Drábik János blogja

International Conference in Tehran

április 28, 2011

(Questions directed to the Hungarian participant, Dr. Janos Drabik, on behalf of the Secretariat of the Tehran GAATJP Conference.)

Dear Mr. Drabik Janos

As you know, “The International Conference on Global Alliance against Terrorism for a Just Peace” (www.peacetribune.com) is to be held on May 14 and 15 in Tehran. Regarding your participation at the Conference and according to expediencies regarded by the honorable President of the Conference, you are requested to have an interview with publications of this Conference. In this regard, the main questions to be answered are hereby submitted to this E-mail address. With respect to few time available to publish the magazine, we request you to submit your answers, in case you are determined to do so, within the following 5 days to amir.laali@gmail.com

Please send us your photo too.

We will be so pleased to receive your answers.

Respectfully,

Secretariat of the Conference

Amir Laali

1-                Experiencing the successful endeavors conducted by the NGOs’ in such fields as the living environment, which is turned to an international preoccupation today through attempts made by the living environment advocates and NGOs, has made the clear sighted scholars to think that such a success can be experienced in the significant and fundamental subject called realization of peace in the world. Do you think such an ambition and ideal is achievable and what foregrounds and facilities are required to do so?

Dr. Janos Drábik (hereafter JD) — An enduring world peace would require the establishment of such a natural economic order in which the fruits of labor would remain with those who produced or worked for them.  This in turn would require the establishment of such a system of property ownership wherein the property would be limited to a natural person or an association of natural persons; moreover, the extent of the owner’s property would depend on the output of the natural person’s labor.  Such a system of property ownership would preclude the prevailing wide range of differences in the size of ownership between the haves and the have-nots.  Such a wide-range in property distribution between the haves and the have-nots makes the abuse of power possible.  On the other hand, when property is equitably and fairly distributed based on the output, which forms the basis of interest protection and power, then, every man, or community of men, is in possession of sufficient power effectively to protect one’s interest against the selfish interest of others. The just defense of one’s own interest can thus prevent the unbridled selfishness of the strong, thus effectively precluding situations in which groups with too much property and power can abuse the freedom of others with less property and power. Therefore, the precondition of world peace based on justice is the dismantling and abolition of the too centralized and concentrated global finance power, the restoration of the goods producing economy and the diminution of the role of money. Money’s primary role should be to serve as a medium of economic life, but with the exclusion of interest mechanism or usury.  In countries as well as in international life, the number of legal entities unable or unwilling to abide by moral standards should be reduced and their excessive power in economic life curtailed.

2-                Some theoreticians believe that the governments are incapable of founding a pervasive and just peace in the world, due to their latent and explicit interests and entities, and this is the duty of nations, institutions and nongovernmental organizations (NGOs) to provide the grounds for realization of just peace in the world through regional and international coalitions. How much do you agree with this opinion and what tasks do you think the NGOs should undertake?

JD — In the contemporary financial world, a network of private power of global reach – the international finance cartel and its structures – has grown over the nation states that represent the common good and public interests. This network of private power, with its banks, multinational companies and their divisions of legal entities has occupied and keeps under its control the economically weaker and vulnerable countries.  Its task is to transfer via the profit and interest schemes to the money cartels the assets and resources of the indebted countries under their control. This global finance network considers as its primary adversary the nation state that represents and upholds the common good and public interest.  Within each nation state, the organized private finance capital regards as its primary adversary the middle class, which by virtue of its knowledge base and material independence has retained the ability for independent political activity.  A middle class that possesses the means to protect its own interest is also capable to defend the nation state and to determine its political system and orientation, thus reinforcing the nation state against organized private power, and providing it assistance to effectively represent the common good and public interest.

JD — When the supra-national money cartel, with its financial and economic structures operating within states, is stronger than the state representing the common good and public interest, then, the non-state civil organizations and NGOs can play a positive role only if they are not funded and controlled by the organized private power.  If in a given society, the resources needed to enforce its interest are taken over by organized private power through various monetary schemes, then, civil society, now stripped of its assets, is unable to organize and operate efficient NGOs in a sustained fashion as independent institutions of interest protection.  If the organized private power finances – whether directly or indirectly – then the NGO by default end up enforcing the interests of the private power. On the other hand, if it is the organized public power, i.e., the state, that ensures the material viability of well functioning civil organizations, then, the NGOS must either directly or indirectly serve the interests of the state.

JD — Therefore, it is very important that the fruit of labor producing it remains with those that produced it, thus providing them the financial and economic means needed for the organization and functioning of viable and independent civil societies.  If the power of the state making use of the tools of direct democracy is truly under the democratic control of the electorate, then, the NGOs created in such a state may serve public interest and common good.  These non-state entities differ from those of the state in that they would not be controlled directly by the state bureaucracy but by the citizens selected directly through a variety of techniques.  Thus it would be possible to enroll in the service of common good and interest that would not depend on the state bureaucracy.  Naturally, they also would not depend from the organized private power structure either, that is from the entities of finance capital and its institutions of global reach, or from the multinational corporations of the global power elite.  It is the nation states that must first be strengthened so that – under the direct public supervision from below — they may vigorously represent the common good and public interest.  The highly autonomous NGOs that have been established with public funds – and operating independently from the governing interest groups – may serve the public interest and common good both in nation states and the international arena.

3-                Terrorism is a main pestilence to the just peace realization in the world. One of the most fundamental reasons of this nefarious phenomenon may be the widespread injustice all over the world. How much can implementation of justice provide human the pervasive peace?

JD — In order to bring about a society based on social justice requires as a basic condition the absence of extreme differences in terms of property and power among individuals, groups and nations.  Wealth is power.  Extreme differences in wealth lead to extreme differences in power.  This, in turn, leads to the possibility, even the compulsion, for the stronger to abuse its position of power.  This not only hinders but actually precludes the realization of a society based on social justice.  Wealth and property constitute the basis of validating and protecting one’s interest, but the two are not identical. Man’s ability to protect his interest can be rendered proportionate only provided the morally upright natural persons possess wealth and/or property, whose extent is the result entirely of his own labor.  All other (excess?) wealth constitutes mankind’s common inheritance.

JD — If there is a conflict between the self-interests of two people of approximately equal strength, then, it could result in a behavior based on fairness and social justice.  In such a case, one of the persons driven by excessive self-interest is checked by the legitimate interest of the other party.  This relative balance of power relationship needs to be created not only among persons and groups, but also among individual countries as well as regions.  This requires the break up of the currently highly centralized and concentrated global financial power.  For this it would be necessary to separate the finance capital/money power on a global scale from the value-producing real economy, as well as political and military power.  This vertical division of power needs to be extended to include the balanced horizontal power-division of the regions of the world.  The geopolitical world regions thus created could become such power centers that would both balance as well as check one another.  This regional power equilibrium would prevent any one of the regional centers from becoming so powerful as to abuse its power position with impunity.  This abuse of power hinders the realization of social justice on the global scene.

JD — So long as money, the transmission belt of economic life, remains a monopoly of a narrow global power group, and so long as this group can enforce the functioning of the money system based on the usurious interest mechanism, it will not be possible to prevent the fruits of man’s labor not become the private monopoly of a small power group and their continued flow to the global power elite.  For the realization of a society based on justice requires the restoration of the public money system, one that does not function on the usurious interest mechanism.  Money, the transmission belt of economic life, needs to serve the common good within nations and on the international level.  It is necessary, therefore, to abolish the global monopoly of the private money system, along with its interest mechanism.  For a just and effective functioning of the money system, the current interest mechanisms that have been imposed on mankind are verifiably unnecessary. 

4-                One of the most important problems in pathology of terrorism and just peace in the world may be the lack of common understanding on this issue in the world. How do you define terrorism and the just peace and what are the ways to make that common understanding pervasive in the world?

JD — The right to wage war has been ensconced in various international agreements, and there is full understanding on the most important issues – at least in theory.  The war making actors, however, can only be states that have been recognized in international law.  Acts of force akin to war, however, have been routinely perpetrated also by non-state actors and groups.  The question of who employs armed force does not in and of itself determines whether the war-like act qualifies as terrorism or not. The distinguishing characteristic is whether the violent act accompanied by innocent collateral casualties was committed consciously or without due regard for the lives of civilians not involved in the conflict.  Therefore, a violent act of a state may also qualify as terrorism.  (One example is the Israeli-Palestinian conflict.)  Even in a just war, the taking or endangering the life of civilians is wrong.  Even a just war must be waged by means and in manner that do not qualify as terrorism.

JD — Under conditions of asymmetrical warfare – when one party has no army or state – the weaker party may believe that its use of force without regard to the life and security of innocent civilians is permitted due to its weaker status.  This position is unacceptable.  The weaker party in pursuit of a just cause must have regard also for the lives of uninvolved innocent civilians because the highest value a person may possess is his own life. No one has the right to take or threaten the life of innocent persons, not even in the case of a just war.  Even in case of asymmetrical balance of forces, proportionality and respect for the lives of third party persons outside the conflict must be maintained.

5-                The distinguished experts believe that many components of a better life for man can be formed through more awareness of man and societies. What relationship is there between the awareness level and the phenomenon called terrorism?

JD — Public authority, the state, too, may use its law enforcement power monopoly only in a lawful manner and in the defense of common good and public interest.  If interest groups seek to use the power at their disposal for the enforcement of their varied interests and against the public interest, then, the state will have abused its monopoly of law enforcement authority.  If it is the state that first resorts to violence, then, it will have committed an offensive act of aggression.  The attacked (usually weaker) secondary party responds in a defensive mode against the primary offensive party.  The two variants of the use of violence differs from one another in that one abuses its power position, while the other defends itself against the power-abusing party.  The support by a third-party (which may also be a state) extended to the defensive-responsive, i.e., weaker, party – usually a non-state organization – cannot in and of itself be regarded as an act of terrorism.  Correspondingly, a state, by merely providing defensive support for a weaker non-state defensive actor, cannot be declared a terrorist state.

JD — The offensive and defensive force or its support morphs into an act of terrorism only if the force-deploying actors consciously or carelessly also endanger the lives and security of innocent bystanders outside the conflict.  If the parties employing offensive and/or defensive force assume responsibility for the killing of innocent persons, then, this struggle is already conducted with terrorist means.  An ever greater part of humanity should promote the right that one’s own life is the right of every person, and that no one has the right to deprive anyone of life.  Neither the struggle fought for a just cause, nor the perceived use of just force provides exemption from taking the lives of innocents.  The requirement of proportionally applied force must always be upheld against a vs. the third party persons outside the conflict.  This imperative applies also to those fighting for a just cause – including those fighting under asymmetrical conditions.  A party under attack — in defense of his life – theoretically may resort to the use of all available and necessary means for survival.

6-                Considering the existing atmosphere in the world, what do you imagine for the future of the peace trend in the world and what duties do you deem for the elites in realizing this ideal?

JD — It is necessary to transition from the current money-based world order to one based on harmony operating on the basis of universal moral precepts.  To be sure, this transition will be accompanied by conflicts stemming from disparate interests, but they can be reconciled through mutual advantages and interests as well as through the mobilization of man’s transcendental abilities.  Instead of the clash of civilizations, a dialogue and cooperation of civilizations is needed.  Notwithstanding of our world’s multicolor and multifaceted nature, it constitutes an organic whole.  Therefore, the transition to a new world order of harmony can only be accomplished through the cooperation of all mankind.  On our finite globe there is no room for the unlimited growth of any subsystem.  For this reason, it is necessary for human condition to return to the golden mean: love your neighbors as you love yourself, and do onto others what you want them do onto you.  This rule can only be realized if only those enjoy the fruit of their labor that produce it, and no one can take it away from them either by the force of a police state, monetary manipulation, indebtedness, or usurious interest schemes.  I believe that in this struggle every man that feels responsibility for the fate of mankind belongs to the elite – the chosen ones.

7-                How much do you believe the Meeting of the Peace Elites, to be attended at “The International Conference on Global Alliance against Terrorism for a Just Peace”, is important for establishing the international unity to counteract terrorism?

JD — In an age of seemingly limitless growth of electronics, the flow of information is expanding constantly.  The global power elite, arguably for the first time in world history, is now confronted by the fact that the great majority of mankind is aware of the power elite’s designs and is able to mount a coordinated resistance.  Today, it is necessary to cope not only with the lack of information, but also with that of its abundance.  From a boundless flow of information, it is necessary quickly to identify the few important nuggets that are necessary for effective action.  An indispensable prerequisite for success is that cadres of knowledgeable and committed experts develop the strategies and tactics necessary for reaching a common goal.  This can be accomplished only through organized and effective work done in a timely fashion.  There is also need for a well functioning network that ensures that the relevant information reaches the regional centers, actions groups, and organizations in a timely fashion.  For the sake of the common goal and just peace, the world wide network needs to be expanded with a global network of cooperating cadre of activists.  For this today there is not only a demand, but also the possibility.  The gathering scheduled to take place in Tehran in mid-May 2011 could well contribute to the realization of the legitimate expansion of cooperative activists worldwide.

Nemzetközi konferencia a terrorizmus elleni globális szövetségről az igazságos békéért

április 28, 2011

1. kérdés: A sikeres erőfeszítések, amelyeket a nem-állami szervezetek tesznek az élő környezet védelmezői segítségével, egyértelművé tették a világosan gondolkodó tudósok számára, hogy hasonló sikert lehetne olyan alapvető témákban is elérni, mint a béke megvalósítása a világon. Véleménye szerint egy ilyen törekvés és ideális cél elérhető-e, és milyen előmunkálatokra, illetve adottságokra van szükség ezeknek az eléréséhez?

Drábik János válasza (továbbiakban DJ): A tartós világbékéhez olyan természetes gazdasági rendre van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a munka eredménye annál maradjon, aki azt a munkát elvégezte. Ehhez világszinten új tulajdoni rendszerre van szükség, ahol a tulajdon természetes személyhez vagy azok társulásaihoz van kapcsolva, és a vagyon mérete a tulajdonos természetes személy teljesítményétől függ. Ilyen tulajdonviszonyok esetén nem jöhetnének létre ember és ember között szélsőséges vagyoni különbségek, amelyek a szélsőséges hatalmi viszonyok alapját képezik. Szélsőséges hatalmi különbségek pedig a túlhatalommal rendelkező számára lehetővé teszik a hatalommal való visszaélést. Ha viszont az érdekérvényesítés és a hatalom alapját képező vagyon igazságosan – a teljesítmény arányában – oszlik el, akkor minden egyes embernek, minden egyes emberi közösségnek van annyi ereje, hogy önérdekét a másik önzésével szemben eredményesen megvédelmezze. Az igazságos önérdek érvényesítés elejét tudja venni az erősebbek gátlástalan önzésének, és meg tudja akadályozni, hogy a túl nagy vagyonnal, túl nagy hatalommal rendelkező csoportok szabadsága a mások szabadságával való visszaélés szabadságává torzuljon. Ezért az igazságos világbéke előfeltétele a túlcentralizált és túlkoncentrált globális pénzhatalom felszámolása, az értékelőállító termelőgazdaság elsőbbségének a visszaállítása és a pénz szerepének csökkentése. A pénzt elsősorban a gazdasági élet közvetítő közegeként kell használni a kamatmechanizmus kiiktatásával.

2. Egyes teoretikusok szerint a kormányok nem képesek létrehozni szilárd és igazságos békét a világon nyílt és rejtett érdekeik, szövetségeik következtében. Ezért a nemzetek, és a nem-állami civil szervezetek kötelessége létrehozni az igazságos béke feltételeit a világban regionális és nemzetközi koalíciók útján. Mennyire ért egyet ezzel a véleménnyel, és melyek azok a feladatok, amelyeket ezeknek az NGO-knak magukra kellene vállalniuk?

DJ: A jelenlegi pénzuralmi világrendben a világszinten megszerveződött magánhatalom – a nemzetközi pénzkartell és struktúrái – a közérdeket és a közjót képviselő nemzetállamok fölé nőttek. Ennek a globálisan megszerveződött pénzhatalomnak a közérdeket érvényesítő közhatalom, a nemzetállam, a legyőzendő ellenfele. Az egyes államokon belül a szervezett magánhatalom legfőbb ellenfele az a középosztály, amely tudásánál és önálló anyagi bázisánál fogva még politikai cselekvőképességgel rendelkezik. Egy ilyen érdekérvényesítő képességgel rendelkező középosztály alkalmas arra, hogy a nemzetállamok politikai irányítását átvegye, azokat a szervezett magánhatalommal szemben megerősítse, és ily módon az állam a közjót és a közérdeket képviselje.

Amikor az államok feletti nemzetközi pénzkartell és annak az egyes államokon belüli pénzügyi és gazdasági struktúrái erősebbek, mint a közérdeket és a közjót képviselő állam, akkor a nem-állami civil szervezetek, NGO-k csak akkor játszhatnak pozitív szerepet, ha finanszírozójuk, működtetőjük nem a szervezett magánhatalom. Ha egy társadalomban az érdekérvényesítéshez szükséges vagyon pénzügyi technikákkal átkerül a szervezett magánhatalomhoz, akkor a vagyontalanná vált civil társadalom nem képes hatékony NGO-kat megszervezni és tartósan működtetni független érdekérvényesítő intézményként. Ha a szervezett magánhatalom finanszírozza – nyíltan vagy közvetve – az NGO-t, akkor az végső soron a szervezett magánhatalomnak az érdekeit kell, hogy érvényesítse. Ha pedig a szervezett közhatalom, az állam biztosítja egy civil szervezet működésének anyagi feltételeit, akkor az az NGO közvetve vagy közvetlenül az állam érdekeit kell, hogy szolgálja.

Ezért rendkívül fontos az, hogy a munka eredménye az értékelőállító embereknél, állampolgároknál maradhasson, hogy azoknak legyen pénzügyi és gazdasági erejük életképes és független civilszervezetek létrehozásához és működtetéséhez. Ha az államhatalom a közvetlen demokrácia eszközeit is felhasználva valóban a választópolgárok demokratikus ellenőrzése alatt áll, és ezért a közérdeket és a közjót képviseli, akkor az ilyen állam által támogatott NGO-k is szolgálhatják a közjót és közérdeket. Abban különböznének ezek a nem állami szervezetek az állami szervezetektől, hogy áttételes irányításukat nem a kormányzati bürokrácia végezné, hanem a közvetlen demokrácia különböző technikáival kiválasztott állampolgárok. Így a közjó és a közérdek szolgálatába számos állampolgárt lehetne úgy bekapcsolni, hogy azok közvetlenül nem függnének az állami bürokráciától. De természetesen nem függenének a szervezett magánhatalomtól se, vagyis a nemzetközi pénzkartell struktúráitól, univerzális hatáskörű intézményeitől sem. De nem függenének a világ hatalmi elitjének a tulajdonában lévő multinacionális vállalatbirodalmaktól sem.  A nemzetállamokat kell elsősorban megerősíteni, hogy azok erőteljesen képviseljék – a közvetlen demokrácia eszközeit felhasználó alulról jövő ellenőrzés mellett – a közjót és a közérdeket. Ilyen közforrásból támogatott NGO-k is hatékonyan szolgálhatják a közjót és a közérdeket országon belül és világszinten is.

3. A terrorizmus az egyik legfőbb veszély, amely akadályozza az igazságos béke megteremtését a világban. E gonosz jelenség egyik alapvető oka az igazságtalanság széleskörű elterjedése a világon. Mennyiben segítheti elő a tartós béke megvalósítását az emberiség számára a szociális igazságosság érvényesülése?

DJ: A társadalmi igazságosság megvalósításának alapfeltétele az, hogy ne legyenek szélsőségesen nagy vagyoni és hatalmi különbségek az egyes emberek, csoportok és  nemzetek között. A vagyon hatalom. A túl nagy vagyoni különbségek túlzottan nagy hatalmi különbségekhez vezetnek. Ez megteremti az erősebbek számára a hatalommal való visszaélés lehetőségét. Ez már akadályozza, sőt megszünteti a társadalmi igazságosság érvényesülését. Az emberek közötti megközelítőleg egyenlő erejű viszonyokat, érdekérvényesítési képességet mindenek előtt úgy kell elérni, hogy természetes személyhez és annak teljesítményéhez kell kötni a vagyont, és a vagyonnal járó érdekérvényesítést. Ha két megközelítőleg azonos erejű önérdek ütközik, akkor abból létrejöhet a társadalmi igazságosságnak megfelelő, fair magatartás. Ebben az esetben az egyik fél túlzott önérdek érvényesítésének – önzésének – ellenáll a másik fél, aki védelmezi saját, jogos önérdekét. Ezt a viszonylagos erőegyensúlyt azonban nemcsak az egyes emberek és csoportok között kell megteremteni, hanem a nemzetközi életben az egyes országok és világrégiók között is. Ehhez szükséges a jelenleg túlságosan centralizált és koncentrált nemzetközi pénzhatalom decentralizálására. Szét kell választani világszinten a pénzhatalmat az érték-előállító reálgazdaságtól, a politikai hatalomtól és a fegyveres hatalomtól. Ezt a vertikális hatalom-megosztást ki kell egészíteni a világrégiók egymást kiegyensúlyozó horizontális hatalom-megosztásával. Az így létrejövő geopolitikai világrégiók olyan erőközpontok lehetnének, amelyek egymást kölcsönösen kiegyensúlyoznák és féken tartanák. Megakadályoznák, hogy az egyik geopolitikai régió olyan túlhatalomra tegyen szert, amellyel már büntetlenül visszaélhet. Ez a visszaélés az, ami felszámolja világszinten a társadalmi igazságosság érvényesíthetőségét.

Amíg a gazdasági élet közvetítőközege, a pénz, egy szűk globális érdekcsoport magánmonopóliuma, és amíg a pénzrendszert kamatmechanizmussal működteti, addig nem lehet megakadályozni, hogy az emberiség munkájának az eredménye ne a pénzrendszer magánmonopóliumával rendelkező szűk érdekcsoporthoz, a globális hatalmi elithez áramoljon. A társadalmi igazságosságosság megvalósításához vissza kell állítani a közpénzrendszert, amely nem kamatmechanizmussal működik. A gazdasági élet közvetítő közegének, a pénznek, az államokon belül és nemzetközi szinten is közszolgáltatásnak kell lennie, amely kizárólag a közjót és a közérdeket szolgálhatja. Fel kell tehát számolni a magánpénzrendszer világszintű monopóliumát, és ki kell iktatni belőle a kamatmechanizmust.

4. A terrorizmus járványának és az igazságos béke világszintű megteremtésének egyik legfőbb problémája, hogy nincs egyetértés a világon ebben a kérdésben. Miként határozza meg a terrorizmust és az igazságos békét, és hogyan lehetne egy közös értelmezésnek világszinten érvényt szerezni?

DJ: A háború jogát már részletesen szabályozzák a nemzetközi megállapodások, és a legfontosabb kérdésekben – legalábbis elméleti szinten – egyetértés alakult ki. A háború jogának az alanyai azonban csak a nemzetközi jog által államnak tekintett szervezetek lehetnek. A háborúhoz hasonló erőszakcselekményeket azonban nem-állami szervezetek, emberek és csoportok is rendszeresen végrehajtanak. Az, hogy ki a fegyveres erőszak alanya, még nem dönti el, hogy az adott erőszakcselekmény terrorizmusnak minősíthető-e vagy sem. A megkülönböztető ismérv az, hogy ezt az erőszakot szándékosan vagy a következményekbe gondatlanul beletörődve úgy hajtják végre, hogy azzal veszélyeztetik ártatlan kívülállók – a konfliktusban részt nem vevő harmadik személyek – életét és biztonságát. Ezért terrorizmusnak minősíthető cselekmény végrehajtója állam is lehet. Még egy igazságos háború keretében sem lehet ártatlan civileket megölni, életüket veszélyeztetni. Az igazságos háborút is a terroristának minősíthető módszerek mellőzésével kell vívni.

Aszimmetrikus erőviszonyok mellett – amikor az egyik félnek nincs állama és nincs hadserege – a gyengébb fél úgy vélheti, hogy gyengesége okán neki meg van engedve úgy harcolni, hogy veszélyeztesse ártatlan polgári személyek életét és biztonságát. Ez az álláspont nem fogadható el. Az igazságos ügyért harcoló gyengébb félnek is tekintettel kell lennie a kívülállók életének a védelmére, mert a legfőbb érték, amivel egy ember rendelkezhet, a saját élete. Ezt senkinek nincs joga elvenni vagy veszélyeztetni még akkor sem, ha igazságos ügyért harcol. Meg kell találni az aszimmetrikus erőviszonyok esetén is az arányosságot, és tiszteletben kell tartani a konfliktuson kívül álló harmadik személyek életét.

5: Tekintélyes szakértők úgy gondolják, hogy az emberről és a társadalomról való nagyobb tájékozottsággal, a tudatosság magasabb szintjével létre lehet hozni a jobb emberi élethez, az igazságosabb társadalmi viszonyok megteremtéséhez szükséges tényezőket. Mi a viszony a tudatosság szintje és aközött a jelenség között, amit terrorizmusnak neveznek?

DJ: A közhatalom, az állam is csak rendeltetésszerűen – a közjó és a közérdek védelmében – használhatja erőszak-monopóliumát. Ha a hatalommal rendelkező érdekcsoportok elkülönülő részérdekeik érvényesítésére alkalmaznak erőszakot a közérdekkel szemben, akkor az állam visszaél erőszak-monopóliumával. Ha elsőként alkalmaz erőszakot, akkor támadó, agresszív cselekményt követ el. Az elsődleges, támadó erőszakkal szemben a megtámadott (és rendszerint gyengébb) fél másodlagos, válaszoló erőszakkal védekezik.  Az erőszak alkalmazás két változata abban különbözik, hogy az egyik rendszerint visszaélés a hatalommal, a másik pedig védekezés ez ellen a visszaéléssel szemben. A védekező-válaszoló erőszak alkalmazására kényszerült gyengébb fél – rendszerint egy nem-állami szervezet – támogatása egy harmadik fél, egy állam által, nem tekinthető önmagában terrorizmusnak. A védekezéshez segítséget nyújtó államot ezért nem lehet – pusztán a támogatás ténye miatt -terrorista államnak minősíteni.

A támadó és a védekező erőszak, és annak támogatása, akkor alakul át terrorizmussá, ha alkalmazói tudatosan vagy gondatlanul veszélyeztetik ártatlan kívülálló személyek életét és biztonságát is. Ha a támadó és a védekező erőszakot alkalmazók felvállalják kívülálló ártatlan emberek megölését is, akkor ez a küzdelem már terrorista módszerekkel folyik. Az emberiség minél nagyobb része szerezzen érvényt annak a jognak, hogy az egyes ember legfőbb értéke a saját élete, és azt senkinek nincs joga ártatlan kívülálló személyektől elvenni. Egy igazságos ügyért vívott harc és az erőszak igazságosnak vélt alkalmazása sem ad mentesítést ártatlanok életének a kioltására. Az arányosság követelményét a kívülálló harmadik személyekkel mindig be kell tartani. Ez kötelező az igazságos ügyért küzdő, aszimmetrikus erőviszonyok között harcolók számára is. A megtámadott fél támadójával szemben – élete védelmében – azonban már minden rendelkezésére álló eszközt igénybe vehet.

6: Figyelemmel a világ jelenlegi helyzetére, milyen elképzelése van a kibontakozó békefolyamatról, és mit tekint az elitek kötelezettségének e cél megvalósításában?

DJ: A jelenlegi pénzuralmi világrendről át kell térni az univerzális erkölcs normái szerint működő harmonikus világrendre. Ez a folyamat együtt jár az érdek-összeütközésekből adódó konfliktusokkal, de ezek a kölcsönös előnyök és érdekek alapján feloldhatóak. A civilizációk összecsapása helyett, a civilizációk párbeszédére és együttműködésére van szükség. Sokszínűsége, sokarcúsága ellenére világunk szerves egészet alkot, ezért a harmonikus világrendre való áttérést csak az egész emberiség összefogásával lehet megvalósítani. Véges földgolyónkon nincs lehetőség semmilyen alrendszernek a végtelen növekedésére. Nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. Ezért vissza kell térni az emberi létezés két aranyszabályához: szeresd felebarátodat, mint önmagadat és csak azt tedd vele, amit te is elvársz, hogy ő tegyen veled. Ezt a szabályt csak úgy tudjuk megvalósítani, ha azok rendelkeznek munkájuk eredményével, akik azt előállítják, és azt nem lehet tőlük sem rendőrállami erőszakkal, sem pénzügyi technikákkal, eladósítással és kamattal elvenni. Ezt a civilizáció-váltást azonban nem fegyveres erővel, hanem párbeszéddel, ismereteink gyarapításával és kölcsönös előnyökön alapuló együttműködéssel lehet megvalósítani. Úgy gondolom, hogy az emberiség sorsáért felelősséget érző valamennyi ember az elithez tartozik ebben a küzdelemben.

7: Mennyire tartja fontosnak, hogy a „Globális Szövetség a Terrorizmus Ellen az Igazságos Békéért” című nemzetközi konferencián részvevő békeaktivisták nemzetközileg megszerveződve szálljanak szembe a terrorizmussal?

DJ: Az információ-áramlás – az elektronika határokat nem ismerő fejlődésével – egyre tágul. A világtörténelemben most először találja szembe magát a világ hatalmi elitje azzal a ténnyel, hogy az emberiség döntő többsége tudatában van terveivel és azokkal kapcsolatban képes ellenállást kifejteni. Ma már nem az információk hiányával, hanem azok bőségével kell megküzdeni. Végtelen sok információból kell megtalálni gyorsan azt a néhány fontosat, amire a hatékony cselekvéshez szükség van. Ezért szükséges, hogy a közös cél érdekében tevékenykedő tájékozott és elkötelezett személyek gyorsan megtalálják a közös célt és a közös cél eléréséhez szükséges stratégiát és taktikát. Mindezt csak szervezetten tudják gyorsan és hatékonyan elvégezni. Egy jól működő hálózatra is van szükség ahhoz, hogy az ezekre vonatkozó információk időben eljussanak a regionális irányító központokba. Az információs világhálót a közös cél érdekében együttműködő békeaktivisták világhálózatával kell kiegészíteni. Erre ma már globálisan megvan az igény. Ennek a jogos igénynek a kielégítéséhez hozzájárulhat az a találkozó, amelyre 2011. május közepén Teheránban kerül sor.

Joining Forces Globally Against Terrorism for the Just Peace

április 28, 2011

Is it possible to fight against terrorism non-violently, with peaceful means? Since for the individual, for human communities and for humanity itself the greatest value is human life, we feel that the right of individual and collective self-defence is a human and political right which has to be absolutely observed by everyone. Is the right of individual and collective self-defence part of the individual and collective defence of life or not? Can one use even violent means if his life is attacked violently? How does the right of fear correlate to the right of self-defence? Does anybody have the right to defend himself violently if he sees that his life is threatened by real danger?

Our standpoint is that the right of fear is part of the right of self-defence. Do, however, real fear and danger authorize someone to employ preventive violence to defend his life in direct proportion to the threat? How do all of these correlate to the universal and non-relatvizable ethics, to the absolute ethical order of the Kantian ‘categorical imperative’?

The rule of self-defence corresponding to the universal ethics is that in case of a mortal danger the attacked theoretically can employ all possibilities available to him in order to defence his life. The employment of aggression and the ethical judgement of the practice of warfare, however, essentially differ depending on whether it is the combating parties who lose their life or innocent civil inhabitants become the victims. If during the armed aggression innocent people lose their lives too – by, not deliberately, but with great negligence, resigning to the collateral effect deemed inevitable -, then we can speak about the unwanted consequences of an armed action.

According to a widely accepted view, terrorists deliberately attack outsider civil inhabitants who accidentally become targets and victims. They regard the assassination of randomly picked victims as a means for reaching their aims, therefore also as permitted and in most of the cases, as desirable. Thus in both cases it concerns the death of innocent outsiders. Still, their judgement is clearly separated. The reason for this is that intention plays a key role. Terrorists, who randomly and deliberately kill, act in an immoral way, violating the universal rules of ethics, and therefore are to be considered evil, guilty and indictable for killing their innocent victims. According to adjudication they kill premeditatedly and therefore conduct manslaughter and murder.

Those on the other hand, who respond to the aggression carried out by terrorists explain this by saying that they only counter against terrorists and against those states and political systems that support terrorism. When innocent outsiders lose their lives during the respond to terrorist actions – even if this tragic outcome was foreseeable – they did not murder, but killed their victims in a morally justified and rightful action deemed as an inevitable collateral effect.

The point is that they did not mean to kill innocent civilians even when their deaths could or should have been taken into account. They only negligently resigned themselves to this possibility.

In the academic literature dealing with terrorism this double judgement is called the Doctrine of Double Effect (DDE). The adherents of this view say that those who caused the death of innocent people by a secondary aggression responding to the primary terrorism acted in a way that is not morally condemnable and therefore they are neither responsible nor indictable for the deaths of those people not participating in the battles. Camilo C. Bica analysed this question in his study Terrorism and Response: A Moral Inquiry into the Killing of Noncombatants, which he conducted for an academic discussion in 2004. The theorem of the author is that the killing of innocent outsiders in a terrorist attack or in an unintentional consequence of an aggression responding to this falls under the same ethical judgement. Both of them are to be ethically condemned. Neither of them can be regarded as warfare action but as murders. Bica distinguishes collateral aggression from accidental killing and the killing of outsiders which can happen in spite of the fact that the necessary precautions have been taken.

It is an ethically grounded claim against others which at the same time requires that those others respect this right of distinction. In the case of privilege the claim to regard its observation by anybody else as an obligation cannot be made. The right to life and liberty belongs to the most important human rights. This is a fundamental value such as the right, for example, to live as members of a national community devoted to its traditions, which national community has not only territorial integrity but political sovereignty too. The individual has the right to be a member of a civic community. It is an inalienable right of all people to assert these fundamental rights by individual and communal self-defence if these rights are violated or threatened. Fundamental rights mean the assertion of human dignity and these are parts of our ethical world order. These rights are expressed in the above-mentioned Kantian ethical imperative. These rights and the obligations linked to them cannot be regarded as absolute. In case of conflicts these can be overwritten by more important, vital rights and obligations.

Another important aspect is whether in case of a self-defensive answer, aggression (including the extermination of someone) and war are acceptable and justifiable means or not in situations when human rights are severely violated. A situation of this kind can be a devastating attack. The ethical justification of a response to this depends on how unlawfully it violated the fundamental rights of the victim and ignored the obligation of respecting these fundamental rights. In the response to an aggressive attack everything becomes equal, all means are permitted, both in individual, collective and national self-defence. After committing aggression the disregard of the aggressor’s right to life as an absolute ethical value is acceptable. Such a sanction is permitted irrespective of whether the aggressor acted consciously and intentionally or under the influence of aggression, unintentionally. In a case like this aggression leading to death and warfare are both justifiable responses, because – as we referred to it – in self-defence everything becomes equal.

Warfare falls under the regulation of international law even when it is a response given to terrorism. The theory of just war and several international agreements, treaties and contracts include the international legal characteristics and rules. These criteria can be divided into two main groups: one of them concerns when it is possible to start a war, and the other one how a war has to be conducted, what kind of warfare rules have to be observed. War is just if it is a proportionately given response to an aggression. And the manner of warfare can be regarded as acceptable if it does not cause injury to civilians taking part in the war and do not threaten their lives.

From the aspect of ethical judgement, both criteria are important. In a just war both have to be fulfilled. The killing of civilians not taking part in the war is an outrage to be seriously condemned and therefore falls under absolute prohibition, irrespective of the question whether it can serve the purpose of something “greater good” in the long term. The fulfilment of the requirements for the right to war is a value judgement, so we what we have to answer is whether we consider it just or unjust. The judgement of the manner of war depends on whether the combatant differentiates in the question of the non-combatants and facilitates that the innocent civilians’ right to life is not violated.

Michael Walzer differentiates in his work between just and unjust wars and acknowledges that an unjust war can also be conducted in a just way protecting the lives of civilians. Outsider civilians do not take part in the fights in the case of a just war either. If life-protecting discriminative measures are not taken against them, their deaths are to be regarded as murder and homicide in the case of a just war as well.

It can be similarly regarded as crime against humanity if the war is conducted for such political, religious or social reasons which are typical of terrorism. According to the international regulation of war, even unjust wars discriminate in favour of outsider, non-combatant persons and ensure that they are unharmed. Terrorism – in contrast to war – deliberately undertakes the wounding or killing of innocent outsider persons. Discriminative treatment and the ensuring that citizens remain unharmed are the double requirements of the war regulated by international law and they are inseparable. Those who violate this, let it be an individual, a group or the state, their behaviour is the most important characteristc of terrorism, the ‘differentia specifica”, the decisive distinguishing feature. This is, what differentiate war from terrorism, and in a war the killing of someone from wilful homicide.

It does not concern the general judgement of war if the perpetration of homicide and crimes against humanity are qualified as isolated actions of ethically confused individuals. However, if these actions are not occasional deviations but parts of a policy or strategy controlling warfare actions then this warfare cannot be put into the category of international legally regulated war and be regarded as a war. It is possible to conduct an unjust war justly, but it is impossible to conduct a just war unjustly.

The killing of anyone is to fall under serious jurisdiction. A wartime action having such consequences has to have a strong ethical reason that makes it allowable to kill a human in an emergency. It has to fulfil the ethical requirements of both starting and waging a war. These requirements do not only have to be explanations, but sound justifications based on fundamental needs, vital interests and great, noble values. They have to support the wartime action well or, using the same standard in the ethical sense, they have to be neutral, objective and impartial.

Not even in the case of colliding principles and values is it permitted to suspend the order of the universal morals neither in war, nor in any other clashes. Immoral behaviour is never inevitable or acceptable, therefore there are no necessary crimes. Morally justified and ethically acceptable actions do not entail the calling to account or culpability.

More and more people refer to the opinion that in an aggression responding to terrorism it is impossible to avoid unintentional collateral consequences. They differentiate between the deliberate consequences of terrorism and the collateral, unintentional consequences of the responding aggression. Thorough analysis shows, however, that all these are only excuses aiming deceit for rationalizing retaliation or revenge. It is innocent outsiders who get killed during a response-aggression too if we omit the ethical command to protect civil inhabitants in order to reach political and warfare aims. Both terrorists and those responding to terrorism violate innocent persons’ right to life and do not meet their obligations to respect these fundamental rights in all circumstances. Both of them are responsible and lose their right to refer to self-defence in order to justify their procedure causing the deaths of innocent people. Because of their actions both of them have to take ethical condemnation, retaliation and punishment into account. From an ethical perspective there is no difference whether innocent people are killed during a terrorist attack or during the collateral consequence of a retaliation. Killing falls under the same judgement in both cases. Neither of them can be regarded as a wartime action. Neither terrorists, nor those answering them are combatants, therefore, if they kill innocent outsiders they are to be regarded as criminals who have conducted homicide.

If it is inevitable during a wartime action that innocent outsiders unintentionally or deliberately get killed then we have to condemn every war – that is, war has to be prohibited -, or one should refrain from the ethical qualification of wartime actions. During wartime actions the killing of terrorists is allowed. The qualification of a certain action as proper or improper, acceptable or unacceptable depends on how we describe that action and the aims connected to it. The acceptable, objective description of the action is indispensable for the ethical appraisal, which demands putting aside of prejudice, ideological partialities and linguistic manipulation even if their absolute omission is not possible.

Not all individual and collective self-defences can be regarded as ethically right. Aggression leading to death is only one of the possible answers. It is only acceptable if it is an ethically justifiable part of a just war. For that very reason it has to undergo severe restrictions and control. It can also happen that instead of aggression leading to the deaths of innocent people someone responding to aggression has to choose a means which is more hazardous, expensive, politically less expedient, consumes more time, but does not involve the wounding or killing of innocent people.

Such a strict restriction can hinder the ability of a certain state in protecting its sovereignty, territorial integrity and the lives of its citizens. But by the high measure it can force combatants to omit the ethical characteristics in the warfare as they are hard to keep. Consequently, it is either needed to subordinate the ethical aspects to the military necessities including the killing of innocent people as unintentional collateral effect, or ethical aspects have to be totally put aside. In this case ethics gets subordinated to the tactics of warfare, and moral aspect only matter when they help the interests of the combatants. As ethics protects the most fundamental needs, interest and values of individuals and communities, from which the most important interest is the protection of life, therefore ethics cannot be regarded as a manipulable means of secondary importance serving the needs of diplomacy and warfare. Our attitude to universal morals has to be just and free of prejudice, omitting relativizing hypocrisy.

Undoubtedly, in a war and in a response given to terrorism innocent outsiders get killed, whether incidentally or unintentionally. As victims of terrorism we serve a right aim when we fight against terrorists and we also choose aggression as a response. This, however, does not give an exemption from the obligation to differentiate between combatants and civilians, and to always ensure the protection and integrity of the latter – the persons not taking part in the fights. The circumstance of being victims of terrorism does not authorize us to become terrorists ourselves by adopting the methods of terrorists.

The implication of aggression and the threat to use it aim to obtain political concessions from a government by fighting. In terms of terrorism the psychological effect exerted on the state-governmental power is very important. The comprehensive analysis of battle and its support suggests that actually there are no such people who do not take part in the fights. If we analyze the participatory persons, the obtaining and flowing of information, the executed operations, the supply and the background assistance, the policy and strategy, then we can see that even young people and the elderly, moreover women, who are all forbidden from direct battle actions, can provide such an important support that can be of decisive importance.

The statement of Carl von Clausewitz, that war is the continuation of politics only with other means, can be applied in some aspects to terrorism as well. Politics can also be defined as a targeting behaviour where claims and needs are greater than resources. In this respect terrorism is only another name for the aggression aiming the satisfaction of claims or for the threat by using aggression. Depending on ideology, interests and value system, a person who is a terrorist for one is a freedom fighter for another. The question whether we face terrorism or not depends in many cases on the ethical aspects by which we judge the aims and means.

Can the State Be a Terrorist?

 

As there is no uniformly interpreted and international legally accepted definition of terrorism, for practical reasons it is everything which is regulated by international law but whose subjects are not states and governments but individuals, groups and other, non-state organizations. The laws of war are only binding for states and governments. If only one of the parties is a state then the responding aggression is also non-state, that is, semi-state. In this case we can talk about asymmetric implication of aggression in which state and group aggressions occur at the same time.

According to one of the judges of the International Court in Hague, “Terrorism is a term without any legal significance. It is merely a convenient way of alluding to activities, whether of States or of individuals widely disapproved of and in which wither the methods used are unlawful, or the targets protected or both.”

David Rodin formulated that “Terrorism is the deliberate, negligent, or reckless use of force against noncombatants, by state or nonstate actors for ideological ends and in the absence of a substantively just legal process.”

And the definition of Daniel D. Novotny is the following: “An act is terrorist if it is committed by an individual or group of individuals privately, i.e. without the legitimate authority of a recognized state; if it is directed indiscriminately against non-combatants; if the goal of it is to achieve something politically relevant; and finally, and if this goal is pursued by means of fear-provoking violence.”

Our standpoint is that it is a fundamental distinguishing feature of terrorism that one of its means is the deliberate or negligent killing of innocent people as well and therefore terrorism cannot only be conducted by individuals and groups but states too.

Theodor P. Seto writes in his study „Morality of Terrorism” (http://llr.lls.edu/volumes/v35-issue4/seto.pdf) that we must not use different ethical standards in the judgement of terrorism conducted by state and non-state actors: “there is no reason to treat states differently from anyone else, except when they are acting as neutral enforcers of neutral rules”. (p. 1259)

An action carried out by a state which in terms of international law is regarded as just falls under another judgement in terms of ethics. International law has never intended to draw ethical lines. It seems a convenient solution to leave out the actions carried out by states from the definition of terrorism. The repetition of responsive, never-ending violence has to be taken into account in the case of terrorist actions carried out both by states and non-state actors. Mutuality and reciprocity apply to states just as much as to non-state actors. Consequently, if we condemn politically motivated violent actions of a certain type carried out by terrorist individuals and groups, then we similarly have to condemn those violent actions that were carried out by certain states, their armies or intelligence agencies in a similar way.

If our standpoint is that when violent actions are carried out by the American army in Iraq or by the CIA in other parts of the world they are to be considered just and therefore politically justifiable, then we have to judge similar violent actions carried out by others in a similar way. The fact that the violent actions falling under the concept of terrorism are carried out by an army or intelligence of a state does not make these either more ethical or more acceptable than if they had been carried out by another, non-state organization or a terrorist group made up of private individuals.

Primary and Secondary Terrorism

 

The prerequisite for primary, i.e. initiative terrorism is a tense general situation conditioned by conflicts in which the hostilities between the opponents are irreconcilable. In a situation conditioned by such sharp conflicts a provoking act is enough for triggering off a terrorist action.

A situation full of such conflicts comes about when the power relations are extremely disproportionate. On one side a huge superiority takes place in the field of finance, economics, political view dominance and military power against which the other side, the inferiors, the disadvantaged are more and more defenceless. Extremely asymmetric power relations create the conditions for terrorism.

The characteristic of asymmetry is that too much power gets concentrated and centralized on one side and the inferiors are not capable of enforcing their own interests because the system of checks and balances does not exist. The side in possession of the power – as well as the state law enforcement organization – takes advantage of the asymmetric situation. This appears in the most different measures of the state and government that possess the monopoly of violence. This state violence, namely the excesses of primary terrorism, the abuses of this huge power is what the individuals, groups and other non-state organizations respond to with their counter-attacks. The series of never-ending and responsive violent attacks starts. Based on the law of cause and consequence, all terrorist actions are responses and causes of another action at the same time. In this process every action is a response and a starting-point, a satisfaction and another provocation at the same time.

It is a bizarre version of the violent actions responding to one another when one party “takes revenge in advance”. This is actually an attack, an aggression, one type of preventive war. Its cause is usually that the attacker reflects its own intentions and fears on its assumed future opponent and takes revenge in advance for the uncommitted crimes attributed to him. In this sense preventive war is previous revenge. For that very reason it is extremely important to objectively analyse when preventive war can be regarded as justified self-defence. This is not an abstract theoretical question but a real problem, as nowadays, for example against Iran – because of its nuclear program aiming energy production – the possibility of a preventive war cannot be precluded. Iran’s nuclear programme is supervised by the International Atomic Energy Agency and there is no evidence that Teheran is in possession of nuclear weapons. What can be said at most is that owing to the fulfilment of its programme Iran will have a nuclear background which can facilitate to produce nuclear weapons for just self-defence in case of emergency. However, this is not more than an assumption about an intention lacking evidence.

Those who would like to stop Iran’s peaceful – international legally allowed – nuclear programme supervised by the International Atomic Energy Agency are already in possession of nuclear weapons. Therefore it has to be examined how preventive and responding violence can be employed in case of self-defence. It has to be explored to what extent the right to fear can be regarded as part of just self-defence. The reality of fear also has its characteristics. There is fear that can be supported by rational arguments and there is the ungrounded creation of hysteria serving propaganda and delusion where the reference to fear is in fact only a pretext used for disguising preventive aggression.

The Two Types of State Terrorism

 

One is when it is the state or one of its organizations that carry out the terrorist actions. The other type of state terrorism is when a state supports the individual and collective terrorist actions of non-state level by financing them, providing them with weapons, training them, offering shelter to the perpetrators and taking care of their families.

In the first case a state can be regarded a terrorist if it carries out terrorist attacks itself in consequence of which outsider innocent civilians not taking part in the fights can also get injured or die. States and governments are also obliged to protect the innocent civilians. Carrying out terrorist attacks organized on a state level and publicly executed by an army does not exempt states from this obligation nor does the question whether the war – according to the international legal laws referring to it – is a just war or not. If this just war is waged by killing a large number of innocent people then just war also counts as terrorism.

Self-defensive war is also to be condemned ethically – that is it falls under the same judgement as terrorism – if the state at war do not take measures to protect the lives of innocent civilians, if it resigns itself to killing them as the undesirable collateral effect of war. The essence of terrorism is to take away the most important value from innocent outsiders, their right to life. That is why terrorist actions can be carried out both by organizing them on a state level and by using non-state level organizations.

In the case of the other type of state terrorism the decisive question is that on the basis of which characteristics does an organization supported by the state in the way detailed above count as a terrorist organization. It has to be answered, for example, that according to which criteria can the actions of Hezbollah in Lebanon or the activity of Hamas in the Gaza Strip be considered terrorism.

So far a generally accepted definition of terrorism does not exist, therefore, as far as we are concerned, we use the definition of Theodore P. Seto, teacher of the Los Angeles Loyola Law School with the difference that we also include the state among the potential perpetrators.

According to this, terrorism means murder, destruction, the demolition of something politically valuable and the one committing it – according to Seto – is not a state, a government or one of its publicly active agent or organization. In accordance, secrecy, concealment, surprising and unexpected action is also part of the terrorist act. As we referred to it, the writer of these lines regards the state too as a terrorist if it uses violence in a way, publicly or disguised, that endangers the lives of innocent civilians. Therefore, terrorism can be considered a politically motivated violence, which ethically – regardless of the state or non-state status of the perpetrator – falls under the same judgement. The United Nations failed to define terrorism in a way that could be generally accepted because there was an irreconcilable conflict between the viewpoints of the different groups.

The United States and the CIA supported the Taliban during the soviet occupation of Afghanistan. At that time it regarded the members of this movement as freedom-fighters, however, today they are at the top on the list of registered terrorists. Similar problems emerged in connection with the Hezbollah in Lebanon and the Hamas in Gaza. There was an agreement that if the opponents – let them be state or non-state actors – endanger the lives of civilians in order to provoke the responding state terror for reaching their political and economic aims, then the international community – based on the resolutions of the Security Council, the Geneva Convention and international law – has to protect the civilians from genocide and has to impede the perpetration of crimes against humanity against them. For practical reasons, the United States Department of Defense regards terrorism as a violent act committed – premeditatedly and for political purposes – by non-state organizations and secret groups aiming the injury of non-combatant civilians.

Iran’s Right to Fear

 

One of the obstacles of overcoming terrorism, which is not emphasized often enough, is the employment of double standard. The general practice in many respects follows the principle of ’societas leonina’, that is, rights are also only due to the stronger. Strength and power overwrite the power of arguments. Quod licet lovi, non licet bovi. This Latin saying in English is used in three ways: „What is legitimate for Jove (Jupiter), is not legitimate for oxen.” In its short version: „Gods may do what cattle may not”. And in everyday language simply this way: „What permitted to one person (or group, or State) is not permitted to everybody.”

The double ethical and legal judgement becomes evident if we substitute Iran in the international legal documents condemning state terrorism with another state whose one certain violent act realizes the characteristics of terrorism detailed above. Then we can see that several states exist that are not on the list of those accused of state terrorism, but according to the criteria employed against Iran – namely if the competent did not employ double standard – they would get on this list.

In principle Iran also has the right to mutuality, equality of rights, equal treatment, relations based on mutual benefits, the omission of the practice of double standard. And if this is the case then all the claims and demands against Iran have to be extended to the states employing sanctions against it.

Let us consider these requirements and demands. Iran’s relationship with the other parts of the world is remarkably intricate and complex. In the geopolitical region where it is situated the security of the Persian Gulf, the Israeli-Palestinian conflict and the race for resources and hegemony are eminently important. Iran’s relationship to the European Union, Russia, China, India and to the other countries of Asia, Africa and Latin-America is mainly defined by economic interests. In terms of Europe, however, political disagreements also become important, among which we can rank the questions in connection with the employment of nuclear energy.

Iran’s relationship with the United States is extremely complex, while tensions increased in the nuclear question, in a series of other questions common interests influenced the bilateral relations. The standpoint of those analysts who would like to describe Iran’s extremely complex situation with a sole doctrine does not carry conviction. Let it be the export of revolution, the religious commitment of the leading elite of Iran or simply the reference to the Persian imperialism. Iran regards itself as one of the significant states of the region of the Middle East, and cannot really do otherwise in consequence of its geographical situation, territorial extent, size of its population, its economic potentials and its cultural influence leaning on several thousand year old traditions.

The standpoint of Iran that the same rights are due to it in the Middle East as are to the United States, the European Union, Saudi Arabia or Egypt is international legally grounded. The influence exerted on neighbouring countries also belongs to these rights. On the other hand, Iran has enough reasons to feel strategically endangered. Since 2003 the most powerful armies of the world are effectively present at its borders both in the east and in the west. American troops are fighting in Iraq and Afghanistan. Several battleships of the American Navy are situated in the region of the Persian Gulf. Turkey is member of the NATO. America is the ally of Pakistan and now Azerbaijan is also cooperating militarily with the United States and Israel.

Northward can be found the second greatest nuclear power of the world, Russia. To the east there are China and Pakistan, and in the south-east, India. Westwards there is Israel which according to official American sources has about 200-250 nuclear bombs that can be put into action. Besides Iraq and Afghanistan mentioned above, the American forces are also present in Kuwait and Saudi Arabia. And the waters of the Indian Ocean and the Persian Gulf are not only watched by the nuclear missiles and the American battleships and submarines equipped with bombers, but Israel has also placed several German made submarines which are equipped with nuclear weapons too. Those who regard Iran as the country most actively supporting terrorism should only imagine themselves in the place of Iran. The government of every responsible state is bound to take into the possible developments into account, that is, to see to its security.

The repetitive mention of state terrorism serves for depriving Iran on the ground of combating terrorism of its rights that are due to all the other states. Among these is for example the peaceful employment of nuclear energy which is a right due to Iran as well under the supervision of the International Atomic Energy Agency. The aim of the strategy hiding behind the sanctions against Iran is to keep the leading position of the dollar in the oil trade, to secure the global control of energy sources, to preserve the atomic monopoly of the Western powers and their ally Israel, to preserve the hegemony over the Islamic world and to keep the real challenge, China in check, to slow down the growth of its economic and military power.

The UN Security Council Resolution 1540 – adopted after being initiated by the United States – makes common action easier against the production of nuclear, chemical and biological weapons and against the manufacturing of the devices suitable for shooting them at a target. The Security Council Resolution also facilitates the use of force in order to carry out the resolution. The United States and Israel have been accusing Iran for years for conducting secret programmes in order to develop nuclear weapons and other weapons of mass destruction. The accusation of supporting terrorism makes it easier for them to keep the possibility of a preventive attack against Iran on the agenda. It is facilitated by the UN Security Council Resolution 1373 against terrorism.

This states that all countries have to prevent the operation of those organizations on their territories that finance, plan and carry out terrorist actions against other states and their citizens. They also have to prevent these groups and organizations from recruiting new members on their territories. The United States and Israel accuse Iran of supporting and supplying with weapons the organization of Hezbollah in Lebanon which they regard as terrorist. Iran denies these accusations. The United States has not managed so far to prove its standpoint with evidence. The United Nations even today does not regard Hezbollah as a terrorist organization.

As far as its peaceful nuclear programme is concerned, Iran has explained on several occasions on the forum of the UN why it needs the enrichment of uranium and why it is not in its interest to develop nuclear weapons. Teheran documented in one of its report the efforts it makes to overcome terrorism as well. Teheran has also been denying from the beginning that it had been in any contact with Al-Qaeda.

The Iranian-American rivalry about the hegemony over the Middle East is going on at present too, therefore, the conflict intensified in the nuclear question today is one of the significant problems of the Iranian-American relations. On the 1^st of October 2009 Iran took part in the conference in Geneva held by the attendance of the five permanent members of the Security Council and Germany. Here a draft agreement was formulated according to which another nuclear establishment would be put under international control and Iran would transport its low-enriched uranium to Russia or France for further enrichment in order to make it employable in the research laboratories of Teheran previously built by Americans.

Ahmadinejad Iranian president showed ready to cooperate with the International Community in the nuclear question, including the United States as well. The completed draft agreement would mean a significant step forward. With its fulfilment the nuclear conflict would not end at one blow, but the rules and procedures concerning the management of the conflict would change. Since the Paris Agreement adopted in November 2004, when Iran accepted to voluntarily suspend the enrichment of uranium, it was now that an opportunity which could have restored mutual confidence in this delicate matter came about. The low-enriched uranium would have been refined in Russia and this would have reduced the amount which could have been available for Iran to produce the atomic bomb, if it was true at all that Teheran really wants this and the matter was not only an assumption not even backed up with evidence. This agreement, if it had come into force, could have made the production process of nuclear fuel international, which the International Atomic Energy Agency has suggested on several occasions and which Iran has never refused.

If we really want to overcome terrorism then the same international legal and ethical standards have to be used for the judgement of both the perpetrators and the victims. The employment of an equal standard can only be enforced by the decentralization of the horizontal and vertical power relations of the world and by placing the world order of monetary rule under supervision. For that reason we have to make efforts to divide the spheres of monetary power and real economy as well as to divide the political and military power on a global scale. These power branches could secure the system of checks and balances, which would facilitate the establishment of power relations much more balanced than those of today. It is evident for us that not only the establishment of a new monetary system is needed, but one of new property relations based on performance, too. In this form can international relations serve the entire humanity’s most basic needs, interests and values. Only by changing the present monetary system of the world can a more just allocation of resources be achieved and can the enforcement of interests adequate for – and almost equally powerful with – social justice secured.

Primary terrorism derives from overgrown power differences leaning on extreme financial differences, during which the power centre that has come by excessive power obtains the freedom to abuse the freedom of others. It is for that very reason that the responding, defensive violence has to resort to asymmetric means and battle methods almost regarded as terrorist to enforce its just self-interest against the selfishness of excessive power. If we want to overcome terrorism then first we have to pull down and place under control the excessively strong power centres which today can abuse their power, forcing the weaker to defend themselves even with means that can be regarded as terrorist.

Világösszefogás a terrorizmus ellen az igazságos békéért

április 28, 2011

Lehet-e erőszakmentesen, békés eszközökkel küzdeni a terrorizmus ellen? Mivel az egyes ember, az emberi közösségek, valamint az emberiség egésze számára a legnagyobb érték az emberi élet, ezért érezzük az egyéni és kollektív önvédelemhez való jogot mindenki által feltétlenül betartandó emberi jognak és politikai szabadságjognak. Vajon az egyéni és kollektív önvédelemhez való jog az egyéni és kollektív életvédelem részét képezi-e vagy se? Felhasználhat-e valaki akár erőszakos eszközöket is, ha erőszakkal törnek az életére? Hogyan viszonyul a félelemhez való jog az önvédelemhez való joghoz? Van-e joga valakinek akár erőszakkal is védekeznie, ha úgy látja, hogy reális veszély fenyegeti életét?

Álláspontunk szerint a félelemhez való jog az önvédelemhez való jog részét képezi. A valós félelem és veszély feljogosít-e azonban valakit arra, hogy a fenyegetettséggel arányos módon megelőző erőszakot alkalmazzon élete védelmében? Mindez hogy viszonyul az univerzális és nem relativizálható erkölcshöz, a feltételen erkölcsi parancsot jelentő kanti ’kategorikus imperativuszhoz’?

Az önvédelem univerzális erkölcsnek megfelelő szabálya az, hogy életveszély esetén a megtámadott fél élete védelmében elvileg minden rendelkezésére álló lehetőséget igénybe vehet. Az erőszak alkalmazásának és a hadviselés gyakorlatának az erkölcsi megítélése azonban lényegesen eltér, attól függően, hogy harcoló felek veszítik-e el életüket, vagy pedig ártatlan polgári lakosok lesznek az áldozatok. Ha a fegyveres erőszak során – nem szándékoltan, de az elkerülhetetlennek vélt járulékos hatásba felelőtlenül, nagyfokú gondatlansággal beletörődve – ártatlan emberek is életüket veszítik, akkor már egy harci cselekmény nem kívánatos következményeiről van szó.

Széles-körben elfogadott nézet szerint a terroristák szándékosan támadnak kívülálló polgári lakosokat, akik véletlenül válnak célpontokká és áldozatokká. A találomra kiválasztott áldozatok megölését céljaik elérését szolgáló eszköznek, vagyis megengedettnek, és az esetek többségében kívánatosnak is tekintik. Mindkét esetben tehát ártatlan kívülállók haláláról van szó. A megítélésük mégis élesen szétválik. Ennek oka az, hogy kulcsszerepe van a szándéknak. A terroristák, akik találomra és szándékosan ölnek, erkölcstelenül járnak el, megszegve az univerzális morál parancsait, ezért bűnösnek, vétkesnek és büntetendőnek tekintendők ártatlan áldozataik megöléséért. Jogi megítélés szerint előre megfontoltan ölnek, tehát szándékos emberölést, illetve gyilkosságot követnek el.

Akik viszont válaszolnak a terroristák által végrehajtott erőszakra, arra hivatkoznak, hogy ők csak a terroristák ellen lépnek fel, illetve azon államok és politikai rendszerek ellen, amelyek támogatják a terrorizmust. Amikor a terrorista cselekményekre válaszolva ártatlan kívülállók is életüket vesztik – még akkor is, ha ez a tragikus fejlemény előrelátható volt – ők nem gyilkoltak, hanem elkerülhetetlennek vélt mellékhatásként erkölcsileg indokolt és jogos akcióban ölték meg áldozataikat. A lényeg itt az, hogy nem ált szándékukban ártatlan civilek megölése még akkor sem, ha halálukkal számolni lehetett vagy számolniuk kellett volna. Ők csupán gondatlanul beletörődtek ebbe a lehetőségbe.

A terrorizmussal foglalkozó tudományos irodalomban ezt a kettősmegítélést „a kettőshatás doktrínájának” (Doctrine of Double Effect, DDE) nevezik. Ennek a nézetnek a követői azt állítják, hogy akik az elsődleges terrorizmusra válaszoló másodlagos erőszakkal okozták ártatlanok halálát, azok erkölcsi szempontból nem elítélhetően jártak el, s ezért nem felelősek és nem büntethetőek a harcban nem résztvevő civil személyek haláláért. Ezt a kérdést elemezte Camilo C. Bica „Terrorizmus és válasz: Vizsgálódás a nem harcoló felek megölésének erkölcsi megítélése vonatkozásában” (Terrorism and Response: A Moral Inquiry into the Killing of Noncombatants) című tanulmányában, amelyet 2004-ben tartott tudományos tanácskozás számára készített. A szerzőnek az a tétele, hogy ártatlan kívülállók megölése egy terroristatámadásban vagy egy erre válaszoló erőszak nem szándékolt következményeként erkölcsileg egyenlő megítélés alá esik. Mindkettő erkölcsileg elítélendő. Egyik sem tekinthető háborús cselekménynek, hanem mindkettő gyilkosság. Bica megkülönbözteti a járulékos erőszakot a véletlenszerű öléstől, és a kívülállóknak a meggyilkolásától, amely annak ellenére előfordulhat, hogy megteszik az ésszerűen elvárható óvintézkedéseket.

Etikailag megalapozott igény másokkal szemben az, amely egyben megköveteli, hogy a többi ember ezt a megkülönböztetéshez való jogot tiszteletben tartsa. A privilégiumhoz, vagyis az előjoghoz már nem kapcsolható az az igény, hogy annak betartását mindenki más a kötelességének tekintse. A legfontosabb emberi jogok közé tartozik az élethez és a szabadsághoz való jog. Ez olyan alapérték, mint például az, hogy egy hagyományaihoz ragaszkodó nemzeti közösség tagjaként élhessünk, amely nemzeti közösségnek nemcsak területi integritása, de politikai szuverenitása is van. Az egyes embernek tehát joga van ahhoz, hogy egy állampolgári közösség tagja lehessen. Valamennyi embernek elidegeníthetetlen joga, hogy ezeknek az alapjogoknak érvényt szerezzen egyéni és közösségi önvédelem útján, ha ezeket a jogokat megszegik vagy fenyegetik. Az alapvető jogok az emberi méltóság érvényesítését jelentik, és azok erkölcsi világrendünk szerves részét alkotják. Ezek a jogok kifejeződnek a már hivatkozott kanti erkölcsi impretivuszban. Ezek a jogok és a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségek azonban nem tekinthetők abszolútnak. Konfliktus esetén ezeket felülírhatják a még fontosabb, életbevágó jogok és kötelezettségek.

További fontos szempont, hogy önvédelmi válasz esetén az erőszak (beleértve az emberi élet kioltását is), és a háború elfogadható és igazolható eszköz-e olyan helyzetekben, amikor súlyosan megsértik az alapvető jogokat. Ilyen helyzet lehet egy pusztító erejű támadás. Az erre adott válasznak az erkölcsi igazolása attól függ, hogy a támadó fél mennyire jogellenesen sértette meg az áldozat fundamentális jogait, és vette semmibe ezen alapvető jogok tiszteletben-tartására vonatkozó kötelezettségét. Az agresszív támadásra adott válaszban már minden egyenlő, minden eszköz megengedett, mind az egyéni, mind a csoportos, mind pedig a nemzeti önvédelemben. Az agresszió elkövetésével elfogadhatóvá válik az agresszor élethez való jogának, mint abszolút erkölcsi értéknek, a mellőzése. Egy ilyen szankció megengedett függetlenül attól, hogy az agresszor tudatosan és szándékosan, vagy pedig erőszak hatására, nem szándékosan cselekedett. Ilyen esetben lehet a halált okozó erőszak és a háború is igazolható válasz, mert az önvédelem során – mint már utaltunk rá – minden egyenlővé válik.

A hadviselés még akkor is, hogy ha az a terrorizmusra adott válasz, a nemzetközi jog szabályozása alá esik. Az igazságos háborúról szóló elmélet és számos nemzetközi egyezmény, szerződés és megállapodás tartalmazza a háborúra vonatkozó nemzetközi jogi ismérveket és szabályokat. Ezeket a kritériumokat két fő csoportra lehet osztani: az egyik arra vonatkozik, hogy mikor lehet háborút indítani, a másik pedig arra, hogy hogyan kell a háborút folytatni, milyen hadviselési szabályokat kell betartani. Igazságos a háború, ha az egy agresszióra adott arányos válasz. A hadviselés módja pedig akkor tekinthető erkölcsileg elfogadhatónak, ha az a háborúban résztvevő civil személyeknek nem okoz sérelmet, és nem veszélyezteti az életét.

Erkölcsi megítélés szempontjából mind a két ismérv fontos. Egy igazságos háborúban mind a két követelményt teljesíteni kell. A háborúban részt nem vevő polgári személyek megölése súlyosan elítélendő gonosztett, és ezért feltétlen tilalom alá esik, tekintet nélkül arra, hogy szolgálhat-e valamilyen „nagyobb jót” hosszútávon. A háborúhoz való jog követelményeinek a teljesítése vagy nem teljesítése értékítélet, vagyis arra kell válaszolnunk, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak tekintjük. A hadviselés mikéntjének a megítélése attól függ, hogy a hadviselő fél különbséget tesz-e a nem harcoló felek vonatkozásában, és ad-e lehetőséget arra, hogy az ártatlan polgári személyek élethez való joga ne szenvedjen sérelmet.

Michael Walzer az igazságos és igazságtalan háborúkról írt munkájában megteszi ezt a különbséget, és elismeri, hogy egy igazságtalan háborút is lehet a civil lakosság életét megóvó igazságos módon viselni. A kívülálló civilek igazságos háború esetén sem vesznek részt a harcokban. Ha nem alkalmaznak velük szemben életkímélő megkülönböztető intézkedéseket, akkor a haláluk igazságos háború esetén is gyilkosságnak, szándékos emberölésnek tekintendő.

Ehhez hasonlóan emberiségellenes bűncselekménynek tekinthető, ha a háborút olyan politikai, vallási vagy társadalmi célokból folytatják, amelyek a terrorizmusra jellemzőek. A háborúra vonatkozó nemzetközi szabályozás szerint még az igazságtalan háborúk is megkülönböztetést alkalmaznak a kívülálló, nem harcoló személyekkel szemben, és sértetlenséget biztosítanak számukra. A terrorizmus – a háborútól eltérően – tudatosan vállalja ártatlan kívülálló személyek megsebesítését vagy megölését. A megkülönböztető bánásmód és a sértetlenség biztosítása a nemzetközi jogilag szabályozott hadviselés kettős követelménye, amely elválaszthatatlan egymástól. Aki ezt megszegi, legyen az egyén, csoport vagy állam, olyan magatartást tanúsít, amely a terrorizmus legfőbb jellemzője, ’differentia specificája’, döntő megkülönböztető jegye. Ez az, ami megkülönbözteti a háborút a terrorizmustól, és egy háborúban az élet kioltását a szándékos gyilkosságtól.

Nem érinti a háborúnak az általános megítélését, ha a gyilkosság és az emberiség elleni bűncselekmények elkövetése erkölcsileg zavarodott egyének elszigetelt cselekedeteinek minősül. Ha azonban az ilyen cselekedetek nem alkalmi eltévelyedések, hanem a háborús cselekményeket irányító politika vagy stratégia részei, akkor ezt a hadviselést már nem lehet a háború nemzetközi jogilag szabályozott kategóriájába sorolni, és háborúnak tekinteni.  Lehetséges igazságtalan háborút igazságosan folytatni, de nem lehet igazságtalan módon igazságos háborút viselni.

Bármely emberi élet kioltása erkölcsileg súlyos megítélés alá eső tett. Az ilyen következményekkel járó háborús cselekménynek rendelkeznie kell olyan nyomós erkölcsi okkal, amely megengedhetővé teszi szükséghelyzetben az emberi élet kioltását is. Ki kell elégítenie mind a háború indítására, mind a hadviselés módjára vonatkozó erkölcsi követelményeket. Ezeknek a követelményeknek nem csupán magyarázatoknak, de alapvető szükségletekre, létérdekekre és magas-rangú, nemes értékekre támaszkodó alapos igazolásoknak kell lenniük. A háborús cselekményt erkölcsileg jól alá kell támasztaniuk, vagy etikai értelemben egyforma mércét alkalmazva, semlegesnek, tárgyilagosnak és pártatlannak kell lenniük.

Még egymással ütköző elvek és értékek esetén sem szabad felfüggeszteni az egyetemes erkölcs parancsait sem háborúban, sem más összecsapásban. Az erkölcstelen magatartás soha nem elkerülhetetlen, vagy megengedett, vagyis nem léteznek szükségszerű gonosztettek. A morálisan kellően alátámasztott, erkölcsileg megengedett tetthez nem kapcsolódik felelősségre-vonás és büntethetőség.

Egyre többen hivatkoznak arra, hogy a terrorizmusra válaszoló erőszak során nem lehet kikerülni a nem szándékolt, járulékos következményeket. Különbséget tesznek a terrorizmus szándékos, és a válaszoló-erőszak járulékos, nem szándékolt következményei között. Alapos elemzés azonban kimutatja, hogy mindez csak megtévesztést szolgáló ürügy a megtorlás vagy a bosszú racionalizálására. A válaszoló-erőszak nyomán is ártatlan kívülállók megölésére kerül sor, ha mellőzzük a polgári lakósok védelmét szolgáló erkölcsi parancsot politikai és hadviselési célok elérése érdekében. Mind a terroristák, mind a terrorizmusra válaszolók, megszegik a kívülálló ártatlan személyeknek az életéhez való jogát, és nem tesznek eleget annak a kötelezettségüknek, hogy ezeket az alapvető jogokat minden körülmények között tiszteletben tartsák. Mindketten felelősek, és elveszítik azt a jogukat, hogy önvédelemre hivatkozva erkölcsileg igazolhassák ártatlanok halálát okozó eljárásukat. Tettük nyomán mindkettőjüknek számolniuk kell az erkölcsi elítéléssel, a megtorlással és a büntetéssel. Erkölcsi szempontból nincs különbség, hogy terrorista cselekmények során vagy a megtorlás járulékos következményeként ölnek meg ártatlan embereket. Az élet kioltása mindkét esetben egyforma megítélés alá esik. Egyiket sem lehet háborús cselekménynek tekinteni. Sem a terroristák, sem az arra válaszolók, nem háborús felek, ezért, ha megölnek ártatlan kívülállókat, akkor gyilkosságot elkövető bűnözőknek minősülnek.

Ha háborús cselekmény során elkerülhetetlen ártatlan kívülállók életének véletlenül vagy akaratlanul való kioltása, akkor végső soron vagy minden háborút el kell ítélnünk – azaz be kell tiltani a háborút –, vagy pedig tartózkodni kell a háborús cselekmények erkölcsi minősítésétől. Háborús cselekmény során a terroristák megölése megengedett.  Az adott cselekmény helyesnek vagy helytelennek, megengedhetőnek vagy megengedhetetlennek való minősítése attól függ, hogy miként írjuk le az adott cselekményt és a vele kapcsolatos szándékokat. Az erkölcsi értékeléshez elengedhetetlen az esemény helytálló, tárgyilagos leírása, amely megköveteli az előítéletek, az ideológiai elfogultságok és a nyelvi manipuláció maximális félre-tételét még akkor is, ha teljes mellőzésük nem lehetséges.

Nem minden egyéni és csoportos önvédelem minősíthető erkölcsileg helyesnek. A halált okozó erőszak csak az egyik lehetséges válasz. Csak akkor megengedhető, ha egy igazságos háború erkölcsileg is igazolható részét képezi. Éppen ezért szigorú korlátozásnak és ellenőrzésnek kell alávetni. Előfordulhat olyan eset is, hogy az agresszióra válaszolónak az ártatlanok halálát okozó erőszak helyett inkább olyan eszközhöz kell nyúlnia, amely kockázatosabb, költségesebb, politikailag kevésbé célszerű, több időt igényel, de nem jár ártatlanok megsebesítésével vagy megölésével.

Az ilyen szigorú korlátozás akadályozhatja egy adott állam képességét arra, hogy megvédelmezze szuverenitását, területi integritását és polgárainak életét. A magas mércével azonban arra kényszerítheti a háborús feleket, hogy mellőzzék a hadviselésben az erkölcsi ismérveket, mivel nehéz betartani őket. Ebből következik, hogy vagy alá kell rendelni az erkölcsi szempontokat a katonai szükségszerűségnek, amelybe nem kívánt járulékos hatásként ártatlanok megölése is beletartozik, vagy teljesen félre kell tenni az erkölcsi szempontokat. Ebben az esetben az erkölcs alárendelődik a hadviselés taktikájának, és a morális szempontok csak akkor számítanak, ha azok elősegítik a hadviselő felek érdekeit. Mivel az erkölcs az egyén és a közösség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit védelmezi, amelyek közül kiemelkedik legfontosabb érdekként az élet védelme, ezért az erkölcsöt nem lehet a diplomácia vagy a hadviselés szükségleteit szolgáló, másodlagos-fontosságú, manipulálható eszköznek tekinteni. Az univerzális erkölcshöz méltányosan és előítéletek nélkül, a relativizáló képmutatás mellőzésével kell viszonyulnunk.

Kétségtelen, hogy háborúban és a terrorizmusra adott válaszban ártatlan kívülállók is életüket veszthetik akár véletlenül, akár akaratlanul. A terrorizmus áldozataiként igazságos ügyet szolgálunk, amikor szembeszállunk a terroristákkal, és válaszként magunk is erőszakhoz nyúlunk. Ez azonban nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy különbséget tegyünk a harcoló és a polgári személyek között, és hogy ez utóbbi – harcban részt nem vevő – személyek számára mindig biztosítsuk a védettséget és a sértetlenséget. Az a körülmény, hogy magunk is a terrorizmus áldozatai vagyunk, még nem ad nekünk mentességet arra, hogy átvéve a terroristák módszereit, magunk is terroristákká váljunk.

Az erőszak alkalmazása és a nem harcolók ellen bevetett erőszakkal való fenyegetés célja politikai engedmények kiharcolása egy kormányzattól. A terrorizmus szempontjából nagyon fontos az állami-kormányzati hatalomra gyakorolt lélektani hatás. A harc és a harc támogatásának átfogó elemzése arra utal, hogy valójában nincsenek olyanok, akik nem vesznek részt a küzdelemben. Elemezve a résztvevő személyeket, az információ szerzését és áramlását, a végrehajtott műveleteket, az utánpótlást és háttértámogatást, a politikát és a stratégiát, akkor láthatjuk, hogy még a fiatalok vagy az öregek, sőt a nők is, akik mind el vannak tiltva a közvetlen harci cselekményektől, nyújthatnak olyan fontos támogatást, amely döntő jelentőségű lehet.

Karl von Klausewitz megállapítása, hogy a háború a politika folytatása, csak más eszközökkel, bizonyos vonatkozásokban alkalmazható a terrorizmusra is. A politikát úgy is meghatározhatjuk, mint célirányos magatartást, amelyen belül nagyobbak az igények és a szükségletek, mint az erőforrások. Ilyen vonatkozásban a terrorizmus csak az igények kielégítését célzó erőszaknak vagy az erőszakkal való fenyegetésnek egy másik elnevezése.  Világnézettől, érdekektől és értékrendtől függően, aki az egyik embernek terrorista, a másiknak szabadságharcos. Az, hogy terrorizmussal állunk szemben vagy sem, számos esetben az etikai szempontokon múlik, amellyel a célokat és az eszközöket megítéljük.

Lehet-e az állam terrorista?

Mivel a terrorizmusnak nincs egységesen értelmezett és nemzetközi jogilag is elfogadott meghatározása, ezért gyakorlati okokból terrorizmus mindaz, amit a háború joga szabályoz, de nem állam és a kormány az alanya, hanem egyének, csoportok és más, nem- állami szervezetek. A háború joga csak államokat-kormányzatokat kötelez. Ha csak az egyik fél állam, akkor a válaszoló erőszak is nem-állami, azaz csak félig-állami. Ebben az esetben aszimmetrikus erőszak-alkalmazásról van szó, amelyben egyszerre fordul elő állami és csoport erőszak.

A hágai Nemzetközi Bíróság egyik bírája szerint „a terrorizmus olyan meghatározás, amelynek nincs jogi jelentősége. Ez csupán kényelmes utalás olyan tevékenységekre, amelyeket az államok vagy egyének széles körben helytelenítenek, és amelyben a használt módszerek jogellenesek vagy a megtámadott célpontok védettek vagy mindkettő”.

David Rodin úgy fogalmazta meg, hogy a „terrorizmus szándékosan, felelőtlenül és vakmerően használt erőszak harcban nem résztvevő polgári személyekkel szemben az állami vagy nem állami szereplők által ideológiai célok elérése érdekében igazságos jogi eljárás hiányában”.

Daniel D. Novotny meghatározása pedig így szól: „Egy cselekmény akkor minősül terrorizmusnak, ha azt az egyén vagy egyének csoportja titkosan, vagyis egy elismert állam legitim hatósága nélkül követi el; ha az válogatás nélkül irányul harcban részt nem vevő polgári személyek ellen; ha valamilyen politikailag fontos célt kíván elérni; és végül, ha ezt a célt félelmet előidéző erőszakos eszközökkel kívánja elérni.”

Álláspontunk szerint a terrorizmus lényegi megkülönböztető jegye, hogy eszközei közé tartozik ártatlan személyek szándékos vagy gondatlan megölése is, ezért terrorizmust nemcsak egyének és csoportok követhetnek el, hanem államok is.

Theodor P. Seto „Morality of Terrorism”, vagyis „A terrorizmus erkölcse” című tanulmányában (http://llr.lls.edu/volumes/v35-issue4/seto.pdf) írja, hogy az állam és a nem állami szereplők által elkövetett terrorizmus megítélésében nem szabad különböző erkölcsi mércét alkalmazni: „Nincs ok arra, hogy másképp ítéljük meg az államokat bárki mással szemben, kivéve azt az esetet, amikor ők maguk semleges módon szereznek érvényt a mindenkire egyformán kötelező neutrális szabályoknak.” (1259. old.)

Egy állam által végrehajtott cselekmény, amely a nemzetközi jog szempontjából jogosnak minősül, erkölcsi megítélés szempontjából más elbírálás alá esik. A nemzetközi jog soha nem szándékozott megvonni az erkölcsi határokat. Kényelmes megoldásnak tűnik kihagyni az államok által elkövetett cselekményeket a terrorizmus meghatározásából. Az egymásnak válaszoló, véget nem érő erőszak ismétlődéséve mind az államok, mind a nem-állami szereplők által végrehajtott terrorcselekmények esetében számolni kell. A kölcsönösség és a viszonosság éppen úgy vonatkozik az államokra, mint a nem-állami szereplőkre. Ebből következik, hogyha meghatározott típusú, politikailag motivált erőszakos cselekményeket elítélünk, amelyeket terrorista egyének és csoportok követtek el, akkor ugyanúgy el kell ítélnünk azokat az erőszakcselekményeket is, amelyeket egyes államok, azoknak a hadseregei vagy titkosszolgálatai hasonló módon követtek el.

Ha az az álláspontunk, hogy az amerikai hadsereg által Irakban vagy a CIA közreműködésével a világ más részén követnek el erőszakcselekményeket, akkor azok igazságosnak tekintendőek, és ezért politikailag igazolhatóak, akkor ugyanígy kell elbírálnunk a mások által elkövetett hasonló erőszakos cselekményeket. Az a tény, hogy a terrorizmus fogalma alá eső erőszakos cselekményeket egy állam hadserege vagy titkosszolgálata követi el, nem teszi ezeket sem erkölcsösebbé, sem megengedhetőbbé, mintha azt más, nem-állami szervezet, illetve magánszemélyekből álló terroristacsoport követte volna el.

Elsődleges és másodlagos terrorizmus

Az elsődleges, vagyis kezdeményező terrorizmus előfeltétele olyan konfliktusok által kondicionált feszült közállapot kialakulása, amelyben a szemben álló felek ellentétei kibékíthetetlenek. Az ilyen éles konfliktusok által kondicionált helyzetben elég egy provokáló aktus a terrorista cselekmények kirobbanásához.

Egy ilyen konfliktusokkal teli helyzet akkor jön létre, amikor rendkívül aránytalanok az erőviszonyok. Az egyik oldalon óriási pénzügyi, gazdasági, politikai véleményhatalmi és fegyveres fölény jön létre, amelynek a másik oldal, az alullévők, a hátrányos-helyzetűek egyre inkább ki vannak szolgáltatva. A szélsőségesen aszimmetrikus erőviszonyok teremtik meg a terrorizmus feltételeit.

Az aszimmetria jellemzője, hogy túlzott hatalom koncentrálódik és centralizálódik az egyik oldalon, és az alullévők nem képesek érdekérvényesítésre, mert nincs meg ehhez a fékek és az ellensúlyok rendszere. A hatalmi fölénnyel – az állami erőszakszervezettel is – rendelkező oldal visszaél a kiegyensúlyozatlan helyzettel. Ez az erőszak monopóliumával rendelkező állam és kormányzat legkülönbözőbb elnyomó intézkedéseiben ölt testet. Erre az állami erőszakra, vagyis az elsődleges terrorizmus túlkapásaira, a túlhatalom visszaéléseire válaszolnak ez egyének, csoportok és más nem-állami szervezetek az ellentámadásaikkal. Beindul a véget nem érő és egymásnak válaszoló erőszakcselekmények sorozata. Az ok-okozat törvénye alapján valamennyi terrorcselekmény egyszerre válasz és egyben egy újabb cselekmény előidézője. Ebben a folyamatban minden aktus egyszerre válasz és kiinduló pont, elégtétel és újabb provokáció.

Az egymásnak válaszoló erőszakcselekmények bizarr változata az, amikor az egyik fél „előre vesz revánsot” a másikon. Ez valójában támadás, agresszió, a megelőző háború egyik változata. Oka rendszerint az, hogy a támadó fél saját rossz szándékait, félelmeit vetíti a feltételezett, jövőbeni ellenfelére, és a neki tulajdonított, de el nem követett gonosztettekért előre bosszút áll. Ilyen értelemben a megelőző-háború előzetes-bosszúállás. Éppen ezért rendkívül fontos annak az objektív vizsgálata, hogy mikor tekinthető jogos önvédelemnek a megelőző háború. Ez nem elvont elméleti kérdés, hanem valóságos probléma, mivel napjainkban, például Irán ellen – energia-előállítását célzó nukleáris programja miatt – nem lehet kizárni egy előzetes háború lehetőségét. Irán nukleáris programját a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyeli, és nincs bizonyíték arra, hogy Teherán nukleáris fegyverekkel rendelkezne. Maximálisan arról lehet szó, hogy programja végrehajtása nyomán olyan nukleáris ipari háttere lesz, amely szükséghelyzetben megkönnyítheti a számára, hogy jogos önvédelem céljából akár nukleáris fegyvert is előállíthatson. Ez azonban nem több egy bizonyítékokkal alá nem támasztott szándék feltételezésénél.

Akik viszont le akarják állítani Irán békéscélú – nemzetközi jogilag megengedett – és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által felügyelt nukleáris programját, már rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. Ezért meg kell vizsgálni, hogy jogos önvédelem során miként vehető igénybe a megelőző és a válaszoló erőszak. Fel kell tárni, hogy mennyiben tekinthető a jogos önvédelem részének a félelemhez való jog. A félelem realitásának is megvannak az ismérvei. Van racionális érvekkel alátámasztható félelem, és van propaganda célokat és megtévesztést szolgáló megalapozatlan hisztériakeltés, ahol a félelemre való hivatkozás valójában csak egy megelőző agresszió álcázására szolgáló ürügy.

Az állami terrorizmus két fajtája

Az egyik az, amikor a terrorista cselekmény elkövetője az állam vagy annak valamelyik szervezete. A másik fajta állami terrorizmus az, amikor egy állam támogatja – finanszírozza, látja el fegyverekkel, képzi ki, biztosít menedéket az elkövetőknek, gondoskodik családtagjaikról – a nem állami szinten megszervezett, egyéni és csoportos terrorakciókat.

Az első esetben akkor minősíthető egy állam terroristának, ha maga is olyan erőszakcselekményeket hajt végre, amelyek következtében a harcban részt nem vevő, kívülálló, ártatlan polgári személyek is megsebesülhetnek, vagy meghalhatnak. Az ártatlan emberek védelme az államokat és kormányzatokat is kötelezi. Ez alól a kötelezettség alól nem ad nekik felmentést az, hogy államilag szervezett módon, hadsereggel és nyilvánosan hajtják végre, és az sem, hogy a háború – a rá vonatkozó nemzetközi jogi szabályok szerint – igazságos háborúnak minősül-e. Ha ezt az igazságos háborút ártatlan személyek tömeges megölésével vívják, akkor az igazságos háború is terrorizmusnak minősül.

Az önvédelmi-háború is elitélendő erkölcsileg – vagyis a terrorizmussal esik azonos megítélés alá – ha a hadviselő állam nem intézkedik az ártatlan civil lakosság életének megóvásáról, ha beletörődik azok életének a kioltásába, mint a háború nem-kívánatos mellékhatásába. A terrorizmus lényege az, hogy ártatlan kívülállóktól vesszük el legfőbb értéküket, az élethez való jogukat. Éppen ezért államilag szervezetten és nem-állami szintű szerveződések útján egyformán el lehet követni terrorista cselekményeket.

A másik fajta állami terrorizmus esetén az a döntő kérdés, hogy milyen ismérvek alapján minősül terrorista szervezetnek az, amelyiket egy adott állam a már előbbiekben részletezett módon támogat. Meg kell válaszolni például azt, hogy milyen kritériumok szerint minősül terrorizmusnak vagy se a Hezbollah tevékenysége Libanonban, illetve a Hamasz működése a Gáza-övezetben.

Egyelőre nincs a terrorizmusnak általánosan elfogadott meghatározása, ezért a magunk részéről Theodore P. Seto-nak, a Los Angeles-i Loyola Law School tanárának a definícióját használjuk azzal az eltéréssel, hogy a lehetséges elkövetők közé az államot is besoroljuk. Eszerint a terrorizmus ölést, rombolást, valamilyen politikai szempontból értékesnek az elpusztítását jelenti, elkövetője pedig – Seto szerint – nem egy állam vagy egy kormány, illetve annak valamelyik nyíltan tevékenykedő ügynöke vagy szervezete.  E szerint a titkosság, a rejtőzködés, az álcázás, a meglepetésszerű, váratlan cselekvés is része a terrorista aktusnak Ahogy már utaltunk rá, e sorok írója az államot is terroristának tekinti,  ha az akár nyíltan, akár álcázva, de olyan módon alkalmazza az erőszakot, hogy az ártatlan polgári személyek életét is veszélyezteti. A terrorizmust tehát olyan politikailag motivált erőszaknak tekintjük, amely erkölcsi szempontból – tekintet nélkül az elkövető állami vagy nem-állami státuszára – azonos megítélés alá esik. Az Egyesült Nemzetek Szervezete azért vallott kudarcot a terrorizmus általánosan elfogadható meghatározásában, mert kibékíthetetlen ellentét volt a különböző csoportok álláspontja között.

Az Egyesült Államok és a CIA támogatta a talibánokat Afganisztán szovjet megszállása idején. E mozgalom tagjait akkor szabadságharcosoknak tekintette, ma viszont ők vezetik a nyilvántartott terroristák listáját. Hasonló gondok merültek fel a Hezbollahhal Libanonban és a Hamasszal Gázában. Abban egyetértés volt, hogy ha a szembenálló felek – legyenek azok állami vagy nem-állami szereplők – veszélyeztetik a polgári lakosok életét, hogy kiprovokálják a válaszoló állami terrort politikai, gazdasági céljaik elérésére, akkor a nemzetközi közösségnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatai, a Genfi Konvenció, valamint a nemzetközi jog alapján védelmeznie kell a polgári lakosokat a népirtástól, és meg kell akadályozni velük szemben az emberiség-elleni bűncselekményének elkövetését. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma gyakorlati célokból a terrorizmust a nem-állami szervezetek és titkos csoportok által – előre megfontoltan és politikai célokból – a nem harcoló polgári személyek sérelmére elkövetett erőszakos cselekménynek tekinti.

Irán joga a félelemhez

A terrorizmus leküzdésének egyik kellően nem hangsúlyozott akadálya a kettős erkölcsi mérce alkalmazása. Az általános gyakorlat sok vonatkozásban a ’societas leonina’ elvét követi, vagyis a jogok is csak az erősebbeknek járnak. Az erő és a hatalom érve felülírja az érvek erejét. Quod licet lovi, non licet bovi. Ezt a latin mondást angolul háromféleképpen is használják: „What is legitimate for Jove (Jupiter), is not legitimate for oxen.” Rövid változatban: „Gods may do what cattle may not”. A mindennapi nyelvben, pedig egyszerűen csak úgy: „What permitted to one person (or group, or State) is not permitted to everybody.”

A kettős erkölcsi és nemzetközi jogi megítélés akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha az állami terrorizmust elitélő nemzetközi jogi dokumentumokban Iránt behelyettesítjük valamilyen másik állammal, amelynek valamely erőszakos cselekménye megvalósítja a terrorizmus fentebb részletezett fogalmának az ismérveit. Ekkor láthatjuk, hogy több olyan állam is van, amely nem szerepel az állami terrorizmussal vádolt államok listáján, de az Iránnal szemben alkalmazott kritériumok szerint – vagyis ha az illetékesek nem alkalmaznának kettősmércét – maga is rákerülhetne erre a listára.

Elvben Iránnak is joga van a viszonossághoz, az egyenjogúsághoz, az egyenlő elbíráláshoz, a kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatokhoz, a kettősmérce gyakorlatának a mellőzéséhez.  Ha pedig ez így van, akkor minden Iránnal szemben támasztott követelményt, elvárást, ki kell terjeszteni a vele szemben szankciókat alkalmazó államokra is.

Vegyük sorra ezeket a követelményeket és elvárásokat. Irán viszonya a világ többi részéhez rendkívül sokrétű és komplex. Abban a geopolitikai térségben, amelyben fekszik, kiemelkedően fontos a Perzsa-öböl biztonsága, az izraeli-palesztinai konfliktus, valamint az erőforrásokért és a hegemóniáért folytatott versengés. Irán viszonyát az Európai Unóhoz, Oroszországhoz, Kínához és Indiához, valamint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika más országaihoz elsősorban gazdasági érdekek határozzák meg. Európa vonatkozásában azonban a politikai nézetkülönbségek is fontosakká váltak, amelyhez hozzásorolhatjuk a nukleáris energia felhasználásával összefüggő kérdéseket.

Irán viszonya az Egyesült Államokhoz rendkívül összetett, miközben a nukleáris kérdésben kiéleződött a konfliktus, egy sor más kérdésben a közös érdekek befolyásolták a kétoldalú kapcsolatokat. Nem meggyőző azoknak az elemzőknek az álláspontja, akik egyetlen meghatározó doktrínával akarják jellemezni Irán rendkívül összetett helyzetét. Legyen az a forradalom exportja, Irán vezető elitjének vallásos elkötelezettsége, vagy csak egyszerűen a perzsa imperializmusra való hivatkozás. Irán a Közel-Kelet térsége egyik meghatározó államának tekinti magát, nem is tehet mást földrajzi helyzeténél, területi nagyságánál, lakossága létszámánál, gazdasági potenciájánál, több ezer éves hagyományokra támaszkodó kulturális kisugárzásánál fogva.

Iránnak nemzetközi jogilag megalapozott az az álláspontja, hogy ugyanazok a jogok illetik meg őt is a Közel-Kelet térségében, mint az Egyesült Államokat, az Európai Uniót, Szaud Arábiát vagy Egyiptomot. Ezekhez a jogokhoz a környező országokra gyakorolt befolyás is hozzátartozik. Ugyanakkor Iránnak elegendő oka van arra, hogy stratégiailag veszélyeztetettnek érezze magát. 2003 óta ténylegesen keletről és nyugatról is a világ legerősebb katonai hatalmának a hadserege van jelen határainál. Amerikai csapatok harcolnak Irakban és Afganisztánban. Az amerikai haditengerészet számos hadihajója állomásozik a Perzsa-öböl térségében. Törökország a NATO tagja. Amerika Pakisztán szövetségese és most már Azerbajdzsán is együttműködik katonailag az Egyesült Államokkal, valamint Izraellel.

Irántól északra található a világ második legnagyobb nukleáris hatalma, Oroszország. Tőle keletre ott van Kína és Pakisztán, dél-keletre pedig India. Mindhárom gyorsan erősödő hatalom, amely már rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Nyugatra található Izrael, amely hivatalos amerikai forrás szerint is mintegy 200-250 bevethető atombombával rendelkezik. Az amerikai haderő a már említett Irakon és Afganisztánon kívül Kuvaitban és Szaud Arábiában is jelen van. Az Indiai óceán és a Perzsa Öböl vizeit pedig nemcsak az atomrakétákkal és bombázókkal felszerelt amerikai hadihajók és tengeralattjárók tartják szemmel, de Izrael is ott állomásoztat több német gyártmányú tengeralattjárót, amelyek nukleáris fegyverekkel is el vannak látva. Azoknak, akik Iránt a terrorizmust a legaktívabban támogató országnak minősítik, csupán annyit kellene tenniük, hogy Irán helyzetébe képzeljék magukat. Minden felelős ország kormánya köteles számolni a lehetséges fejleményekkel, vagyis gondoskodnia kell biztonságáról.

Az állami terrorizmus emlegetése arra szolgál, hogy Iránt a terrorizmus elleni harc címén meg lehessen fosztani azoktól a jogoktól, amelyek minden más államot megilletnek. Ilyen például a nukleáris energia békés felhasználása, amely a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelete alatt Iránt is megillető jog. Az Irán elleni szankciók mögött meghúzódó stratégia célja a kőolaj-kereskedelemben a dollár vezető szerepének a megtartása, az energiahordozók globális ellenőrzésének biztosítása, a nyugati hatalmak és a szövetségesük Izrael regionális atommonopóliumának a megőrzése, az iszlám világ feletti hegemónia megszerzése, és az igazi kihívást jelentő Kína féken-tartása, gazdasági és katonai hatalma növekedésének a lassítása.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1540-es – 2004-ben az Egyesült Államok kezdeményezésére hozott – határozata megkönnyíti a közös fellépést a nukleáris-, vegyi- és biológiai fegyverek előállításával, valamint a célba juttatásukhoz alkalmas eszközök gyártásával szemben. A BT határozata lehetővé teszi az erő alkalmazását is a határozat végrehajtása érdekében. Az Egyesült Államok és Izrael már évek óta  azzal vádolja Iránt, hogy titkos programot folytat nukleáris fegyverek és más tömegpusztító eszközök kifejlesztése érdekében. A terrorizmus támogatásának vádja, pedig megkönnyíti számukra, hogy Iránnal szemben napirenden tartsák megelőző csapás mérésének a lehetőségét. Erre az ENSZ Biztonsági Tanácsának a 1373-mas számú terrorizmus elleni határozata nyújt lehetőséget.

Ez kimondja: valamennyi államnak meg kell akadályoznia, hogy területén olyan szervezetek működhessenek, amelyek finanszírozzák, megtervezik és végrehajtják a más államok és azok polgárai elleni terrorista akciókat. Az államoknak tartózkodniuk kell attól, hogy bármiféle támogatást adjanak az ilyen terroristaszervezeteknek. Azt is meg kell akadályozniuk, hogy területükön e csoportok és szervezetek új tagokat szervezzenek be. Az Egyesült Államok és Izrael azzal vádolja Iránt, hogy támogatja és fegyverekkel látja el a Libanonban működő Hezbollah szervezetet, amelyet terroristának tekintenek. Irán tagadja ezeket a vádakat. Az Egyesült Államoknak eddig nem sikerült meggyőző bizonyítékokkal alátámasztania álláspontját. Az ENSZ ma sem tekinti a Hezbollah-ot terrorista szervezetnek.

Ami Irán békés nukleáris programját illeti, az ENSZ fórumán többször is kifejtette, miért van szüksége az uránium dúsítására, és miért nem áll érdekében nukleáris fegyverek kifejlesztése. Teherán azt is dokumentálta az ENSZ-hez intézett egyik jelentésében, hogy milyen erőfeszítéseket tesz a terrorizmus leküzdésére. Teherán kezdettől fogva cáfolta azt is, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna az Al-Khaidá-val.

Jelenleg is folyik az iráni-amerikai rivalizálás a Közel-Kelet feletti hegemóniáért, ezért a nukleáris kérdésben kiéleződött konfliktus ma az iráni-amerikai kapcsolatok meghatározó problémája. 2009. október 1-jén Irán részt vett az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja, valamint a Németország részvételével Genfben tartott tanácskozáson. Itt megfogalmaztak egy olyan megállapodás-tervezetet, amely szerint egy újabb nukleáris létesítményt helyeznének nemzetközi ellenőrzés alá, és Irán az alacsony dúsítású uránt Oroszországba vagy Franciaországba szállítja további dúsítás végett, hogy azok felhasználhatók legyenek az amerikaiak által korábban épített teheráni kutatólaboratóriumokban.

Ahmadinejad, iráni elnök késznek mutatkozott az együttműködésre a Nemzetközi Közösséggel a nukleáris kérdésben, beleértve az Egyesült Államokat is. Az elkészült megállapodás-tervezet jelentős előrelépést jelentene. Végrehajtásával nem érne véget egy csapásra a nukleáris konfliktus, de megváltoznának a konfliktus kezelésére vonatkozó szabályok és módszerek. A 2004. novemberében kötött párizsi megállapodás óta, amikor Irán elfogadta, hogy önkéntesen felfüggessze az urándúsítást, most adódott olyan reális lehetőség, amely helyreállíthatta volna ebben a kényes kérdésben a kölcsönös bizalmat. Az alacsonyan dúsított urán Oroszországban került volna finomításra, és ez csökkentette volna azt a mennyiséget, amely Irán rendelkezésére álhatott volna az atombomba előállításához, ha igaz lenne az, hogy Teherán valóban ezt akarja, és nem csupán egy bizonyítékokkal alá nem támasztott feltételezésről lenne szó. Ez a megállapodás, ha életbe lépett volna, akkor nemzetközivé tette volna a nukleáris tüzelőanyag-előállítás folyamatát, amelyet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség többször javasolt, és amelyet Irán kifejezetten soha nem utasított el.

Ha valóban le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor egyenlő nemzetközi jogi és erkölcsi mércét kell alkalmazni mind az elkövetők, mind az áldozatok megítélésénél. Az egyenlő mérce alkalmazását csak a világ hatalmi viszonyainak a horizontális és vertikális decentralizálásával, a pénzuralmi világrend ellenőrzés alá helyezésével kényszeríthetjük ki. Ezért erőfeszítéseket kell tennünk a pénzhatalmi és reálgazdasági szféra szétválasztására, valamint a politikai hatalom és a fegyveres hatalom világszintű elkülönítésére. E hatalmi ágazatok globálisan biztosíthatnák a fékek és az ellensúlyok rendszerét, amely a jelenleginél lényegesen kiegyensúlyozottabb erőviszonyok kialakítását tenné lehetővé. Számunkra nyilvánvaló, hogy ehhez nemcsak új pénzrendszerre, de teljesítményhez kötött, új tulajdonviszonyok kialakítására is szükség van. A nemzetközi viszonyok ilyen formában szolgálhatják az egész emberiség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit. Csak a világ jelenlegi pénzrendszerének a megváltoztatásával lehet elérni az erőforrások igazságosabb elosztását, és biztosítani a társadalmi igazságosságnak megfelelő – megközelítőleg egyenlő erejű – érdekérvényesítést.

Az elsődleges terrorizmus a szélsőséges vagyoni különbségekre támaszkodó, túlzottan naggyá növekedett hatalmi különbségekből ered, amelynek során a túlhatalomhoz jutott erőközpont megszerzi magának a mások szabadságával való visszaélés szabadságát. A válaszoló, védekező erőszak pontosan emiatt kénytelen aszimmetrikus, már terroristának minősíthető eszközökhöz és harci módszerekhez nyúlni, hogy a túlhatalmú önzéssel szemben jogos önérdekét érvényesíthesse. Ha le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor először le kell bontani, illetve ellenőrzés alá kell helyezni ezeket a túlhatalomhoz jutott erőközpontokat, amelyek ma vissza tudnak élni hatalmukkal, arra kényszerítve a gyengébbeket, hogy akár terroristának minősíthető eszközökkel is védekezzenek.

Szerezzünk érvényt az állam fegyveres monopóliumának

április 4, 2011

Az állam erőszak-monopóliuma megbonthatatlan – állapította meg Lázár János még 2009. május 21-én, amikor az Országgyűlés Honvédelmi és Rendészeti Bizottságának az elnöke volt. Az állam olyan tartós uralmi képződmény, amelyet az államterület, a fennhatósága alá tartozó lakosság és az állami erőszak-monopóliuma határoz meg. Tehát az államiság egyik meghatározó ismérve az, hogy kizárólag övé a legitim erőszak-monopóliuma. Bárki más csak annyiban rendelkezhet az erőszak eszközei felett, amennyiben erre az államtól felhatalmazást kap.

Max Weber volt az, aki úgy határozta meg az államot, hogy az egy adott területen a legitim fizikai erőszak-monopóliumával bíró szervezet. Ha az állam mellett más valaki is alkalmaz erőszakot legitimnek tűnő módon, akkor az valójában nem ismeri el az állam vezetőit, illetve az adott állam területi fennhatóságát és törvényeit. A legitimitás éppen azt jelenti, hogy az államot valamilyen igazoló elv mentén minden területén élő állampolgár elismeri. Ha ez nincs így, akkor az uralomért, illetve az állam részéről a legitimitásért megindul a rivalizálás. Az állam vezetése azonban törvényesen alkalmazhat erőszakot, ha ellenszegülnek a döntéseinek. Ezért van az, hogy az államot területisége, jogrendszere, vezetést ellátó intézményei, valamint a legitim kényszer lehetősége határozza meg. Mindezt azért bocsátottuk előre, mert az alaptörvény elfogadásának időszaka alkalmat nyújt arra, hogy a magyar állam erőszak-monopóliumának a megbonthatatlanságát végre helyreállítsuk.

A magyar állam erőszak-monopóliumát a legnagyobb mértékben sérti, hogy magáncégek (köztük külföldi tulajdonú vállalatok) alkalmazásában több mint százezer őrző-védő fegyveres megszerezte magának Magyarországon az állami erőszak-monopólium jelentős részét. Lehetőséget kaptak arra is, hogy biztonsági cégként magánnyomozási és információgyűjtési tevékenységet is folytassanak. Ily módon fontos közérdekű információknak is a titokbirtokosaivá váltak. Az információ birtoklása pedig hatalmat jelent, amellyel egy magáncég viszonylag könnyen vissza is élhet. Semmi nem indokolja, hogy a magyar állam erőszak-monopóliumát magáncégeknek véglegesen kiszervezzék, mert ez súlyosan sértheti Magyarország érdekeit, nemcsak napjainkban, de a jövőben is. A magánbiztonsági, magánnyomozói és magánfegyveres őrzési tevékenység nagymértékben megkönnyíti, hogy a közérdek sérüljön, és fontos információk illetéktelen magánkezekbe kerüljenek.

Lehet-e olyan megoldást találni, ahol maradéktalanul érvényesül az állam erőszak-monopóliuma, és mégis kielégítő módon lehet biztosítani a magánvagyon, és a magánintézmények védelmét? A Magyar Vállalkozói Kamara vagyonvédelmi tagozatának jogutódjaként működő Magyar Biztonságvédelmi Egyesületet állami hatósággá kellene átalakítani. A közhatalom felügyelete alá kell helyezni a személyvédelmi, vagyonvédelmi és magánnyomozói tevékenységet. E nélkül nem érvényesíthető az állam erőszak-monopóliumának a megbonthatatlansága, amiért Lázár János is síkraszállt.

Nyilvánvaló, hogy ha a nemzeti vagyon, amely közvagyon volt, átalakul magánvagyonná, akkor annak védelméről az új magántulajdonos köteles gondoskodni. Az ő érdekvédelméről van szó, tehát ennek a költségeit neki kell viselnie. A költség viselésének azonban nem az az alkotmányosan elfogadható módja, hogy ezt a fontos közfeladatot kiszervezzék kellően nem ellenőrizhető profitorientált magáncégek számára. Ez a gyakorlat súlyosan sérti a közérdeket. A helyes megoldás az, ha az állam valóban érvényesíti erőszak-monopóliumának a megbonthatatlanságát, és megfelelő díjazásért bérmunkában látja el a tulajdonosok számára magánvagyonuk őrzését. Ez kettőselőnnyel is járna. Egyrészt az állam nem szegné meg a saját maga által is hirdetett erőszak-monopóliumot, mert a több mint százezer – nagyrészt fegyverrel is rendelkező – kiképzett őrző-védő visszakerülne állami alkalmazásba, és a jövőben már szigorú állami felügyelet alatt tevékenykedne. Másrészt a magántulajdonosok számára bérmunkában látná el az állam a személyi és vagyoni biztonságot nyújtó őrző-védő szolgáltatást, ami jelentős bevételekhez juttatná.

Ennek a megoldásnak további előnye lenne, hogy valamennyi fegyveres testület megfelelő szervezeti keretek között többletmunkához és többletjövedelemhez juthatna. Meg lehetne tartani a fegyveres testületek dolgozóinak az eddig járó nyugdíjkedvezményeket úgy, hogy nyugdíjkorhatáruk elérése után már a többletjövedelmet biztosító – de szigorú állami keretek között működő – állami biztonsági cégeknél dolgozhatnának. Magyarországon az őrző-védő szolgáltatást nyújtó magáncégek jövedelmező vállalkozások, és tulajdonosai szép haszonhoz jutnak. Ha az állam látja el bérmunkában a magántulajdonosok számára magánvagyonuk őrzését, akkor ez a jövedelem az állam bevételeit gyarapítaná, amiből már fedezni lehet az állami fegyveres testületek jogos pénzügyi szükségleteit.

Politikai előnye is lenne ennek a megoldásnak, mert véget vetne annak a kártékony kettősmércének, amelyet maga az állam is alkalmaz saját megbonthatatlan erőszak-monopóliuma vonatkozásában. Alaptalanul – téves bírói megítélésre támaszkodva -félkatonainak minősít olyan fegyvertelen és közrendet szolgáló civil szerveződéseket, amelyek állampolgári kezdeményezésre a gyülekezési és szervezkedési szabadság alapján jöttek létre, és anyagi érdekeltség nélkül törekednek a közjó, a közérdek, a közbiztonság érvényesítésére. Ezzel szemben ugyanez az állam szemforgató módon nem tekinti az állam erőszak-monopóliuma gyakorlati feladásának – durva megszegésének – azt, hogy profitorientált (gyakran külföldi tulajdonban lévő) magáncégek vegyék át több mint százezer – nagyrészt fegyverrel is rendelkező – kiképzett magánzsoldos foglalkoztatását egy olyan országban, ahol a hivatalos állami hadsereg létszáma alig haladja meg a húszezer főt.

« előző oldal — következő oldal »

• » Blog archívum

• Kategóriák

  • Értesítések
  • Küzdelem a magyar nemzet megmaradásáért…
  • Nincs kategorizálva

• Legutóbbi bejegyzések

  • Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért előadássorozat
  • Drábik János előadása 2011.09.11
  • Dr Drábik János a devizahitelről
  • A közhatalom és a pénzhatalom egymásnak feszülve kormányozza Magyarországot
  • A pénzkartell lova döglött meg
  • A Kossuth téren 2011. szeptember 17-én elhangzott jubileumi beszéd
  • Tiltakozás a nevem használata miatt
  • Menjünk a fényre a Sötét Újkorból
  • Az emberiség jövője az áttérés a természetes gazdasági rendre
  • Die Zukunft der Menschheit und die Umstellung auf die natürliche Wirtschaftsordnung

• Archívum

  • 2011. november
  • 2011. október
  • 2011. szeptember
  • 2011. augusztus
  • 2011. június
  • 2011. április
  • 2010. június
  • 2010. április
  • 2010. február
  • 2010. január
  • 2009. március

• Feliratkozás

  • Legutóbbi bejegyzések
  • Hozzászólások