganzheitlichen menschlichen Entwicklung einsetzen, die sich von den Werten der Liebe in der Wahrheit inspirieren läßt. Darüber hinaus muß diese Autorität von allen anerkannt sein, über wirksame Macht verfügen, um für jeden Sicherheit, Wahrung der Gerechtigkeit und Achtung der Rechte zu gewährleisten.[148] Offensichtlich muß sie die Befugnis besitzen, gegenüber den Parteien den eigenen Entscheidungen wie auch den in den verschiedenen internationalen Foren getroffenen abgestimmten Maßnahmen Beachtung zu verschaffen. In Ermangelung dessen würde nämlich das internationale Recht trotz der großen Fortschritte, die auf den verschiedenen Gebieten erzielt worden sind, Gefahr laufen, vom Kräftegleichgewicht der Stärkeren bestimmt zu werden. Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, daß eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird[149] und daß eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden. ”)

A német szöveg alapján – nem szó szerinti fordításban – láthatjuk, hogy XVI. Benedek úgy gondolja „a közösségek egymáshoz való növekvő globális függése megköveteli akár a világválság közepette is az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálását, valamint a gazdasági intézmények és a nemzetközi financiális rendszer reformját annak érdekében, hogy mindez valóban hatékony legyen a világ nemzetei számára (…) ugyancsak szükséges megteremteni annak a lehetőségét, hogy a szegényebb országok is részt vehessenek a döntések meghozatalában. (…)”

„A globális gazdaság működéséhez szükséges a jelenlegi válság túlélése, elkerülve annak rombolásait és nagyméretű aránytalanságait. Meg kell valósítani a lefegyverzést, és biztosítani kell az élelmet és a békét, a környezet védelmét és szabályozni kell az elvándorlást – mindezek érdekében sürgős szükség van egy valódi politikai hatalommal rendelkező világtestületre, ahogyan azt az áldott emlékű XXIII. János pápa jelezte évekkel ezelőtt. (…)”

„Ennek hiánya azzal a kockázattal jár, hogy a nemzetközi jogot a legerősebb országok erőegyensúlya szabályozza. A népek együttes fejlődése és a nemzetközi együttműködés szükségessé teszi egy nagyobb hatékonyságú nemzetközi rend megalkotását a helyi szintű döntéshozatal (szubszidiaritás) útján a globalizáció kezelésére. (…)”

„Ugyancsak szükséges olyan társadalmi rend megalkotása, amely megfelel az erkölcsi rendnek, az erkölcsi és társadalmi szférák közötti kapcsolatnak, ahogyan azt az Egyesült Nemzetek alapokmány előirányozza.”

Az idézett szövegből kiderül, hogy XVI. Benedek lényegében Új Világrendet, egyfajta világkormányt javasol. Akik a jelenlegi pénzuralmi világrend kérdéseit mélyebben elemzik, azok számára az Új Világrend és a világkormány kifejezések riasztóan hatnak. Már idéztük Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárt arról, hogy mi a szuper-gazdag befektetőbankárok világstratégiája. E stratégia sikeréhez szükség van közös vallásra, amely a világvallásokat ötvöző szinkretikus vallás lenne. (A szinkretizmus vallási szakkifejezésként különféle vallási, filozófiai irányok felszínes összehangolását, elegyét, és egy így kialakított hibrid spirituális rendszert jelent.)

Szükség van továbbá közös valutára, a nemzetállamok és a nemzeti önazonosság megszüntetésére, a mindenkire kiterjedő személyi kontroll, valamint a népszaporulat állami irányítására, a politikai életben pedig a kemény kézzel irányított társadalomra, irányzatos irodalomra, privilegizált politikai és gazdasági vezetőrétegre, központilag ellenőrzött tájékoztatásra, képzésre és egészségügyre. Mindezt tovább lehetne sorolni. Ha egy ilyen rendszer világszintűvé válna, és egyetlen hatalmi központból irányítanák az emberiséget, az nem is lehetne más, mint diktatúra.

A pénzmonopólium világméretűvé válása nyomán nagymértékben koncentrálódott a XX. században és napjainkban a politikai, a gazdasági és a véleményhatalom is. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénzuralmi világ-elit olyan stratégiát követ, amelynek célja egy-központból irányított világrend, egyfajta központi világkormányzás létrehozása. A pénzuralmi világrend stratégiáját bíráló antiglobalista gondolkodók és mozgalmak ellenzik az egy-központból irányított világrendszer létrehozását, és a természetes állapotukban megtartott nemzetek és vallások segítségével kívánják biztosítani az emberiség szabad fejlődését. Ezek után már nem egyszerű megválaszolni: Mi késztette XVI. Benedek pápát arra, hogy egy világszintű hatáskörrel bíró hatalmi központra javasolja átruházni az egész emberiség, a nemzetközi élet irányítását?

A Vatikán a mai napig nem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok nyilatkozatát, és az Emberi Jogok Európai Konvencióját. Azért vonakodott ezt megtenni, mert egyik sem utalt Istenre, mint az emberi jogok és a politikai szabadságjogok forrására. XVI. Benedek tehát tudatában van az ENSZ hiányosságainak, vagyis hogy ez a világszervezet nem hajlandó elismerni a teremtő Istent, mint az egyéni és kollektív erkölcs alapjául szolgáló tekintélyt. Közismert az is, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetébe sem került be a kereszténységre, mint az európai kultúra egyik létrehozójára való hivatkozás. A Vatikán elismeri az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, de azokat a klasszikus liberális nézetrendszerrel lényegesen különböző módon alapozza meg.

A liberalizmus azt hirdeti, hogy az emberi jogokat és politikai szabadságokat nem korlátozhatja az állam semmiféle szakrális-erkölcsi rend nevében. Egy ilyen rend létezését a liberális eszmerendszer nem ismeri el. A katolikus felfogás ezzel szemben keresztény-szakrális erkölcsi rend keretein belül fogadja el az emberi jogokat és politikai szabadságokat. Felmerül tehát a kérdés, hogy XVI. Benedek enciklikájának az idézett 67. pontjában vajon feladta-e a Vatikán eddigi álláspontját? Amikor az ENSZ megreformálásáról ír, ténylegesen milyen változásokra gondol? A megreformálás szó ugyanis nem jelentheti az egyéni és kollektív erkölcsiség alapjául szolgáló szakralizáció elfogadtatását ezzel az intézménnyel, mert az ENSZ létezése óta a liberális világuralmi törekvések egyik fontos intézményének bizonyult. A jelenlegi liberalizmus, amely a pénz monopóliummal rendelkező érdekcsoportok túlvagyonosodásához, és ezen keresztül túlzott méretű hatalomhoz való jutásához vezetett, a szabadságot a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává torzította.

A vagyon hatalom. Aki túlzottan nagy vagyonhoz jut, az túlzottan nagy hatalomra tesz szert. A túlzottan nagyhatalmú ember szabadsága pedig a másoktól elvett szabadság koncentrációját jelenti. Ezért a szabadságot felszámoló liberalizmus valójában soha nem épített, hanem elsősorban a pénzuralmi világ-elit korlátlan hatalma útjában álló akadályokat bontotta le. Folyamatosan lerombolt mindent, ami az útjában állott. A liberalizmus a köz minden ellenőrzése alól kikerült pénzmonopólium korlátlan hatalmát jelenti, amely egyben a hatalommal való visszaélés korlátlan lehetőségét is biztosítja. A magán-pénzmonopólium világuralma teszi lehetővé, hogy a termelővagyon is egy szűk érdekcsoport hegemóniája alatt centralizálódjon és koncentrálódjon. Ez a neo-liberalizmus, vagy ultra-liberalizmus kiszorította a gazdasági életből a szociális piacgazdaságot, és helyébe az alibi-demokrácia kiüresedett formáit használó pénzuralmi rendszert helyezte. Ez pedig hatalmi gazdaság, diktatúra.

Szociális piacgazdaság csak úgy jöhet létre, ha a közvetítő közege a társadalom és az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló kamatmentes közpénz. A tulajdonrendszert pedig úgy kell átalakítani, hogy a tulajdon ahhoz a természetes személyhez legyen kötve, aki egyedül képes erkölcsös magatartást tanúsítani. Erre az a jogi absztrakció, amely a „jogi személy” elnevezést viseli, nem képes. A jogi személyre alapozott gazdaság az erkölcstelen üzleti magatartás fenntartója, és soha nem képes másképp viselkedni, mint ahogyan azt Milton Friedman megfogalmazta: „The business of the business is the business”, vagyis az üzleti tevékenységet folytatók (üzletemberek) üzlete (tevékenysége) az, hogy üzletet csináljanak, azaz profitot állítsanak elő a maguk számára. Ez minden erkölcsi szabály mellőzését jelenti.

XVI. Benedeknek vissza kellett volna térnie a pénz szerepének a keresztényi elvek szerinti újraszabályozásához. A pénz értéktelen, ámde szükséges közvetítő jel, a gazdasági élet közvetítő közege, és mint ilyen, előállításának a joga azt illeti, aki ezzel a jellel megjelölt valódi értéket, a terméket és szolgáltatást előállítja. A pénz tehát mindenkit megillet, aki értéket állít elő. A pénz legfontosabb tulajdonsága, hogy bizalmat hordoz. Bizalmon alapuló információ a tartalma. A jelenlegi bankrendszer nélkül sokkal igazságosabban lehetne működtetni a pénzrendszert és a gazdaságot a kereskedő-és clearing-házak útján. Ezek különböző bizalmat hordozó jelekben tudnák a termelőgazdaságban résztvevő szereplők szolgáltatásait elszámolni.

A jelenlegi pénzügyi világrendszer intézményrendszerével az a legfőbb probléma, hogy nincs rá szükség. A Biblia számos helyen tiltja a kamatszedést. Közismert, hogy az iszlám ma is erkölcstelennek tartja a kamat szedését. Aki a pénzét be akarja fektetni, az megteheti úgy, hogy olyan pénzintézetnek adja át, amelyik azt a termelőgazdaságba befekteti, és ha van rajta haszon, azt előre megállapodott elvek alapján elosztja a két befektető: a pénztulajdonosa és a pénzkezelést felvállaló pénzintézet. Ha veszteséges a vállalkozás, akkor a veszteséget is ugyanilyen arányban közösen viselik. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzmonopólium viszont akkor is ragaszkodik – az egyébként a levegőből előállított – jelek után követelt kamatsarchoz, ha az általa hitelként nyújtott pénz a kölcsönzőnek semmilyen gazdasági haszonnal nem járt. Vagyis a jelenlegi vagyonos réteg nem hajlandó arányos kockázatot és felelősséget vállalni a termelőgazdaságban tevékenykedő, érték-előállító hitelfelvevővel.

A Vatikánnak tehát mindenek előtt azt kellene megvizsgálnia, hogy vissza lehet-e térni a kamatmentes pénzrendszerhez, amit a Biblia és a katolikus egyház is egészen Luther Mártonig magáénak vallott. Ismeretes, hogy a kereszténység csak Kálvin tanításai nyomán adta fel véglegesen a kamattilalmat. Kálvin János aszketikus erkölcsi felfogása egyfelől fáradhatatlan munkálkodásra, másfelől a fogyasztás visszafogására ösztönzött. Összhatásában a tőkegyarapodást és a tőkefelhalmozást segítette. Kálvin a tőkegyarapodás kérdésében Luther Márton nézeteiből indult ki, és különbséget tett törvényes haszon és az igaztalan meggazdagodás között. A törvényes hasznot bizonyos foglalkozások szükséges következményének tartotta. Az igaztalan meggazdagodás alatt a mások rovására történő vagyonnövekedést értette.

Kálvin úgy vélte, hogy Isten megengedi a törvényes hasznot, amennyiben az bizonyos hivatások szükséges velejárója. Ugyanakkor Isten, mint a világi javak tulajdonosa, a javakat csak birtokba (kölcsönbe) adta az embereknek azzal a feltétellel, hogy felebarátaik javára sáfárkodjanak velük. Kálvin a gazdagságot nem tartotta elítélendőnek, sőt úgy vélte, hogy a gazdagság lehetőséget ad az adakozásra. Csak akkor ítélte el a gazdagságot, ha az sérti mások érdekét, és elfordítja az embert Istentől. Tanításában tehát megtalálható a tőke magánkézben való felhalmozása, és a tőke jótékonykodási célra történő újrafelosztása.

A pénz tőkeként való funkcionálásáról Kálvinnak új elgondolásai is voltak. Kálvin idején a katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint tilos volt a kamatszedés. A kamatszedés tilalmát még a második Niceai zsinat (787) mondta ki. A katolikus egyház eme álláspontja különböző döntéseiben meg is jelenik. A harmadik Lateráni zsinat törvényt hozott az uzsorások ellen, és kiközösítéssel, valamint az egyházi temetés megtagadásával büntette őket. XX. Gergely pápa pedig egyenesen megparancsolta, hogy űzzék el országukból a keresztények a kamattilalmat áthágó kereskedőket és pénzkölcsönzőket. V. Kelemen pápa elítélte azokat az elöljárókat, akik engedélyezték a kamatra adott kölcsönök folyósítását. A kamattilalom indoklásánál az egyház egyrészt a Bibliára, másrészt a keresztény teológusokra és Arisztotelész tanításaira hivatkozott.

A nagy görög filozófus, Arisztotelész, is tagadta a pénz produktivitását. Az egyház előírásait azonban kijátszották. A kamatot általában késedelmi kamatnak tüntették fel. Az egyház is vett fel kamatra pénzt, így maga az egyház is ellentmondásos helyzetbe került. Kálvin gazdaságpolitikája feloldotta az elmélet és a gyakorlat közötti évszázadokon át tartó konfliktust. Pénz-és kamatelméletét Kálvin először 1545-ös De usuris nevű levelében fejtette ki, majd pedig a kilenc évre rá publikált Mózes könyveihez írott kommentárjaiban. A De usuris című írásában Kálvin feloldja a kamattilalmat. Ezt írja:

„Mert ha teljesen megtiltjuk a kamatot, akkor szorosabban kötjük meg a lelkiismeretet, mint azt maga Isten teszi.” Elismeri a kamatszedés jogosságát, és bizonyos kivételekkel engedélyezi azt. Luther Márton elvben szigorúan tiltotta a kamatszedést, és csak kivételesen engedélyezte. Ezzel szemben Kálvin elvben megengedi, és csak kivételesen tiltja. Kálvin cáfolja, hogy a kamat idegen a Szentírás szellemétől. „Semmiféle bizonyíték nincs a Szentírásban arra nézve, hogy minden kamat teljességgel elítélendő dolog lenne.”

Noha ugyanazokat a bibliai helyeket idézi és magyarázza, mint elődei, mégis más eredményre jut. Kálvin kétféle kölcsönt különböztet meg. Az egyik a fogyasztási kölcsön, a másik pedig a produktív kölcsön. A fogyasztási nem képvisel termelőerőt az adós számára, és így semmiféle elismerés vagy jutalom nem jár érte. A kölcsönnek ez a fajtája a megélhetést, a megsegítést szolgálja, vagyis jótékonysági jellegű kamatmentes kölcsön.

A produktív kölcsön esetében, amely a kölcsönt felvevő munkájával együtt új értéket hozhat létre, már jogos lehet a jutalom, vagyis a kamat. A produktív kölcsön valamilyen vállalkozásra adott kölcsön, amellyel az adósnak módjában áll nyereséghez jutni. Ezért kamatozó kölcsönként fogható fel. Kálvin úgy véli, hogy a Biblia csak az első típusú kölcsönről beszél, hiszen a második fajta kölcsön csak a későbbi századok nyomán alakult ki. Jézus Krisztus sokat idézett szavai a Lukács evangéliumában így hangzanak. „Adjatok kölcsön, semmit se várván érte.”

Kálvin ezt úgy értelmezi, hogy a szegényeknek előbb legyünk segítségére, mint a gazdagoknak. Jézus Krisztusnak a kamatellenzők által legtöbbször idézett mondata tehát, nem a kamat teljes tilalmáról szól, hanem a szegények támogatására buzdít.

A keresztény teológusok másik fő érve a kamat ellen a Biblia ószövetségi részére támaszkodik. Ezek szigorúan megtiltották a kamat szedését a zsidóknak az egymás közötti kereskedelemben. Kálvin János úgy vélte, hogy korának keresztény közösségeit nem lehet azonosítani a bibliai ókor zsidó közösségeivel. Azért nem, mert a XVI. századra a kereskedelem radikális változásokon ment keresztül, és ezért racionálisan gondolkodva elképzelhetetlen a keresztények közötti kamat megtiltása. A De usuris további részében Kálvin a pénz produktivitását, és ennek alapján a kamatszedés jogosságát igyekszik bizonyítani. Kálvin szakít a pénz természetére vonatkozó állásponttal. Cáfolni törekszik az Arisztotelészre hivatkozó felfogást, miszerint a pénznek, ellentétben a termőfölddel, nincs hozamképessége.

Elvetette Aquinoi Szent Tamás azon tanítását, amely a pénz improduktivitását állította. Kálvin a pénzt már nem a fogyasztó szemszögéből nézte, hanem a kereskedő és a bankár szemszögéből. Kimutatja, hogy a pénznek a benne rejlő fémértéken túl hozama lehet, ha befektetik, forgatják, használják. A haszon nem a pénzből, hanem annak jövedelméből származik. Alaptételét végül így összegezi a De usurisban: „A kamatról nem Istennek, bizonyos határozat és sajátlagos rendelése alapján kell ítéletet mondanunk, hanem csupán a méltányosság szabálya szerint.”

Genf protestáns prédikátora a jelzálog elfogadott intézményét is összehasonlította a kamat tiltott szedésével. Arra a következtetésre jutott, hogy egyik sem méltányosabb a másiknál. Úgy ítélte meg, hogy nincs lényeges különbség a jelzálog és a kamat között, hanem csak az elnevezésekben van különbség. Nem az elnevezéseken múlik egy dolog erényes vagy bűnös volta. Ezért Kálvin a jelzálog intézményhez hasonlóan a kamatot is feloldotta az egyházi tilalom alól. Kálvin azonban korlátozta is a kamatszedés szabadságát. Az első korlát a fogyasztásra adott kölcsön kamatmentességét és elsődlegességét írja elő. Második követelmény: ne vegyenek kamatot a szegényektől, illetve aki kölcsönt ad, ne legyen annyira nyereségre sóvárgó, hogy emiatt hanyag legyen kötelessége teljesítésétben, és ne nyomja el a szegény testvéreket. A harmadik kivételben megfogalmazza a méltányosság elvét: semmi olyan ne jöjjön közbe, amely nincs összhangban a természetes méltányossággal. Krisztus a következőket parancsolja Lukács evangéliuma 6. fejezete 31. versében: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjetek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.”

A negyedik kivétel egy gyakorlati szabályt határoz meg a méltányosságra hivatkozva: aki kölcsön vesz, azzal a pénzzel ugyanannyit vagy még többet nyerjen, mint a kölcsönzött összeg. Az ötödik kivétel esetében a genfi prédikátor az Isten iránti felelősségre hívja fel a figyelmet, amit a gazdasági életben is szem előtt kell tartani: ne a közönséges és bevett szokás szerint ítéljük meg azt, hogy mi van számunkra megengedve, hanem az Isten beszéde szerint való szabályhoz tartsuk magunkat.

Kálvin sokat tett a közjó érdekében különböző szociális intézkedések bevezetésével. A közérdek elsődlegességét tükrözi a hatodik kivétel: ne csak annak a magán javát tekintsük, akivel dolgunk van, hanem gondoljuk meg azt is, hogy mi hasznos a köznek. Kálvin végül a kamat mértékére is kitér, és a kamat mértékét alárendeli az adott ország törvényeinek: A kamatszedésnél ne lépjék át azt a mértéket, amelyet az illető ország vagy hely törvényei megengednek.

Kálvin az ószövetségi bibliai helyeken olvasható elemzése során hangsúlyozta, hogy a kamattal kapcsolatosan is érvényesülnie kell a földi javak esetében a szolidaritás eszméjének. A társadalmi igazságosság keresztényi értelmezésben a szeretetből, a könyörületességből és az irgalmasságból táplálkozik. A keresztényi szeretet egyik példás kifejeződésének tekintette, ha valaki önzetlenül kölcsönöz. Azt a következtetést vonja le, hogy ma már a kamattilalom nem működik közösség összetartó erőként, ahogyan a mózesi időkben még működött. Kálvin óvakodott az uzsora és az uzsorás szó használatától. Véleménye szerint a keresztényi méltányosság teszi lehetővé, hogy elkülönítsük a kamat elvetendő formáját a megengedett kamattól. Két esetben jogosnak tartotta a kamatot: ha az adós rossz szándékból nem törleszti adósságát időben, és ha a kölcsön produktív, vagyis valamilyen érték létrehozásában vett részt. Kálvin ugyanakkor azt is tudta, hogy ha megtűrjük a kamatszedés bizonyos formáit, ezzel utat nyitunk a visszaéléseknek is. A kamatszedés teljes tilalma azzal jár, hogy a becsületeseket és a becsteleneket ugyanolyan büntetésben részesítjük.

Azt is leírja: valóban ritka dolog látni valakit, aki becsületes ember, és egyszer s mind uzsorás. Rendkívül időszerű Kálvinnak az az útmutatása, hogy a munka semmilyen esetben sem szenvedhet kárt a tőke, a pénz miatt. Kálvin szerint a hitelező megbecsülése és bére nem lehet akkora, mint az értéket előállító munkásé. A hitelezés semmilyen erőfeszítéssel nem jár, és magát a kamatot is a termelőmunkát végző állítja elő munkájával. Fontos kálvini erkölcsi útmutatás az is, hogy a pénz nem lehet nyereség alapja abban az esetben, ha hozadéka a kamat a szegények hátrányosabb helyzetbe kerülésével jár együtt.

A reformáció nagy alakja tehát feloldotta a kamattilalmat, és meghirdette a kamatszedés szabadságát a méltányosság és a szeretet törvényének a figyelembevételével. A Biblia szó szerinti értelmezése helyett adta meg a gazdasági életben felmerült kérdésekre a gyakorlatban már kialakult válaszok elméleti-vallási megalapozását. Nemcsak teoretikusan, hanem gyakorlati intézkedéseivel is előmozdította a piacgazdaság kibontakozását. Genf, a protestáns Róma, virágzó városállam lett, és ehhez az is hozzájárult, hogy lehetővé tette a bankok és a különböző pénzintézetek működését. Ő maga is alapított egy keresztényi bankot, ugyanakkor mindig szem előtt tartotta a szociális igazságosságot. Keresztényként megpróbálta összehangolni a fele-baráti szeretetet, a testvéri együttérzést, valamint a gazdasági növekedést. Ily módon sikeresen fenn tudta tartani a gazdasági jólét és a társadalmi igazságosság közötti törékeny egyensúlyt.

Kálvin és a protestantizmus tehát egyfajta „gentleman agreement” alapján akarta működtetni a kamatozó pénzrendszert. A bankok és a pénzügyi intézmények azonban messze állnak attól, hogy úriemberek legyenek, ezért a pénzügyi és üzleti etika betartására másként kell rávenni őket. Azzal a céllal, amit XVI. Benedek a „Caritas in Veritate”-ban (Szeretet az igazságban, Die Liebe in der Wahrheit) szorgalmaz, vagyis hogy a társadalmi igazságosságot kellene globalizálni a kamattal történő fosztogatás és eladósítás világrendszere helyett, teljes mértékben egyet érthetünk. Már kevésbé érthetünk egyet azzal, hogy bizonyos fokig elhatárolódik az ún. „Dependency” (Függőségi) elmélettől, és hogy óvva int a protekcionizmus visszatérésétől.

A függőségi elmélet képviselői szerint az ún. „Harmadik világbeli” országoknak azért nem sikerült megfelelő mértékben modernizálódniuk és felzárkózniuk a fejlett ipari országokhoz, mert önállóságukat elveszítve függő helyzetbe kerültek a fejlett világgal szemben. A Függőségi elmélet képviselői szerint a Nyugatnak érdekében áll ennek a pénzügyi, gazdasági és technikai függőségnek a fenntartása. A függőségi elméletnek számos irányzata van, de közös bennük, hogy a harmadik világ stagnálását és fejlődésben való lemaradását arra vezetik vissza, hogy az általuk létrehozott értéket a fejlett ipari országok pénzügyi és gazdasági módszerekkel elvonták tőlük, elsősorban az eladósítás és a transznacionális korporációk útján.

XVI. Benedek a jelenlegi pénzuralmi világrend szélsőségesen kiegyensúlyozatlan rendszerét az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálásával kívánja igazságosabbá és az univerzális erkölcs normáit követő világrendszerré átalakítani. Már Montesquieu fellépett az abszolutista, túlzottan centralizált hatalmi koncentráció ellen. Az állam-hatalmiágak megosztásával – a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztásával – kívánta elérni a hatalomgyakorlás kölcsönös korlátozását és ellenőrzés alatt tartását. Jelenleg a világ túlzottan is centralizálódott. Ha abból indulunk ki, hogy a vagyon hatalom, és a hatalom vagyon, akkor látnunk kell, hogy a világtörténelem során eddig még soha nem volt az emberiség vagyona ilyen mértékben centralizálva egy viszonylag szűk érdekcsoport ellenőrzése alatt.

A Tokiói ENSZ Kutatóintézet 2000. évi adatai szerint, ha az emberiség létszámát 10 főre és a világ összes pénzügyi és termelői vagyonát 100 dollárra redukáljuk, akkor egyetlen emberé 99 dollár, és 9 emberé 1 dollár. Ekkora vagyoni különbség óriási hatalmi egyensúlytalanságot hoz létre. Ha nem nyúlunk a vagyoni viszonyok decentralizálásához, és ennek nyomán nem decentralizáljuk a túlságosan is központosítottá vált pénzügyi, gazdasági és politikai világhatalmat, akkor képtelenség igazságosabb, az univerzális erkölcsnek és a szociális igazságosságnak jobban megfelelő világrendszert kialakítani. A szélsőséges vagyoni túlsúly szélsőséges hatalmi túlsúlyhoz vezet, ez pedig lehetővé teszi a hatalommal való korlátlan visszaélést világszinten is.

Ténylegesen ennek a túlcentralizált és túlságosan is koncentrálódott pénzügyi, gazdasági és politikai hatalomnak a decentralizálására van szükség, egy olyan hatalommegosztásra, ahol a funkcionálisan és regionálisan szétválasztott hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok kölcsönösen kiegyensúlyozzák és ellenőrzik egymást. Azaz az amerikai alkotmányban ismert „Checks and Balances”, azaz az egyes hatalmi ágak közötti egyensúlyt biztosító eszközöket, intézményeket kell világszintűvé tenni a kölcsönös ellenőrzésekre és ellensúlyozásra alkalmas hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok, hatalmi centrumok rendszerének a létrehozásával.

Álláspontom szerint nem további centralizálásra, erős egy-központból irányított világrendszer, egyfajta globális unió létrehozására van szükség, hanem a pénzhatalom leválasztására a termelőgazdaságról, és a vagyonon alapuló hatalom elválasztására a politikai és fegyveres hatalomtól. A vagyoni hatalmat is decentralizálni kell mégpedig úgy, hogy a vagyon tulajdonlását természetes személyhez, a mértékét pedig e természetes személy teljesítményéhez kötjük. Ez az új tulajdoni rendszer megakadályozná a túlvagyonosodást és az azzal járó hatalmi túlsúly kialakulását egy szűk szuper-gazdag réteg kezében. Egyidejűleg megakadályozná a túlszegényedést és az emberiség többségének hátrányos és függő helyzetbe kerülését az által, hogy nem rendelkezik saját munkája eredményével. Aki nem rendelkezik munkája eredményével, az elveszti önrendelkezését, személyes szabadságát és korlátozva van abban, hogy az univerzális erkölcs normái szerint éljen.

A kölcsönös ellenőrzések és ellensúlyok, vagyis a Checks and Balances rendszernek a világszintűvé fejlesztése lehetővé tenné azt, hogy a magán-pénzmonopólium tulajdonosai ne élhessenek vissza pénzügyi túlhatalmukkal, ne lehessenek az emberiség termelővagyona túlnyomó részének a tulajdonosai, és így ne náluk legyen szükségszerűen a politikai hatalom, az emberiség sorsának az irányítása. Az, amit XVI. Benedek javasol, történetesen az ENSZ megreformálását és megerősítését, nem tekinthetjük megoldásnak.

Hangsúlyozzuk: A túlcentralizálódott és túlkoncentrálódott világhatalmat horizontálisan (földrajzi és geopolitikai régiók szerint), valamint vertikálisan (a pénzügyi, a termelőgazdasági, a politikai és a fegyveres hatalmi-ágazatok szétválasztásával) kell minél nagyobb mértékben decentralizálni, és egymás kölcsönös ellenőrzése alá helyezve alkalmassá tenni hatalmi-gyensúly kialakítására. Nem arra van szükség, hogy a jelenleg csekély hatékonyságú Egyesült Nemzetek Szervezete hatékony kormányzattal rendelkező Globális Unióvá alakuljon át. A természetes emberi közösségek – a család, a nemzet, az elsődleges vallási-kulturális közösségek – megerősítésével kell alulról ellenőrzött, szervesen felépülő, az univerzális erkölcs érvényesítésére is alkalmas decentralizált világrendszert létrehozni a szubszidiaritás elvének a szigorú érvényesítésével. Egy ilyen rendszer képviselhetné az élet, a megmaradás kultúráját a kamattal és eladósítással történő fosztogatás jelenlegi rendszerével szemben, amely a gátlástalan önzés és a halál kultúráját képviseli, s amely szükségszerűen az emberiség, valamint élőhelye, a Föld, pusztulásához vezet.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Az ember egyszerre hajlamos a jóra és a rosszra, az önzésre és az önzetlenségre. A túlvagyonosodás egy szűk érdekcsoport számára lehetővé teszi, hogy korlátlanul érvényesítse saját önzését. Ezt az önzést csak úgy lehet határok közé szorítani, ha a másik embercsoportnak is van annyi vagyona, és vagyonra támaszkodó érdekérvényesítő ereje, hogy saját önzését a másik csoport önzésével tudja szembe szegezni. Az egymásnak feszülő egyenlő pénzügyi, gazdasági és politikai erővel rendelkező önzések tudják kikényszeríteni a szembenálló önzések korlátozását, és a másik szükségleteit, érdekeit és értékeit tisztelő önzetlen és erkölcsös magatartás követését. Röviden úgy is mondhatjuk, hogy ha két egyenlő erejű önzés feszül egymásnak, abból megszülethet egy önzetlen, vagyis az univerzális erkölcsi parancsokat követő magatartás. (A matematika ezt úgy fejezi ki, ha a mínuszt mínusszal szorozzuk, akkor plusz lesz belőle, de ennél szemléletesebb az, ha az ellentétes irányú vektorokra gondolunk, amelyeknek az eredője egyenlő erők találkozása esetén nullvektor. Ez utóbbi kifejezés itt az erkölcsös vagyis önzetlen magatartást szemlélteti.)

Mivel lehetne védekezni a visszaélés korlátlan szabadságáig növekedett globális hatalmi túlsúly ellen? Először is újra kell gondolni a kamat problematikáját, mégpedig Silvio Gesell időtállónak bizonyult elgondolásai alapján. Ha valaki azt állítja, hogy kamatmechanizmus nélkül nem biztosítható a pénz forgása, annak tudnia kell, hogy negatív kamat is létezik, és azzal is lehet biztosítani a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét betöltő jeleknek, a pénznek a körforgását. A pozitív kamat jelenlegi rendszere jutalmazza azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja. A negatív kamat pedig bünteti azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja attól, hogy kifejtse funkcióját a termelőgazdaság működtetésében. Ezért a legfontosabb feladat a világméretű magán-pénzmonopólium felszámolása és a gazdasági élet közvetítésére szolgáló jeleknek az alulról ellenőrzött közhatalomhoz történő visszaadása.

A jelenlegi magán-ellenőrzés alatt álló pénz- és hitelrendszert közpénzrendszerré és közhitellé kell átalakítani. Ez lehetővé tenné a szuper-gazdag bankárokból álló transznacionális pénzkartell – magán-pénzmonopólium jelenlegi tulajdonosai – hatalmának a felszámolását. Ha ez a mindent a hegemóniája alá gyűrő, a magánönzését minden közérdek fölé helyező túlhatalmú csoport ki lesz kapcsolva, akkor megkezdődhet a termelőgazdaság viszonyainak az átalakítása új tulajdonrendszer bevezetésével. Ennek az új tulajdoni rendszernek az a lényege, hogy egyenlő gazdasági erejű szereplők állnak egymással szemben, és mindenki számára biztosítva van a gazdasági esélyegyenlőség lehetősége. Egy ilyen rendszerben az egyenlő erejű gazdasági szereplők érdekérvényesítése is kiegyenlítődik. Ez lehetővé tenné a gazdasági-üzleti etika normáinak az érvényesítését. Az új tulajdoni rendben nem lenne meghatározó szerepük az erkölcsös magatartásra képtelen jogi személyeknek. A jogi személy léte az erkölcs tagadása a gazdasági-pénzügyi életben. Jogi személy és az erkölcs nem fér össze egymással. Ezért a tulajdont a természetes személyhez, és a tulajdon mértékét pedig, mint már többször is említettük, e természetes személy teljesítményéhez kell kapcsolni.

Ha mindez megvalósul a pénzügyi és gazdasági szektorban, akkor az lehetővé teszi a jelenlegi alibi-demokráciának a lecserélését a minden egyes ember közvetlen részvételét biztosító érdemi-etikai demokráciára. Egy ilyen etikai-demokrácia már alkalmas a társadalmi igazságosság érvényesítésére. Úgy gondolom, hogy az Egyháznak, amely számára parancs Isten akaratának, az abszolút igazságnak és az egyetemes erkölcsnek a követése, amelyet Jézus így fogalmazott meg: Ego sum via, veritas et vita (Én vagyok az út, az igazság és az élet) egészen más fajta javaslatokkal kellene előállnia, mint amelyeket XVI. Benedek most megjelent enciklikájában olvashatunk.

Mit lehetne már most tenni?

Silvio Gesell 1913-ban publikált „A természetes gazdasági rend szabad föld és szabad pénz révén” című munkájában ismertette azt, hogy miként működne az általa javasolt új elvű pénzrendszer. Támaszkodott az angol Henry George munkásságára, aki szerint a termőföld Istené, az emberiség egészéé, és minden egyes ember csak használatra kapja, amikor megműveli. A föld magántulajdona a kapitalizmusig elképzelhetetlen volt. Ma is cáfolhatatlan igazság: csak az lehet áru, amit az ember saját teljesítménye révén hoz létre. A föld, a víz ,a levegő nem lehet áru, mert ezeket Isten, illetve a természet, a világmindenség adta az embernek. Gesell is tehát azt hirdette, hogy vissza kell térni a föld köztulajdonlásához. Ezzel megszűnik a kizsákmányolás egyik forrása: a földjáradék. Ez a jövedelem abból adódik, hogy a földek termőképessége és hasznosíthatósága különböző, például azért, mert eltérő távolságban vannak a piacoktól. A földtulajdonosok általában kisajátítják maguknak a haszon többletet. Ez a földjáradék teljesítmény nélküli jövedelem és a monopol-tulajdon következménye. Ha a föld magántulajdonát megszüntetjük, akkor máris megszabadul az emberiség egy erkölcstelen és kártékony pénzügyi tehertől.

Silvio Gesell a francia Proudhonhoz hasonlóan rájött arra, hogy az áru és a pénz minőségileg különbözik egymástól. Az áru romlik, a pénz nem. Proudhon ezt a különbséget úgy akarta kiküszöbölni, hogy az árut akarta a pénz szintjére hozni. Árucsereházakat szervezett a pénz kiiktatására, de kísérlete megbukott. Proudhon ott tévedett, hogy az áru romlékonysága természeti adottság, és azon nem lehet változtatni. Silvio Gesell ezzel szemben azt állította, nem az árut kell egy szintre emelni a pénzzel, hanem a pénzt kell az áruhoz hasonlóan romlandóvá tenni, mégpedig a közhatalom által hozott jogszabályok segítségével. Egyik javaslata az volt, hogy például minden hónap végén fél százalékkal csökkenne a pénz értéke, amit úgy jeleznének, hogy egy 5 pfenniges bélyeget ragasztanak a bankjegyre. Ha csökken a visszatartott pénz összege, akkor azt nem érdemes felhalmozni. Ez meggyorsítja a pénz forgását. Nő a kölcsönkínálat. A pénzhasználati díj, a kamat mértéke csökken a növekvő kínálat következtében. Ha a kereslet és a kínálat kiegyenlítődik, akkor a kamat elvileg nullára mérséklődhet.

A nagy világgazdasági válság idején Gesellnek az elgondolásait a gyakorlatban is kipróbálták. A tiroli Wörgl városkában helyi pénzt vezettek be több tízezer schillingnek megfelelő nagyságrendben. Ez a pénz egy év alatt ötvenszer fordult meg. Wörgl-ben negyedére csökkent a munkanélküliség, hidakat, csatornákat és síliftet építettek. Még André Léon Blum, aki háromszor volt Franciaország miniszterelnöke, is Wörgl-be készült a sikeres kísérlet tanulmányozására. A nemzetközi pénzkartell az ellenőrzése alatt álló központi bankok nyomására kikényszerítette, hogy az osztrák, a német, a francia és a svájci kormány törvénnyel tiltsa be a helyi csereeszközök használatát. Ennek ellenére Svájcban a WIR -rendszer nemcsak megszilárdult, hanem a mai napig sikeresen működik bázeli központtal.

A kamatmentes pénzrendszer működőképes, és a jelenlegi pénzuralmi világrendnek az egyik járható alternatívája. Jelenleg magánkézben van a pénzkibocsátás. A geselli rendszerben viszont a közhatalom kizárólagos joga és kötelessége a pénz kibocsátása. Ez a közhatalom ügyel arra, hogy az árukínálat és a pénztömeg egyensúlyban legyen. Arra is ügyel, hogy árukosárral figyelje az árszínvonal alakulását. Ha az általános árszínvonal emelkedik, akkor a közhatalom kivon pénzt, vagy csak korlátozza új pénz forgalomba-hozatalát. Ahhoz, hogy ismét közpénz legyen forgalomban, arra van szükség, hogy a pénzügyi szuverenitást, és annak monetáris és fiskális eszközeit újból a közhatalom kizárólagos hatáskörébe adjuk. A világon jelenleg mintegy ötezer helyi pénz működik, és közülük több mint háromezer sikeresen. Mindezek azonban csak részben és átmenetileg jelenthetnek megoldást.

Figyelemre méltó az, ami napjainkban Venezuelában történik. Ebben a dél-amerikai országban már öt éve tart a példa nélkül álló és folyamatos gazdasági fellendülés. A dél-amerikai ország nemzeti összterméke 2003 és 2008 között megduplázódott, a szegénység nagymértékben csökkent. A pénzuralmi világrend képviselői által sokat támadt Chavez kormány szakított a neo-liberális pénzügyi és gazdasági politikával. Gyökeres fordulatot tett a részvételi demokrácia és a gazdasági esélyegyenlőség irányába. Törvényt fogadott el a népi közgazdaság fejlesztéséről, amely segíti a települések, a termelés és a fogyasztás közötti kapcsolatok demokratikussá tételét. E törvény nyomán tíz településen létrehozták a „szolidaritási cserecsoportokat”, amelyek egyre sikeresebbnek bizonyulnak. A venezuelai kormány által követett gazdasági stratégia a Washingtoni Konszenzus néven ismert neo-liberális modellnek az alternatívája. Kidolgozták a közösségileg működtetett vagyon nyolc modelljét, és lényegében meghonosították egyes területeken Silvio Gesell elgondolásait.

A kamatmentes pénz és más csereeszközök széles körben történő használata természetesen a pénz-magánmonopólium jelenlegi tulajdonosainak a kemény ellenállásába ütközik. A pénzuralmi világrend védelmezői azt állítják, hogy a kamatmentes, vagy negatív kamattal forgásra kényszerített pénz nem ösztönöz a takarékosságra. Ez az állítás tévedés, vagy tudatos félrevezetés. A mozgásban tartott pénz révén ugyanis folyamatosan bővül a termelő-értékelőállító reálgazdaság. Az itt létrejövő kapacitás növekedés, a megépülő objektumok, a többlet termékek és szolgáltatások jelentik a gyarapodást, a megtakarítást. Van tehát – méghozzá jelentősen megnövekedett – megtakarítás, de az nem a pénzügyi szektorban, a jelek szintjén, hanem a reálgazdaságban, az áruk és szolgáltatások bővülésében jelenik meg.

Világszintű Lautenbach tervre van szükség

Tanulmányozni kellene és újra alkalmazni Dr. Wilhelm Lautenbach-nak a Weimari Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértőjének a gazdasági hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó javaslatait. Lautenbach 1931. szeptember 16-án ismertette Berlinben a Friedrich List Társaság tanácskozásán memorandumát, amely „Konjunktúra élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén” címet viselte. Lautenbach bizonyította, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőszakolása, hanem a teljesítménynövelés. Lautenbach különbséget tett a szükséghelyzetek között. Az egyik fajta szükséghelyzet a háborús gazdálkodásból és a szokatlan termelési feladatokból adódik.

A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a recesszió és a depresszió. Ekkor a lefékezett termelés ellenére – a vásárlóerő hiánya miatt – a kereslet elmarad a kínálat mögött. Az így előálló termeléscsökkenésre kétféle módon reagálnak. Az egyik a deflációs pénzpolitika, amikor fiskális eszközökkel akarják kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt magas alapkamatlábakkal csökkentik a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A depresszióra úgyis lehet válaszolni, hogy a monetáris hatóság csökkenti az alapkamatlábat, a fiskális hatóság pedig az adókat, a szociális politika és a gazdasági élet irányítói pedig a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény e három költségtényezője másként hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkentése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel ott kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső tőkemennyiséget. Az adócsökkentés pedig visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, hiszen az állam bevételei amúgy is csökkennek, és szigorú költségvetési korlátozásra kényszerül.

Depressziós körülmények között is van árufelesleg. Parlagon fekvő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. Ezért az a célszerű, ha ezt a kihasználatlan gazdasági kapacitást valamilyen módon beindítják és hasznosítják. Ehhez az államnak új gazdasági szükségleteket kell teremtenie a termelőgazdaság számára, mégpedig olcsó hitelek rendelkezésre bocsátásával. Az így finanszírozott szükségletnek azonban a termelőgazdaság tevékenységét növelő produktív-szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek. A közhatalomnak tehát – monetáris felségjogai alapján – az infrastruktúra fejlesztésére és a termelési kapacitások mozgásba-hozására szabad csak közhitelt nyújtania.

Mi a produktív hitelteremtés lényege?

Lautenbach elsőként azt javasolta, hogy ki kell dolgozni nagy infrastruktúra programok konkrét terveit, és ha ezek már elkészültek, csak akkor kell biztosítani a finanszírozást a kivitelezésükhöz. A finanszírozás formája a kormány által kibocsátott kereskedelmi váltók használata. Ezeket a váltókat a Központi Bank és a többi kereskedelmi bank is elfogadja, mivel a kormány vállal értük garanciát. A bankoknak rövid és hosszú lejáratú hiteleket kell biztosítaniuk azoknak a vállalatoknak, amelyek részt vesznek az infrastruktúrafejlesztő és a termelésbővítő programokban. E vállalatok egymásnak ilyen leszámítolható és állam által garantált kereskedelmi váltókkal fizetnek, és csak a munkabérekhez használnak készpénzt. Mivel költségeik csekkek, váltók formájában jelentkeznek, alig kell igénybe venniük pénzhitelt.

Lautenbach tehát az állam tudatos és átgondolt beavatkozását tartotta szükségesnek a gazdasági visszaesés leküzdésére. Arra hivatkozott, hogy Japán 1923-ban ily módon tudta felépíteni a földrengésben elpusztult Tokiót. A japán kormány bocsátotta ki a hitelt, ez megnövelte a termelékenységet és az életszínvonalat, ami példa nélkül állóan kedvező hatást tett az egész japán gazdaságra.

Lautenbach Németországra alkalmazta a japán példát. Eszerint a vállalkozó, aki az állam által kezdeményezett programokban részt vesz, elindíthat olyan beruházásokat, amelyek teljesen újak, vagy kijavíthat olyan berendezéseket, amelyekhez a gazdasági visszaesés miatt nem rendelkezik megfelelő pénzeszközökkel. Mivel a projektek megkezdésekor kibocsátott kereskedelmi váltók leszámítolhatók, így mintegy 12-15 hónap után át lehet őket alakítani közép-vagy hosszúlejáratú államkötvényekké. Ezeknek a fedezetét viszont a növekvő nemzeti jövedelem biztosítja. Hitelben ezért csak olyan gazdasági program részesülhet, amelynek a kivitelezése fontos szükségletet elégít ki, vagy pedig növeli a gazdaság volumenét, termelékenységét és versenyképességét. Ezáltal az értéket előállító reálgazdaság fellendül, és az így előállt többletteljesítmény fedezi a kibocsátott hitel és pénzforgalom növekedését. Ez pedig nem okoz inflációt, mert az állam és a bankrendszer csak annyi hitelt bocsát ki, amennyi az értéktermelő reálgazdaság növeléséhez szükséges. Ténylegesen a nemzetgazdaság és az egész társadalom feltőkésítése valósul meg.

Lautenbach elképzeléseit eleinte elutasították, és csak 1933 után kerültek megvalósításra teljes sikerrel. A legfőbb kifogás az volt ellene, hogy az állami pénzkibocsátás ismét olyan méretű inflációt eredményezhet, amely 1923-ban a márka teljes elértéktelenedéséhez vezetett. Kétségtelen, hogy ebben az időben a Reichsbank annyi pénzt nyomott, amennyire szükség volt a jóvátételi kötelezettségek teljesítéséhez. Az így kibocsátott pénz mennyisége lényegesen meghaladta a német nemzetgazdaság teljesítőképességét. Ez a gazdaság nem tudott annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyi fedezte volna a forgalomba hozott pénz mennyiségét. Ennek lett a következménye az a hiperinfláció, amelynek a nyomán fél kiló kenyérért egy trillió birodalmi márkát kellett fizetni. Ez az abszurditás kényszerítette a németeket arra, hogy ne használják többé a márkát a forgalomban, mert egy kiló kenyérét egy egész targonca pénzt kellett hordozniuk.

Ismétli-e önmagát a történelem?

 2009-ben már tanúi lehettünk, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi világválság nyomán az 1923-as németországi helyzetnek megfelelő, vagy még azt is túlszárnyaló mértékben bocsátottak ki pénzt mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában. Ezért hasonló inflációs jelenségeknek kellett volna fellépniük. Ezek a jelenségek azonban elmaradtak. Ez tehát arra utal, hogy az 1923-mas németországi inflációs szökőárnak más oka is lehetett, mint az, hogy az állam a bankóprés révén túl sok márkát hozott forgalomba.

A pénzkibocsátás nagyságrendje tehát azonos. A hatása mégis szembeszökően más. Erre végül is a magyarázatot Hjalmar Schacht-nak, a Wall Street Hitlerhez rendelt bizalmi emberének (aki sokáig a Reichsbank elnöke és gazdasági csúcsminiszter is volt) az írásaiban találjuk meg. Schacht 1967-ben jelentette meg „The Magic of Money” (A pénz varázsa) című munkáját. Ebben olyan eddig ismeretlen tényeket tár fel, amelyek teljesen szétzúzzák a nemzetközi pénzügyi közösség által eddig a világra kényszerített értelmezést. A márka értékvesztésére spekuláló transznacionális pénzkartell növelte valójában elképzelhetetlen méretűvé az első világháború utáni Németországban az inflációt. A külföldi befektető pénzemberek óriási mennyiségű pénzzel spekuláltak a márka hanyatló értékére, felhasználva azt a tőzsdei spekulációs technikát, amit angolul „short selling”-nek neveznek.

A beruházók a short-selling technikát akkor alkalmazzák, amikor arra számítanak, hogy az adott pénz, illetve pénz-helyettesítő ára csökkenni fog. E módszer szerint a spekuláns kölcsönbe vesz pénzeszközöket, és eladja azt annak a tudatában, hogy neki ezt a pénzügyi eszközt később majd vissza kell vásárolnia, és vissza kell adnia az eredeti tulajdonosának. A spekuláns tehát arra játszik, hogy az ár csökkenni fog, és így ő az alacsonyabb áron visszavásárolt pénzügyi eszközt az eredeti áron tudja visszaadni annak, akitől vásárolta, és így elteheti a különbözetet. A német márka short-olással történő tömeges eladását az tette lehetővé, hogy a magántulajdonban lévő bankok óriási mennyiségű valutát bocsátottak a spekulánsok rendelkezésére.

Az óriási mennyiségű márkát a hiteligény jelentkezésekor a bankok a levegőből előállították, majd kikölcsönözték a befektető spekulánsoknak cserébe azért, hogy ők jelentős mértékű reálkamatot fizetnek a bankoknak ezekért a hitelekért. Első lépésként a német központi bank, a Reichsbank elégítette ki a spekulánsoknak ezt a pénzigényét. Amikor azonban a Reichsbank már nem volt képes a határtalanná dagadó pénzigényt saját-kibocsátású márkával kielégíteni, akkor a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok vették át a hitelezést. A kereskedelmi bankoknak lehetővé tették, hogy korlátlan mennyiségben állítsanak elő a levegőből pénzt, és azt jelentős kamatra a pénzügyi spekulánsoknak kikölcsönözzék.

Az emberiség jövője a természetes gazdasági rendre történő mielőbbi áttéréstől függ.

Sem az optimizmust, sem a pesszimizmust nem ajánlom, mert mind a kettő hajlamosít arra, hogy passzívak maradjunk. Maximálisan aktívaknak kell lennünk, mert válaszút elé került az emberiség. Aki reménytelennek látja a helyzetet, gondoljon arra, hogy a reménytelenek végett adatott meg számunkra a remény. Nur um der Hoffnungslosen willen ist uns die Hoffnung gegeben. Köszönöm, hogy meghalgattak.

Die Zukunft der Menschheit und die Umstellung auf die natürliche Wirtschaftsordnung

április 28, 2011

Sehr geehrte Damen und Herren!

Erlauben Sie mir im Vorfeld zu erwähnen, dass ich nicht Wertneutral bin, und meine Vorlesung auf die Anerkennung der Grundwerte der universellen Moral beruht. Unter universeller Moral verstehe ich die Anerkennung und Schutz der Grundbedürfnisse, Interessen und Werte aller Menschen. Bevor wir mit der Analyse der Probleme der Globalisierung beginnen, müssen wir die Natur der Probleme untersuchen. Aus Sicht der Lösungsmöglichkeiten teilen wir die Probleme entweder als konvergent oder als divergent (abweichend) auf. Zur Lösung von divergenten Problemen eignen sich nicht die Methoden zur Lösung von konvergenten Problemen. Die abstrakten mathematischen Methoden sind auf die konvergenten Probleme der Naturwissenschaften gut anwendbar, somit sind diese Probleme zumindest theoretisch lösbar. Im Gegensatz dazu sind die mathematischen Methoden zur Lösung von Problemen, die sich mit Menschen, mit der menschlichen Gesellschaft und mit ihrem Tun – so auch mit der Volkswirtschaft – befassen, nur bedingt als Hilfsmittel anwendbar. 

Auf divergente Probleme existieren immer mindestens zwei gültige Antworten. Auf konvergente Probleme ist theoretisch eine einzige richtige Antwort möglich. Probleme, die sich mit den Menschen befassen sind divergent. Jede menschliche Handlung komplex und dynamisch ist und sich nur durch Gegensatzpaare erfassen lässt. Alle Lebensbereiche der Gesellschaft stellen auch ein Gleichgewicht zwischen den gegensätzlichen Polen dar, die ununterbrochen zum kippen neigen und fortwährend der Ausgleich hergestellt werden muss, wenn wir die Entstehung einer Extremsituation vermeiden wollen. Ich stelle diese einleitenden Anmerkungen durch jeweils ein Beispiel dar. Für das konvergente Problem wird als  Beispiel herangezogen, wie  ein mit Muskelkraft angetriebenes Fahrzeug mit zwei Rädern gebaut werden soll. Nach zahlreichen Lösungsvorschlägen wird der Kreis der Antworten eingeengt, bis am Ende sich eine einzelne, dauerhafte Lösung zeigt: Dieses Fahrzeug ist das Fahrrad, von dem selbstverständlich mehrere Varianten existieren können.

Diese Lösung ist deswegen korrekt, weil sie sowohl den Naturgesetzen, als auch den menschlichen Ansprüchen genügt. Die Essenz der konvergenten Probleme ist, dass je gründlicher wir sie studieren, die Antworten sich desto mehr herauskristallisieren. Diese wissenschaftlichen, mechanisch-technischen Probleme sind also im Grunde genommen lösbar, weil in Ihnen der Mensch nicht präsent ist. Die Physik, die Chemie, die Astronomie, bzw. solchen Wissenschaften wie  die Mathematik und die Geometrie beschäftigen sich mit konvergenten Problemen.

Bei Problemen, die sich auf Menschen, auf das gesellschaftliche Leben, auf die Volkswirtschaft beziehen, machen wir die Erfahrung, dass je intensiver wir sie studieren, umso mehr wir auf Widersprüche stoßen. Je logischer und klarer diese Antworten sind, umso mehr widersprechen sie sich selbst. Deswegen können wir diese Probleme auch verzweigend, abweichend bzw. divergent nennen. In menschlichen Gemeinschaften, die wir als Gesellschaft bezeichnen, stehen meistens die Forderung nach Freiheit und die Forderung nach Gleichheit gegenüber. Erstere bevorzugt die Starken letztere die Schwächeren. Die Gleichheit beschränkt die Freiheit, die übertriebene Gleichheit und die Gleichmacherei, beseitigt die Freiheit. Während der Beschäftigung mit dem Menschen und der menschlichen Gesellschaft stoßen wir auf das menschliche Leben und auf sein typisches Gegensatzpaar der Geburt und Wachstum auf der einen und Verfall und Untergang auf der anderen Seite, bzw. in gesellschaftlicher Hinsicht auf die Gegensatzpaare Freiheit und Ordnung.

Wegen diesen unüberwindbaren Gegensätzen ist das Gleichgewicht des menschlichen Lebens, und somit das Gleichgewicht der Gesellschaft und der Wirtschaft nicht mit abstrakten mathematischen Formeln zu beschreiben. Auch wenn sie nicht exakt lösbar sind, sind sie doch vorübergehend überwindbar. Dazu müssen wir auf Grund der gegenseitigen Abhängigkeit und Verantwortung die Grundbedürfnisse und Interessen aller unseren Mitmenschen vor Augen halten, wir müssen also nach der christlichen Moral unsere Nächsten genauso lieben, wie wir uns selbst.

Das gegensätzliche Bedürfnis der Freiheit und der Gleichheit kann aber mit Hilfe der Brüderlichkeit, der Solidarität, der Gefühl der Zugehörigkeit eine harmonische, sich gegenseitig ergänzende und aufrechthaltbare Einheit bilden. In diesem Fall können nicht die Logik, sondern die menschlich-historische Erfahrung und die höheren Fähigkeiten göttlicher Ursprungs (oder aus den Naturgesetzen ableitbare Fähigkeiten) des Menschen maßgebend sein.

Unserer Auffassung nach bedeutet Gott die absolute Gerechtigkeit und die unbedingte, für alle verpflichtende, universale Moral, zu der jeder Mensch durch seine transzendente Dimension Anschluss finden kann. Das bedeutet, dass wir uns über uns selbst erheben. Zum besseren Verstehen der divergenten Probleme können wir sagen, dass in einer substantivisch-ethischen Demokratie, die auf der Basis der direkten Teilnahme funktioniert, man gleichzeitig  die Rechtsprechung und das Erbarmen benötigt.

Scheinbar negiert das Eine den Anderen, in der Wirklichkeit macht die zwischen beiden bestehende Abhängigkeit die Ordnung einer solchen substantivischen Demokratie erst lebendig und ausgeglichen, welche sich wesentlich vom System der gegenwärtiger, in eine Alibi-Demokratie verpackter, plutokratischer Diktatur unterscheidet.  Rechtsprechung ohne Mitleid ist Grausamkeit. Das Mitleid andererseits bedeutet ohne disziplinierenden Zwang Chaos und Anarchie.

Die Gesellschaft braucht gleichzeitig die Änderung und die Stabilität, das Festhalten an Traditionen und die Erneuerung, die gemeinsame Geltung der öffentlichen und der private Interessen auf Grundlage des ständig zu erneuernden Konsenses zwischen beiden. 

Auch im Wirtschaftsleben muss man Anforderungspaaren, doppelten Anforderungen gleichzeitig genügen. Das harmonische, stabile, ausgewogene Wirtschaftsleben braucht gleichzeitig den festen Funktionsrahmen des Marktes, und die Freizügigkeit seiner Teilnehmer, die vorausschauende Planung, die Freiheit des „machen wie man will”, ein gesundes Wachstum und den natürlichen Verfall.

Die Gesellschaft, und innerhalb dieser die Gesundheit des Wirtschaftslebens hängt von der gemeinsamen und kontinuierlichen Erfüllung dieser gegensätzlichen Voraussetzungen ab. Wird nur eine Voraussetzung erfüllt, macht eine Gesellschaft unbarmherzig, führt zunächst zur Unausgeglichenheit und später zum Zerfall.

Das geschah mit dem sozialistischen System nach sowjetischem Typ, dessen herrschende Schicht das Ergebnis der Arbeit der Bürger mit polizeistaatlicher Gewalt wegnahm, und sich die unbeschränkte Verfügungsgewalt über sie sicherte, einschließlich der Verfügungsgewalt über ihr Leben. Das Vermögen ist Macht, und wer über das Vermögen mit einem absoluten Recht verfügt, hat auch die absolute Macht über die Menschen.

Wie wir wissen, ist dieses System kläglich gescheitert. Die ultra-liberale plutokratische Weltordnung, in der die Besitzer des globalen Geldmonopols mit monetären Techniken sich die Ergebnisse der Arbeit der anderen Menschen aneignen und mit Hilfe des unter ihrer Hegemonie akkumulierten Geld- und Sachvermögens auch die Weltherrschaft für sich sichern will, steht auch vor dem Gleichen. Dieses System ist auch unausgeglichen, und wir sind Zeugen seines Zerfalls.

Der Begriff der Globalisierung wurde von amerikanischen Strategieplanern und Think-Tanks,  gegen Ende der fünfziger Jahre eingeführt. Die wahre Karriere verdankt der Begriff Globalisierung allerdings dem, in den siebziger Jahren publizierten Bericht der Club of Rome. Da wir auch im Falle der Globalisierung mit einem divergenten Problemkreis zu tun haben, gibt es Meinungen, die die Inhalte der Globalisierung anerkennen und unterstützen und es gibt welche, die ihr kritisieren, bzw. sogar bekämpfen.

Diejenigen, die sie akzeptieren, beschreiben die Globalisierung so, als ob sie aus Naturgesetzen abgeleitet werden könnte. Sie betrachten die Globalisierung als einen integralen Bestandteil der Beziehung zwischen Mensch und Natur. Deswegen ist die Globalisierung nicht nur unvermeidlich, sondern mit Entwicklung und Fortschritt gleichbedeutend. Früher hat man für die Auswirkungen der Globalisierung auch den Ausdruck Modernisierung verwendet, jedoch hat man hier nicht die Modernisierung der menschlichen Gesellschaft verstanden. Das hätte eine gerechte Umgestaltung der Gesellschaft bedeutet, in der der volle Arbeitsertrag bei dem geblieben wäre, der ihn schuf.

Die technische Modernisierung bedeutete hingegen die Entfaltung der technologischen Revolution: die sich auf fossile Energieträger stützende Industrie und Verkehr, das Auto, das Flugzeug, sogar die Rakete, aber man muss auch das Telefon, das Radio, das Fernsehen, das Internet und vieles mehr hierzu zählen. Nach diesem technisch modernisierenden Verständnis der Globalisierung sind diese weltweiten Prozesse ähnlich den Naturgesetzen nicht beeinflussbar. Gleichzeitig sind ihre Auswirkungen grundsätzlich positiv, weswegen man die Globalisierung als einen natürlichen und unvermeidlichen Bestandteil der langfristigen Entwicklung der Menschheit begrüßen muss. Dazu fügen die Befürworter noch hinzu, dass die Globalisierung in Wirklichkeit wertefrei und aus dem Gesichtspunkt der politischen Macht ein neutrales Phänomen sei.

Sie betrachten die Globalisierung von der menschlichen Wertbestimmung als unabhängig. Diese Auffassung stellt die Existenzberechtigung der Globalisierungskritik in Frage, da die Naturgesetze wie zum Beispiel die Schwerkraft nicht den Gegenstand einer Rezension bilden können. Da wir, wie ich bereits erwähnt habe, mit einem divergenten Problemkreis zu tun haben, betrachten wir es als natürlich, dass in den letzten zwei Jahrzehnten eine ganze Reihe an globalisierungskritischen Aktivitäten entstand. 

Daraus entstanden starke anti-globalistische Proteste und Massendemonstrationen. Ein Teil der Rezensionen stellt die quantitative, während der anderer Teil die qualitative Kritik der Globalisierung in den Vordergrund. Die Ersteren halten zwar den Prozess als unvermeidbar, kritisieren aber nur seine Maßlosigkeit. Deswegen möchten sie die Kräfte der Globalisierung in irgendeiner Form regeln.

Hierzu kann man auch die, immerhin schon dritte, Enzyklika von Papst Benedikt XVI. zählen, die pünktlich vor dem am 8.Juli in Italien stattfindender G8-Gipfel veröffentlicht wurde.  Zu einer Kritik der relevanten Teile der Enzyklika kehren wir später noch zurück.

Nach Meinung einer anderen großen Gruppe der Globalisierungsgegner gibt es inhaltliche, qualitative Probleme mit der Globalisierung. Das Problem ist nicht bloß, dass ein Prozess sich über seine Möglichkeiten ausbreitet und damit nicht mehr handhabbar wird, sondern die Globalisierung an sich eine zerstörerische, gefährliche, aus Sicht der Menschheit als verhängnisvoll zu betrachtende weltgeschichtliche Entwicklung ist.  Sie behaupten, die Globalisierung kein Naturgesetz und deswegen nicht unvermeidlich, sondern ein sehr wohl unnatürlicher, gar die Natur zerstörender Prozess sei. Sie weisen nach, dass die Behauptung der politischen und ideologischen Neutralität der Globalisierung nur ein Experiment der heute schon real existierende plutokratische Machtstruktur ist, mit dem Ziel, sich selbst durch verfälschte Interpretation als nichtexistierend darstellen zu wollen. Das zu kritisieren, was nicht existiert, wäre damit auch sinnlos.

Diese Frage trifft das Kernproblem der Globalisierung, denn, wenn keine Machtstruktur existieren würde, die dieses System auf die Welt zwingen wollte, und sie nicht dessen Begünstigte wäre, dann könnten auch keine Gegenkräfte existieren, die dieses System in Gleichgewicht halten würden. Der Grundsatz der Systemtheorie sagt aus, dass jedes System mit der Zeit zusammenbricht, wenn sich in ihm keine sich ausbalancierenden Gegenkräfte wirken. Eine nur in sich existierende, sich treibende Kraft ist zur Selbstkontrolle unfähig, und wird unvermeidlich selbst zerstören.

Dieser Zins-Mechanismus zwingt die Weltwirtschaft zu einem Wachstum, das die unersetzlichen fossilen Energiequellen aufzehrt, unsere natürliche Umgebung zerstört, die zur Regeneration nicht mehr länger fähig ist. Auf unserer Erde mit endlicher Natur kann kein Subsystem unendlich lang wachsen. Wir brauchen kein unendliches Wachstum, sondern nachhaltige Ressourcen und die Erhaltung der Heimat der Menschheit, den Planeten namens Erde.

Der Zins und das von ihm kontrollierte Geldsystem sind zum unendlichen Wachstum fähig, nicht aber die Realwirtschaft. Unsere Welt seit 250 Jahren beherrschende, plutokratische Zivilisation ist eine nicht aufrechthaltbare Ordnung, die bislang auch nur durch irgendeine Form der Gewalt am Laufen gehalten werden konnte. Deswegen können wir die Globalisierung als das Herrschaftssystem der Gewalt – des fortdauernden weltweiten Bürgerkriegs – betrachten. 

Das erste Element der plutokratischen Weltordnung ist das Netzwerk der multinationalen Unternehmen. Das zweite Element bilden die transnationalen Finanzstrukturen. Hierzu gehören die Bretton- Woods-Zwillinge, also die Weltbank und der Internationaler Währungsfonds (IMF), die Welthandelsorganisation WTO, die Investmentfonds, die Ratingagenturen und die Zentralbanken. Die dritte Säule der Macht der plutokratischen Weltordnung ist die Bewusstsein-Industrie. Ihre Massenmedien, Wissenschafts- und Bildungseinrichtungen formulieren und verbreiten den Interpretationsrahmen, der das Weltherrschaftssystem der Globalisierung als ein Naturgesetz darstellt.

Der Wettbewerb zwischen Real- und der Finanzwirtschaft

Bereits aus dem bisher gesagten geht eindeutig hervor, dass das gegenwärtig die Welt beherrschende plutokratische System nicht unternehmerische Freiheit und nicht  Marktwirtschaft bedeutet. Sie unterscheidet sich deutlich von der auf die Bedürfnisbefriedung der Menschen ausgerichteter Ökonomie, also der echten Volkswirtschaft ab.

Bereits Aristoteles unterschied scharf  zwischen  einer Wirtschaft zur Befriedigung der menschlichen Bedürfnisse und der Finanzwirtschaft, die aus Geld noch mehr Geld macht, wo das Gewicht auf die Warenschieberei, und nicht auf die Produktion gelegt wird. Die Ökonomie beschäftigt sich mit der Herstellung zum Leben notwendige und für den Staat nützliche Güter. Sie erschafft Gebrauchsgüter.

Demgegenüber will die Finanzwirtschaft aus Geld noch mehr Geld machen. In der Realwirtschaft liegt das Hauptaugenmerk auf der Bedürfnisbefriedigung. Die Geldschöpfung erfolgt durch wirtschaftliche Tätigkeit. Das Geld als Medium der wertschöpferischen Produktionswirtschaft  ist ein vereinbartes Zeichen, welches das Vertrauen der Wirtschaftsteilnehmer genießt. Das Geld jedoch ist in sich genommen wertlos. Wert hat nur das, wofür es als Symbol steht. Aus diesem Grund würde die Herstellung dieses Wertzeichens nur denjenigen zustehen, die die Werte schaffen.

In der gegenwärtigen plutokratischen Weltordnung hat sich die Geldschöpfung vollständig von der Herstellung der Produkte und Dienstleistungen abgekoppelt. Deswegen ist selbst die Geldschöpfung zu einem Industriezweig geworden, wo man die Generierung von riesigen Geldmengen bereits jenseits der Realwirtschaft angestrebt hat. Auch die gegenwärtige Finanzkrise wurde dadurch verursacht, dass von der Produktionswirtschaft abgekoppelte Finanzindustrie in der Größenordnung von mehreren Hundert Trillionen nicht gedecktes Geld geschöpft hat, und dazu Finanzprodukte mit virtueller Deckung, die sogenannten „toxic assets”, also toxischen Wertpapiere kreierte. Die aus den nicht gedeckten Dollar Trillionen entstandene Geldblase musste zwangsläufig platzen.

In dieser Krisensituation wurde klar, dass das Geld nur Sekundärrolle spielt und die echten Werte nur in der Produktionswirtschaft hergestellt werden. Das Werte-Symbolik, d.h. Geld produzierende Bankensystem verteilt lediglich das Ergebnis der Arbeit anderer. Eine der Alternativen zur gegenwärtigen globalen Geldmacherei ist die soziale Marktwirtschaft und der Wohlfahrtsstaat.

Ein weiterer Ausweg könnte der Schutz der lokalen Interessen und die Aufrechthaltung der monetären Autonomie (sogenannte Protektionismus). Aus dem Begriff des monetären Protektionismus machten die Nutznießer des plutokratischen Systems ein Schimpfwort, wobei er nichts anderes bedeutet, als den Schutz der schwächeren Wirtschaftsteilnehmer vor den übermächtigen wirtschaftlichen Raubtieren.  Zur Herstellung einer harmonischen Kombination aus Globalisierung und Regionalisierung unternahm man bereits Experimente, vor allem in Japan und Taiwan, Südkorea, Hongkong, Singapur sowie in Malaysia. Das gegenwärtige plutokratische System spricht von einer freien Marktwirtschaft, betreibt aber in der Wirklichkeit eine ultraliberale Monopolwirtschaft, eine Art ökonomisches Machtsystem. Diese Monopolwirtschaft steht in eklatanten Gegensatz der fruchtbaren Kombination aus Protektionismus und Wohlfahrtsstaat gegenüber. In der ultraliberalen plutokratischen Weltordnung unternehmen die Finanzstrukturen und Firmenimperien, die die Weltwirtschaft beherrschen alles, um die regionalen Interessen, also den Wohlfahrtsstaat zu zerstören.  In diesem globalen plutokratischen System ist die Wirtschaft zu einem Fließband mutiert, der die Funktion hat, das Geldkapital von unten nach oben zu den Eigentümern der Finanzsphäre strömen zu lassen. 

Die Umgruppierung der Einkommen von der produktiven Arbeit in Richtung des Finanzkapitals, erfolgt durch Monetisierung, Privatisierung und mit der Schaffung eines grenzüberschreitenden, transnationalen Marktes. Das wichtigste ist die Monetisierung, also die Verknüpfung aller existierenden Sachen und menschlicher Tätigkeiten mit einem auf irgendeiner Weise in Geld ausgedrücktem Preis. Der Trick hierbei ist, dass diejenigen, die nicht über dieses Zwischentauschmittel verfügen, keine Chance auf ein Durchkommen im plutokratischen System haben. Sie haben keine andere Wahl, als den Anschluss zu denen zu finden, die zur Liquidierung verdammt sind. Wenn wir die zukünftigen Wege zur Überwindung der gegenwärtigen Lage suchen, dann müssen wir zur wissenschaftlichen Voraussicht greifen. Das bedeutet unter anderen, dass wir versuchen, die Notwendigkeit und die Wahrscheinlichkeit der Möglichkeiten zu erfassen um so den Ausweg zu finden.

Die Alternative zur plutokratischen Globalisierung kann das auf dem Vorrang des Produktivkapitals beruhendes weltweites System sein, in dem Körperschaften die als juristische Personen gelten, als die Verkörperung der ökonomischer und gesellschaftlicher Verantwortungslosigkeit abgeschafft werden. In der natürlichen Wirtschaftsordnung kann Eigentum nur durch die Bindung an einer natürlichen Person existieren und die Größe des Eigentums hängt von der Leistung des Eigentümers ab.

Der Eigentümer als natürliche Person wird im Verhältnis zu seiner Leistung am Gewinn beteiligt und verfügt über diesen Mehrwert frei. Das ist nicht das gescheiterte System der extremen Gleichheit und der schädlichen Gleichmacherei. Das ist aber auch nicht mit dem ebenfalls auf extremen Vermögensunterschieden basierenden System der plutokratischen Weltordnung gleichzusetzen, das man bevorzugt demokratischen Kapitalismus nennt. Im neuen Eigentumssystem kann nur natürliche Person der Eigentümer sein, und die Größe seines Eigentums richtet sich nach seiner Leistung. Die Ordnung der rechtlichen Ungleichheit würde in die Stelle der heutigen extremen unrechtlichen Ungleichheit treten.

In dem als Sozialismus genannten System hat der Parteistaat mit Gewalt von den Werktätigen ihr Eigentum und das Ergebnis ihrer Arbeit genommen. Die Mitglieder der Parteistaat führenden Nomenklatur haben ohne persönliche Leistung über die Freiheit der materiellen Güter verfügt. In der jetzigen plutokratischen Diktatur, wird das Ergebnis der Arbeit von Anderen mit Hilfe des monetären Privatmonopols enteignet. Sie haben das Recht zur  Herstellung des Vermittlermediums der Wirtschaft (also des Geldes) von den Staaten weggenommen, und zu ihrem  Banksystem weitergeleitet. Das Privatmonopol des Geldes macht den Entzug der Güter in der Form von Zinsen möglich, die die Verschuldung der Staaten, der Teilnehmer der Wirtschaft und der Leute zur Folge hat. Die so in Gang gesetzte Schuldenspirale verursachte den kontinuierlichen Zustrom der erstellten Güter in die Hände der Besitzer des Geldmonopols. In beiden Systemen also im staatsmonopolistischen und im geldmonopolistischen System gilt die unrechtliche Ungleichheit, weil auf naturwidriger Weise nicht derjenige über das Ergebnis der Arbeit verfügt, der das hergestellt hat. Dieses naturwidrige System muss durch der menschlichen Natur entsprechendes System der rechtlichen Disparität ersetzt werden. Das ist die natürliche Wirtschaftsordnung, in der zwischen Mensch und Mensch in erster Reihe ihre Leistung den Unterschied bestimmt.

In der auf der Priorität der Produktion beruhenden natürlichen Wirtschaftsordnung verringert sich die Rolle des monetären Systems, und die primäre Funktion des Geldes wird wieder die Übermittlung der Wirtschaftsvorgänge sein. In diesem neuen System wird die Möglichkeit beseitigt, vom Geld unmittelbar – mit dem Umgang der Produktion und der persönlichen Leistung – mehr Geld herzustellen. In die Stelle der mit dem Privatgeld-Monopol betriebene Zinseszinswirtschaft tritt das öffentliche Geldsystem. Das Zinswucher nehmende Kreditgeld wird vom neutralen Weltgeld abgelöst, das zu den wirklich freien und auf gleichmäßigen Chancen funktionierenden Welthandelsbeziehungen führen kann.

Die Benennung natürliche Wirtschaftsordnung hat zuerst Silvio Gesell deutsch-argentinischer Geschäftsmann benutzt.  Gesell war allbekannt sozial verbundener Denker und wurde in 1919 auffordert, den Finanzminister der damaligen bayerischen Kabinett zu sein. Silvio Gesell ist bereits 1930 gestorben, und stand gegen sowohl den Marxismus als auch den Nationalsozialismus. Der Amerikaner Irving Fisher weltbekannte Wirtschaftswissenschaftler – Mathematiker hat sich selbst den bescheidene Schüler von Silvio Gesell argentinischer Geschäftsmann genannt. John Maynard Keynes hat aber gesagt, dass die Welt mehr von ihm lernen wird, als von Marx, und die 21. Jahrhundert gehört ihm.

Gesell leitet den Begriff der natürlichen Wirtschaftsordnung von dem natürlichen Wesen des Menschen ab. Wenn wir den Begriff des Geldes nicht auf irgendeiner irrationalen übermenschlichen Macht zurückführen lassen, das die menschliche Gesellschaft beherrscht, sondern aus dem freien Spiel der Kräfte und aus dem Vernunft, dann kommt eine neue Harmonie der Wirtschaft und Gesellschaft zustande. Gesell hat betont, dass ein Wirtschaftsystem nur dann als natürlich bezeichnet werden kann, wenn keine Privilegien, d.h. Monopolen enthält, und sie von der geldkapitalistischen Schicht nicht mehr beherrscht wird. Solche natürliche Wirtschaftsordnung kommt von sich selbst nicht zustande. Sie kann nur dort zustande gebracht werden, wo alle Privilegien, zuerst das private Geldmonopol abgeschafft werden, weil den Beteiligten der Wirtschaft gleichmäßig gebührende wirkliche Chancengleichheit nur so gesichert werden kann.

Gesell wird von der führenden Schicht der jetzigen plutokratischen Weltordnung verschwiegt und er ist nicht beliebt, obwohl Gesell hat sich von der rassischen und antisemitischen Ideologien scharf distanziert. Die auf den Existenzkampf basierende Theorie von Darwin hat einen tiefen Eindruck auf ihn gemacht, aber Gesell hat derer automatische Übertragung auf die Gesellschaft und auf die Wirtschaft abgewiesen. Er hielt die Zusammenhaltung eines Volkes für natürlich und gesund, deshalb hat er den gemäßigten Nationalismus als gesund angenommen. Den übertriebenen Nationalismus, den Chauvinismus hat er aber abgelehnt. Er hat so gedacht, dass in die Stelle der expansionistischen Bestrebungen der Nationalstaaten eine, auf Gleichheit der europäischen Staaten beruhende Kooperation treten soll. Er war davon fest überzeugt, dass die Bedingung des Friedens in der Geltendmachen der Gerechtigkeit, sowohl in der monetären – wirtschaftlichen, als auch in den gesellschaftlich – politischen Verhältnissen, einschließlich der internationalen Beziehungen ist. Zuerst soll also die auf die allgemeine Moral liegende Gerechtigkeit geschaffen werden, erst dann kann es um den dauerhaften Frieden gehen.

Meine persönliche Meinung ist, dass es keinen guten Kapitalismus und kein gutes plutokratisches System gibt, jedoch ist eine aufgrund der gleichen Chancen funktionierende einigermaßen berechtigte Marktwirtschaft ohne Monopole zu verwirklichen. Kapitalismus ist nicht identisch mit der Marktwirtschaft, und hat noch weniger mit der sozialen Marktwirtschaft zu tun. Die wirkliche Marktwirtschaft ist ein System das sich zur natürlichen Person, und zu ihrer Leistungen bindet, und für alle Beteiligten der Wirtschaft die Freiheit der gleichen Chancen zusichert. Das Funktionieren des jetzigen plutokratischen Weltsystems wird dadurch ermöglicht, dass sie über das wichtigste Monopol, über das mit dem Zinsmechanismus aufrechterhaltene Privatgeldsystem verfügt. Gesell hat das so nicht formuliert, aber auf mehreren Stellen hat er für den offenen und von allerlei Monopolen befreiten Weltmarkt plädiert.

Auch er hat sich für die Abschaffung der Zollgrenzen, der kurzsichtigen nationalistischen Handelsprotektionismus eingesetzt. Er hat den Zweiten Weltkrieg nicht erlebt, so musste er damit nicht konfrontieren, dass nach dem Krieg zustande kommendes Geldsystem und dessen Organen mit universalen Wirkungsbereich, die Weltbank und die Internationalen Währungsfond alle die Interesse der transnationalen Geldkartell repräsentieren. Gesell wollte einen internationalen monetären Verband, der ein über alle Währung stehendes neutrales Weltgeld hervorgebracht hätte. Ein, für die Ausübung der Macht ungeeignetes, „sanftmütiges“ Geld wäre dieses neutrale Geld gewesen. Ein solches neutrales Weltgeld wäre in der Lage den Welthandel so zu beeinflussen, dass es sich gerechte Tauschverhältnisse bilden können.

Die plutokratische Macht ist ungeeignet eine Wirtschaft zu betreiben, die den Bedürfnissen und den Interessen von jedem einzelnem Menschen befriedigt. Das Geldsystem, das durch den Zinsenmechanismus zum anhaltenden Zuwachs gezwungen ist, zerstört zwangsläufig die zur Aufrechterhaltung des Lebens benötigte natürliche Umwelt und die Ressourcen der Erde. Sozialismus und Kapitalismus sind nicht die Alternativen zueinander, beide sind der Gegensatz der auf Chancengleichheit ruhenden Marktwirtschaft, der gerechten Disparität.

Die Gegensätze der Marktwirtschaft und der Zerfall des staatsmonopolistischen und des geldmonopolistischen Systems haben zahlreiche Ursachen. Die tiefsten Ursachen sind in den Fehlern des Geldsystems zu finden. Der erste solche Fehler ist, dass der Zinsenmechanismus den Geldumlauf nur auf der Mittlerstrecke – auf der Langstrecke aber nie, oder überhaupt nicht – sichern kann. Die andauernde Zinsenentnahme ist nämlich eine mathematische – logische Absurdität, deshalb kann es den Geldumlauf nur für eine begrenzte Zeit aufrechterhalten

Die Mehrheit unserer Zeitgenossen glaubt immer noch, dass wir nur dann Zinsen zahlen, wenn wir Kredit aufnehmen. Das ist ein Irrtum, weil jeder Produktpreis Zinsen enthält, den der Kreditnehmer Hersteller und Dienstleister dem Bankensystem zahlt, um Produktionsmittel zu beschaffen. Nach der Hirnwäsche der Massenmedien glauben wir auch, dass die Zahlung von Zinsen eine berechtigte Dienstleistung ist. Das Zinssystem wiederverteilt nur das hergestellte Einkommen, und zwar so, dass das Geld kontinuierlich von den Arbeitnehmern zu den Geldbesitzern fließt. Auch das ist ein Irrglaube, dass wir wegen der Inflation Zinsen zahlen müssen. Die Inflation ist eine Begleiterscheinung des Kreditgeldsystems, das Zinsen für die Zusicherung des Geldumlaufs benötigt. Zinsen ermöglichen Einkünfte ohne Leistung, und wie wir schon erwähnt haben, zwingt die Wirtschaft auf einen gewaltigen, unnatürlichen Zuwachs und steigert die Ungleichmäßigkeiten zwischen den Einkommen der einzelnen Menschen.

Gesell wollte das öffentliche Geldsystem wiederherstellen. Das hätte nicht mehr als Mittel zur Zinseinnahmen zu dienen gehabt. Der Geldumlauf wäre nicht durch den Zinsmechanismus, sondern durch  Geldnutzungs-, beziehungsweise Geldhortungsgebühren gewährleistet. Das wäre nicht diejenigen vorteilhaft gewesen, die über eine Menge Geld in Überzahl verfügten, sondern dem Ganze der Gesellschaft und dem sie vertretenden Staat oder Region, der dieses Geld in den Umlauf gebracht hat. Die Rolle des Geldes wäre damit auf ihre ursprüngliche Rolle, also ein vermittelndes Tauschmittel beschränkt.

Das monetären Weltsystem und die wirtschaftliche Weltkrise hat die führende Gruppe des jetzigen plutokratischen Weltsystems vor einen Scheidenweg gestellt. Es ist ihnen klar, dass nicht nur das finanzielle und wirtschaftliche System in Krise steckt, sondern das ökologische Gleichgewicht unseres Planeten außer Kontrolle geraten ist. Deswegen kann die Ablösung  des jetzigen auf Privatgeld-Monopol basierende und mit dem Zinsmechanismus betätigten Systems nicht mehr weiter hinaus verzögert werden. Wir haben schon erwähnt, dass der jetzigen plutokratischen Weltsystem eine Art privates Reich darstellt, das nicht aus den grundsätzlichen Interessen der Ganze der Menschheit, sondern aus dem selbstsüchtigen Interesse der privilegierten Interessengruppe dieser Weltordnung ausgeht. Das auf die Tagesordnung gesetzte Neue Weltsystem (New World Order, NWO) hat die Beseitigung der mit industriellen Mittel hergestellten Dollar-Trillionen notwendig gemacht, die Verwandlung des vorhandenen Geldes auf gedecktes Geld in erster Reihe durch die Verschuldung der Staaten in der Weltgeschichte bisher unbekannten Ausmaßen. Die Welt – Elite erwägt auch eventuell in einen Waffenkonflikt zu fliehen. Pläne werden über ein, mit Edelmetall gedecktes Weltgeld geschmiedet, einerlei Global Single Currency und auch die Gründung einer Zentralbank mit globalem Wirkungsbereich wird in Betracht gezogen. Aber noch wurde nicht entschieden, ob diese Bank die BIS in Basel, oder die Internationale Währungsfond, oder eine dritte Organisation sein sollte.

Die globale Elite des plutokratischen Weltsystems will über das freie Wirtschaftsmodell von Silvio Gesell nicht hören. Trotzdem die mit dem freien Geld zusammenhängen Vorstellungen von Gesell gewinnen immer mehr an Boden. Über das von Gesell empfohlene freie Geld hat Irving Fisher, der der Ratgeber von Präsident Roosevelt war, gesagt, dass es den Umlauf des Geldes entsprechend regeln könnte. In dem jetzigen mit Zinsmechanismus betätigten Geldsystem stört am meisten der Zinsmechanismus selbst die Stabilität des Preisniveaus. Fisher war der Meinung, dass die richtige Anwendung des freien Geldes in ein Paar Wochen den USA aus der Krise heraushelfen würde, in die sie seit 1929 steckte.

Fassen wir zusammen, warum die plutokratische Weltordnung in Krise geraten ist? Zuerst deshalb, weil die Finanzwirtschaft sich von der produzierenden Wirtschaft nicht nur abgetrennt hat, sondern sie auch unter seine Kontrolle gebracht hat.  Dieses finanzielle System ist mit dem von den Banken hergestellten Luftgeld („Fiat Geld“) und mit der Spekulation eine Parasitenkonstruktion, die die Gesetzmäßigkeiten der Ökonomie verachtet. Dadurch, dass die Geldwirtschaft sich von der Produktivwirtschaft abgetrennt hat, kam ein unausgeglichenes System zustande. Das, den Bedürfnisse aller Menschen dienende Gemeinwohl wurde den egoistischen Profitinteressen der Geldvermögenden unterworfen. Auch das vermittelnde Signal der realwirtschaftlichen Prozesse, das Geld, hat sich auch verändert. Die Schuld hat die Rolle des Geldes übergenommen. Das Schuldgeld unterscheidet sich von dem normalen Geld, in dem es ursprünglich mit Zinsen belastet zustande kommt. Das führt zwangsläufig zu der Verschuldung und die Versetzung in abhängige Position der anderen Teilnehmer der Wirtschaft.

Der Hauptfehler der jetzigen Wirtschaft ist die Zwangsverschuldung. Diese plutokratische Wirtschaft, die heute schon weltweites Ausmaß erreicht hat, hat den einzelnen Nationalstaaten verboten, sich selbst Geld zu emittieren, ihr eigenes Kreditsystem selbst regeln zu können. Bezüglich der Strategie der Führungsgruppen in der kapitalgesteuerten Weltordnung, lohnt sich aus der Schrift von Carroll Quigley zitieren. Er ist ein amerikanischer Universitätsprofessor und zugleich Mentor von Bill Clinton. Er schrieb auf der Seite 324 in seinem Buch „Tragödie und Hoffnung“, dass das Ziel derjenigen internationalen Eigentümernetzwerke die an Geld sehr vermögend sind nichts geringeres sei, „als das System der Finanzkontrolle in privaten Händen zu schaffen, der im Stande ist, das ganze politische System der einzelner Ländern und die Weltwirtschaft zu beherrschen. Dieses System würde feudalistisch von den Zentralbanken kontrolliert im Einklang  mit jenen heimlichen Abmachungen der regelmäßig behaltene Meetings und heimliche Konferenzen“.

Die Zentralbank der Vereinigten Staaten von Amerika namens FED, die 1913 gegründet wurde, ist ein privates Geldinstitut welches sich im Besitz von Privatbanken befindet. Da dieses Institut eines der wichtigsten Einrichtungen auf dem Terrain der plutokratischen Weltordnung ist, hat ihre Aktivität wiederum weltweiten Einfluss. Aufgrund dieser Aktivität der FED fehlt es andauernd an Kapital zur Befriedigung der Bedürfnisse der produzierenden Realwirtschaft. Erst das ermöglicht es den im Besitz des internationalen Geldkartells befindlichen Privatbanken den Mitgliedern der Realwirtschaft ihre Hilfe anzubieten, für entsprechende Zinssätze ihr finanzielles Defizit zu beheben. Die Zentralbanken wurden somit zu den institutionalisierten Verschuldungsinstrumenten der produzierenden Wirtschaftszweige. Durch die künstliche Einschränkung des im Kreislauf befindlichen Geldes wird erzwungen, dass die Mitglieder der Wirtschaftswelt zu den diktierten Zinssätzen die Kredite aufnehmen.

Diejenigen, die das Monopol des Kredit-Geldsystems in den Händen halten, haben großes Interesse daran, dieses System zu verallgemeinern und zugleich zu einer weltweiten Rolle zu verhelfen. Im Interesse der Aufnahme von Krediten und der damit einhergehenden Verschuldung wurde ein spezielles, übermäßiges Konsumverhalten gefördert. Der Wunsch nach Neuem löste das bescheiden sparsame und an dem verfügbaren Guthaben orientierte Denken ab. Aufgrund der Instabilität der gegenwärtigen Geldwirtschaft und ihres Hauptwechselkurses – des FED-Dollar -, wird die Problematik des Geldes und der Zinsen wieder zu einer wichtigen Frage der internationalen Politik. Die Finanzkrise erschuf nicht nur wirtschaftliche, sondern auch soziale und politische Krise.

Es ist hier darauf hinzuweisen, wie innerhalb der letzten anderthalb Jahren Ungarn durch das internationale Geldkartell geplündert wurde. Ungarns Verschuldung begann zwischen 1973-1989, als das Land 1 Milliarde Dollar Kredit aufnahm. Im gleichen Zeitraum bezahlte man 11 Milliarden Dollar allein an Zinsen, um dann immer noch auf einem Restschuldenberg von 22 Milliarden Dollar zu sitzen. Im Jahre 1990 entschied sich die demokratisch gewählte Regierung, dass das Nationalvermögen zum Teil privatisiert werden soll, um aus den Einnahmen die Schulden zu begleichen. Die FED schätzte das nationale Eigentum auf über 130-140 Milliarden Dollar ein.

Zu 90 Prozent wurde dieses verkauft, um in den vergangenen 19 Jahren insgesamt 20 Milliarden Dollar einzunehmen. Die Zentralbank, die  ausschließlich der ausländischen Finanzstruktur untersteht, behielt das oben genannte Kapital auf dem eigenen Devisenkonto und versorgte den ungarischen Staat wiederum nur mit der Nationalwährung, mit Forint. Nachdem dieses Geld in der Nationalwirtschaft zirkulierte, wurde es bei den Multis als Profit in ungarischer Währung, also in Forint aufgeführt. Ebenso wurden die Zinsen in den Banken und die Dividenden für die Investoren nur in Forint aufgeführt.

In den letzten anderthalb Jahren haben die transnationalen Finanzstrukturen das Einkommen der ungarischen Nationalwirtschaft verkommen lassen indem sie das Land mit spekulativem Kapital überschwemmt haben. Solange 1995 das Fünffache des Bruttoinlandsproduktes (25 Tausend Milliarden Forint) auf den Bankkonten umgesetzt wurde, war das BIP (28 Tausend Milliarden Forint) 2008 bereits das Dreiundvierzigfache! Dieser riesige Betrag an Devisen (besonders Euro und Dollar) wurde dafür ins Land gebracht damit der Nominalzins anstatt der 2-3%, auf 12-14% festgesetzt werden konnte.  Als diese riesige Zinsmarge seine Arbeit getan hat, nahm man das Kapital erneut aus dem ungarischen Kreislauf. Dazu war und ist allerdings eine sehr große Rücklage auf dem Devisenkonto der  Zentralbank nötig. Diese Rücklage betrug 2008 zwar 18,5 Milliarden Euro, war aber dennoch nicht groß genug, sodass das internationale Geldkartell zusammen mit der FED und der EU Ungarn weitere 25 Milliarden Dollar bzw. 20 Milliarden Euro Rücklagen aufzwang, um dann endlich die Differenz aus den Zinsen aus dem Land ausführen zu können.

Der Bevölkerung wurde versichert, dass die Staatskasse in eine Situation nahe des Bankrotts geraten ist und zur Abwehr des Staatsbankrotts, bzw. zur Bewahrung von Arbeitsplätzen in der Realwirtschaft es notwendig ist das zur Verfügung stehende Darlehen über 25 Milliarden Dollar zu akzeptieren – ein Bereitstellungszinssatz von über 5% wird auch bei Nichtabruf des Kredites erhoben.

Bis zum heutigen Tag wurden bereits 80% dieser riesigen Summe abgerufen, allerdings ohne irgendwelche Erklärung seitens der FED, der Zentralbank und dem Staat, wer das Geld in Anspruch genommen hat. Ungarn liegt im Vergleich des finanziellen Defizits zu den anderen EU Ländern im Mittelfeld. Dasselbe kann man über die Verschuldung Ungarns im Ausland sagen. Als Resümee schließt man daraus, dass weder die Verschuldung des ungarischen Staates noch die Haushaltskasse es notwendig gemacht haben dem o.g. sehr hohen Kredit aufzunehmen.

Da die Akteure der Produktionswirtschaft – in erster Linie der ungarische Mittelstand – auch ferner kein Kredit zugeteilt wurde, kann man davon ausgehen, dass dieses Geld nicht, wie die Massenmedien in die Köpfe der Menschen zu hämmern versuchen, zur Rettung von Arbeitsplätzen herangezogen wurde. Bis zum heutigen Tag kann man nicht wissen, wer von diesem Kredit profitiert hat, da am 29. Juli 2009 kein geringerer als der Direktor der Raiffeisen Bank und  der Präsident der Ungarischen Bankverein Péter Felcsuti bestätigte, dass die Banken  von diesem Geld nichts bekamen. Da weder der Staat, noch die produzierenden Wirtschaftszweige, noch die zur Bankverein gehörenden Geldinstitute von dem Kredit profitierten, frage ich nun wer den Gewinn an den bisher vergebenen 80 Prozent des Kredites gezogen hat?

Nur kann das die Antwort sein: es wurde damit das Devisenkonto der Zentralbank prall gefüllt, so könnte diese ernorme Zinsmarge Ungarn verlassen. Die ausländischen Finanzinstitute haben einen hohen Zinssatz der Ungarischen Nationalbank erreichen können. Solange ganz Europa und andere Länder  der Welt die leitenden Zinssätze stetig reduzierten, Ungarn erhöhte sie auf das Anderthalbfache, nominell auf 11,5%. Auch derzeit liegt der leitende Zinssatz in Ungarn noch immer hoch genug, 8,5%.

Die andauernde Geldkrise bereitet nicht nur solche Anschlussländer, wie Ungarn Schwierigkeiten, sondern auch Industrieländer haben es mit ihrer Schuldenlast schwer. Die monetären Konflikte (zum Beispiel mussten EU Länder aus öffentlichen Gelder 3000 Milliarde Euro Schulden übernehmen um Banken auszuhelfen, die im zum globalen Kasino gewordenen Geldsystem verantwortungslos gehandelt haben) treffen die Grundlagen der aktuellen  plutokratischen Weltordnung und die Stabilität der Weltwirtschaft. Das gegenwärtige plutokratische System hat bewiesen, dass es unnatürlich ist, und längerfristig keine Existenzberechtigung hat. Die Freiheit der wohlhabenden Elite in diesem System mutierte in den unbeschränkten Missbrauch der Freiheit der Anderen.

Deswegen ist es ein grundsätzlich unnatürliches, sogar abartiges System. Als natürlich kann man die Umstände angeben, die sich an den menschlichen Existenzbedingungen passen. Zum menschlichen Wesen passt nur die Ordnung, die jedem Menschen materiellen Zuwachs ermöglicht, und wo die optimale individuelle Entwicklung jedem gewährleistet wird. Wir können die natürliche wirtschaftliche Gesellschaftsordnung dort finden, wo die Leute davon am meisten profitieren können. Man muss beachten, dass der Ertrag und die Leistung der Wirtschaft im Interesse der Menschen stehen sollen, und nicht umgekehrt steht der Mensch im Interesse des Profits und des Zinses.

Gesell betrachtete die gesunde Konkurrenz als wichtig, weil nur das ermöglicht die Entwicklung der Bestleistenden und das Ausscheiden der Unfähigen. Den Naturgesetzen passender Wettbewerb ist nur ohne Vorrechte möglich. Nur so könnte eine  Chancengleichheit gewährleistet sein, wenn über den Ausgang des Wettbewerbs die Leistungen der einzelnen Menschen entscheiden.

Den Wettbewerb mit Chancengleichheit braucht man die Freiheit über Gerechtigkeit und über Wahrheit frei reden zu dürfen. In einem Zeitalter, wo es so viele Geheimnisse gibt – denken wir an Staatsgeheimnisse, Geschäftsgeheimnisse, Bankverkehrsgeheimnisse und Staatssicherheitsgeheimnisse -, diese viele Geheimnisse begünstigen den Erfolg betrügenden, unaufrichtigen Menschen, verbergen die betrügerischen Methoden um sich größeren Gewinn zu beschaffen. Der Mensch entspricht seiner eigenen Natur nur dann, wenn er seine legitimen und gerechten Eigeninteressen und seinem eigenen Selbsterhaltungsinstinkt nachgehen kann.  Es ist bewiesen, dass der Mensch sowohl alleine, als auch in der Gemeinschaft nur dann eine optimale Leistung erbringen kann, wenn ihm diese Chancengleichheit gewährleistet ist. Der Baum kann nicht schlecht sein, wenn er gute Früchte trägt. Man muss eine solche gesellschaftliche Freiheit anstreben, die die unternehmerische Freiheit auch in sich trägt.

Eigennutz und Egoismus sind nicht gleich. Um ein gerechtes System betreiben zu können, muss jeder in der Lage sein seine Interessen selbst vertreten zu können. Das ist nur dann möglich, wenn jeder Menschen über dem Erlös seiner Arbeit verfügen kann. Das ist die materielle Basis zur Geltendmachen seiner Eigeninteresse, seiner Selbstbestimmung und seiner persönlichen Freiheit. Der Ertrag der Arbeit kann nur dem gehören, der ihn geleistet hat. Wenn die Wirtschaft nicht auf das Interesse des einzelnen basiert, kann die natürliche  Wirtschaftsordnung nicht funktionieren.

Die neue Wirtschaftsordnung, die die Plutokratie ablöst, soll auf den Privateigentum basieren. Unter Privateigentum können auch ihre verschiedene Gemeinschaftsvarianten und kooperative Formen verstanden werden. Keine  staatsmonopolistische Gewalt darf die Menschen ihre Freiheit, Unabhängigkeit und Verantwortung berauben, auch vom Ergebnis ihrer Arbeit nicht. Die Grundlage der individuellen und sozialen Freiheit ist das Privateigentum, und die zugehörige Selbstbestimmung.

Enzyklika von Papst Benedikt XVI. über die Globalisierung

Papst Benedikt XVI. hat in vom Erdbeben geschütteten L’Aquila am 8. Juli 2009., zur Zeit des Gipfeltreffens  sein Enzyklika „Caritas in Veritate“ – „Die Liebe in der Wahrheit“, sein drittes Rundschreiben veröffentlicht. Papst Benedikt XVI. befasst sich mit der weltweiten Finanz- und Wirtschaftskrise, mit der Globalisierung, Entwicklung, Solidarität, und mit dem Kampf gegen die Armut. In seiner Enzyklika versucht er die Welt gerechter machen und die christliche Solidarität erhöhen. Er kommt zur Schlussfolgerung, dass die Welt eine grundsätzliche Strukturänderung braucht.

Papst Benedikt XVI. warnt, wenn der Profitgier über dem Gemeinwohl siegt, und die Spekulation zum Selbstzweck wird, dann läuft die Gefahr die Wirtschaft zu zerstören und das Elend einen weltweiten Ausmaß zu erreichen. Der Papst bezweifelt die Nützlichkeit einer völlig unkontrollierten Marktwirtschaft. Die Enzyklika weist darauf hin, dass das aktuelle Finanzsystem immer mehr seine unkontrollierte finanzielle und wirtschaftliche Gewalt missbraucht, und entzog der finanziellen und wirtschaftlichen Prozesse jegliche Moral.

In den Enzyklika schreibt er darüber: „Langfristig haben diese Überzeugungen zu wirtschaftlichen, gesellschaftlichen und politischen Systemen geführt, die die Freiheit der Person und der gesellschaftlichen Gruppen unterdrückt haben, und genau aus diesem Grund, nicht in der Lage waren, für die Gerechtigkeit zu sorgen, die sie versprochen hatten.”

Der Papst meint, dass der Gewinn ist nur nützlich, wenn den Interessen der ganzen Menschheit diene. In der Wirtschaft soll die Moral dominieren und Geschäftsethik ist streng einzuhalten. In der Ethik steht der Mensch im Mittelpunkt, nicht das Profit. Der 67. Punkt der Enzyklika schlägt die grundlegende Reform des finanziellen, wirtschaftlichen und politischen Systems vor.

 „Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden. Desgleichen wird als dringlich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen.“

„Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen Papst Johannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig.“

„Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, dass eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird und dass eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden.“

 

Aus dem Zitat geht hervor, Papst Benedikt XVI. deutet an eine neue Weltordnung, an eine Art Weltregierung zu. Diejenigen, die sich mit dem Begriff  „Neue Weltordnung“ und „Weltregierung“ vertraut sind, erschrecken sich davor. Carroll Quigley ist bereits zitiert worden, und zwar was die Strategie der superreichen Weltbankiers ist. Zum Sieg dieser Strategie ist auch eine gemeinsame Religion notwendig, die alle Weltreligionen vereinigt, die sinkretische Religion. (Der Sinkretismus ist eine Mischung von religiösen und philosophischen Gedanken, ein spirituelles Hybridsystem).

Benötigt wird eine allgemeine Währung, die Beseitigung der Nationalstaaten und der nationalen Selbstidentität, weitläufige persönliche Kontrolle, im politischen Leben eine hart regierte Gesellschaft, tendenziöse Literatur, politische und ökonomische Führungspersonal mit Privilegien, zentral kontrollierte Informationen, Ausbildung und Gesundheitswesen, usw. Käme so ein System zustande, könnte nichts anderes sein, als eine Diktatur.

Im 20. Jahrhundert und auch in unseren Tagen hat sich die politische, wirtschaftliche, und meinungsbildende Macht enorme Konzentration nach Wunsch des weltweiten Geldmonopols erreicht. Es ist immer mehr offensichtlich, dass die plutokratische Weltelite eine Strategie verfolgt, die auf die Bildung einer Weltregierung hinausgeht. Die antiglobalistischen Denker und Bewegungen lehnen die zentral kontrollierte Weltordnung ab. Sie wollen die Religionen und die Staaten in ihrer natürlichen Form erhalten, weil die Entwicklung der Menschheit nur so gewährleistet werden kann. Demnach ist gar nicht einfach die Frage zu beantworten, was bewegte Papst Benedikt XVI. dazu, die Führung der ganzen Menschheit, in die Hände eines Machtzentrums mit weltweiter Reichweite zu überspielen?

Der Vatikan unterzeichnete die Erklärung der Allgemeinen Menschenrechte der Vereinten Nationen und der Europäischen Konvention der Menschenrechte bis  heute nicht, weil Gott, als die Quelle der Menschenrechte und politischen Freiheitsrechte nicht erwähnt wurde. Daher soll der Papst über die Mängel der Vereinten Nationen bescheid wissen, diese Weltorganisation ist anscheinend nicht bereit den Schöpfer-Gott, als der Stamm der Autorität allen individuellen und gesammelten Sitten anzuerkennen. Es ist bekannt, auch aus der Verfassung der Europäischen Union wurde das Christentum weggelassen, obwohl er eine Schöpferrolle in der europäischen Kultur gespielt hat. Der Vatikan anerkennt die Menschenrechte und die politische Freiheit, aber im Vergleich zum klassischen liberalen Ansicht-System wurde ein anderer Weg begangen.

Der Liberalismus gibt an, der Staat darf die Menschenrechte und die politische Freiheit in keinerlei Hinsicht im Namen irgendeiner sakralen-moralischen Ordnung beschränken. Der Liberalismus erkennt die Existenz dieser Ordnung gar nicht an. Demgegenüber die katholische Interpretation akzeptiert die Menschenrechte und politische Freiheit im Rahmen der christlich-sakralen Moralordnung. Die Frage besteht darin, ob der 67. Punkt der Enzyklika den Gesichtspunkt des Vatikans aufgibt? Was denkt er sich dabei, wenn er über den  Reform der Vereinten Nationen schreibt? Das Wort Reform kann nämlich nicht die Akzeptanz der Sakralität seitens der UNO bedeuten, da sie seit ihrer Gründung die Rolle der wichtigsten Institution der liberalen Machtbestrebungen gespielt hat. Der gegenwärtige Liberalismus, der zur übermäßigen Bereicherung der finanziellen Interessengruppen und dadurch zu ihrer übermäßigen Macht geführt hat, hat die Freiheit zum maßlosen Missbrauch der Freiheit von anderen genutzt.

Das Eigentum ist Macht. Der sich viel zu viel Eigentum sichert, schafft auch große Macht für sich. Die Freiheit der äußerst mächtigen Menschen bedeutet die Konzentration der von den anderen weggenommenen Freiheit. Deswegen hat der Liberalismus niemals etwas erschaffen, sondern baute die Hindernisse aus dem Weg zur totalen Weltherrschaft der Geldelite ab. Ununterbrochen zerstörte alles, das in seiner Wege lag. Der Liberalismus bedeutet lückenlose Geldherrschaft ohne gesellschaftliche Kontrolle, der gleichzeitig die Möglichkeit des unbeschränkten Missbrauchs der Macht zusichert. Die Herrschaft des privaten Geldmonopols macht möglich, dass das produktive Vermögen auch unter der Hegemonie einer minderen Interessengruppe sich zentralisiert und konzentriert. Der Neo-Liberalismus, auch Ultra-Liberalismus genannt, verdrängt die soziale Marktwirtschaft, und ersetzt ihn mit plutokratischem Wirtschaftssystem, und Alibi-Demokratie. Das ist eine Art Gewaltwirtschaft und Diktatur.

Die soziale Marktwirtschaft kann nur so entstehen, wenn sein vermittelndes Medium das zinslose „öffentliche Geld“ ist, kontrolliert von der Gesellschaft und vom Staat. Das Eigentumssystem muss so umstrukturiert werden, dass das Eigentum nur natürlichen Personen gehören, die in der Lage sind moralisch zu handeln. Die juristische Abstraktion genannt als juristische Person kann gar nicht moralisch vorgehen. Die „juristisches Person“ verkörpert eigentlich das unmoralische Geschäftsverhalten in der Wirtschaft und kann sich niemals anders verhalten als Milton Friedman gesagt hat: „The business of the business is the business” – das heißt, das Geschäft im Geschäft ist das Geschäft, sich Gewinn zu verschaffen. Es bedeutet das Weglassen aller Moralregeln.

Papst Benedikt XVI. sollte die Rolle des Geldes gemäß christlichen Grundsätzen bewerten. Das Geld ist ein wertloses, aber notwendiges Zeichen, ein  Signal, das in der Wirtschaft Werte vermittelt. Somit hat das Recht auf die Erstellung dieses Signals nur derjenige, der in der Wirtschaft Produkte herstellt oder Dienste leistet. So das Geld gehört alle, die einen Wert schöpfen. Die wichtigste Eigenschaft des Geldes ist das tragen vom Vertrauen. Es übermittelt Information aufgrund des Vertrauens. Ohne das gegenwärtige Banksystem könnte das Geldsystem und somit die Wirtschaft viel gerechter werden mit Handels- und Verrechnungshäuser. Diese Häuser könnten die Leistungen der Wirtschaftsteilnehmer verrechnen.

Das größte Problem des gegenwärtigen Geldsystems ist, dass es absolut überflüssig ist. Die Bibel verbietet das Verlangen nach Zinsen. Der Islam betrachtet es auch heute als unmoralisch. Wer sein Geld investieren will, kann es einer Bank geben, die in die Produktionswirtschaft investiert. Gibt es einen Gewinn, dann teilen Geldeigentümer und Finanzinstitut unter einander auf, wie sie vorher ausgemacht haben. Auch ein eventueller Verlust wird untereinander aufgeteilt. Aber das mit dem Zinsmechanismus betriebene Geldmonopol beharrt auf seinen Zins auch dann, wenn das Kredit dem Schuldner keinen Gewinn gebracht hat. Das heißt, die gegenwärtige wohlhabende Schicht will nicht im geringsten Maße Risiko oder Verantwortung mittragen.

Der Vatikan muss zuerst untersuchen ob es möglich wäre, zum zinslosen Geldsystem zurückzukehren, wie die Bibel und die katholische Kirche vor Martin Luther vorschrieb. Es is bekannt, dass das Christentum erst nach Calvin’s Lehre schließlich das Zinsverbot aufgab. Johannes Calvin hatte eine asketische Moralauffassung, die einerseits  zum unermüdlichen Arbeiten, andererseits zum abgedrosselten Genuss veranlasst hat. Diese Auffassung half der Kapitalkonzentration und dem Kapitalwachstum. Er teilte der Meinung von Martin Luther, in der Frage des Kapitalwachstums unterschied er zwischen gerechtem Gewinn und  ungerechter Bereicherung. Er betrachtete den gerechten Gewinn als notwendiger Effekt gewisser Berufe. Unter ungerechter Bereicherung verstand er, wenn die Bereicherung auf Kosten von anderen stattfindet.

Zu Calvins Zeiten hat die katholische Kirche den Zins verboten. Ihre Vorschriften wurden jedoch umgegangen, in dem die Zinsen als Verzugszinsen angegeben wurden. Auch die Kirche hat verzinste Kredite aufgenommen, so gelang sie selbst in eine widersprüchliche Situation. Calvin löste dieses jahrhundert altes Problem auf, als er den Zins nicht grundsätzlich abgelehnt hatte. Er hat seine Zinstheorie 1545 in seinem Werk De Usuris veröffentlicht, 9 Jahre später publizierte er seine Kommentare zu den Büchern Moses. Er schrieb: „Es gibt keinerlei Hinweis in den Heiligen Schriften darauf, dass alle Arten von Zins grundsätzlich zu verurteilen wären.“

Calvin unterschied zwischen 2 Arten von Krediten: einmal Kredit für den Verbrauch und einmal für die Produktion. Nur das Kredit für eine Produktion ist in der Lage mehr Wert zu erstellen, daher hat nur diese Art von Kredit irgendein Recht auf Belohnung, z.B. in Form von Zinsen. Seine Theorie wurde im Laufe der Jahrhunderte missbraucht, um die Erzielung eines allgemeinen Zinsnahms.

Papst Benedikt XVI. versucht das extrem widersprüchliche System des weltweiten Geldmonopols mit der Reformierung der UNO gerechter machen. Das würde jedoch eine noch höher konzentrierte Form der Staatsgewalt hervorbringen. Wenn wir davon ausgehen, dass Vermögen gleich Macht bedeutet, dann sollen wir einsehen, dass es im Laufe der Menschheitsgeschichte noch nie eine so hohe Konzentration des Vermögens gegeben hat, und zwar unter der Kontrolle einer relativ kleinen Interessengruppe.

Das UNO Forschungsinstitut in Tokio hat im Jahre 2000 festgestellt, wenn wir die Menschheit mit 10 Menschen darstellen und ihr gesamtes Vermögen mit 100 Dollar angeben, dann gehört 99 Dollar einem Menschen und 1 Dollar teilen die restlichen 9 Menschen unter sich.  Wenn wir diese Ungerechtigkeit in den Vermögensverhältnissen zulassen, dann können wir auf keinen Fall einem, der gesellschaftlichen Moral entsprechendem und sozial gerechtem Weltsystem erlangen. Die extremen  Vermögens- und Machtverhältnisse ermöglichen auch deren extremen Missbrauch.

Eine finanzielle, ökonomische und politische Dezentralisation ist unausweichlich, wo die funktionell und regional abgetrennten Machtstrukturen sich ausbalancieren und einander kontrollieren können, wie im „Checks and Balances“ der USA Verfassung steht. Die Dezentralisation bedeutet in diesem Falle, dass wir das Vermögen nur noch zu natürlichen Personen und zu ihrer Leistung binden. Dieses neue System würde die extreme Vermögenskonzentration und damit die extreme Machtkonzentration unterbinden. Gleichzeitig würden die extreme Verarmung und Abhängigkeit der Menschen verhindern.

Die weltweite Anwendung von “Checks and Balances” ermöglicht, dass die Eigentümer des privaten Geldmonopols nicht mehr ihre finanzielle und politische Macht missbrauchen können.

Wir können daher den Vorschlag von Papst Benedikt XVI. über die Reformierung und Stärkung der UNO nicht akzeptieren.

Ich möchte betonen: die extrem konzentrierte und zentralisierte Weltmacht muss man sowohl horizontal (regional), als auch vertikal (finanziell, ökonomisch, politisch und militärisch) so weit, wie möglich dezentralisieren. Nicht die Umwandlung der UNO in eine Globale Union ist notwendig, sondern auf Prinzip der Subsidiarität (Gleichberechtigung) und aufgrund der natürlichen menschlichen Gemeinschaften wie Familien, Nationen und Religionen soll ein dezentralisiertes Weltsystem erschaffen werden. Dieses System würde das Leben und die Kultur des humanen Fortbesehens gegenüber der Kultur der Ausbeutung durch Zins und Verschuldung, des maßlosen Egoismus, letztendlich der Kultur des Todes repräsentieren.

Budapest, 28.08.2009

International Conference in Tehran

április 28, 2011

(Questions directed to the Hungarian participant, Dr. Janos Drabik, on behalf of the Secretariat of the Tehran GAATJP Conference.)

Dear Mr. Drabik Janos

As you know, “The International Conference on Global Alliance against Terrorism for a Just Peace” (www.peacetribune.com) is to be held on May 14 and 15 in Tehran. Regarding your participation at the Conference and according to expediencies regarded by the honorable President of the Conference, you are requested to have an interview with publications of this Conference. In this regard, the main questions to be answered are hereby submitted to this E-mail address. With respect to few time available to publish the magazine, we request you to submit your answers, in case you are determined to do so, within the following 5 days to amir.laali@gmail.com

Please send us your photo too.

We will be so pleased to receive your answers.

Respectfully,

Secretariat of the Conference

Amir Laali

1-                Experiencing the successful endeavors conducted by the NGOs’ in such fields as the living environment, which is turned to an international preoccupation today through attempts made by the living environment advocates and NGOs, has made the clear sighted scholars to think that such a success can be experienced in the significant and fundamental subject called realization of peace in the world. Do you think such an ambition and ideal is achievable and what foregrounds and facilities are required to do so?

Dr. Janos Drábik (hereafter JD) — An enduring world peace would require the establishment of such a natural economic order in which the fruits of labor would remain with those who produced or worked for them.  This in turn would require the establishment of such a system of property ownership wherein the property would be limited to a natural person or an association of natural persons; moreover, the extent of the owner’s property would depend on the output of the natural person’s labor.  Such a system of property ownership would preclude the prevailing wide range of differences in the size of ownership between the haves and the have-nots.  Such a wide-range in property distribution between the haves and the have-nots makes the abuse of power possible.  On the other hand, when property is equitably and fairly distributed based on the output, which forms the basis of interest protection and power, then, every man, or community of men, is in possession of sufficient power effectively to protect one’s interest against the selfish interest of others. The just defense of one’s own interest can thus prevent the unbridled selfishness of the strong, thus effectively precluding situations in which groups with too much property and power can abuse the freedom of others with less property and power. Therefore, the precondition of world peace based on justice is the dismantling and abolition of the too centralized and concentrated global finance power, the restoration of the goods producing economy and the diminution of the role of money. Money’s primary role should be to serve as a medium of economic life, but with the exclusion of interest mechanism or usury.  In countries as well as in international life, the number of legal entities unable or unwilling to abide by moral standards should be reduced and their excessive power in economic life curtailed.

2-                Some theoreticians believe that the governments are incapable of founding a pervasive and just peace in the world, due to their latent and explicit interests and entities, and this is the duty of nations, institutions and nongovernmental organizations (NGOs) to provide the grounds for realization of just peace in the world through regional and international coalitions. How much do you agree with this opinion and what tasks do you think the NGOs should undertake?

JD — In the contemporary financial world, a network of private power of global reach – the international finance cartel and its structures – has grown over the nation states that represent the common good and public interests. This network of private power, with its banks, multinational companies and their divisions of legal entities has occupied and keeps under its control the economically weaker and vulnerable countries.  Its task is to transfer via the profit and interest schemes to the money cartels the assets and resources of the indebted countries under their control. This global finance network considers as its primary adversary the nation state that represents and upholds the common good and public interest.  Within each nation state, the organized private finance capital regards as its primary adversary the middle class, which by virtue of its knowledge base and material independence has retained the ability for independent political activity.  A middle class that possesses the means to protect its own interest is also capable to defend the nation state and to determine its political system and orientation, thus reinforcing the nation state against organized private power, and providing it assistance to effectively represent the common good and public interest.

JD — When the supra-national money cartel, with its financial and economic structures operating within states, is stronger than the state representing the common good and public interest, then, the non-state civil organizations and NGOs can play a positive role only if they are not funded and controlled by the organized private power.  If in a given society, the resources needed to enforce its interest are taken over by organized private power through various monetary schemes, then, civil society, now stripped of its assets, is unable to organize and operate efficient NGOs in a sustained fashion as independent institutions of interest protection.  If the organized private power finances – whether directly or indirectly – then the NGO by default end up enforcing the interests of the private power. On the other hand, if it is the organized public power, i.e., the state, that ensures the material viability of well functioning civil organizations, then, the NGOS must either directly or indirectly serve the interests of the state.

JD — Therefore, it is very important that the fruit of labor producing it remains with those that produced it, thus providing them the financial and economic means needed for the organization and functioning of viable and independent civil societies.  If the power of the state making use of the tools of direct democracy is truly under the democratic control of the electorate, then, the NGOs created in such a state may serve public interest and common good.  These non-state entities differ from those of the state in that they would not be controlled directly by the state bureaucracy but by the citizens selected directly through a variety of techniques.  Thus it would be possible to enroll in the service of common good and interest that would not depend on the state bureaucracy.  Naturally, they also would not depend from the organized private power structure either, that is from the entities of finance capital and its institutions of global reach, or from the multinational corporations of the global power elite.  It is the nation states that must first be strengthened so that – under the direct public supervision from below — they may vigorously represent the common good and public interest.  The highly autonomous NGOs that have been established with public funds – and operating independently from the governing interest groups – may serve the public interest and common good both in nation states and the international arena.

3-                Terrorism is a main pestilence to the just peace realization in the world. One of the most fundamental reasons of this nefarious phenomenon may be the widespread injustice all over the world. How much can implementation of justice provide human the pervasive peace?

JD — In order to bring about a society based on social justice requires as a basic condition the absence of extreme differences in terms of property and power among individuals, groups and nations.  Wealth is power.  Extreme differences in wealth lead to extreme differences in power.  This, in turn, leads to the possibility, even the compulsion, for the stronger to abuse its position of power.  This not only hinders but actually precludes the realization of a society based on social justice.  Wealth and property constitute the basis of validating and protecting one’s interest, but the two are not identical. Man’s ability to protect his interest can be rendered proportionate only provided the morally upright natural persons possess wealth and/or property, whose extent is the result entirely of his own labor.  All other (excess?) wealth constitutes mankind’s common inheritance.

JD — If there is a conflict between the self-interests of two people of approximately equal strength, then, it could result in a behavior based on fairness and social justice.  In such a case, one of the persons driven by excessive self-interest is checked by the legitimate interest of the other party.  This relative balance of power relationship needs to be created not only among persons and groups, but also among individual countries as well as regions.  This requires the break up of the currently highly centralized and concentrated global financial power.  For this it would be necessary to separate the finance capital/money power on a global scale from the value-producing real economy, as well as political and military power.  This vertical division of power needs to be extended to include the balanced horizontal power-division of the regions of the world.  The geopolitical world regions thus created could become such power centers that would both balance as well as check one another.  This regional power equilibrium would prevent any one of the regional centers from becoming so powerful as to abuse its power position with impunity.  This abuse of power hinders the realization of social justice on the global scene.

JD — So long as money, the transmission belt of economic life, remains a monopoly of a narrow global power group, and so long as this group can enforce the functioning of the money system based on the usurious interest mechanism, it will not be possible to prevent the fruits of man’s labor not become the private monopoly of a small power group and their continued flow to the global power elite.  For the realization of a society based on justice requires the restoration of the public money system, one that does not function on the usurious interest mechanism.  Money, the transmission belt of economic life, needs to serve the common good within nations and on the international level.  It is necessary, therefore, to abolish the global monopoly of the private money system, along with its interest mechanism.  For a just and effective functioning of the money system, the current interest mechanisms that have been imposed on mankind are verifiably unnecessary. 

4-                One of the most important problems in pathology of terrorism and just peace in the world may be the lack of common understanding on this issue in the world. How do you define terrorism and the just peace and what are the ways to make that common understanding pervasive in the world?

JD — The right to wage war has been ensconced in various international agreements, and there is full understanding on the most important issues – at least in theory.  The war making actors, however, can only be states that have been recognized in international law.  Acts of force akin to war, however, have been routinely perpetrated also by non-state actors and groups.  The question of who employs armed force does not in and of itself determines whether the war-like act qualifies as terrorism or not. The distinguishing characteristic is whether the violent act accompanied by innocent collateral casualties was committed consciously or without due regard for the lives of civilians not involved in the conflict.  Therefore, a violent act of a state may also qualify as terrorism.  (One example is the Israeli-Palestinian conflict.)  Even in a just war, the taking or endangering the life of civilians is wrong.  Even a just war must be waged by means and in manner that do not qualify as terrorism.

JD — Under conditions of asymmetrical warfare – when one party has no army or state – the weaker party may believe that its use of force without regard to the life and security of innocent civilians is permitted due to its weaker status.  This position is unacceptable.  The weaker party in pursuit of a just cause must have regard also for the lives of uninvolved innocent civilians because the highest value a person may possess is his own life. No one has the right to take or threaten the life of innocent persons, not even in the case of a just war.  Even in case of asymmetrical balance of forces, proportionality and respect for the lives of third party persons outside the conflict must be maintained.

5-                The distinguished experts believe that many components of a better life for man can be formed through more awareness of man and societies. What relationship is there between the awareness level and the phenomenon called terrorism?

JD — Public authority, the state, too, may use its law enforcement power monopoly only in a lawful manner and in the defense of common good and public interest.  If interest groups seek to use the power at their disposal for the enforcement of their varied interests and against the public interest, then, the state will have abused its monopoly of law enforcement authority.  If it is the state that first resorts to violence, then, it will have committed an offensive act of aggression.  The attacked (usually weaker) secondary party responds in a defensive mode against the primary offensive party.  The two variants of the use of violence differs from one another in that one abuses its power position, while the other defends itself against the power-abusing party.  The support by a third-party (which may also be a state) extended to the defensive-responsive, i.e., weaker, party – usually a non-state organization – cannot in and of itself be regarded as an act of terrorism.  Correspondingly, a state, by merely providing defensive support for a weaker non-state defensive actor, cannot be declared a terrorist state.

JD — The offensive and defensive force or its support morphs into an act of terrorism only if the force-deploying actors consciously or carelessly also endanger the lives and security of innocent bystanders outside the conflict.  If the parties employing offensive and/or defensive force assume responsibility for the killing of innocent persons, then, this struggle is already conducted with terrorist means.  An ever greater part of humanity should promote the right that one’s own life is the right of every person, and that no one has the right to deprive anyone of life.  Neither the struggle fought for a just cause, nor the perceived use of just force provides exemption from taking the lives of innocents.  The requirement of proportionally applied force must always be upheld against a vs. the third party persons outside the conflict.  This imperative applies also to those fighting for a just cause – including those fighting under asymmetrical conditions.  A party under attack — in defense of his life – theoretically may resort to the use of all available and necessary means for survival.

6-                Considering the existing atmosphere in the world, what do you imagine for the future of the peace trend in the world and what duties do you deem for the elites in realizing this ideal?

JD — It is necessary to transition from the current money-based world order to one based on harmony operating on the basis of universal moral precepts.  To be sure, this transition will be accompanied by conflicts stemming from disparate interests, but they can be reconciled through mutual advantages and interests as well as through the mobilization of man’s transcendental abilities.  Instead of the clash of civilizations, a dialogue and cooperation of civilizations is needed.  Notwithstanding of our world’s multicolor and multifaceted nature, it constitutes an organic whole.  Therefore, the transition to a new world order of harmony can only be accomplished through the cooperation of all mankind.  On our finite globe there is no room for the unlimited growth of any subsystem.  For this reason, it is necessary for human condition to return to the golden mean: love your neighbors as you love yourself, and do onto others what you want them do onto you.  This rule can only be realized if only those enjoy the fruit of their labor that produce it, and no one can take it away from them either by the force of a police state, monetary manipulation, indebtedness, or usurious interest schemes.  I believe that in this struggle every man that feels responsibility for the fate of mankind belongs to the elite – the chosen ones.

7-                How much do you believe the Meeting of the Peace Elites, to be attended at “The International Conference on Global Alliance against Terrorism for a Just Peace”, is important for establishing the international unity to counteract terrorism?

JD — In an age of seemingly limitless growth of electronics, the flow of information is expanding constantly.  The global power elite, arguably for the first time in world history, is now confronted by the fact that the great majority of mankind is aware of the power elite’s designs and is able to mount a coordinated resistance.  Today, it is necessary to cope not only with the lack of information, but also with that of its abundance.  From a boundless flow of information, it is necessary quickly to identify the few important nuggets that are necessary for effective action.  An indispensable prerequisite for success is that cadres of knowledgeable and committed experts develop the strategies and tactics necessary for reaching a common goal.  This can be accomplished only through organized and effective work done in a timely fashion.  There is also need for a well functioning network that ensures that the relevant information reaches the regional centers, actions groups, and organizations in a timely fashion.  For the sake of the common goal and just peace, the world wide network needs to be expanded with a global network of cooperating cadre of activists.  For this today there is not only a demand, but also the possibility.  The gathering scheduled to take place in Tehran in mid-May 2011 could well contribute to the realization of the legitimate expansion of cooperative activists worldwide.

Nemzetközi konferencia a terrorizmus elleni globális szövetségről az igazságos békéért

április 28, 2011

1. kérdés: A sikeres erőfeszítések, amelyeket a nem-állami szervezetek tesznek az élő környezet védelmezői segítségével, egyértelművé tették a világosan gondolkodó tudósok számára, hogy hasonló sikert lehetne olyan alapvető témákban is elérni, mint a béke megvalósítása a világon. Véleménye szerint egy ilyen törekvés és ideális cél elérhető-e, és milyen előmunkálatokra, illetve adottságokra van szükség ezeknek az eléréséhez?

Drábik János válasza (továbbiakban DJ): A tartós világbékéhez olyan természetes gazdasági rendre van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a munka eredménye annál maradjon, aki azt a munkát elvégezte. Ehhez világszinten új tulajdoni rendszerre van szükség, ahol a tulajdon természetes személyhez vagy azok társulásaihoz van kapcsolva, és a vagyon mérete a tulajdonos természetes személy teljesítményétől függ. Ilyen tulajdonviszonyok esetén nem jöhetnének létre ember és ember között szélsőséges vagyoni különbségek, amelyek a szélsőséges hatalmi viszonyok alapját képezik. Szélsőséges hatalmi különbségek pedig a túlhatalommal rendelkező számára lehetővé teszik a hatalommal való visszaélést. Ha viszont az érdekérvényesítés és a hatalom alapját képező vagyon igazságosan – a teljesítmény arányában – oszlik el, akkor minden egyes embernek, minden egyes emberi közösségnek van annyi ereje, hogy önérdekét a másik önzésével szemben eredményesen megvédelmezze. Az igazságos önérdek érvényesítés elejét tudja venni az erősebbek gátlástalan önzésének, és meg tudja akadályozni, hogy a túl nagy vagyonnal, túl nagy hatalommal rendelkező csoportok szabadsága a mások szabadságával való visszaélés szabadságává torzuljon. Ezért az igazságos világbéke előfeltétele a túlcentralizált és túlkoncentrált globális pénzhatalom felszámolása, az értékelőállító termelőgazdaság elsőbbségének a visszaállítása és a pénz szerepének csökkentése. A pénzt elsősorban a gazdasági élet közvetítő közegeként kell használni a kamatmechanizmus kiiktatásával.

2. Egyes teoretikusok szerint a kormányok nem képesek létrehozni szilárd és igazságos békét a világon nyílt és rejtett érdekeik, szövetségeik következtében. Ezért a nemzetek, és a nem-állami civil szervezetek kötelessége létrehozni az igazságos béke feltételeit a világban regionális és nemzetközi koalíciók útján. Mennyire ért egyet ezzel a véleménnyel, és melyek azok a feladatok, amelyeket ezeknek az NGO-knak magukra kellene vállalniuk?

DJ: A jelenlegi pénzuralmi világrendben a világszinten megszerveződött magánhatalom – a nemzetközi pénzkartell és struktúrái – a közérdeket és a közjót képviselő nemzetállamok fölé nőttek. Ennek a globálisan megszerveződött pénzhatalomnak a közérdeket érvényesítő közhatalom, a nemzetállam, a legyőzendő ellenfele. Az egyes államokon belül a szervezett magánhatalom legfőbb ellenfele az a középosztály, amely tudásánál és önálló anyagi bázisánál fogva még politikai cselekvőképességgel rendelkezik. Egy ilyen érdekérvényesítő képességgel rendelkező középosztály alkalmas arra, hogy a nemzetállamok politikai irányítását átvegye, azokat a szervezett magánhatalommal szemben megerősítse, és ily módon az állam a közjót és a közérdeket képviselje.

Amikor az államok feletti nemzetközi pénzkartell és annak az egyes államokon belüli pénzügyi és gazdasági struktúrái erősebbek, mint a közérdeket és a közjót képviselő állam, akkor a nem-állami civil szervezetek, NGO-k csak akkor játszhatnak pozitív szerepet, ha finanszírozójuk, működtetőjük nem a szervezett magánhatalom. Ha egy társadalomban az érdekérvényesítéshez szükséges vagyon pénzügyi technikákkal átkerül a szervezett magánhatalomhoz, akkor a vagyontalanná vált civil társadalom nem képes hatékony NGO-kat megszervezni és tartósan működtetni független érdekérvényesítő intézményként. Ha a szervezett magánhatalom finanszírozza – nyíltan vagy közvetve – az NGO-t, akkor az végső soron a szervezett magánhatalomnak az érdekeit kell, hogy érvényesítse. Ha pedig a szervezett közhatalom, az állam biztosítja egy civil szervezet működésének anyagi feltételeit, akkor az az NGO közvetve vagy közvetlenül az állam érdekeit kell, hogy szolgálja.

Ezért rendkívül fontos az, hogy a munka eredménye az értékelőállító embereknél, állampolgároknál maradhasson, hogy azoknak legyen pénzügyi és gazdasági erejük életképes és független civilszervezetek létrehozásához és működtetéséhez. Ha az államhatalom a közvetlen demokrácia eszközeit is felhasználva valóban a választópolgárok demokratikus ellenőrzése alatt áll, és ezért a közérdeket és a közjót képviseli, akkor az ilyen állam által támogatott NGO-k is szolgálhatják a közjót és közérdeket. Abban különböznének ezek a nem állami szervezetek az állami szervezetektől, hogy áttételes irányításukat nem a kormányzati bürokrácia végezné, hanem a közvetlen demokrácia különböző technikáival kiválasztott állampolgárok. Így a közjó és a közérdek szolgálatába számos állampolgárt lehetne úgy bekapcsolni, hogy azok közvetlenül nem függnének az állami bürokráciától. De természetesen nem függenének a szervezett magánhatalomtól se, vagyis a nemzetközi pénzkartell struktúráitól, univerzális hatáskörű intézményeitől sem. De nem függenének a világ hatalmi elitjének a tulajdonában lévő multinacionális vállalatbirodalmaktól sem.  A nemzetállamokat kell elsősorban megerősíteni, hogy azok erőteljesen képviseljék – a közvetlen demokrácia eszközeit felhasználó alulról jövő ellenőrzés mellett – a közjót és a közérdeket. Ilyen közforrásból támogatott NGO-k is hatékonyan szolgálhatják a közjót és a közérdeket országon belül és világszinten is.

3. A terrorizmus az egyik legfőbb veszély, amely akadályozza az igazságos béke megteremtését a világban. E gonosz jelenség egyik alapvető oka az igazságtalanság széleskörű elterjedése a világon. Mennyiben segítheti elő a tartós béke megvalósítását az emberiség számára a szociális igazságosság érvényesülése?

DJ: A társadalmi igazságosság megvalósításának alapfeltétele az, hogy ne legyenek szélsőségesen nagy vagyoni és hatalmi különbségek az egyes emberek, csoportok és  nemzetek között. A vagyon hatalom. A túl nagy vagyoni különbségek túlzottan nagy hatalmi különbségekhez vezetnek. Ez megteremti az erősebbek számára a hatalommal való visszaélés lehetőségét. Ez már akadályozza, sőt megszünteti a társadalmi igazságosság érvényesülését. Az emberek közötti megközelítőleg egyenlő erejű viszonyokat, érdekérvényesítési képességet mindenek előtt úgy kell elérni, hogy természetes személyhez és annak teljesítményéhez kell kötni a vagyont, és a vagyonnal járó érdekérvényesítést. Ha két megközelítőleg azonos erejű önérdek ütközik, akkor abból létrejöhet a társadalmi igazságosságnak megfelelő, fair magatartás. Ebben az esetben az egyik fél túlzott önérdek érvényesítésének – önzésének – ellenáll a másik fél, aki védelmezi saját, jogos önérdekét. Ezt a viszonylagos erőegyensúlyt azonban nemcsak az egyes emberek és csoportok között kell megteremteni, hanem a nemzetközi életben az egyes országok és világrégiók között is. Ehhez szükséges a jelenleg túlságosan centralizált és koncentrált nemzetközi pénzhatalom decentralizálására. Szét kell választani világszinten a pénzhatalmat az érték-előállító reálgazdaságtól, a politikai hatalomtól és a fegyveres hatalomtól. Ezt a vertikális hatalom-megosztást ki kell egészíteni a világrégiók egymást kiegyensúlyozó horizontális hatalom-megosztásával. Az így létrejövő geopolitikai világrégiók olyan erőközpontok lehetnének, amelyek egymást kölcsönösen kiegyensúlyoznák és féken tartanák. Megakadályoznák, hogy az egyik geopolitikai régió olyan túlhatalomra tegyen szert, amellyel már büntetlenül visszaélhet. Ez a visszaélés az, ami felszámolja világszinten a társadalmi igazságosság érvényesíthetőségét.

Amíg a gazdasági élet közvetítőközege, a pénz, egy szűk globális érdekcsoport magánmonopóliuma, és amíg a pénzrendszert kamatmechanizmussal működteti, addig nem lehet megakadályozni, hogy az emberiség munkájának az eredménye ne a pénzrendszer magánmonopóliumával rendelkező szűk érdekcsoporthoz, a globális hatalmi elithez áramoljon. A társadalmi igazságosságosság megvalósításához vissza kell állítani a közpénzrendszert, amely nem kamatmechanizmussal működik. A gazdasági élet közvetítő közegének, a pénznek, az államokon belül és nemzetközi szinten is közszolgáltatásnak kell lennie, amely kizárólag a közjót és a közérdeket szolgálhatja. Fel kell tehát számolni a magánpénzrendszer világszintű monopóliumát, és ki kell iktatni belőle a kamatmechanizmust.

4. A terrorizmus járványának és az igazságos béke világszintű megteremtésének egyik legfőbb problémája, hogy nincs egyetértés a világon ebben a kérdésben. Miként határozza meg a terrorizmust és az igazságos békét, és hogyan lehetne egy közös értelmezésnek világszinten érvényt szerezni?

DJ: A háború jogát már részletesen szabályozzák a nemzetközi megállapodások, és a legfontosabb kérdésekben – legalábbis elméleti szinten – egyetértés alakult ki. A háború jogának az alanyai azonban csak a nemzetközi jog által államnak tekintett szervezetek lehetnek. A háborúhoz hasonló erőszakcselekményeket azonban nem-állami szervezetek, emberek és csoportok is rendszeresen végrehajtanak. Az, hogy ki a fegyveres erőszak alanya, még nem dönti el, hogy az adott erőszakcselekmény terrorizmusnak minősíthető-e vagy sem. A megkülönböztető ismérv az, hogy ezt az erőszakot szándékosan vagy a következményekbe gondatlanul beletörődve úgy hajtják végre, hogy azzal veszélyeztetik ártatlan kívülállók – a konfliktusban részt nem vevő harmadik személyek – életét és biztonságát. Ezért terrorizmusnak minősíthető cselekmény végrehajtója állam is lehet. Még egy igazságos háború keretében sem lehet ártatlan civileket megölni, életüket veszélyeztetni. Az igazságos háborút is a terroristának minősíthető módszerek mellőzésével kell vívni.

Aszimmetrikus erőviszonyok mellett – amikor az egyik félnek nincs állama és nincs hadserege – a gyengébb fél úgy vélheti, hogy gyengesége okán neki meg van engedve úgy harcolni, hogy veszélyeztesse ártatlan polgári személyek életét és biztonságát. Ez az álláspont nem fogadható el. Az igazságos ügyért harcoló gyengébb félnek is tekintettel kell lennie a kívülállók életének a védelmére, mert a legfőbb érték, amivel egy ember rendelkezhet, a saját élete. Ezt senkinek nincs joga elvenni vagy veszélyeztetni még akkor sem, ha igazságos ügyért harcol. Meg kell találni az aszimmetrikus erőviszonyok esetén is az arányosságot, és tiszteletben kell tartani a konfliktuson kívül álló harmadik személyek életét.

5: Tekintélyes szakértők úgy gondolják, hogy az emberről és a társadalomról való nagyobb tájékozottsággal, a tudatosság magasabb szintjével létre lehet hozni a jobb emberi élethez, az igazságosabb társadalmi viszonyok megteremtéséhez szükséges tényezőket. Mi a viszony a tudatosság szintje és aközött a jelenség között, amit terrorizmusnak neveznek?

DJ: A közhatalom, az állam is csak rendeltetésszerűen – a közjó és a közérdek védelmében – használhatja erőszak-monopóliumát. Ha a hatalommal rendelkező érdekcsoportok elkülönülő részérdekeik érvényesítésére alkalmaznak erőszakot a közérdekkel szemben, akkor az állam visszaél erőszak-monopóliumával. Ha elsőként alkalmaz erőszakot, akkor támadó, agresszív cselekményt követ el. Az elsődleges, támadó erőszakkal szemben a megtámadott (és rendszerint gyengébb) fél másodlagos, válaszoló erőszakkal védekezik.  Az erőszak alkalmazás két változata abban különbözik, hogy az egyik rendszerint visszaélés a hatalommal, a másik pedig védekezés ez ellen a visszaéléssel szemben. A védekező-válaszoló erőszak alkalmazására kényszerült gyengébb fél – rendszerint egy nem-állami szervezet – támogatása egy harmadik fél, egy állam által, nem tekinthető önmagában terrorizmusnak. A védekezéshez segítséget nyújtó államot ezért nem lehet – pusztán a támogatás ténye miatt -terrorista államnak minősíteni.

A támadó és a védekező erőszak, és annak támogatása, akkor alakul át terrorizmussá, ha alkalmazói tudatosan vagy gondatlanul veszélyeztetik ártatlan kívülálló személyek életét és biztonságát is. Ha a támadó és a védekező erőszakot alkalmazók felvállalják kívülálló ártatlan emberek megölését is, akkor ez a küzdelem már terrorista módszerekkel folyik. Az emberiség minél nagyobb része szerezzen érvényt annak a jognak, hogy az egyes ember legfőbb értéke a saját élete, és azt senkinek nincs joga ártatlan kívülálló személyektől elvenni. Egy igazságos ügyért vívott harc és az erőszak igazságosnak vélt alkalmazása sem ad mentesítést ártatlanok életének a kioltására. Az arányosság követelményét a kívülálló harmadik személyekkel mindig be kell tartani. Ez kötelező az igazságos ügyért küzdő, aszimmetrikus erőviszonyok között harcolók számára is. A megtámadott fél támadójával szemben – élete védelmében – azonban már minden rendelkezésére álló eszközt igénybe vehet.

6: Figyelemmel a világ jelenlegi helyzetére, milyen elképzelése van a kibontakozó békefolyamatról, és mit tekint az elitek kötelezettségének e cél megvalósításában?

DJ: A jelenlegi pénzuralmi világrendről át kell térni az univerzális erkölcs normái szerint működő harmonikus világrendre. Ez a folyamat együtt jár az érdek-összeütközésekből adódó konfliktusokkal, de ezek a kölcsönös előnyök és érdekek alapján feloldhatóak. A civilizációk összecsapása helyett, a civilizációk párbeszédére és együttműködésére van szükség. Sokszínűsége, sokarcúsága ellenére világunk szerves egészet alkot, ezért a harmonikus világrendre való áttérést csak az egész emberiség összefogásával lehet megvalósítani. Véges földgolyónkon nincs lehetőség semmilyen alrendszernek a végtelen növekedésére. Nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. Ezért vissza kell térni az emberi létezés két aranyszabályához: szeresd felebarátodat, mint önmagadat és csak azt tedd vele, amit te is elvársz, hogy ő tegyen veled. Ezt a szabályt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha azok rendelkeznek munkájuk eredményével, akik azt előállítják, és azt nem lehet tőlük sem rendőrállami erőszakkal, sem pénzügyi technikákkal, eladósítással és kamattal elvenni. Ezt a civilizáció-váltást azonban nem fegyveres erővel, hanem párbeszéddel, ismereteink gyarapításával és kölcsönös előnyökön alapuló együttműködéssel lehet megvalósítani. Úgy gondolom, hogy az emberiség sorsáért felelősséget érző valamennyi ember az elithez tartozik ebben a küzdelemben.

7: Mennyire tartja fontosnak, hogy a „Globális Szövetség a Terrorizmus Ellen az Igazságos Békéért” című nemzetközi konferencián részvevő békeaktivisták nemzetközileg megszerveződve szálljanak szembe a terrorizmussal?

DJ: Az információ-áramlás – az elektronika határokat nem ismerő fejlődésével – egyre tágul. A világtörténelemben most először találja szembe magát a világ hatalmi elitje azzal a ténnyel, hogy az emberiség döntő többsége tudatában van terveivel és azokkal kapcsolatban képes ellenállást kifejteni. Ma már nem az információk hiányával, hanem azok bőségével kell megküzdeni. Végtelen sok információból kell megtalálni gyorsan azt a néhány fontosat, amire a hatékony cselekvéshez szükség van. Ezért szükséges, hogy a közös cél érdekében tevékenykedő tájékozott és elkötelezett személyek gyorsan megtalálják a közös célt és a közös cél eléréséhez szükséges stratégiát és taktikát. Mindezt csak szervezetten tudják gyorsan és hatékonyan elvégezni. Egy jól működő hálózatra is van szükség ahhoz, hogy az ezekre vonatkozó információk időben eljussanak a regionális irányító központokba. Az információs világhálót a közös cél érdekében együttműködő békeaktivisták világhálózatával kell kiegészíteni. Erre ma már globálisan megvan az igény. Ennek a jogos igénynek a kielégítéséhez hozzájárulhat az a találkozó, amelyre 2011. május közepén Teheránban kerül sor.

Joining Forces Globally Against Terrorism for the Just Peace

április 28, 2011

Is it possible to fight against terrorism non-violently, with peaceful means? Since for the individual, for human communities and for humanity itself the greatest value is human life, we feel that the right of individual and collective self-defence is a human and political right which has to be absolutely observed by everyone. Is the right of individual and collective self-defence part of the individual and collective defence of life or not? Can one use even violent means if his life is attacked violently? How does the right of fear correlate to the right of self-defence? Does anybody have the right to defend himself violently if he sees that his life is threatened by real danger?

Our standpoint is that the right of fear is part of the right of self-defence. Do, however, real fear and danger authorize someone to employ preventive violence to defend his life in direct proportion to the threat? How do all of these correlate to the universal and non-relatvizable ethics, to the absolute ethical order of the Kantian ‘categorical imperative’?

The rule of self-defence corresponding to the universal ethics is that in case of a mortal danger the attacked theoretically can employ all possibilities available to him in order to defence his life. The employment of aggression and the ethical judgement of the practice of warfare, however, essentially differ depending on whether it is the combating parties who lose their life or innocent civil inhabitants become the victims. If during the armed aggression innocent people lose their lives too – by, not deliberately, but with great negligence, resigning to the collateral effect deemed inevitable -, then we can speak about the unwanted consequences of an armed action.

According to a widely accepted view, terrorists deliberately attack outsider civil inhabitants who accidentally become targets and victims. They regard the assassination of randomly picked victims as a means for reaching their aims, therefore also as permitted and in most of the cases, as desirable. Thus in both cases it concerns the death of innocent outsiders. Still, their judgement is clearly separated. The reason for this is that intention plays a key role. Terrorists, who randomly and deliberately kill, act in an immoral way, violating the universal rules of ethics, and therefore are to be considered evil, guilty and indictable for killing their innocent victims. According to adjudication they kill premeditatedly and therefore conduct manslaughter and murder.

Those on the other hand, who respond to the aggression carried out by terrorists explain this by saying that they only counter against terrorists and against those states and political systems that support terrorism. When innocent outsiders lose their lives during the respond to terrorist actions – even if this tragic outcome was foreseeable – they did not murder, but killed their victims in a morally justified and rightful action deemed as an inevitable collateral effect.

The point is that they did not mean to kill innocent civilians even when their deaths could or should have been taken into account. They only negligently resigned themselves to this possibility.

In the academic literature dealing with terrorism this double judgement is called the Doctrine of Double Effect (DDE). The adherents of this view say that those who caused the death of innocent people by a secondary aggression responding to the primary terrorism acted in a way that is not morally condemnable and therefore they are neither responsible nor indictable for the deaths of those people not participating in the battles. Camilo C. Bica analysed this question in his study Terrorism and Response: A Moral Inquiry into the Killing of Noncombatants, which he conducted for an academic discussion in 2004. The theorem of the author is that the killing of innocent outsiders in a terrorist attack or in an unintentional consequence of an aggression responding to this falls under the same ethical judgement. Both of them are to be ethically condemned. Neither of them can be regarded as warfare action but as murders. Bica distinguishes collateral aggression from accidental killing and the killing of outsiders which can happen in spite of the fact that the necessary precautions have been taken.

It is an ethically grounded claim against others which at the same time requires that those others respect this right of distinction. In the case of privilege the claim to regard its observation by anybody else as an obligation cannot be made. The right to life and liberty belongs to the most important human rights. This is a fundamental value such as the right, for example, to live as members of a national community devoted to its traditions, which national community has not only territorial integrity but political sovereignty too. The individual has the right to be a member of a civic community. It is an inalienable right of all people to assert these fundamental rights by individual and communal self-defence if these rights are violated or threatened. Fundamental rights mean the assertion of human dignity and these are parts of our ethical world order. These rights are expressed in the above-mentioned Kantian ethical imperative. These rights and the obligations linked to them cannot be regarded as absolute. In case of conflicts these can be overwritten by more important, vital rights and obligations.

Another important aspect is whether in case of a self-defensive answer, aggression (including the extermination of someone) and war are acceptable and justifiable means or not in situations when human rights are severely violated. A situation of this kind can be a devastating attack. The ethical justification of a response to this depends on how unlawfully it violated the fundamental rights of the victim and ignored the obligation of respecting these fundamental rights. In the response to an aggressive attack everything becomes equal, all means are permitted, both in individual, collective and national self-defence. After committing aggression the disregard of the aggressor’s right to life as an absolute ethical value is acceptable. Such a sanction is permitted irrespective of whether the aggressor acted consciously and intentionally or under the influence of aggression, unintentionally. In a case like this aggression leading to death and warfare are both justifiable responses, because – as we referred to it – in self-defence everything becomes equal.

Warfare falls under the regulation of international law even when it is a response given to terrorism. The theory of just war and several international agreements, treaties and contracts include the international legal characteristics and rules. These criteria can be divided into two main groups: one of them concerns when it is possible to start a war, and the other one how a war has to be conducted, what kind of warfare rules have to be observed. War is just if it is a proportionately given response to an aggression. And the manner of warfare can be regarded as acceptable if it does not cause injury to civilians taking part in the war and do not threaten their lives.

From the aspect of ethical judgement, both criteria are important. In a just war both have to be fulfilled. The killing of civilians not taking part in the war is an outrage to be seriously condemned and therefore falls under absolute prohibition, irrespective of the question whether it can serve the purpose of something “greater good” in the long term. The fulfilment of the requirements for the right to war is a value judgement, so we what we have to answer is whether we consider it just or unjust. The judgement of the manner of war depends on whether the combatant differentiates in the question of the non-combatants and facilitates that the innocent civilians’ right to life is not violated.

Michael Walzer differentiates in his work between just and unjust wars and acknowledges that an unjust war can also be conducted in a just way protecting the lives of civilians. Outsider civilians do not take part in the fights in the case of a just war either. If life-protecting discriminative measures are not taken against them, their deaths are to be regarded as murder and homicide in the case of a just war as well.

It can be similarly regarded as crime against humanity if the war is conducted for such political, religious or social reasons which are typical of terrorism. According to the international regulation of war, even unjust wars discriminate in favour of outsider, non-combatant persons and ensure that they are unharmed. Terrorism – in contrast to war – deliberately undertakes the wounding or killing of innocent outsider persons. Discriminative treatment and the ensuring that citizens remain unharmed are the double requirements of the war regulated by international law and they are inseparable. Those who violate this, let it be an individual, a group or the state, their behaviour is the most important characteristc of terrorism, the ‘differentia specifica”, the decisive distinguishing feature. This is, what differentiate war from terrorism, and in a war the killing of someone from wilful homicide.

It does not concern the general judgement of war if the perpetration of homicide and crimes against humanity are qualified as isolated actions of ethically confused individuals. However, if these actions are not occasional deviations but parts of a policy or strategy controlling warfare actions then this warfare cannot be put into the category of international legally regulated war and be regarded as a war. It is possible to conduct an unjust war justly, but it is impossible to conduct a just war unjustly.

The killing of anyone is to fall under serious jurisdiction. A wartime action having such consequences has to have a strong ethical reason that makes it allowable to kill a human in an emergency. It has to fulfil the ethical requirements of both starting and waging a war. These requirements do not only have to be explanations, but sound justifications based on fundamental needs, vital interests and great, noble values. They have to support the wartime action well or, using the same standard in the ethical sense, they have to be neutral, objective and impartial.

Not even in the case of colliding principles and values is it permitted to suspend the order of the universal morals neither in war, nor in any other clashes. Immoral behaviour is never inevitable or acceptable, therefore there are no necessary crimes. Morally justified and ethically acceptable actions do not entail the calling to account or culpability.

More and more people refer to the opinion that in an aggression responding to terrorism it is impossible to avoid unintentional collateral consequences. They differentiate between the deliberate consequences of terrorism and the collateral, unintentional consequences of the responding aggression. Thorough analysis shows, however, that all these are only excuses aiming deceit for rationalizing retaliation or revenge. It is innocent outsiders who get killed during a response-aggression too if we omit the ethical command to protect civil inhabitants in order to reach political and warfare aims. Both terrorists and those responding to terrorism violate innocent persons’ right to life and do not meet their obligations to respect these fundamental rights in all circumstances. Both of them are responsible and lose their right to refer to self-defence in order to justify their procedure causing the deaths of innocent people. Because of their actions both of them have to take ethical condemnation, retaliation and punishment into account. From an ethical perspective there is no difference whether innocent people are killed during a terrorist attack or during the collateral consequence of a retaliation. Killing falls under the same judgement in both cases. Neither of them can be regarded as a wartime action. Neither terrorists, nor those answering them are combatants, therefore, if they kill innocent outsiders they are to be regarded as criminals who have conducted homicide.

If it is inevitable during a wartime action that innocent outsiders unintentionally or deliberately get killed then we have to condemn every war – that is, war has to be prohibited -, or one should refrain from the ethical qualification of wartime actions. During wartime actions the killing of terrorists is allowed. The qualification of a certain action as proper or improper, acceptable or unacceptable depends on how we describe that action and the aims connected to it. The acceptable, objective description of the action is indispensable for the ethical appraisal, which demands putting aside of prejudice, ideological partialities and linguistic manipulation even if their absolute omission is not possible.

Not all individual and collective self-defences can be regarded as ethically right. Aggression leading to death is only one of the possible answers. It is only acceptable if it is an ethically justifiable part of a just war. For that very reason it has to undergo severe restrictions and control. It can also happen that instead of aggression leading to the deaths of innocent people someone responding to aggression has to choose a means which is more hazardous, expensive, politically less expedient, consumes more time, but does not involve the wounding or killing of innocent people.

Such a strict restriction can hinder the ability of a certain state in protecting its sovereignty, territorial integrity and the lives of its citizens. But by the high measure it can force combatants to omit the ethical characteristics in the warfare as they are hard to keep. Consequently, it is either needed to subordinate the ethical aspects to the military necessities including the killing of innocent people as unintentional collateral effect, or ethical aspects have to be totally put aside. In this case ethics gets subordinated to the tactics of warfare, and moral aspect only matter when they help the interests of the combatants. As ethics protects the most fundamental needs, interest and values of individuals and communities, from which the most important interest is the protection of life, therefore ethics cannot be regarded as a manipulable means of secondary importance serving the needs of diplomacy and warfare. Our attitude to universal morals has to be just and free of prejudice, omitting relativizing hypocrisy.

Undoubtedly, in a war and in a response given to terrorism innocent outsiders get killed, whether incidentally or unintentionally. As victims of terrorism we serve a right aim when we fight against terrorists and we also choose aggression as a response. This, however, does not give an exemption from the obligation to differentiate between combatants and civilians, and to always ensure the protection and integrity of the latter – the persons not taking part in the fights. The circumstance of being victims of terrorism does not authorize us to become terrorists ourselves by adopting the methods of terrorists.

The implication of aggression and the threat to use it aim to obtain political concessions from a government by fighting. In terms of terrorism the psychological effect exerted on the state-governmental power is very important. The comprehensive analysis of battle and its support suggests that actually there are no such people who do not take part in the fights. If we analyze the participatory persons, the obtaining and flowing of information, the executed operations, the supply and the background assistance, the policy and strategy, then we can see that even young people and the elderly, moreover women, who are all forbidden from direct battle actions, can provide such an important support that can be of decisive importance.

The statement of Carl von Clausewitz, that war is the continuation of politics only with other means, can be applied in some aspects to terrorism as well. Politics can also be defined as a targeting behaviour where claims and needs are greater than resources. In this respect terrorism is only another name for the aggression aiming the satisfaction of claims or for the threat by using aggression. Depending on ideology, interests and value system, a person who is a terrorist for one is a freedom fighter for another. The question whether we face terrorism or not depends in many cases on the ethical aspects by which we judge the aims and means.

Can the State Be a Terrorist?

 

As there is no uniformly interpreted and international legally accepted definition of terrorism, for practical reasons it is everything which is regulated by international law but whose subjects are not states and governments but individuals, groups and other, non-state organizations. The laws of war are only binding for states and governments. If only one of the parties is a state then the responding aggression is also non-state, that is, semi-state. In this case we can talk about asymmetric implication of aggression in which state and group aggressions occur at the same time.

According to one of the judges of the International Court in Hague, “Terrorism is a term without any legal significance. It is merely a convenient way of alluding to activities, whether of States or of individuals widely disapproved of and in which wither the methods used are unlawful, or the targets protected or both.”

David Rodin formulated that “Terrorism is the deliberate, negligent, or reckless use of force against noncombatants, by state or nonstate actors for ideological ends and in the absence of a substantively just legal process.”

And the definition of Daniel D. Novotny is the following: “An act is terrorist if it is committed by an individual or group of individuals privately, i.e. without the legitimate authority of a recognized state; if it is directed indiscriminately against non-combatants; if the goal of it is to achieve something politically relevant; and finally, and if this goal is pursued by means of fear-provoking violence.”

Our standpoint is that it is a fundamental distinguishing feature of terrorism that one of its means is the deliberate or negligent killing of innocent people as well and therefore terrorism cannot only be conducted by individuals and groups but states too.

Theodor P. Seto writes in his study „Morality of Terrorism” (http://llr.lls.edu/volumes/v35-issue4/seto.pdf) that we must not use different ethical standards in the judgement of terrorism conducted by state and non-state actors: “there is no reason to treat states differently from anyone else, except when they are acting as neutral enforcers of neutral rules”. (p. 1259)

An action carried out by a state which in terms of international law is regarded as just falls under another judgement in terms of ethics. International law has never intended to draw ethical lines. It seems a convenient solution to leave out the actions carried out by states from the definition of terrorism. The repetition of responsive, never-ending violence has to be taken into account in the case of terrorist actions carried out both by states and non-state actors. Mutuality and reciprocity apply to states just as much as to non-state actors. Consequently, if we condemn politically motivated violent actions of a certain type carried out by terrorist individuals and groups, then we similarly have to condemn those violent actions that were carried out by certain states, their armies or intelligence agencies in a similar way.

If our standpoint is that when violent actions are carried out by the American army in Iraq or by the CIA in other parts of the world they are to be considered just and therefore politically justifiable, then we have to judge similar violent actions carried out by others in a similar way. The fact that the violent actions falling under the concept of terrorism are carried out by an army or intelligence of a state does not make these either more ethical or more acceptable than if they had been carried out by another, non-state organization or a terrorist group made up of private individuals.

Primary and Secondary Terrorism

 

The prerequisite for primary, i.e. initiative terrorism is a tense general situation conditioned by conflicts in which the hostilities between the opponents are irreconcilable. In a situation conditioned by such sharp conflicts a provoking act is enough for triggering off a terrorist action.

A situation full of such conflicts comes about when the power relations are extremely disproportionate. On one side a huge superiority takes place in the field of finance, economics, political view dominance and military power against which the other side, the inferiors, the disadvantaged are more and more defenceless. Extremely asymmetric power relations create the conditions for terrorism.

The characteristic of asymmetry is that too much power gets concentrated and centralized on one side and the inferiors are not capable of enforcing their own interests because the system of checks and balances does not exist. The side in possession of the power – as well as the state law enforcement organization – takes advantage of the asymmetric situation. This appears in the most different measures of the state and government that possess the monopoly of violence. This state violence, namely the excesses of primary terrorism, the abuses of this huge power is what the individuals, groups and other non-state organizations respond to with their counter-attacks. The series of never-ending and responsive violent attacks starts. Based on the law of cause and consequence, all terrorist actions are responses and causes of another action at the same time. In this process every action is a response and a starting-point, a satisfaction and another provocation at the same time.

It is a bizarre version of the violent actions responding to one another when one party “takes revenge in advance”. This is actually an attack, an aggression, one type of preventive war. Its cause is usually that the attacker reflects its own intentions and fears on its assumed future opponent and takes revenge in advance for the uncommitted crimes attributed to him. In this sense preventive war is previous revenge. For that very reason it is extremely important to objectively analyse when preventive war can be regarded as justified self-defence. This is not an abstract theoretical question but a real problem, as nowadays, for example against Iran – because of its nuclear program aiming energy production – the possibility of a preventive war cannot be precluded. Iran’s nuclear programme is supervised by the International Atomic Energy Agency and there is no evidence that Teheran is in possession of nuclear weapons. What can be said at most is that owing to the fulfilment of its programme Iran will have a nuclear background which can facilitate to produce nuclear weapons for just self-defence in case of emergency. However, this is not more than an assumption about an intention lacking evidence.

Those who would like to stop Iran’s peaceful – international legally allowed – nuclear programme supervised by the International Atomic Energy Agency are already in possession of nuclear weapons. Therefore it has to be examined how preventive and responding violence can be employed in case of self-defence. It has to be explored to what extent the right to fear can be regarded as part of just self-defence. The reality of fear also has its characteristics. There is fear that can be supported by rational arguments and there is the ungrounded creation of hysteria serving propaganda and delusion where the reference to fear is in fact only a pretext used for disguising preventive aggression.

The Two Types of State Terrorism

 

One is when it is the state or one of its organizations that carry out the terrorist actions. The other type of state terrorism is when a state supports the individual and collective terrorist actions of non-state level by financing them, providing them with weapons, training them, offering shelter to the perpetrators and taking care of their families.

In the first case a state can be regarded a terrorist if it carries out terrorist attacks itself in consequence of which outsider innocent civilians not taking part in the fights can also get injured or die. States and governments are also obliged to protect the innocent civilians. Carrying out terrorist attacks organized on a state level and publicly executed by an army does not exempt states from this obligation nor does the question whether the war – according to the international legal laws referring to it – is a just war or not. If this just war is waged by killing a large number of innocent people then just war also counts as terrorism.

Self-defensive war is also to be condemned ethically – that is it falls under the same judgement as terrorism – if the state at war do not take measures to protect the lives of innocent civilians, if it resigns itself to killing them as the undesirable collateral effect of war. The essence of terrorism is to take away the most important value from innocent outsiders, their right to life. That is why terrorist actions can be carried out both by organizing them on a state level and by using non-state level organizations.

In the case of the other type of state terrorism the decisive question is that on the basis of which characteristics does an organization supported by the state in the way detailed above count as a terrorist organization. It has to be answered, for example, that according to which criteria can the actions of Hezbollah in Lebanon or the activity of Hamas in the Gaza Strip be considered terrorism.

So far a generally accepted definition of terrorism does not exist, therefore, as far as we are concerned, we use the definition of Theodore P. Seto, teacher of the Los Angeles Loyola Law School with the difference that we also include the state among the potential perpetrators.

According to this, terrorism means murder, destruction, the demolition of something politically valuable and the one committing it – according to Seto – is not a state, a government or one of its publicly active agent or organization. In accordance, secrecy, concealment, surprising and unexpected action is also part of the terrorist act. As we referred to it, the writer of these lines regards the state too as a terrorist if it uses violence in a way, publicly or disguised, that endangers the lives of innocent civilians. Therefore, terrorism can be considered a politically motivated violence, which ethically – regardless of the state or non-state status of the perpetrator – falls under the same judgement. The United Nations failed to define terrorism in a way that could be generally accepted because there was an irreconcilable conflict between the viewpoints of the different groups.

The United States and the CIA supported the Taliban during the soviet occupation of Afghanistan. At that time it regarded the members of this movement as freedom-fighters, however, today they are at the top on the list of registered terrorists. Similar problems emerged in connection with the Hezbollah in Lebanon and the Hamas in Gaza. There was an agreement that if the opponents – let them be state or non-state actors – endanger the lives of civilians in order to provoke the responding state terror for reaching their political and economic aims, then the international community – based on the resolutions of the Security Council, the Geneva Convention and international law – has to protect the civilians from genocide and has to impede the perpetration of crimes against humanity against them. For practical reasons, the United States Department of Defense regards terrorism as a violent act committed – premeditatedly and for political purposes – by non-state organizations and secret groups aiming the injury of non-combatant civilians.

Iran’s Right to Fear

 

One of the obstacles of overcoming terrorism, which is not emphasized often enough, is the employment of double standard. The general practice in many respects follows the principle of ’societas leonina’, that is, rights are also only due to the stronger. Strength and power overwrite the power of arguments. Quod licet lovi, non licet bovi. This Latin saying in English is used in three ways: „What is legitimate for Jove (Jupiter), is not legitimate for oxen.” In its short version: „Gods may do what cattle may not”. And in everyday language simply this way: „What permitted to one person (or group, or State) is not permitted to everybody.”

The double ethical and legal judgement becomes evident if we substitute Iran in the international legal documents condemning state terrorism with another state whose one certain violent act realizes the characteristics of terrorism detailed above. Then we can see that several states exist that are not on the list of those accused of state terrorism, but according to the criteria employed against Iran – namely if the competent did not employ double standard – they would get on this list.

In principle Iran also has the right to mutuality, equality of rights, equal treatment, relations based on mutual benefits, the omission of the practice of double standard. And if this is the case then all the claims and demands against Iran have to be extended to the states employing sanctions against it.

Let us consider these requirements and demands. Iran’s relationship with the other parts of the world is remarkably intricate and complex. In the geopolitical region where it is situated the security of the Persian Gulf, the Israeli-Palestinian conflict and the race for resources and hegemony are eminently important. Iran’s relationship to the European Union, Russia, China, India and to the other countries of Asia, Africa and Latin-America is mainly defined by economic interests. In terms of Europe, however, political disagreements also become important, among which we can rank the questions in connection with the employment of nuclear energy.

Iran’s relationship with the United States is extremely complex, while tensions increased in the nuclear question, in a series of other questions common interests influenced the bilateral relations. The standpoint of those analysts who would like to describe Iran’s extremely complex situation with a sole doctrine does not carry conviction. Let it be the export of revolution, the religious commitment of the leading elite of Iran or simply the reference to the Persian imperialism. Iran regards itself as one of the significant states of the region of the Middle East, and cannot really do otherwise in consequence of its geographical situation, territorial extent, size of its population, its economic potentials and its cultural influence leaning on several thousand year old traditions.

The standpoint of Iran that the same rights are due to it in the Middle East as are to the United States, the European Union, Saudi Arabia or Egypt is international legally grounded. The influence exerted on neighbouring countries also belongs to these rights. On the other hand, Iran has enough reasons to feel strategically endangered. Since 2003 the most powerful armies of the world are effectively present at its borders both in the east and in the west. American troops are fighting in Iraq and Afghanistan. Several battleships of the American Navy are situated in the region of the Persian Gulf. Turkey is member of the NATO. America is the ally of Pakistan and now Azerbaijan is also cooperating militarily with the United States and Israel.

Northward can be found the second greatest nuclear power of the world, Russia. To the east there are China and Pakistan, and in the south-east, India. Westwards there is Israel which according to official American sources has about 200-250 nuclear bombs that can be put into action. Besides Iraq and Afghanistan mentioned above, the American forces are also present in Kuwait and Saudi Arabia. And the waters of the Indian Ocean and the Persian Gulf are not only watched by the nuclear missiles and the American battleships and submarines equipped with bombers, but Israel has also placed several German made submarines which are equipped with nuclear weapons too. Those who regard Iran as the country most actively supporting terrorism should only imagine themselves in the place of Iran. The government of every responsible state is bound to take into the possible developments into account, that is, to see to its security.

The repetitive mention of state terrorism serves for depriving Iran on the ground of combating terrorism of its rights that are due to all the other states. Among these is for example the peaceful employment of nuclear energy which is a right due to Iran as well under the supervision of the International Atomic Energy Agency. The aim of the strategy hiding behind the sanctions against Iran is to keep the leading position of the dollar in the oil trade, to secure the global control of energy sources, to preserve the atomic monopoly of the Western powers and their ally Israel, to preserve the hegemony over the Islamic world and to keep the real challenge, China in check, to slow down the growth of its economic and military power.

The UN Security Council Resolution 1540 – adopted after being initiated by the United States – makes common action easier against the production of nuclear, chemical and biological weapons and against the manufacturing of the devices suitable for shooting them at a target. The Security Council Resolution also facilitates the use of force in order to carry out the resolution. The United States and Israel have been accusing Iran for years for conducting secret programmes in order to develop nuclear weapons and other weapons of mass destruction. The accusation of supporting terrorism makes it easier for them to keep the possibility of a preventive attack against Iran on the agenda. It is facilitated by the UN Security Council Resolution 1373 against terrorism.

This states that all countries have to prevent the operation of those organizations on their territories that finance, plan and carry out terrorist actions against other states and their citizens. They also have to prevent these groups and organizations from recruiting new members on their territories. The United States and Israel accuse Iran of supporting and supplying with weapons the organization of Hezbollah in Lebanon which they regard as terrorist. Iran denies these accusations. The United States has not managed so far to prove its standpoint with evidence. The United Nations even today does not regard Hezbollah as a terrorist organization.

As far as its peaceful nuclear programme is concerned, Iran has explained on several occasions on the forum of the UN why it needs the enrichment of uranium and why it is not in its interest to develop nuclear weapons. Teheran documented in one of its report the efforts it makes to overcome terrorism as well. Teheran has also been denying from the beginning that it had been in any contact with Al-Qaeda.

The Iranian-American rivalry about the hegemony over the Middle East is going on at present too, therefore, the conflict intensified in the nuclear question today is one of the significant problems of the Iranian-American relations. On the 1^st of October 2009 Iran took part in the conference in Geneva held by the attendance of the five permanent members of the Security Council and Germany. Here a draft agreement was formulated according to which another nuclear establishment would be put under international control and Iran would transport its low-enriched uranium to Russia or France for further enrichment in order to make it employable in the research laboratories of Teheran previously built by Americans.

Ahmadinejad Iranian president showed ready to cooperate with the International Community in the nuclear question, including the United States as well. The completed draft agreement would mean a significant step forward. With its fulfilment the nuclear conflict would not end at one blow, but the rules and procedures concerning the management of the conflict would change. Since the Paris Agreement adopted in November 2004, when Iran accepted to voluntarily suspend the enrichment of uranium, it was now that an opportunity which could have restored mutual confidence in this delicate matter came about. The low-enriched uranium would have been refined in Russia and this would have reduced the amount which could have been available for Iran to produce the atomic bomb, if it was true at all that Teheran really wants this and the matter was not only an assumption not even backed up with evidence. This agreement, if it had come into force, could have made the production process of nuclear fuel international, which the International Atomic Energy Agency has suggested on several occasions and which Iran has never refused.

If we really want to overcome terrorism then the same international legal and ethical standards have to be used for the judgement of both the perpetrators and the victims. The employment of an equal standard can only be enforced by the decentralization of the horizontal and vertical power relations of the world and by placing the world order of monetary rule under supervision. For that reason we have to make efforts to divide the spheres of monetary power and real economy as well as to divide the political and military power on a global scale. These power branches could secure the system of checks and balances, which would facilitate the establishment of power relations much more balanced than those of today. It is evident for us that not only the establishment of a new monetary system is needed, but one of new property relations based on performance, too. In this form can international relations serve the entire humanity’s most basic needs, interests and values. Only by changing the present monetary system of the world can a more just allocation of resources be achieved and can the enforcement of interests adequate for – and almost equally powerful with – social justice secured.

Primary terrorism derives from overgrown power differences leaning on extreme financial differences, during which the power centre that has come by excessive power obtains the freedom to abuse the freedom of others. It is for that very reason that the responding, defensive violence has to resort to asymmetric means and battle methods almost regarded as terrorist to enforce its just self-interest against the selfishness of excessive power. If we want to overcome terrorism then first we have to pull down and place under control the excessively strong power centres which today can abuse their power, forcing the weaker to defend themselves even with means that can be regarded as terrorist.

« előző oldal — következő oldal »

• » Blog archívum

• Kategóriák

  • Értesítések
  • Küzdelem a magyar nemzet megmaradásáért…
  • Nincs kategorizálva

• Legutóbbi bejegyzések

  • Kié a magyar állam?
  • Switching to the Natural Economic Order is the Future of Mankind
  • Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért előadássorozat
  • Drábik János előadása 2011.09.11
  • Dr Drábik János a devizahitelről
  • A közhatalom és a pénzhatalom egymásnak feszülve kormányozza Magyarországot
  • A pénzkartell lova döglött meg
  • A Kossuth téren 2011. szeptember 17-én elhangzott jubileumi beszéd
  • Tiltakozás a nevem használata miatt
  • Menjünk a fényre a Sötét Újkorból

• Archívum

  • 2012. március
  • 2011. november
  • 2011. október
  • 2011. szeptember
  • 2011. augusztus
  • 2011. június
  • 2011. április
  • 2010. június
  • 2010. április
  • 2010. február
  • 2010. január
  • 2009. március

• Feliratkozás

  • Legutóbbi bejegyzések
  • Hozzászólások