Drábik János blogja

A Kossuth téren 2011. szeptember 17-én elhangzott jubileumi beszéd

szeptember 19, 2011

Magyarországot fojtogatja a szervezett magánhatalom

2010-ben Magyarország 2321 milliárd forint, azaz 11,6 milliárd dollár adósságszolgálatot teljesített. 1990-ben, a rendszerváltás idején, 22 milliárd dollár volt a magyar nemzet adóssága, miután az 1973 óta felvett egymilliárd dollár tényleges forrásbevonásért 1989-ig kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot. Több, mint 20 év óta adósságszolgálatra fordítottunk 30 ezer milliárd forintot, vagyis 162 milliárd dollárt. Mégis a magyar társadalmat sújtó adósság napjainkban 135 milliárd dollárra növekedett.

Magyarország folyamatos fosztogatására az elmúlt két évszázadban a rákényszerített háborúkkal, és a nemzetközileg megszervezett eladósítással került sor. Már 1848-1849-ben az eladósítás elutasítása miatt tört ki a háború Ausztriával. A XIX. század második felében a rendszeresen ismétlődő magyarországi válságokat a rejtőzködő pénzkartell, a pénzügyeket háttérből irányító pénzcsoport idézte elő. Magyarország csak a külső kényszerek hatására lépett be az első világháborúba, amelyet bizonyíthatóan a nemzetközi pénzkartell készített elő és robbantott ki.

Magyarország a két világháború között is a nemzetközi pénzkartell kamatgyarmata volt. A második világháború után a Szovjetunió és a kommunista diktatúra fosztogatta az országot. 1989 után a magyar nemzet közös vagyonát beolvasztották a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába. Magyarország így a világhatalomra került államok feletti magánhatalom, a szuper-gazdag bankárokból álló pénzkartell tartományává vált. Ez olyan pénzviszonyokat kényszerített az országra, ami miatt a magyar nemzet jövedelme teljes mértékben kiáramlik az országból.

Miért nem hozott változást a rendszerváltás?

Az egységes állami és társadalmi tulajdont felszámoló rendszerváltás magával vonta a társadalmi tulajdon lebontását, a magán- és köztulajdon jogi alapjainak a megteremtését. Szükségessé vált a magántulajdon megerősítése, az állami feladatok ellátásának a biztosítására a közvagyon – kincstári vagyon – kialakítása. Ezeknek a feladatoknak az elvégzése szükségszerű volt egy demokratikus jogállam felépítéséhez. Ezt a feladatot azonban a Magyarországot irányító politikai vezetőréteg nem tudta sikeresen végrehajtani a szervezett magánhatalom szolgálatában álló és az ország közvagyonának az elvételére felkészült, felkészített érdekcsoportok – egy kozmopolita pénzügyi-technokrata érdekközösség – tevékenysége miatt.

A szervezett magánhatalom – az államok feletti pénzkartell és globális, valamint magyarországi struktúrái – megszerezte a magyar nemzet által létrehozott vagyon túlnyomó részét, elsősorban a nagyipart, az erőműveket, legértékesebb természeti kincseinket. Különböző manipulációkkal rátette a kezét a magyar mezőgazdaságra is, fillérekért megszerezte feldolgozóiparunkat, a növényolaj-ipari vertikumot, a cukoripari vertikumot, értékes technológiánkat kivitte az országból. Különböző zsebszerződésekkel és a kádár-korszak nomenklatúrájából átörökölt hazai vörös bárók támogatásával ma ő a magyar mezőgazdaság legfőbb ura. A nemzetközi pénzkartell és hazai érdekcsoportjai hegemóniája alatt áll még ma is a magyar kultúra egésze. Övé még mindig a domináns szerep a véleményhatalom gyakorlásában, mert nagyrészt ő a tulajdonosa az elektronikus és nyomtatott a tömegtájékoztatási intézményeknek. Ez a szervezett magánhatalom olyan nemzetközi hálózattal rendelkezik, amilyennel Magyarország demokratikusan választott állami vezetői soha nem fognak rendelkezni. A nemzetközi pénzkartell a tulajdonosa különböző informális hálózatain keresztül a nemzetközi véleményhatalom struktúráinak, és ez a szervezett magánhatalom rendelkezik az Euro-Atlanti térségben egyeduralkodó módon a pénzügyi és a gazdasági hatalommal.

2007-2008-ban ez a nemzetközi pénzkartell, amely globális szerencsejáték kaszinóvá alakította át a világ pénzrendszerét, gátlástalan spekulációval összeomlasztotta a világgazdaságot. Ennek nyomán pusztító-erejű gazdasági válság sújtotta a világ országait, elsősorban az Euro-Atlanti térség népeit.

A nemzetközi bankároknak sikerült átvenni az euró-atlanti térség államainak a politikai irányítását is, és így kényszeríteni tudták ezen térség államait, hogy a magán spekulánsok által okozott több ezer milliárd dolláros veszteségeket az államok közpénzből fizessék ki különböző formákban a spekuláns bankoknak. Ezzel óriási veszteségeiket átterhelték az adófizető polgárokra, és soha nem látott mértékben eladósították az egyes államokat. Most ugyanez a pénzkartell hisztérikusan aggódik, hogy az egyes államok nem lesznek képesek telesíteni hatalmas adósságuk utáni adósságszolgálati és kamatfizetési kötelezettségeiket. Mindössze arról nem tesznek említést, hogy ezt az eladósítást ők maguk okozták. A pénzügyi rendszerből és a gazdasági életből eltávolították az üzleti etika követelményrendszerét, és gátlástalanul követelik, hogy akár az érték-előállító termelőgazdaság rovására is, minden adós, legyen az állam, vállalat vagy egyén, maradéktalanul teljesítse adósságszolgálati kötelezettségeit. A legszentebb érték az adósságszolgálat és a kamatfizetés, amely minden értéket és erkölcsöt, szükségletet és érdeket felülír.

Mivel a pénzkartell megtagadja az univerzális erkölcs érvényességét, ezért a leggátlástalanabb önzéssel fosztogatja az uralma alá került népeket. Az ő általa felvásárolt politikusok és a véleményhatalom-gyakorlók felvállalták, hogy minden eszközzel meggyőzik a világ népeit arról, hogy az ő életük védelmében, az ő érdekükben küldik őket pénzügyi és gazdasági romlással a halálba.

2011-ben a világ válaszút elé érkezett. A pénzkartell gátlástalanul követeli, hogy az általa szentnek és sérthetetlennek minősített adósságszolgálat és kamatfizetés fejében az egyes népek adják át közvagyonuk egészét. Minden mesterségesen eladósított országot fizetőképesnek minősítenek egészen addig, amíg a legkisebb valódi értékhordozóval, működő vagy más vagyonnal, illetve pénzzé tehető állami funkcióval rendelkezik. Ez valóságos háború az egyes országok és népek ellen. Célja az adott ország leigázása, vagyonának elvétele akár oly módon is, hogy az adott nép nem élhet többé úgy, ahogyan azt évszázadok során kialakította, ahogyan azt történelme és hagyományai megkövetelik. A pénzkartell világstratégiájának egyik legfontosabb része a világ lakosságának a csökkentése, ezért a nemzetek eltűnése, az életfenntartó termelőgazdaság zsugorodása nem zavarja őket. Minél kevesebben élnek a földön, az annál jobb neki.

Éppen ezért lehet kijelenteni, hogy az emberiség 2011-ben válaszút elé érkezett. El kell dönteni végre, hogy mi a legfőbb érték: az élet megtartásához szükséges érték-előállító tevékenység, vagy pedig annak a pénzhatalomnak a kiszolgálása, amely a levegőből előállított pénzből nyújt hiteleket, és ezért a fedezetlen pénzéért kamat formájában elviszi az értéktermelő munka eredményének az egészét.

2011. az az év, amikor a civilizációs korszakváltás irányát a legvilágosabban Európa legkisebb népe, az izlandiak fogalmazták meg. Érvényesítve az alulról jövő közvetlen demokrácia eszközrendszerét, leváltották azt a kormányt, amely felelőtlenül átjátszotta a közvagyont, köztük a bankrendszert, azoknak a globális méretekben spekuláló bankároknak, akik ekkor a világ pénzrendszerét – már minden ellenőrzést lerázva magukról – a felelősségre vonás minden lehetősége nélkül működtették. Aki így privatizál, az hazaárulást követ el. Ezért az elmozdított kormány vezetőjét a 2011 szeptemberében bíróság elé állították. A második, amit az izlandiak kimondtak az, hogy a magánbankárok magánbefektetők pénzével végrehajtott spekulációinak veszteségeit nem lehet közpénzből megfizetni. A szorongatott új izlandi kormány és parlament ugyan hajlandó lett volna, hogy ilyen magánveszteségre elköltsön az izlandiak közpénzéből 5 milliárd eurót, de ezt a jogszabályi formát öltött megállapodást Olafur Grimson államelnök nem írta alá. Ragaszkodott ahhoz, hogy a nép döntsön. Az izlandiak pedig elsöprő többséggel úgy döntöttek, hogy a magánbankok magánveszteségeit közpénzből soha nem lehet Izlandon megfizetni.

De a legnagyobb jelentőségű izlandi döntés az, hogy semmiféle adósságszolgálatot, hiteltörlesztést nem lehet akkor fizetni, ha nincs növekedés a reálgazdaságban. Kimondták, hogy csak a reálgazdaság növekedésének, vagyis nem a reálgazdaság egészének, hanem csak amivel növekszik, annak a 6%-át hajlandók többek között arra fordítani, hogy megfizessék a londoni és a hágai kormánynak azt, amivel ők a csődbe jutott izlandi bankok helyett saját állampolgáraiknak fizettek.

Ha az izlandiak által kimondott elvet, – hogy a reálgazdaság az első, és az értékteremtéshez zéró értékkel hozzájáruló hitelezők semmiféle juttatásban nem részesülhetnek, ha a reálgazdaságban nincs növekedés, – ha tehát ezt az elvet magáévá tenné Görögország, Portugália, Írország, Spanyolország és Olaszország, akkor meg lehetne oldani azt a válságot, amely ma Európa népeit sújtja, és amely arra kényszeríti őket, hogy feladják eddigi életformájukat, és lemondjanak két évszázad szociális vívmányairól.

Ki kell mondanunk végre, hogy a király meztelen, vagyis a bankrendszerre úgy, ahogy ma működik, nincs szüksége az emberiségnek. Ha bekövetkezne az a csoda, hogy másnap úgy ébrednek fel az emberek, hogy elfelejtik a bankrendszer létezését, az élet változatlanul menne tovább. Sőt jobban, mert egy pusztító erejű parazitától szabadulna meg az emberiség. A parazita csak egyezményes jelet, pénzt állít elő, ami semmit sem ér, mert kizárólag annak van értéke, amit a jel jelez. Ha tehát azok, akik ezeket az értékeket és szolgáltatásokat előállítják, közvetlenül kapcsolatba lépnek egymással, kihagyva a bankrendszer egészét, akkor sikeresen továbbműködtethető a reálgazdaság. Mindössze olyan jelekre van szükség, amelyek lehetővé teszik az elvégzett munka és teljesítmény összehasonlítását, nyilvántartását és elosztását, de ehhez a jelenlegi bankrendszerre egyáltalán nincsen szükség. Ehelyett olyan kis létszámú és számviteli technikával ellátott klíring házakra, elszámoló központokra lenne szükség, ahol ezeket a jeleket könnyedén tudnák számvitelileg nyilvántartani és a szükséges számításokat elvégezni. Ezek nem bankok lennének, hanem néhány fővel működő klíringházak. A klíring lényegében a követelések és tartozások elszámolását jelenti készpénzfizetés nélkül. Hangsúlyozzuk, ehhez a jelenlegi levegőpénzt előállító és azt drága kamatért kikölcsönző rabló és fosztogató bankrendszerre nincs szükség.

Magyarországnak duális pénzrendszerre van szüksége

Ez azt jelenti, hogy elkerülve a frontális konfliktust a ma túlhatalommal rendelkező nemzetközi pénzkartellel és hazai intézményeivel, el kell kezdeni a jelenlegi agresszív és hatalmi gazdaságot működtető bankrendszer mellé egy békés természetű, segítő, kamatmentesen működő pénzrendszer kiépítését. Ez elsősorban pénzhelyettesítőkkel és helyi pénzekkel működne. Akik azt mondják, hogy ez az utópiák világába tartozik, azok vegyék tudomásul, hogy a világban több mint 5000 helyen működnek ilyen pénzhelyettesítők és helyi pénzek, és ebből több mint 3500 régióban rendkívül sikeresen. Az egyik legsikeresebb pénzhelyettesítő a svájci WIR. Egyedül 2010-ben 450 milliárd svájci franknak megfelelő WIR-forgalom volt Svájcban. Más szóval, a svájci polgárok bevásárlásainak a felét nem svájci frankban, hanem az általuk előállított helyi pénzzel, a WIR-rel bonyolították le. Magyarországnak is WIR rendszerre van szüksége. Jó lenne, ha a magyarországi nem-magyar bankok, amelyeknek külföldön vannak a központjai, és amelyek teljesen beszüntették a magyar gazdaság hitelezését, minél előbb távoznának az országból. Csak azért vannak itt, hogy vérszopó piócaként élősködjenek rajtunk.

A nemzeti kormány által kibocsátott magyar „Fehérpénz” ugyanolyan számlapénz lenne, mint a WIR Svájcban. A WIR bank és a hozzá kapcsolódó sikeres pénzhelyettesítő néhány taggal indult 1934-ben. A WIR lehetővé tette a vásárlóerő megteremtését saját kibocsátású pénzhelyettesítővel. Ma már több mint 60 ezer résztvevőből álló nemzeti üzleti kör működik a WIR rendszerben. Ennek a rendszernek a körforgása a WIR beruházási hitelfolyósításával indul, amely svájci frank hitelből és WIR hitelből álló kombinált konstrukció is lehet. A WIR építési, felújítási munkák, ingatlanvásárlás és bármilyen egyéb szolgáltatás céljaira is használható. A WIR hitelt csak a gazdasági körhöz csatlakozott vállalkozások vehetik fel. A hiteltörlesztéshez szükséges WIR mennyiség a hitelfelvevő vállalkozás számára úgy teremthető elő, hogy WIR-t fogad el az ügyfeleitől, húzóerőt teremtve a többi szereplő számára. Ma már tudjuk, hogy az elmúlt 80 év során a WIR rendszerstabilizáló hatást fejtett ki Svájc gazdaságára. A WIR használatának az erősödése jól megfigyelhető, amikor a svájci frankban nyújtott hitelek drágulnak. A WIR rendszernek köszönhető az is, hogy 2008 után megmentette Svájcot a gazdasági és pénzügyi összeomlástól.

Azzal, hogy nemzeti kormány vette át hazánk irányítását, eljött az ideje, hogy a tőlünk már távozott kiváló közgazdász, Síklaky István, által kidolgozott Fehér Program végrehajtását elkezdjük. Ehhez arra lenne szükség, hogy a nemzeti kormány hozza létre a Magyar Áruk Bolthálózatát. Ez meglévő boltokból önkéntes csatlakozással megalakuló hálózat. A nemzeti kormány hálózati szerződésformulával kötelezné magát arra, hogy saját kibocsátású pénzhelyettesítővel, mondjuk így, Fehér Forinttal, 20%-kal megemeli a közalkalmazottak munkabérét, valamint a nyugdíjakat és a családi pótlékot. De ezt a többletpénzt a nemzeti kormány nem készpénzben, hanem Fehér Elektronikus Kártyákon, FEK hitelkártyákon, adná át a jogosultaknak. Ez olyan lenne, mint a használatban lévő bankkártyák.

Egyidejűleg a közpénzekből jövedelmet húzók számára megnyitnának egy lakossági folyószámlát az általuk választott bankfióknál. Ezt Síklaky Fehér Bankszámlának nevezte. A 20%-os béremelésben, nyugdíj és családipótlék emelésben részesült személyek az eddigi juttatás felett járó 20%-os emelés összegét havonta a Fehér Bankszámlákon kapnák meg. A Fehér Bankszámlák tulajdonosai értelemszerűen kapnának egy Fehér Bankkártyát. A Magyar Áruk Bolthálózatához csatlakozó üzletek szerződésben kötelezik magukat arra, hogy az ilyen kártyával fizetőknek csak magyar árukat szolgáltatnak ki. Magyar áru az, amelynek termelői ára 80%-ban magyar munkáért fizetett bérből, illetve magyar vállalkozók és gazdák jövedelméből tevődik össze.

A Fehér Program sikeréhez hozzátartozik az, hogy mindenki, aki Fehér Pénzt kap fizetés és nyugdíj kiegészítésként, köteles ezt a pénzt az adott hónapban magyar áruk vásárlására elkölteni. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor ezt a Fehér Pénzt a magyar árukat előállító vállalkozókhoz, illetve gazdákhoz kell eljuttatnia. Ők ezt fejlesztésre, termelésbővítésre fordítják. Síklaky lényegében Silvio Gesell elgondolását veszi át, amikor azt ajánlja, hogy aki nem költi el a számláján lévő Fehér Pénzt, vagy nem helyezi el egy évre lekötött Fehér Takarékszámlára, annak az ilyen számláján maradt pénzéért havi 1% pénztartási díjat kell fizetnie. Aki Fehér Pénzből szeretne tartós fogyasztási cikket venni, annak utasítania kell a bankszámláját vezető pénzintézetet, hogy a bankszámlán maradt Fehér Pénzt írja át egy évre lekötött takarékszámlájára. Ily módon, a takarékszámlán lévő pénzt a lekötés ideje alatt nem terheli pénztartási díj.

A nemzeti kormány így új hitelpiacot hozna létre, amely elősegítené a fizetőképes kereslettel rendelkező belső piac létrehozását, amelyet a rendszerváltást követő privatizáció és társadalmi átalakulás felszámolt. Ez a Fehér Pénznek nevezett pénzhelyettesítővel történő finanszírozás évről évre erőteljesebben hatna, mert minden évben lehetne 20%-kal emelni a közalkalmazottak fizetését, a nyugdíjasok nyugdíját és a családi pótlékot. A hitelekkel bővülő hazai kínálattal szemben egy növekvő magyar belső piac állna, amely évről évre erősödő stabil fizetőképes kereslettel rendelkezik.

A nemzeti kormánynak azt is mérlegelnie kellene, miként lehetne a pénzforgalom egészére kiterjeszteni a pénz továbbadási kötelezettséget, mégpedig úgy, hogy a bankoknak elsősorban az értéktermelő reálgazdaság számára kellene hiteleket nyújtaniuk, és pénzeiket nem tarthatnák parazita módon úgy a nemzeti banknál, hogy az nem vesz részt a termelőgazdaság hitelezésében.

A nemzeti kormány hogyan finanszírozhatná ezt a Fehér Pénz Programot?

Az országgyűlés és a kormány gondoskodna arról, hogy a Fehér Forintban járó juttatásokat a jogosultak egy általuk választott bankfióknál, esetleg postahivatalnál nyitott Fehér Bankszámlán kapják meg. Ezeken a bankszámlákon havonta megjelenik a 20%-os keresetemelés összege. A jogosultak kapnak egy-egy Fehér Kártyát, amellyel havonta a Magyar Áruk Bolthálózata üzleteiben levásárolják a keresetemelés összegét. Így a jogosultak Fehér Számláiról a Fehér Forint átkerül a Fehér Boltok Fehér Számláira. Ebből ezek az üzletek ismét magyar árukat vásárolhatnak csak. A vevőktől a boltokhoz, majd a boltoktól a termelőkhöz átkerült Fehér Pénz – a hitelek törlesztéseképpen – részben visszakerül az állam erre a célra létrehozott hivatalához, annak a számlájára. Ez a pénz ott megsemmisül. A keresetnövelés és a hitelek által keltett többlet vásárlóerőt kiegyenlítette a termelés bővítése. Éppen ezért ez a kamatmentes pénzhelyettesítővel történő nem hagyományos pénzteremtés úgy bővítené a KKV-k számára rendelkezésre álló hiteleket, hogy nem okozna inflációt.

A nemzeti kormány ezzel nem sértené az érvényes pénzügyi előírásokat és a pénzrendszer zavartalan működését. Valójában egy olyan duális pénzrendszer jönne létre, ahol kamatmentes pénzhelyettesítő is segíti a vállalkozásokat, a munkahelyek létrehozását és a szükségletek fokozottabb kielégítését. A fizetőképes kereslettel bíró magyar belső piac újraélesztése pedig függetlenítené a magyar nemzetgazdaságot a rendkívül ingatag pénzpiaci és világgazdasági hatásoktól. A nemzeti kormány így elősegítené azt, hogy a magyar emberek is megismerjék a forgásbiztosított pénz gyakorlatát, a vele kapcsolatos ismereteket és technikákat.

Az a nemzetközi pénzkartell, amely ma az államokat irányítja, természetesen erősen támadná emiatt a nemzeti kormányt. A szervezett magánhatalom részeként működő bankrendszer eltitkolja és ebben a titkolódzásban még a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének az illetékesei is részt vesznek, amikor nem mondják meg, hogy a bankok nem a saját pénzükből nyújtanak hiteleket. A takarékpénztárakra érvényes ez a szabály, de a bankokra nem! Az érvényes előírások szerint a kereskedelmi bankok a saját tőkéjükből és a betétesektől összegyűjtött összegekkel rendelkeznek. E kettőből képezik a banki tartalékot, amelynek az aránya ma Magyarországon 2 és 5% között mozog. Ha tehát egy kereskedelmi banknak van ötmillió forintja az MNB tartalékszámláján, akkor ezt a pénzt kiegészítheti a levegőből előállított fedezettel nem bíró 95 millió forinttal, és kikölcsönözhet 100 millió forintot. A bankrendszer tehát – alkotmányellenesen – pénzkibocsátási joggal rendelkezik, ugyanis a pénzkibocsátás joga kizárólag az államot és az állam szerveként működő központi bankot illeti meg. De nem ez a gyakorlat. A Bankszövetség, valamint az MNB és a PSZÁF illetékesei azonban ezt elhallgatják, sőt ha rákérdeznek, letagadják. A bankrendszernek tehát gyakorlatilag lehetősége van legalizált hamis pénz tömeges kibocsátására ma Magyarországon.

A forint-hitelezés tehát zömében nem létező pénzből történik, amit a bankok a számla megnyitásakor a levegőből állítanak elő. De ugyanez érvényes a devizahitelekre is, azzal az eltéréssel, hogy itt további csalások is történnek. A mai pénz döntően számlákon mozgó adat. Láttuk, hogy a számlapénz eleve hamis, mert a számla létrehozásakor jön létre a semmiből. A mai pénzt a bankok teremtik bankhitellel, és ezt nem lehet elégszer elmondani. Ez a hitel a bankoknak nagyon kedvező, a hitelfelvevőknek viszont nagyon is kedvezőtlen. Az közismert, hogy nálunk a törvényes fizetőeszköz a forint. Az azonban már kevésbé ismert, hogy a devizában elszámolt hitel sem svájci frankban vagy euróban kerül forgalomba, hanem forint formájában. Ez a forint azonban csak látszólag olyan, mint bármely másik, mert van egy különleges tulajdonsága. Ennek a forintnak más az értéke, amikor létrejön, és más az értéke, amikor távozik.

Ha valaki felvesz tízmillió forint hitelt, akkor tudja, hogy ennyivel gyarapodott a rendelkezésére álló pénzeszköz. De hogy mennyivel növekedett a visszafizetési kötelezettsége, azt már nem tudja, mert az adósság pontos mértéke csak később alakul ki. A visszafizetendő tartozás nagysága a választott devizaárfolyam alakulásától és a pénzpiaci, ingadozó, folyamatosan változó kamat mértékétől függ. E kettő pedig teljesen független attól az adóstól, aki a hitelt felvette. Ezért alakult Magyarországon úgy a devizahitelesek helyzete, hogy azt tudhatták: mennyi pénzt kaptak, de azt már nem, hogy mennyi pénzt kell visszafizetniük. A devizában számolt hitel esetében a konkrét forintösszeg olyan forinttá alakul át, amely után növekvő devizaárfolyamot és kamatot számítanak. Ezt elismerik a hitelező kereskedelmi bankok is, de azzal érvelnek, hogy kevesebb kamatot kérnek annál, mint amit akkor kellene a hitelfelvevőknek fizetniük, ha forintban vették volna fel a hitelüket, ezért végül is a hitelfelvevők jól jártak.

Az infláció miatt a forint hosszabb távon veszít a vásárlóerejéből, ezért számítanak a bankok forinthitel esetén nagyobb kamatot. A kamatot – a visszafizetendő többletpénzt – megint csak a bankok állítják elő hitelezéssel. A nem-bank adósnak azonban több munkával több pénzt kell produkálnia, hogy a kamatot is fizethesse. Normál forintban történ hitelezésnél ezt a gazdasági élet szereplői elfogadják. Más a helyzet azonban a devizában elszámolt hiteleknél, mert ennek a forintnak az értékváltozása nem követi az inflációt. Ez a forint napról napra szeszélyesen változik az adóstól függetlenül.  Ezt Varga István úgy fogalmazta meg, hogy forint kerül be a gazdaságba, de kiszámíthatatlan devizaként akar onnan távozni. Szemléletesebben megfogalmazva: a hitelszerződéshez egy szerencsejátéki megállapodás társul, de a játékszabályokat egyoldalúan a kaszinós, azaz a pénzpiac állapítja meg. A pénzpiac pedig nem más, mint a bankrendszer.

A devizahitelezésnél a bankok által elvitt többlet nem áramlik vissza a gazdaságba. A magyarországi bankok külföldi nagy bankoknak a kirendeltségei, ún. fiókintézmények. E leánybankok a többletet átutalják külföldön lévő központjaikba. A svájci frank alapon számolt személyi, gépkocsi, lakás- és szabad felhasználású hitelek 2005-től 2009-ig évenkénti bontásban 635, majd 1017, egy évvel később 1482, azután 1636 és végül 138 milliárd forinttal nőttek. Összesen 4808 milliárd forint új devizahitelt kellett a hitelfelvevő háztartásoknak megfizetniük. Ez az óriási pénzkövetelés szétterült a gazdaságban, és folyamatosan szívja ki onnan a normális forintot. A háztartások 2011-ben 6700 milliárd forint után fizetik a kamatot és a díjat. Ez azt jelenti, hogy 20-30 év alatt a devizatartozásnak nevezett rákos daganat feléli az adósok erőforrásait, ráteszi a kezét a családok vagyonára, és egyre inkább elhatalmasodik a társadalom egésze felett. Nem csoda, hogy az emberek bizalma megrendült a bankrendszerben, és egyre inkább átlátnak a bankároknak a hamis érvein.

Az Európai Unió pedig egyre inkább bebizonyítja, hogy az államok feletti pénzkartell gátlásokat nem ismerő hatalomgyakorló eszköze, amely szervilisen teljesíti a bankárkaszt minden kívánságát. Az EU és brüsszeli bürokráciája szigorúan tiltja az alkotmánynak tekinthető Lisszaboni Szerződésben a tagállamoknak, hogy hiteleket nyújtsanak az értékelőállító termelőgazdaságnak. Azt állítja, hogy az állami hitelbővítés inflációt okoz. Az EU pénzügyekben illetékes versenybiztosa, Joaquín Almunia, azonban újból megerősítette, hogy az államok és a kormányok folytathatják a nagy kereskedelmi bankok pénzügyi kisegítését, állami pénzekből való támogatásukat. Az államok tehát a bankok számára mégiscsak kibocsáthatnak közpénzt. A bankok hitelezési tevékenysége ma is csak töredéke a 2008 előtti időszaknak. A növekedéshez a termelőszektornak lényegesen nagyobb hitelekre lenne szüksége, mint amilyenekhez hozzá tud jutni. Az Európai Unió, a pénzkartellnek ez az engedelmes kiszolgálója, viszont nem engedi meg, hogy az egyes államok, kormányok közvetlenül támogathassák hitellel a termelőgazdaság vállalkozóit. Itt utalunk rá, hogy Almunia elődje Neelie Kroes asszony, aki most a médiaügyekben illetékes digitális biztos, és aki keményen támadta a magyar médiaszabályozást, mert az megköveteli a kiegyensúlyozott és igazságnak megfelelő objektív tájékoztatást, nos ez a Kroes asszony az EU versenybiztosaként 4131 milliárd euró összegben engedélyezte személyesen az egyes EU-tagországok kormányainak közpénz kibocsátását, és abból bankmentő-csomagok keretében hitelek nyújtását a nemzetközi bankároknak. Hangsúlyozom: a Lisszaboni Szerződés szigorúan tiltja az államok ilyen fajta pénzkibocsátási és hitelezési tevékenységét.

A hitel és a kamat szent és sérthetetlen

A nemzetközi pénzkartell középkori elődei – a velencei kalmárok, a spanyol uzsorások, az olasz Mediciek és a bajor Fuggerek, majd az amszterdami nemzetközi bankárok – ők mindannyian még szuverén uralkodóknak adtak magas kamatra hiteleket, amelyekből ezek az abszolút uralkodók elsősorban költséges háborúikat finanszírozták. Mivel a hitelek megfizetésére személy szerint az egyes uralkodók vállaltak kötelezettséget, ezért haláluk után gyakran hoppon maradtak a hitelezők, mert pénzüket nem kapták vissza. Ezért abban voltak érdekeltek, hogy népekhez, államokhoz, nemzetekhez kapcsolják a hitelnyújtást, mert akkor a hitel visszafizetése nem szakad meg egy konkrét személy halálával. Így váltak érdekeltté abban, hogy az uralkodóházak által irányított dinasztikus államok helyébe egy egész országhoz és annak népéhez kapcsolható nemzetállamok jöjjenek létre, és nemzedékek sorát lehessen az államoknak nyújtott hitelekkel adósság-függésbe taszítani. Ezek a nem dinasztikus államok már felvállalhattak olyan méretű kölcsönöket, amelyeknek a visszafizetése több emberöltőn át egy államot és népet terhel. Ahhoz, hogy egy ilyen államnak a vezetői az eladósodáshoz és az adósságszolgálat fizetéséhez megszerezzék a kellő támogatást alattvalóiktól, arra volt szükség, hogy ezek az alattvalók bizonyos fokú jogokhoz jussanak, és olyan állampolgárokká legyenek, akiknek már van némi beleszólásuk vezetőik kiválasztásába, és magukra vállalhatják az adósságterhek viselését. Ezért a nemzetközi pénzkartell fokozatosan áttért a liberális eszmék és a demokratikus parlamenti rendszerek támogatására. Ezeket a rendszereket viszont leginkább a nemzetállamok tudják működtetni.

Minderre azért utaltunk, mert a liberalizmus és a parlamenti demokrácia eleve úgy és azért lett kifejlesztve, hogy a hitelezők könnyebben tudják eladósítani az egyes országokat, hogy biztosabban hozzájussanak az adósságszolgálathoz, és a hiteleikért fizetendő kamatokhoz. Később létrehozták az erőegyensúly rendszerét, ahol hitelekkel ösztönözték a szembenálló felek fegyverkezését, robbantották ki az egyre nagyobb háborúkat. Megfelelően adagolt kölcsönökkel a háborúkat is úgy tudták irányítani, hogy mindig az általuk kedvezményezett fél kerüljön ki belőle győztesen. De arról is gondoskodtak, hogy a vesztes fél is fizetőképes maradjon, s kölcsöneiket mindkét féltől bevasalhassák.

A parlamenti demokráciát tehát valójában azért találták ki, hogy a pénzkartell és a mögötte álló uzsorások – hosszútávon is – biztonságosan hozzájussanak kikölcsönzött pénzeikhez és az azok után szedett kamatokhoz. Ma a világ – elsősorban az Euro-Atlanti térség – pénzügyi eszközökkel vívott, vagyonszerző hódító-háború színtere. A pénzkartell ma már oly mértékben eladósította e térség országait, hogy az általuk létrehozott pénzügyi szektor teljes mértékben elszívja az értékteremtő reálgazdaság növekedését. Az államok feletti pénzkartellnek ma már nincs szüksége a demokráciára, mert az most már akadályozza, hogy bankjaival és jogi személyekből álló hadosztályaival teljesen megszállja az adósságfüggésbe taszított országokat, és átvegye ezen országok minden megszerezhető vagyonát. Ez a vagyon felöleli az ipar, a mezőgazdaság, a termőföld, az útrendszer, a kikötők egészét, a szigeteket, mindazt, ami az emberi élet alapja. Ide tartoznak az olyan közszolgáltatások, mint a vízrendszer, az erőművek, a közútrendszer. A pénzkartell hatalomgazdasága minderre már bejelentette igényét, és be akarja vezetni diktatórikusan irányított hatalomgazdaságát. Nem tűri azt, hogy az eredetileg általa – az eladósítás és kamatszedés megkönnyítésére – létrehozott demokráciát az egyes népek most pont az ellenkezőjére használják, és a közvetlen demokrácia eszközeivel védekezzenek az eladósítás, a kamatrabszolgáságba való taszítás ellen. Tűnjön el a demokrácia, és jöjjön a pénzdiktatúra és a bankár-tervgazdaság, ha a népek a demokráciát az eladósítás és a nemzetközi pénzkartell túlkapásai elleni védekezésre akarják használni. Útjukban van a demokrácia. Cinikusan és alattomosan a pénz és korporációs oligarchia nyílt diktatúráját akarják rákényszeríteni a népekre.

Azzal fenyegetőznek, hogy ha az egyes országok megtagadják a lopás egy fajtáját jelentő kamatfizetést és adósságszolgálatot, akkor olyan pénzügyi összeomlás, gazdasági csőd, társadalmi káosz következik be, amely a világ végét jelenti. Ennél pedig már csak jobb  a pénzkartell pénzügyi, gazdasági és politikai diktatúrája. Mindazokat az országokat, amelyek ellenállnak, kíméletlen pénzügyi, politikai és adott esetben katonai nyomás alá helyezik. Itt egyedül Líbiára utalnék, ahol nyers pénzügyi és gazdasági érdekekből erőszakos rendszerváltást kényszerítettek ki nemzetközi jogilag nagyon is vitatható módon.

Öt év telt el azóta, hogy elhangzott a hírhedté vált őszödi beszéd, és nyomában kibontakozott egy kemény társadalmi ellenállás. A nemzeti vagyonától megfosztott magyar társadalmat újabb megszorító intézkedésekkel sújtották. Ne felejtsük: a vagyon hatalom, és egyben az érdekérvényesítés anyagi bázisa. A vagyontalan ember nem képes emberi jogainak és politikai szabadságjogainak érvényt szerezni. Ez különösen így volt 2006-ban, amikor a magyar társadalom legvilágosabban gondolkodó tagjai – köztük elsőként a Kossuth-tériek – felismerték, hogy a további megszorítások nyomán már arra se lesz lehetőségük, hogy biológiailag reprodukálódjanak. A gazdasági, társadalmi reprodukciót eleve lehetetlenné tette az, hogy a magyar nemzet elveszítette vagyonát, és az átkerült a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia, valamint kollaboráns hazai kiszolgálóik tulajdonába. Öt évvel az ellenállás után, azt kell látnunk, hogy a legsúlyosabb problémák ma is szorongatnak minket. A kibontakozás nem lehetséges addig, amíg nem változnak meg a pénzviszonyok és a tulajdonviszonyok.

A jelenlegi kamatrabszolgaság kiiktatta a társadalomból az univerzális erkölcs legalapvetőbb normáit is. Fel sem merül, hogy a tulajdont és annak mértékét össze kellene kapcsolni a tulajdonos személyes teljesítményével. Ma a tulajdonosok többsége teljesítmény nélkül került hatalmas vagyonok birtokába. Gondoljuk csak meg: egy ember egyedül egész életén át egy gombos tűt sem képes előállítani. Ha pedig ez így van egy gombostűvel, akkor még inkább így van egy gyárral, egy erőművel vagy egy egész iparággal. Ha valaki mégis hatalmas vagyonhoz jut, akkor az nem jelenthet mást, minthogy sok más embernek a teljesítményét erőszakkal vagy pénzügyi trükkel megszerezte magának. Az univerzális erkölcsnek megfelelő tulajdoni rendszer az lenne, hogy mindenkinek csak az lehetne a tulajdona, amit élete teljesítményével maga hozott létre. Minden más tulajdon az emberiség közös öröksége. Ugyanúgy közös, ahogy midannyiunké a naprendszer vagy a Föld, és ahogy közös tulajdonunk a levegő és a víz. Milyen alapon kerül magántulajdonba az, amit egy ember soha nem képes előállítani, például a magyar termőföld? Nem véletlen, hogy érvényét soha el nem vesztő történelmi alkotmányunk a magyar földet a magyar nép kizárólagos közös tulajdonának tekintette. Mindenki csak birtokos lehetett, mert egyetlen tulajdonos volt: a magyar nép összes nemzedékét megszemélyesítő Szent-Korona, a magyar államiság és a magyar nemzet örök szimbóluma.

Közönséges liberális téveszme – tudatos megtévesztés – hogy a közös tulajdon változatos formáival működtetett vagyon nem tud ugyanannyi értéket előállítani, mint a kizárólag profittermelésre beállított, a természeti környezetet pusztító tevékenység. El kell utasítani azt a téveszmét, hogy létezik fenntartható növekedés. Véges földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. Nem fenntartható növekedésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség. Meg kell őrizni Földünk és benne a magyar nép életterét képező maradék Magyarország életmegőrző képességét. Ennek előfeltétele, hogy ennek az országnak ismét a magyar nemzet legyen a tulajdonosa. A tulajdon visszaszerzéséhez pedig a fosztogató magánpénzrendszert közpénzrendszerré és a hitelt pedig az állam által nyújtott ingyenes szolgáltatássá kell átalakítani.

Sokan elégedetlenek a nemzeti kormány eddigit teljesítményével. Ha valaki a magyar nemzet megmaradása szempontjából tekint vissza az elmúlt évre, akkor azt kell mondania, hogy a magyar nemzet ügye most valamivel jobban áll, mint egy évvel ezelőtt. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne ezernyi okot találni a bírálatra és az elégedetlenség kifejezésére. A nemzeti kormány számos jó irányba tett lépését is rendkívül erős ellenszélben, óriási nehézségek közepette kényszerült megtenni. Az, hogy a szervezett magánhatalom kívülről és belülről egyaránt dühösen támadja, pontosan annak a jele, hogy több vonatkozásban jó irányba indult el. Mindig könnyebb valami ellen tüntetni. Vannak azonban olyan történelmi helyzetek, amikor el kell ismerni, hogy az irány jó, de az irányítók támogatásra szorulnak, hogy gyorsabban és hatékonyabban cselekedjenek. Most is olyan időszak van, amikor arra kell összpontosítanunk, hogy jó és megvalósítható elgondolásokkal támogassuk mindazt, ami elősegíti a magyar nemzet hosszútávú megmaradását, és bíráljuk mindazt, ami népünk megmaradását akadályozza. Ezért kell kiharcolnunk – izlandi példára – az alulról jövő közvetlen demokrácia eszközeivel a népszuverenitás helyreállítását, a népakarat maradéktalan érvényesítését.

Népszavazáson kell eldönteni, hogy a ma legfontosabb hatalmat, a monetáris felségjogok gyakorlását a közhatalom, a demokratikus legitimitással rendelkező parlament és kormány, vagy pedig a nemzetközi pénzkartell, ez az illegitim és demokratikus felelősséggel nem tartozó szervezett magánhatalom gyakorolja a központi bank útján.

Akik nincsenek döntési helyzetben, azok gondolkodhatnak a kívánatosban, őket nem kötik gúzsba a lehetséges korlátai. A döntéshozók sajnos kénytelenek sokkal szűkebb mozgástérben cselekedni. Számukra a kívánatos kényszerűen arra a kevés lehetségesre szűkül, amelynek a megvalósításához biztosítva vannak a feltételek. Ezek közé tartozik az erő, a társadalom támogatása, amellyel a szervezett magánhatalom ellenállása leküzdhető. Azt is tudomásul kell venni, hogy a problémák természetüknél fogva vagy rövid, vagy közép, vagy hosszútávú megoldásokat igényelnek. Hosszútávú problémák megoldását nem követelhetjük ésszerűen néhány hónap vagy akár néhány év alatt.

Valami mellett segítő szándékkal kiállni, félretéve a nemzeti egység érdekében a vélt és valódi sérelmeket, emberformáló nehéz feladat. Amikor az öt évvel ezelőtti történelmi eseményekre emlékezünk, látnunk kell azt az óriási különbséget, ami az akkori és a mai közállapotok között van. Tiltakozzunk ott, ahol arra van szükség, és segítsük a nemzeti kormányt ott, ahol megtehetjük. Segíteni kell a nemzeti kormányt, hogy megoldást találjon a munkavállalók, az értékelőállító dolgozók fokozottabb védelmére.

Segítenünk kell, hogy erősítse a szakszervezetek érdekvédelmi képességét. Bátorítnunk  kell, hogy az ésszerű kockázatot vállalva szerezze vissza a monetáris szuverenitást, akár szembeszállva a nemzetközi pénzkartell zsarolásával is. A Fehér Program megvalósítása viszonylag rövid idő alatt finanszírozhatóvá tenné nemzetünk felemelkedését célzó stratégiáját. Ha vállalja ezt a harcot, akkor elő tudja teremteni azokat a pénzeszközöket, amelyek kezelhetővé teszik a legégetőbb társadalmi konfliktusokat.

Ha a közhatalom visszaszerezné a szervezett magánhatalomtól a monetáris felségjogokat, akkor meglennének azok a pénzeszközök, amelyekkel gyorsan orvosolni lehetne a rendvédelmi alkalmazottak, valamint az egészségügyben és az oktatásügyben dolgozók jogos igényeit. Ezeknek a konfliktusoknak az ésszerű és gyors rendezése elősegítené, hogy a magyar nemzet és a nemzeti kormány szorosabban és hatékonyabban tudjon együttműködni a magyar nemzet megmaradása érdekében. Üzenjük az ügyeletes helyettünk gondolkodóknak: nem természeti törvény, hogy a magyar nemzet mindig vesztes legyen. Eljött a fordulat az ideje, „még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság esedez, százezrek ajakán.”

Tiltakozás a nevem használata miatt

augusztus 3, 2011

Kedves Barátaim!

Tudatom veletek, hogy a http://www.mnszentlaszlozaszloalj.info/content/mi-vitte-az-orsz%C3%A1got-szakad%C3%A9k-sz%C3%A9l%C3%A9re-avagy-hol-p%C3%A9nz-urak címen elérhető írás szerzője nem én vagyok. Ez az írás tartalmaz a tanulmányaimból, könyveimből átvett adatokat és gondolatokat, de azokat olyan szövegkörnyezetbe helyezi el, ami már megváltoztatja azok értelmét.

Az írás szerzője eredetileg nem tűntette fel az én nevemet, ez utólag történt meg, amikor az terjedni kezdett az interneten. Ismétlem, ennek az írásnak nem én vagyok a szerzője, és ezért nem is vállalom magamra.

Barátsággal,

Drábik János

Menjünk a fényre a Sötét Újkorból

június 28, 2011

A magánnyugdíjpénztári vagyon visszatérésével a köztulajdonba, az állam, a közhatalom, vagyis a közérdek és a közjó érvényesítője ezt a pénzt reálgazdasági befektetésre kell, hogy fordítsa. A magánnyugdíjpénztári vagyon kezelése nem jelentheti csupán az államadósság csökkentését. Az államadósság a vagyon átadásával automatikusan csökken, de a pénz továbbra is az állam rendelkezésére áll, amit a termelőgazdaságba fordíthat. Felesleges ezt már visszaadnia a tőkepiacnak, ahonnan azt sikerült visszavennie köztulajdonba. Ezt a köztulajdont arra kell használni, hogy például a mezőgazdaságban minél előbb helyreállíthassuk a felelőtlenül felszámolt cukoripari vertikumot, növényolaji vertikumot, és más mezőgazdasági feldolgozó struktúrákat. A reálgazdasági befektetés megtöbbszörözheti a tőkét, mert ha jól végzik, akkor folyamatosan jövedelmet termel. Ez munkaalkalmakat teremt, még össze tudja szedni a szélnek eresztett szakembereket, akiknek a tudása maga is nemzeti vagyon. A magánnyugdíjpénztári vagyon ilyen kezelése azt jelenti, hogy piacot visszavesz, sőt piacot teremt, azaz az értékteremlő gazdaságot erősíti, és működésbe hozza a társadalom egészét. Az értéktermelő reálgazdaságba bevitt pénz forgásban tartása a megsokszorozódó adóbevétellel nemcsak kitermeli a törlesztést, de a tőkét is visszatermeli, ezért csupán az államadósság törlesztésére használni, és a tőkepiacnak visszaadni a magánnyugdíjpénztári vagyont, azt jelenti, hogy a kormányzat gondolkodásában nem elég hangsúlyos a költség-haszon elemzés. Hiányzik ez az elemzés mind a makrogazdaságban, mind a politikai gondolkodásban. Mindezt azért bocsátottam előre, hogy a következő linken elérhető videó mondanivalóját aktualizáljam. Minden kedves weboldal-látogató figyelmébe ajánlom a következő videó megtekintését, amelyet Dr. Telkes József készített saját stúdiójában velem 2011. június 27-én.

Drábik János A sotét újkor from Freeland SZMK – Zárt osztály on Vimeo.

Az emberiség jövője az áttérés a természetes gazdasági rendre

április 28, 2011

Miért emberellenes a globalizmus?

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy előrebocsássam: nem vagyok érték-semleges, és mondanivalóm az univerzális erkölcsöt elismerő értékbázison nyugszik. Univerzális erkölcs alatt értem valamennyi ember alapvető szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek az esélyegyenlőség alapján való elismerését és védelmét. Mielőtt a globalizáció problémáinak az elemzésébe kezdünk, ki kell térnünk a problémák természetére. Megoldási lehetőségeik szempontjából a problémák vagy konvergensek, vagy divergensek. Konvergens problémák megoldására alkalmas módszerekkel divergens problémákat nem lehet megoldani. A természettudományok konvergens problémáira az absztrakt matematikai módszerek jól alkalmazhatók, és ezek a problémák elvileg megoldhatóak. Ezzel szemben az emberrel, az emberi társadalommal, és annak tevékenységével – így a közgazdasággal foglalkozó – problémák megoldására is a matematikai módszerek csak korlátozottan, kisegítő eszközként használhatóak.

A divergens problémákra mindig legalább két érvényes válasz adható. A konvergens problémákra viszont elvileg lehetséges az egyetlen helyes válasz. Az emberrel kapcsolatos problémák azért divergensek, mert az élet, és minden emberi tevékenység összetett és dinamikus, és így csak egymást kiegészítő ellentétpárok kettős követelményével ragadható meg. Minden életjelenség a társadalomban is ellentétes oldalak közötti egyensúlyi állapot, amely minduntalan felborul, és folyamatosan helyreállítandó, ha el akarjuk kerülni egy szélsőséges helyzet kialakulását. Csak egy-egy példával támasztom alá ezeket a bevezető megjegyzéseimet. A konvergens problémára jó példa annak a feladatnak a megoldása, hogy létrehozzunk egy emberi erővel hajtott kétkerekű járművet. Számos megoldási javaslat után szűkül a válaszok köre, végül egyetlen megoldás bizonyul tartósnak: ez a jármű a kerékpár, amelynek persze számos változata lehetséges.

Ez a válasz azért időt álló, mert megfelel a természeti törvényeknek, és az emberi igényeknek. A konvergens problémáknak az a lényege, hogy minél behatóbban tanulmányozzuk őket, a válaszok annál inkább közelítenek egymáshoz. Ezek a természettudományos, műszaki-technikai problémák tehát elvben véglegesen megoldhatóak, mert ezekben nincs jelen az ember. A fizika, a kémia, a csillagászat vagy az olyan elméleti tudományok, mint a matematika, geometria foglalkoznak konvergens problémákkal.

Az emberre, a társadalmi életre, a közgazdaságra érvényes problémák esetében azt tapasztaljuk, hogy minél inkább tanulmányozzuk őket, annál inkább egymásnak ellentmondó válaszokra jutunk. Minél logikusabbak és világosabbak ezek a válaszok, annál inkább ellent mondanak egymásnak. Ezért nevezhetjük ezeket a problémákat, szétágazó, divergens problémáknak. A társadalomnak nevezett emberi közösségben az egymással leggyakrabban szembekerülő két követelmény a szabadság és az egyenlőség. Az előbbi az erőseknek, az utóbbi a gyengébbeknek kedvez. Az egyenlőség korlátozza a szabadságot, az eltúlzott egyenlőség, az egyenlősdi, pedig felszámolja. Az ember és a társadalom kérdéseivel foglalkozva szembetaláljuk magunkat az emberi élettel és az azt jellemző ellentétpárral, a születéssel és a növekedéssel, a hanyatlással és a pusztulással, társadalmi vonatkozásban pedig a szabadsággal és a renddel.

E ki nem küszöbölhető ellentétek miatt az emberi élet, így a társadalom és a gazdasági élet egyensúlya sem teremthető meg absztrakt matematikai formulákkal. Ha nem is oldhatók meg, de ember-központú, komplex megközelítéssel átmenetileg meghaladhatóak. Ehhez szem előtt kell tartanunk a kölcsönös egymásrautaltság és felelősség alapján minden egyes embertársunk alapvető szükségleteit és érdekeit, vagyis a keresztény erkölcs alapján tényleg úgy kell szeretni felebarátunkat, mint önmagunkat. A szabadság és az egyenlőség ellentétes igénye a testvériség, a szolidaritás, a közösségi érzés segítségével azonban harmonikus, egymást kiegészítő és fenntartható egységet alkothat. Ebben az esetben nem a logika, hanem az emberi-történelmi tapasztalat és az ember isteni eredetű (vagy a természeti törvényekből levezethető) magasabb képességei a mérvadók. Felfogásunkban Isten az abszolút igazságosságot és a feltétlen, mindenkire kötelező univerzális erkölcsöt jelenti, amelyhez minden egyes ember kapcsolódhat transzcendens dimenziója révén. Ez azt jelenti, hogy önmagunk fölé emelkedünk.

A divergens problémák jobb megértéséhez elmondhatjuk, hogy egy érdemi-etikai demokráciában, amely a közvetlen részvétel alapján működik, egyszerre van szükség igazságszolgáltatásra és könyörületre. Az egyik látszólag tagadja a másikat, valójában a köztük lévő egymásrautaltság teszi élővé és kiegyensúlyozottá az ilyen érdemi demokrácia rendjét, amely alapvetően eltér a jelenlegi – alibi-demokráciába csomagolt – pénzuralmi diktatúra rendszerétől. Az igazságszolgáltatás könyörület nélkül kegyetlenség. A könyörület viszont fegyelmező kényszer és rend nélkül káosz és anarchia. A társadalomnak egyszerre van szüksége a változásra és a stabilitásra, a hagyományok őrzésére és megújulásra, a közérdek és a magánérdek együttes érvényesülésére a köztük folyamatosan megújítandó konszenzus révén.

A gazdasági életben is követelmény-pároknak, kettős követelményeknek kell egyszerre eleget tenni. A harmonikus, stabil, kiegyensúlyozott gazdasági életnek egyszerre van szüksége a piac működésének szilárd kereteire, és szereplőinek a szabad mozgására, az előrelátó tervezésre és a „tégy ahogy óhajtod” gazdasági szabadságára, az egészséges növekedésre és a természetes hanyatlásra. A társadalom, és ezen belül a gazdasági élet egészsége ezeknek az ellentétes követelményeknek az együttes és folyamatos teljesítményétől függ. Ha csak az egyik követelmény érvényesül, az kegyetlenné teszi az adott társadalmat, kiegyensúlyozatlansághoz, majd pedig felbomláshoz vezet. Ez történt azzal a szovjet típusú szocialista rendszerrel, amelynek uralkodó rétege rendőrállami erőszakkal vette el a polgárok munkájának eredményét, és szerezte meg a felettük való korlátlan rendelkezést, beleértve az életükkel való rendelkezést is.

A vagyon hatalom, és aki abszolút joggal rendelkezik a vagyon felett, az abszolút hatalommal bír az emberek felett is. Ez a rendszer, mint tudjuk, csúfosan megbukott. Ugyanez előtt a lehetőség előtt áll az ultra-liberális pénzuralmi világrend is, ahol a globális pénzmonopólium tulajdonosai pénzügyi technikákkal sajátítják ki maguknak a többi ember munkájának az eredményét, és a hegemóniájuk alatt centralizálódott pénzvagyon és reálvagyon segítségével a világuralmat is megszerezték a maguk számára. Ez a rendszer is kiegyensúlyozatlan, és tanúi vagyunk felbomlásának.

A globalizáció fogalmát az 1950-es évek végén kezdték el használni az amerikai stratégiai tervezők és az ún. „think tank”-ek szakértői. A globalizáció fogalma igazi karrierjét azonban a Római Klubnak az 1970-es években publikált jelentéseinek köszönheti. Minthogy a globalizáció esetében is divergens problémakörrel állunk szemben, ezért megítélését tekintve vannak, akik annak tartalmát elfogadják és támogatják, és vannak olyanok, akik bírálják, sőt támadják. Akik elfogadják, azok a globalizációs jelenségeket úgy írják le, mintha természeti törvényekből levezethetőek lennének. A globalizációt az ember és a természet kapcsolata szerves részének tekintik. Ezért a globalizáció nemcsak kikerülhetetlen, de egyenlő a fejlődéssel és a haladással. Korábban a globalizációs jelenségekre a modernizáció kifejezést is használták, de a modernizációból is a technikai modernizáció értelmezést vették át, és elhagyták az emberi társadalom modernizációjával kapcsolatos, korábban nagyon is hangoztatott követelményeket. Az emberi társadalom modernizációja a társadalom igazságosabbá tételét jelenti, ahol a munka eredménye annál marad, aki azt létrehozta. A technikai modernizáció pedig a technológiai forradalom kibontakozását jelentette: a fosszilis energiahordozókra támaszkodó ipart és közlekedést, az autót, a repülőt, sőt a rakétát, de ide kell sorolni a távközlést, a telefont, a rádiót, a televíziót, az internetet és a nano-technológiát.

A globalizációnak e technikai modernizációs értelmezése szerint ezek a világszintű folyamatok a természeti törvényekhez hasonlóan nem befolyásolhatóak. Ugyanakkor alapvetően pozitív a hatásuk, és ezért üdvözölni kell a globalizmust, mint az emberiség hosszú távú fejlődésének természetes és kikerülhetetlen tartozékát. Ehhez még azt is hozzáteszik, hogy a globalizmus valójában értékmentes és politikai-hatalmi szempontból semleges jelenség. A globalizációt az emberi értékválasztástól függetlennek tekintik. Ez a felfogás megkérdőjelezi a globalizmus kritikájának a létjogosultságát, hiszen lelhet-e a természeti törvényeket, például a gravitációt bírálat tárgyává tenni.

Mivel, mint már említettem, divergens problémakörrel állunk szemben, ezért természetesnek tekintjük, hogy az elmúlt két évtized folyamán a globalizációt kritizáló megközelítési módok egész sora jött létre. Ezekből kifejlődtek erőteljes antiglobalista tiltakozások, tömegtüntetések is. Az antiglobalista bírálatok egyik része a globalizáció mennyiségi, míg a másik része a minőségi kritikáját helyezi előtérbe. A mennyiségi vagy terjedelmi bírálatok a folyamatot ugyan kikerülhetetlennek tartják, de kritizálják annak túlzásait és mértéket nem ismerő gátlástalanságát. Ezért valamilyen formában szabályozni kívánják a globalizáció erőit. Ezekhez sorolható XVI. Benedek pápa 2009. július 8-án a G8-as országok vezetői olaszországi találkozójára időzített, immáron harmadik enciklikája. Az enciklika vonatkozó részének a bíráló elemzésére még visszatérünk.

A globalizációt ellenzők másik nagy csoportja szerint tartalmi, minőségi probléma van a jelenleg érvényesülő globalizmussal. Nem csupán az a baj, hogy egy esetleg alapvetően érték semleges, vagy akár jól is kezelhető folyamat túlterjeszkedik a lehetőségein, és ezzel kezelhetetlenné válik. A fő baj az, hogy a globalizáció eleve egy romboló, veszélyes, sőt az egész emberiség sorsa szempontjából végzetesnek is tekinthető világtörténelmi fejlemény. Nemcsak azt állítják, hogy a globalizmus nem természeti törvény, és ezért elkerülhetetlen, hanem azt hangsúlyozzák, hogy nagyon is természetellenes, sőt a természetet tönkretevő, önpusztító folyamat. Azt bizonyítják, hogy a politikai, hatalmi és ideológiai semlegességre hivatkozás a ma már konkrétan leírható pénzuralmi struktúra kísérlete arra, hogy az általa támogatott hamis értelmezéssel önmagát nem létezőnek állítsa be. Ami pedig nem létezik, azt bírálni is értelmetlenség.

A globalizmus belső problémáját érinti ez a kérdés, mert ha nem létezik az a hatalmi struktúra, ami ezt a rendszert rákényszeríti a világra, és amelynek ő a haszonélvezője, akkor nem létezhetnek azok az ellenerők sem, amelyek ezt a rendszert egyensúlyban tarthatnák. A rendszerelmélet alaptétele, hogy minden rendszer idővel összeomlik, ha nincsenek benne a kiegyensúlyozó ellenerők. Egymagában létező hajtóerő nem képes az önszabályozásra, és elkerülhetetlenül önpusztítóvá válik. A globalista-ellenes bírálók egy része a globalizmust olyan létmódnak tekinti, amely az emberiség számára végzetes zsákutcának bizonyulhat.

A globalizációval az a legfőbb probléma, hogy a pénz magánmonopóliuma vált világméretűvé, amelyet a kamatmechanizmus működtet. Ez a kamatmechanizmus olyan növekedésre kényszeríti a világgazdaságot, amely felemészti a pótolhatatlan fosszilis energiahordozókat, és elpusztítja a természeti környezetet, amely többé nem képes a regenerálódásra. Véges földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet (fejlődhet) végtelenül. Nem fenntartható, vagyis vég-nélküli növekedésre van szükség, hanem fenntartható erőforrásokra, az emberiség és otthonának, Föld nevű bolygónak a megmaradására.

A kamat és az általa vezérelt pénzrendszer természetesen képes a végtelen növekedésre, de a pénzrendszer által megerőszakolt reálgazdaság ilyen növekedésre nem képes. A világunkat immáron 250 éve uraló pénzuralmi civilizáció a fenntarthatatlanság rendje, és eddig is csak az erőszak valamilyen formájával lehetett működtetni. Ezért a globalizációt az erőszak – az állandósult világszintű polgárháború – uralmi rendszerének tekinthetjük.

A globalizmust fölfoghatjuk olyan új életmódként, amelynek célja a pénzuralmi érdekcsoportok stratégiai céljait szolgáló művi-valóság létrehozása és működtetése. Ez a pénzuralmi elitet kiszolgáló rendszer a liberalizálás, a deregulálás és a privatizálás révén terjeszkedik. A pénzuralmi világrend olyan hálózatot épített ki, amely képes a kényszerítésre, a fegyelmezésre és az emberi tudatot befolyásoló és ellenőrző értelmezésre. A pénzuralmi világrend első eleme a kényszerítő hatalom, amely a multinacionális vállalatok hálózatát jelenti. A pénzuralmi világrend másik intézményi rendszere a transznacionális pénzügyi struktúrákból áll. Ide tartoznak a Bretton Woods-i ikrek, a Világbank és az IMF, a WTO, a Világkereskedelmi szervezet, a befektető alapok, hitelminősítő intézetek és a központi bankok.

A pénzuralmi világrend harmadik hatalmi intézménye a tudatipar. Ennek a tömegtájékoztatási, tudományos és oktatási intézményei fogalmazzák meg és terjesztik azt az értelmezési keretet, amely a globalizmusnak a világuralmi rendjét természeti törvénynek tünteti fel.

A termelőgazdaság és a pénzgazdaság versengése

Az eddig elmondottakból is egyértelmű, hogy a világot jelenleg irányító pénzuralmi rendszer nem azonos az egyenlő esélyekre alapozott vállalkozói szabadsággal és az erre épülő piacgazdasággal. Ez a pénzuralmi rendszer, a krematisztika, jelentősen eltér az emberi szükségletek kielégítését szolgáló ökonómiától, a valódi közgazdaságtól. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítését szolgáló közgazdaságot a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaságtól, amelyben az áruk forgalmán, és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. Az ökonómia az élethez szükséges, az állam számára hasznos javak előállításával foglalkozik. Használati értékeket állít elő. Ezzel szemben a pénzgazdaság a pénzből kíván még több pénzt csinálni. A termelőgazdaságban a fő szempont a szükségletek kielégítése. A pénzteremtés gazdasági tevékenység révén történik. A pénz, mint az érték-előállító termelőgazdaság közvetítőközege, olyan egyezményes jel, amely bírja a gazdasági szereplők bizalmát. A pénz azonban önmagában értéktelen. Annak van értéke, amit jelez. Ezért valójában a jelnek az előállítása azokat illetné meg, akik előállítják azt az értéket, amit ez a jel jelez.

A jelenlegi pénzuralmi világrendben a pénz előállítása teljesen szétvált az értékhordozó termékek és szolgáltatások előállításától. Ezért a pénz előállítása maga is iparággá vált, ahol már a reálgazdaság megkerülésével törekedtek óriási mennyiségű pénz előállítására. A jelenlegi pénzügyi világválságot is az okozta, hogy a termelőgazdaságtól elszakadt pénzipar több száztrilliós nagyságrendben állította elő a fedezetlen pénzt, és kreált hozzá virtuális fedezettet nyújtó pénzpiaci termékeket, úgy nevezetett „toxic asset”-eket, vagyis mérgezett pénzügyi eszközöket. Az így létrejött fedezetlen dollár-trilliárdokból álló pénzbuboréknak szükségszerűen ki kellett pukkadnia.

Ebben a válsághelyzetben világossá vált, hogy a pénz csak másodlagos, és az igazi értéket a termelőgazdaság állítja elő. A közvetítő jeleket előállító és mozgató bankrendszer valójában csak mások munkájának az eredményét osztja el. A jelenlegi globális krematisztikának az egyik alternatívája a szociális piacgazdaság és a jóléti állam. További kiutat jelenthet a lokális gazdasági érdekeket és az autonómiát védelmező protekcionizmus. A protekcionizmusból a pénzuralmi rendszer haszonélvezői szitokszót csináltak, holott ez nem jelent más, mint a gyengébb gazdasági szereplők megvédését a túlerővel rendelkező gazdasági ragadozóktól.

A globalitás és a lokalitás harmonikus kombinációjára már történtek kísérletek elsősorban Japánban és Tajvanon, Dél-Koreában, Hong Kongban, Szingapúrban, valamint Malajziában. A jelenlegi pénzuralmi rendszer szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságról beszél, ténylegesen azonban az ultra-liberálissá vált gazdaságirányítás monopolrendszert, hatalmi gazdaságot működtet. Ez a hatalmi gazdaság szemben áll a protekcionizmus, valamint a jóléti állam termékeny kombinációjával. Az ultra-liberális pénzuralmi rendben a világgazdaságot uraló pénzügyi struktúrák és korporációs világbirodalmak mindent megtesznek a helyi érdekérvényesítés, vagyis a protekcionizmus, valamint a jóléti állam megsemmisítése érdekében. Ebben a globális pénzuralmi rendszerben a gazdaság olyan futószalaggá alakult át, amelynek az a funkciója, hogy a pénztőkét alulról felfelé, a pénzügyi szféra tulajdonosaihoz áramoltassa. A jövedelem átcsoportosítás a termelőmunkától a pénztőke irányába, monetizálással, privatizációval és határokat átlépő transznacionális piac létrehozásával zajlik

Az említettek közül legfontosabb a monetizálás, vagyis minden létező dologhoz és emberi tevékenységhez valamiféle pénzben kifejezett árat kapcsolnak. Itt az a trükk, hogy akiknek nincs ilyen közvetítő közege, azoknak semmi esélye sincs a talpon maradásra a pénzuralmi rendszerben. Nekik nem marad más választási lehetőségük, minthogy csatlakoznak azokhoz, akik felszámolásra, megsemmisítésre vannak ítélve.

Ha keressük a jelenlegi helyzet meghaladásának a jövőbeni útjait, akkor a tudományos előrelátáshoz kell folyamodnunk. Ez többek között azt jelenti, hogy megkíséreljük a lehetőségek, szükségszerűségek és a valószínűségek számbavételét, és ily módon a kiút megtalálását. A pénzuralmi globalizáció alternatívája a termelővagyon elsőbbségén nyugvó globális rendszer lehet, amelyben felszámolásra kerül a jogi személyiséggel rendelkező korporáció, mint a gazdasági- társadalmi felelőtlenség és a határtalan önzés intézményesített formája. A természetes gazdasági rendben a tulajdon csak konkrét, természetes személyhez kötve létezhet, és a tulajdon nagysága működtetője teljesítményétől függ. A természetes személy-tulajdonos teljesítménye arányában részesül annak hasznából, és ezzel a többletértékkel szabadon rendelkezik.

Ez nem a szélsőséges egyenlőség, a káros egyenlősdi bukott rendszere. De nem azonos a pénzuralmi világrend ugyancsak szélsőséges vagyoni megosztottságon alapuló rendszerével sem, amit előszeretettel hívnak demokratikus kapitalizmusnak. Az új tulajdoni szerkezetben csak természetes személy lehet tulajdonos, és tulajdonának nagysága e természetes személy teljesítményéhez igazodik. Az igazságos egyenlőtlenség rendje lépne a mai szélsőségesen igazságtalan egyenlőtlenség rendjének a helyébe.

A szocializmusnak nevezett rendszerben a hatalmat gyakorló érdekcsoportok a pártállam által gyakorolt rendőri erőszak eszközeivel vették el az értéket-előállítóktól tulajdonukat és munkájuk eredményét. A pártállamot irányító nomenklatúra tagjai személyes teljesítmény nélkül rendelkeztek a szabadság anyagi feltételével. A jelenlegi pénzuralmi diktatúrában a monetáris felségjogokat maguk számára kisajátító pénzvagyonos érdekcsoportok a pénz magánmonopóliuma segítségével sajátítják ki a maguk számára mások munkájának az eredményét. A gazdasági élet közvetítő közegének az előállítását elveszik a közhatalmat gyakorló államoktól, és a saját tulajdonukat képező bankrendszerhez továbbítják. A pénz magánmonopóliuma lehetővé teszi az érték-előállítók munkájának kamat formájában történő elvonását, az eladósítás általános tételét, és az államok, a gazdasági szereplők, valamint az egyének adósságcsapdába terelését.

Az így beindított adósságspirál folyamatosan áramoltatja a jelek, vagyis a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezőkhöz a létrehozott értékeket. Mindkét rendszerben az állam-monopolista és a pénz-monopolista rendszerben az igazságtalan egyenlőtlenség érvényesül, mert természetellenesen nem az rendelkezik a munkájának az eredményével, aki azt a teljesítményével létrehozta. Ezt a természetellenes rendszert kell lecserélni az emberi természetnek megfelelő igazságos egyenlőtlenség rendszerére. Ez a természetes gazdasági rend, amelyben ember és ember között elsősorban a teljesítménye alapján van különbség.

A termelés elsőbbségén nyugvó természetes gazdasági rendszerben csökken a pénzrendszer szerepe, és a pénz elsődleges funkciója ismét a gazdasági folyamatok közvetítése lesz. Ebben az új rendszerben megszüntetik azt a lehetőséget, hogy pénzből közvetlenül – a termelőgazdaság és a személyes teljesítmény kihagyásával – lehessen még több pénzt előállítani. A magánpénz-monopóliummal és kamatszedéssel működtetett pénzrendszer helyébe a közpénzrendszer lép. A kamatsarcot szedő hitelpénzt felváltja az összes nemzeti valuta felett álló semleges világpénz, amely elvezethet a valóban szabad és egyenlő esélyek alapján működő világkereskedelmi kapcsolatokhoz.

A természetes gazdasági rend elnevezést először Silvio Gesell, német-argentin üzletember használta. Gesell közismerten szociálisan elkötelezett gondolkodó volt, és 1919-ben felkérték, hogy legyen az akkori bajor kormány pénzügyminisztere. Silvio Gesell 1930-ban már meghalt, és szemben állt mind a marxizmussal, mind a nemzetiszocializmussal. Az amerikai Irving Fisher világhírű közgazdász-matematikus önmagát Silvio Gesell, argentin üzletember szerény tanítványának nevezte. John Maynard Keynes pedig azt mondta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Marxtól, és hogy övé a XXI. század.

Gesell a természetes gazdasági rend fogalmát az ember természetes állapotából vezeti le. Ha a pénzt nem valami irracionális emberfeletti hatalomból származtatjuk, amely uralkodik az emberi társadalom felett, akkor az erők szabad játékából és az értelemből a gazdaság és a társadalom harmóniája jön létre. Gesell hangsúlyozta, hogy egy gazdasági rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha nincsenek benne kiváltságok, vagyis monopóliumok, és nem uralkodik rajta a gazdaság közvetítő közegével rendelkező pénztőkés réteg. Ilyen természetes gazdasági rend nem jön létre magától. Úgy lehet létrehozni, hogy meg kell szüntetni minden előjogot, legelőször is a magán-pénzmonopóliumot, mert csak így lehet biztosítani a gazdasági szereplőket egyformán megillető valódi esélyegyenlőséget.

Gesellt a jelenlegi pénzuralmi világrend vezetőrétege elhallgatja, és nem szereti, noha Gesell élesen elhatárolódott a rasszista és antiszemita ideológiától. Darwinnak a létért folyó küzdelemre alapozott elmélete nagy hatással volt rá, de Gesell elutasította ennek automatikus átvitelét a társadalomra és a gazdaságra. Egy nép közösségi összetartását természetesnek és egészségesnek tartotta, és ezért a mérsékelt nacionalizmust, mint egészséges tulajdonságot elfogadta. A túlzott nacionalizmust, a sovinizmust azonban ellenezte. Úgy gondolta, hogy a nemzetállamok terjeszkedése helyébe az európai államok egyenlőségen alapuló együttműködésének kellene lépnie. Meg volt győződve arról, hogy a béke feltétele az igazságosság érvényesülése, mind a pénzügyi-gazdasági, mind a társadalmi-politikai viszonyokban, beleértve a nemzetközi kapcsolatokat is. Először tehát az univerzális erkölcsön alapuló igazságosságot kell megvalósítani, s aztán lehet szó tartós békéről.

Személyes véleményem az, hogy nincs jó kapitalizmus, nincs jó pénzuralmi rendszer, lehetséges viszont kialakítani monopóliummentes, az egyenlő esélyek alapján működő többé-kevésbé igazságos piacgazdaságot. A kapitalizmus nem azonos a piacgazdasággal, még kevésbé a szociális piacgazdasággal. A valódi piacgazdaság természetes személyhez, és annak teljesítményéhez kötődő rendszer, amely valamennyi gazdasági szereplő számára biztosítja az egyenlő esélyek szabadságát. A jelenlegi pénzuralmi világrend működését az teszi lehetővé, hogy rendelkezik a legfontosabb univerzális monopóliummal, a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszerrel. Gesell ezt így nem fogalmazta meg, de több helyen is síkra szállt a nyílt, mindenféle monopóliumtól mentes világpiacért.

Ő is szorgalmazta a vámhatárok, a szűk látókörű nemzeti kereskedelmi protekcionizmus megszűntetését. A második világháborút nem élte meg, így nem kellett szembesülnie azzal, hogy a háború után létrejövő pénzrendszer, és annak univerzális hatáskörű szervezetei, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap mind a transz-nacionalista pénzkartell érdekeit képviselik. Gesell olyan nemzetközi valutaszövetséget akart, amely valamennyi nemzeti valuta felett álló, semleges világpénzt hozna forgalomba. A hatalom gyakorlására nem alkalmas „szelíd” pénz a semleges pénz. Egy ilyen semleges világpénz képes lenne úgy működtetni a világkereskedelmet, hogy az igazságos cserearányokhoz vezessen.

A pénzuralmi hatalmi-gazdaság alkalmatlan arra, hogy minden egyes ember szükségleteinek és érdekének megfelelő gazdaságot működtessen. A kamatmechanizmus által kényszernövekedésre ítélt pénzrendszer olyan gazdasági növekedést kényszerít ki, amely elpusztítja az élet fenntartásához szükséges természeti környezetet és erőforrásokat. Az igazságtalan egyenlőtlenség rendszereként működő szocializmus és kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem mindkettő az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság, a személyes teljesítménytől függő igazságos egyenlőtlenség ellentétei.

A piacgazdaság ellentétei – az állam-monopolista és a pénz-monopolista gazdasági rendszer – kudarcának számos oka van. A legmélyebb ok a pénzrendszer hibáiban keresendő. Az első ilyen hiba az, hogy a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus csak középtávon – hosszútávon pedig soha sem – képes biztosítani a pénzforgást. A tartós kamatszedés ugyanis matematikai-logikai lehetetlenség, s ezért csak korlátozott ideig alkalmas a pénz körforgásának a fenntartására.

Kortársaink többsége még mindig azt hiszi, hogy csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt veszünk fel. Ez tévedés, mert minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a hitelfelvevő termelő és szolgáltató a bankrendszernek fizet azért, hogy termelőeszközökhöz jusson. A tömegtájékoztatási eszközök agymosó tevékenysége nyomán azt is elhisszük, hogy a kamat fizetése jogos szolgáltatás. A kamatrendszer csak újraosztja a megtermelt jövedelmet, mégpedig úgy, hogy folyamatosan átszivattyúzza a munkából élőktől a pénzüket felhalmozni és kölcsönadni képes egyénekhez. A kamatmechanizmussal kapcsolatos tévhitünk az is, hogy az infláció miatt kell kamatot fizetnünk. Az infláció a hitelpénzrendszer velejárója, a kamatra pedig a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. A kamat teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, és mint már említettük, erőszakolt, természetellenes növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és fokozza a jövedelmek közötti egyenlőtlenséget.

Gesell az általa ajánlott természetes gazdasági rendben helyreállítaná a közpénzrendszert. Ez azt jelentené, hogy kamatszedés helyett társadalmi ellenőrzés alá kerülne a gazdasági élet közvetítő közege, a pénz. A pénzforgást pedig nem a kamatmechanizmus biztosítaná, hanem pénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illeték. Ez nem azoknak kedvezne, akik nagymennyiségű fölös pénzzel rendelkeznek, hanem a társadalom egészének, és az őt képviselő államnak illetve régiónak, amely ezt a pénzt kibocsátja és használja. A pénz szerepe ezzel eredeti funkciójára korlátozódna, vagyis ismét közvetítő csereeszköz lenne.

A pénzügyi világrendszer és a gazdasági világválság válaszút elé állította a jelenlegi pénzuralmi világrend vezető csoportjait. Tisztában vannak vele, hogy nemcsak a pénzügyi és a gazdasági rendszer került válságba, hanem bolygónk ökológiai egyensúlya is felborult. Ezért már nem halogatható tovább a jelenlegi magánpénz-monopóliumra alapozott és kamatmechanizmussal működtetett rendszernek a lecserélése. Már említettük, hogy a jelenlegi pénzuralmi világrend olyan magánjellegű birodalom, amely nem az emberiség egészének az alapvető érdekeiből, hanem e világrend privilegizált érdekcsoportjainak az önző érdekeiből indul ki.

Az Új Világrend intézményes létrehozásának a napirendre kerülése szükségessé tette a nagyipari módszerekkel előállított dollár-trilliók eltávolítását, a meglévő pénz fedezett pénzzé való átalakítását elsősorban az államok világtörténelemben eddig nem ismert mértékű eladósításával. A világ-elit mérlegeli azt is, hogy esetleg fegyveres konfliktusba meneküljön. Tervek készültek egy nemesfémmel fedezett világpénz, egyfajta Global Single Currency forgalomba hozatalára, és e rendszer működéséhez szükséges globális hatáskörű Központi Bank létrehozására. De még az sem dőlt el, hogy ez a Bank of International Settlement, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, vagy pedig a központi banki szerepkörrel is felruházott Nemzetközi Valutaalap legyen, illetve valamely harmadik szervezet.

A pénzuralmi világrend globális elitje Silvio Gesell szabad gazdasági modelljéről hallani sem akar. Ennek ellenére Gesell szabadpénzzel kapcsolatos elképzelései egyre inkább tért hódítanak. A Gesell által ajánlott szabad pénzről Irving Fisher, aki Roosevelt elnök tanácsadója volt, azt mondta, hogy az megfelelően tudná szabályozni a pénz forgását. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben a kamatmechanizmus zavarja leginkább az árszínvonal stabilitását. Fishernek az volt a véleménye, hogy a szabadpénz helyes alkalmazása néhány hét alatt kisegítené Amerikát abból a válságból, amelybe 1929 és 1933 között került.

Foglaljuk össze, miért került válságba a pénzuralmi világrend? Először is azért, mert a pénzgazdaság nemcsak elszakadt a termelőgazdaságtól, hanem maga alá gyűrte azt. Ez a pénzügyi rendszer a központi bankok által előállított levegőpénzzel és a befektetők által tőkeáttételes spekulációkkal működtetett parazitakonstrukció, amely a szükségletek kielégítését célzó közgazdaság törvényszerűségeit megszegve működik. Azáltal, hogy a pénzgazdaság elvált a termelőgazdaságtól, kiegyensúlyozatlan rendszer jött létre. A valamennyi ember szükségleteit szolgáló közjó alárendelődött a pénzvagyonos érdekcsoportok egydimenziós önző profitérdekeinek. A reálgazdasági folyamatokat közvetítő jel, a pénz is átalakult. Az adósság vette át a pénz szerepét. Az adósság pénz attól különbözik a normális pénztől, hogy eleve kamattal megterhelve jön létre. Ez szükségszerűen a gazdasági szereplők eladósodásához és függőhelyzetbe kerüléséhez vezet.

A jelenlegi pénzhatalmi gazdaság legfőbb hibája a szükségszerű eladósítás. Ez a pénzhatalmi gazdaság, amikor már világszintűvé vált, nem engedte meg többé az egyes országoknak saját kibocsátású nemzeti pénzeik használatát. Megtiltotta az egyes nemzetállamoknak, hogy saját maguk bocsássanak ki pénzt, hogy ők szabályozzák hitelrendszerüket, mégpedig úgy, hogy valódi pénzt bocsátnak ki, amelynek az adott nemzetgazdaság, az abban működő gazdasági szereplők munkája adja a fedezetet.

A pénzuralmi világrend vezetőcsoportjai stratégiájáról érdemes idézni Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárnak, Bill Clinton mentorának a tömör meghatározását a Tragédia és Remény című könyvének a 324. oldaláról. Eszerint a pénzvagyonos tulajdonosok nemzetközi hálózatának célja nem kevesebb „mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

Az Egyesült Államok központi bankja, a FED 1913-ban létesült, és magánbankok tulajdonában lévő privát pénzintézet. Mivel a pénzuralmi világrend egyik fontos intézménye, így a világ egészére kihat tevékenysége. A FED tevékenysége nyomán soha nincs elegendő pénz a termelő reálgazdaság valódi szükségleteinek a kielégítésére. Ez teszi lehetővé, hogy a nemzetközi pénzkartell tulajdonában lévő magánbankok felajánlják, hogy kisegítik a reálgazdaság szereplőit, és megfelelő kamat ellenében pótolják a hiányzó pénzmennyiséget. A központi bankok, így a termelőgazdaság intézményesített eladósítóivá váltak. A forgalomban lévő pénzmennyiség mesterséges szűkítésével kényszerítik ki, hogy az általuk meghatározott magas kamat ellenében vegyenek fel tőlük hiteleket a gazdasági élet szereplői.

A hitelpénzrendszer monopóliumával rendelkezők abban érdekeltek, hogy ezt a rendszert általánossá tegyék, és az egész világon uralkodószerephez juttassák. A hitelek felvétele és az eladósítás érdekében szorgalmazták a mértéktelen fogyasztást, költekezést, a szerzésvágyat, amely felszámolja a takarékoskodást és a jövedelemhez igazodó fogyasztást. A jelenlegi pénzügyi világrend és annak központi valutája a FED-dollár megingása következtében a pénz és a kamat problematikája ma ismét kiemelt kérdéssé vált a nemzetközi politikában. A pénzügyi válság nemcsak gazdasági, de szociális, társadalmi, sőt politikai válságot is létrehozott.

Érdemes utalni arra, ahogyan a nemzetközi pénzkartell Magyarországot az utóbbi másfél évben fosztogatja. Magyarország eladósítása azzal kezdődött, hogy 1973 és 1989 között összesen egymilliárd dollár hitelt vett fel, ennyi folyt be ténylegesen az országba. Erre ugyanennyi idő alatt kifizetett 11 milliárd dollár kamatot és még maradt 22 milliárd dollár kifizetetlen adóssága. 1990-ben döntött úgy az immáron demokratikusan megválasztott kormány, hogy a működő nemzeti vagyon egy részét privatizálja, és a befolyt összegből kifizeti az ország adósságát. A működő nemzeti vagyon ebben az időszakban 130-140 milliárd dollárra értékelte a Nemzetközi Valutaalap.

Ennek a 90%-át eladták, de összesen 20 milliárd dollár ellenérték folyt be érte az elmúlt 19 év során. A központi bank, amely kizárólag a külföldi pénzügyi struktúrák irányítása alatt áll, ezt a 20 milliárd dollárt a saját devizaszámláján tartotta a magyar államnak pedig saját kibocsátású forintot adott. Ez a forint miután megforgott a nemzetgazdaságban, külföldi tulajdonú vállalatok számára forintban megjelenő profit, a bankokban forintban megjelenő kamat, a tőkebefektetőknek forintban megjelenő tőkejáradék lett. E külföldi követelés- tulajdonosok a forintot becserélték devizára a Nemzeti Banknál vezetett devizaszámlán, és kivitték az országból. A forint így visszakerült a kibocsátójához, és a Nemzeti Bank különböző módszerekkel megsemmisítette, kivonta a forgalomból. Nagy részét elinflálta, illetve más ún. „sterilizációs technikákkal” kivonta a pénzforgalomból, és visszaküldte oda, ahonnan előállította, vagyis a levegőbe. A magyar nép tehát a működő nemzeti vagyonáért lényegében inflációt kapott cserébe.

A transz-nacionális pénzügyi struktúrák a magyar nemzetgazdaság jövedelmének az elszívását az elmúlt másfél évben úgy hajtották végre, hogy valósággal elárasztották az országot spekulációs forrótőkével. Míg a nemzeti össztermék (25 ezer milliárd forint) ötszöröse fordult meg bankszámláinkon 1995-ben, addig 2008-ban a már a 28 ezer milliárd forintra növekedett GDP 43-szorosa. Ez az óriási mennyiségű deviza (elsősorban euró és dollár) azért érkezett az országba, hogy 2-3% helyett 12-14%-ot kamatozzon forintra denominálva. Amikor megszívta magát a hatalmas reálkamat különbözettel, akkor pedig szabadon akart távozni. Ehhez viszont a Központi Bank devizaszámláján nagy összegű tartalékra volt és van szükség. Nem volt elég a 2008-ban meglévő 18,5 milliárd euró, ezért kényszerített rá a nemzetközi pénzkartell a Nemzetközi Valutaalap és az EU útján Magyarországra további 25 milliárd dollárt, illetve 20 milliárd eurót, hogy teljes egészében zavartalanul vihesse ki a magyar nemzetgazdaságról elszívott óriási kamatkülönbözetet. A lakosságnak azt állították, hogy az államháztartás „csőd közeli helyzetbe” jutott, és az államcsőd megelőzése, valamint a reálgazdaságban a munkahelyek megőrzése végett van szükség a 25 milliárd dollár készenléti hitel elfogadására, amelyért eleve 5% kamatot kell fizetni akkor is, ha ezt a hitelt nem hívják le.

Mára már ennek a hatalmas összegnek mintegy a 80%-át lehívták, de nem hajlandó, sem a Valutaalap, sem a Központi Bank, sem az állam megmondani, hogy pontosan kik, mikor és mennyi hitelhez jutottak ebből a készenléti hitelből. A magyar költségvetés hiánya ma az Európai Uniós tagállamok átlagának a középső részén foglal helyet. Ugyanez mondható el a magyar állam külföldi eladósodására is. A magyar költségvetés és a magyar állam külföldi eladósodása tehát nem tette szükségessé ennek a hatalmas hitelnek a felvételét. Mivel a termelőgazdaság szereplői – elsősorban a magyar kis és közepes vállalatok – továbbra sem részesültek hitelekben, így ezt a pénzt nem arra fordították, amit a tömegtájékoztatás sulykolt a lakosság fejébe, hogy megmentsék a munkahelyeket. A mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan kik kapták a pénzt, hiszen 2009. július 27-én nem más, mint Felcsuti Péter, a Raiffeisen Bank vezérigazgatója, és a Magyar Bank-Szövetség elnöke mondta, hogy a bankok nem kaptak ebből a pénzből. Ha tehát nem kapott az állam, nem kapott a termelőgazdaság, nem kaptak a bankszövetséghez tartozó pénzintézetek, akkor kihez került ennek a hatalmas összegnek a 80%-a?

A válasz csak az lehet: ezzel töltötték fel a Központi Bank devizaszámláját, hogy a Magyarországra érkezett elképesztően magas spekulációs forrótőke zavartalanul kivihesse azt a kamatkülönbözetet, amelyet abból húzott, hogy a külföldi pénzügyi struktúrák el tudták érni, hogy az MNB magasra emelje az irányadó kamatlábat. Miközben Európa és a világ többi országában a pénzügyi válság hatására egyre csökkentették a kamatlábakat, addig Magyarországon néhány hónap leforgása alatt azt több mint a felével megnövelték, 11,5%-ra. Még jelenleg is – többszöri csökkentés után – a kamatláb Magyarországon igen magas: 8,5%.

A még mindig tartó pénzügyi világválság hatására nemcsak az olyan felzárkózó országok kerültek nehéz helyzetbe, mint Magyarország, de a legfejlettebb ipari országokat is fojtogatják az adósságszolgálati terhek. A monetáris konfliktusok (például az, hogy az Európai Unió országainak több mint 3000 milliárd euró adósságot kellett közpénzből magukra vállalniuk, hogy kisegítsék azokat a bankokat, amelyek a globális pénzügyi kaszinóvá változtatott pénzrendszerben felelőtlenül garázdálkodtak) alapjaiban érintik a jelenlegi pénzuralmi világrendet, és a világgazdaság stabilitását. Erről az ultra-liberális pénzuralmi rendről kiderült, hogy természetellenes, és ezért hosszú távon nincs létjogosultsága. Ebben a rendszerben a pénzvagyonos elit szabadsága a mások szabadságával való visszaélés korlátlan szabadságává torzult.

Ezért alapjaiban természetellenes rendszer. Természetesnek azt lehet nevezni, amely alkalmazkodik az ember alapvető külső és belső létfeltételéhez. Az emberi természetnek az a rend felel meg, amelyben minden egyes ember a leginkább gyarapodik, és ahol biztosítva van optimális kibontakozása. Ezt mérni is lehet. Ha megnézzük, hogy egy négyzetkilométerre mennyi energia és humán erőforrás szükséges nagyobb mennyiségű és jobb minőségű termék előállításához, akkor azt lehet természetesebb gazdasági és társadalmi rendnek minősíteni, ahol az ember a leginkább gyarapodik. Szem előtt kell tartani, hogy a gazdaság és a gazdasági teljesítmény hozama az emberért van, és nem az ember van a profitért és a kamatért.

Gesell nagyon fontosnak tartotta az egészséges versenyt, mert csak ez teszi lehetővé, hogy a legjobb teljesítményt nyújtó fejlődjön, és az alkalmatlan kiküszöbölődjön. A természeti törvényeknek megfelelő verseny azonban csak az előjogok teljes körű mellőzésével lehetséges. Az esélyegyenlőséget csak az biztosíthatja, ha minden egyes ember személyi tulajdonságai és teljesítményei döntik el a verseny kimenetelét. Így választódnak ki a legjobb tulajdonságok, és örökíthetők át a további nemzedékekre.

Az esélyegyenlőség alapján folyó versenyhez szükség van mind az igazság, mind a mindegy egyes ember méltóságát tiszteletben tartó igazságosság szabad kimondására. Ez a nyíltság is alapvető versenytényező. Egy olyan korszakban, amikor túltengnek a titkok, gondoljunk csak az államtitkokra, hivatali titkokra, üzleti titkokra, banktitkokra, nemzetbiztonsági titkokra, ez a sok titok mind elősegíti, hogy az őszintétlen, csaló ember is sikeres legyen, és csaló módszereit eltitkolva nagyobb nyereséghez jusson. Az ember akkor felel meg saját természetének, ha követheti jogos és igazságos önérdekét, természeti törvényként génjeiben lévő önfenntartási ösztönét. Bebizonyosodott, hogy a mindenkit egyformán megillető esélyegyenlőség körülményei között az ember egyénileg és közösen is optimális teljesítményt nyújt. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Olyan társadalmi szabadságra kell törekedni, amely felöleli a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot is.

Az önérdek követése nem azonos az önzéssel. Ahhoz, hogy egy igazságos rendszer működhessen, lehetővé kell tenni, hogy mindenki kellő arányban tudja önérdekét képviselni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minden egyes ember maga rendelkezik saját munkája hozadékával. Ez az anyagi bázisa önérdeke érvényesítésének, önrendelkezésének, személyes szabadságának. A munka teljesítménye tehát csak azt illetheti, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel, ha nem rendelkezhet mindenki tisztességes haszonnal, szabad döntése alapján a saját munkája eredményével, akkor a természetes gazdasági rend működésképtelen.

Ezért a globalizmus pénzuralmi rendszerét felváltó természetes gazdasági rendszer csak a természetes személyhez kötődő, a teljesítményét tükröző és a többi ember iránti felelősséggel megterhelt magántulajdonon alapulhat. A magántulajdon azonban szabad egyének társulásaként különböző fokozatú közösségi változatokban, szövetkezeti formákban is működhet. Se az állam-monopolista hatalom, se a magán-monopolista pénzhatalom ne vehesse el az érték-előállító személytől egyéni szabadságát, függetlenségét, személyes felelősségét és azt, hogy ő rendelkezhessen munkája eredményével. Az egyéni és társadalmi szabadság alapja az egyén teljesítményéhez kötött magántulajdona és az ezen alapuló önrendelkezés.

XVI. Benedek pápa enciklikája a globalizmusról

XVI. Benedek pápa a földrengés által sújtott olaszországi L’Aquilában 2009. július 8-án megkezdett csúcstalálkozó idején hozta nyilvánosságra a Caritas in Veritate (Szeretet az igazságban) című, immáron harmadik enciklikáját, pápai pásztorlevelét, körlevelét. Ebben a németül 54 oldalt kitevő pásztorlevelében XVI. Benedek a világméretű pénzügyi és gazdasági válsággal, a globalizációval és a fejlődés, a szolidaritás, valamint a szegénység elleni harccal foglalkozik. Az enciklika a világ igazságosabbá tételére és a keresztényi szolidaritás érvényre juttatására törekszik. A kibontakozott pénzügyi és gazdasági világválságból azt a következtetést vonja le, hogy a világrendszer egészének alapvető strukturális változtatásokra van szüksége.

XVI. Benedek figyelmeztet arra, hogy ha a profitérdek maga alá gyűri a közjóra való törekvést, és a nyerészkedés öncéllá válik, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy a gazdagság elpusztul, és a nyomor világszintűvé válik. A pápa kétségeit fejezi ki a teljesen ellenőrizetlen, szabadpiac működésével szemben. Az enciklika rámutat, hogy a világ pénzügyi rendszerének és gazdasági életének szereplői egyre jobban visszaéltek ellenőrizetlen pénzügyi és gazdasági hatalmukkal, és a pénzügyi, gazdasági folyamatokat kivonták az erkölcs fennhatósága alól. Erről ezt írja az enciklika: „Hosszútávon ez a meggyőződés olyan gazdasági, szociális és politikai rendszerekhez vezetett, amelyek az egyéni és szociális szabadságot sárba tiporják, és épp azt az igazságosságot nem valósítják meg, amelyet ígértek.”

A pápa szerint a profit csak akkor hasznos, ha az az egész emberiség érdekeit szolgálja. A gazdaságban erkölcsi normákra és szigorúan érvényesített üzleti etikára is szükség van, hogy megfelelően működhessen a közjó érdekében. Magának az etikának pedig emberközpontúnak, és nem profitorientáltnak kell lennie. Az enciklika 67. pontja javaslatokat tesz a válságba jutott pénzügyi, gazdasági és politikai rendszer strukturális reformjára.

(„67. Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden, damit dem Konzept einer Familie der Nationen reale und konkrete Form gegeben werden kann. Desgleichen wird als dinglich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung[146] anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen. Dies scheint gerade im Hinblick auf eine politische, rechtliche und wirtschaftliche Ordnung notwendig, die die internationale Zusammenarbeit auf die solidarische Entwicklung aller Völker hin fördert und ausrichtet. Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen Papst Johannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig. Eine solche Autorität muß sich dem Recht unterordnen, sich auf konsequente Weise an die Prinzipien der Subsidiarität und Solidarität halten, auf die Verwirklichung des Gemeinwohls hingeordnet sein,[147] sich für die Verwirklichung einer echten ganzheitlichen menschlichen Entwicklung einsetzen, die sich von den Werten der Liebe in der Wahrheit inspirieren läßt. Darüber hinaus muß diese Autorität von allen anerkannt sein, über wirksame Macht verfügen, um für jeden Sicherheit, Wahrung der Gerechtigkeit und Achtung der Rechte zu gewährleisten.[148] Offensichtlich muß sie die Befugnis besitzen, gegenüber den Parteien den eigenen Entscheidungen wie auch den in den verschiedenen internationalen Foren getroffenen abgestimmten Maßnahmen Beachtung zu verschaffen. In Ermangelung dessen würde nämlich das internationale Recht trotz der großen Fortschritte, die auf den verschiedenen Gebieten erzielt worden sind, Gefahr laufen, vom Kräftegleichgewicht der Stärkeren bestimmt zu werden. Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, daß eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird[149] und daß eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden. ”)

A német szöveg alapján – nem szó szerinti fordításban – láthatjuk, hogy XVI. Benedek úgy gondolja „a közösségek egymáshoz való növekvő globális függése megköveteli akár a világválság közepette is az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálását, valamint a gazdasági intézmények és a nemzetközi financiális rendszer reformját annak érdekében, hogy mindez valóban hatékony legyen a világ nemzetei számára (…) ugyancsak szükséges megteremteni annak a lehetőségét, hogy a szegényebb országok is részt vehessenek a döntések meghozatalában. (…)”

„A globális gazdaság működéséhez szükséges a jelenlegi válság túlélése, elkerülve annak rombolásait és nagyméretű aránytalanságait. Meg kell valósítani a lefegyverzést, és biztosítani kell az élelmet és a békét, a környezet védelmét és szabályozni kell az elvándorlást – mindezek érdekében sürgős szükség van egy valódi politikai hatalommal rendelkező világtestületre, ahogyan azt az áldott emlékű XXIII. János pápa jelezte évekkel ezelőtt. (…)”

„Ennek hiánya azzal a kockázattal jár, hogy a nemzetközi jogot a legerősebb országok erőegyensúlya szabályozza. A népek együttes fejlődése és a nemzetközi együttműködés szükségessé teszi egy nagyobb hatékonyságú nemzetközi rend megalkotását a helyi szintű döntéshozatal (szubszidiaritás) útján a globalizáció kezelésére. (…)”

„Ugyancsak szükséges olyan társadalmi rend megalkotása, amely megfelel az erkölcsi rendnek, az erkölcsi és társadalmi szférák közötti kapcsolatnak, ahogyan azt az Egyesült Nemzetek alapokmány előirányozza.”

Az idézett szövegből kiderül, hogy XVI. Benedek lényegében Új Világrendet, egyfajta világkormányt javasol. Akik a jelenlegi pénzuralmi világrend kérdéseit mélyebben elemzik, azok számára az Új Világrend és a világkormány kifejezések riasztóan hatnak. Már idéztük Carroll Quigley, amerikai egyetemi tanárt arról, hogy mi a szuper-gazdag befektetőbankárok világstratégiája. E stratégia sikeréhez szükség van közös vallásra, amely a világvallásokat ötvöző szinkretikus vallás lenne. (A szinkretizmus vallási szakkifejezésként különféle vallási, filozófiai irányok felszínes összehangolását, elegyét, és egy így kialakított hibrid spirituális rendszert jelent.)

Szükség van továbbá közös valutára, a nemzetállamok és a nemzeti önazonosság megszüntetésére, a mindenkire kiterjedő személyi kontroll, valamint a népszaporulat állami irányítására, a politikai életben pedig a kemény kézzel irányított társadalomra, irányzatos irodalomra, privilegizált politikai és gazdasági vezetőrétegre, központilag ellenőrzött tájékoztatásra, képzésre és egészségügyre. Mindezt tovább lehetne sorolni. Ha egy ilyen rendszer világszintűvé válna, és egyetlen hatalmi központból irányítanák az emberiséget, az nem is lehetne más, mint diktatúra.

A pénzmonopólium világméretűvé válása nyomán nagymértékben koncentrálódott a XX. században és napjainkban a politikai, a gazdasági és a véleményhatalom is. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a pénzuralmi világ-elit olyan stratégiát követ, amelynek célja egy-központból irányított világrend, egyfajta központi világkormányzás létrehozása. A pénzuralmi világrend stratégiáját bíráló antiglobalista gondolkodók és mozgalmak ellenzik az egy-központból irányított világrendszer létrehozását, és a természetes állapotukban megtartott nemzetek és vallások segítségével kívánják biztosítani az emberiség szabad fejlődését. Ezek után már nem egyszerű megválaszolni: Mi késztette XVI. Benedek pápát arra, hogy egy világszintű hatáskörrel bíró hatalmi központra javasolja átruházni az egész emberiség, a nemzetközi élet irányítását?

A Vatikán a mai napig nem írta alá az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok nyilatkozatát, és az Emberi Jogok Európai Konvencióját. Azért vonakodott ezt megtenni, mert egyik sem utalt Istenre, mint az emberi jogok és a politikai szabadságjogok forrására. XVI. Benedek tehát tudatában van az ENSZ hiányosságainak, vagyis hogy ez a világszervezet nem hajlandó elismerni a teremtő Istent, mint az egyéni és kollektív erkölcs alapjául szolgáló tekintélyt. Közismert az is, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetébe sem került be a kereszténységre, mint az európai kultúra egyik létrehozójára való hivatkozás. A Vatikán elismeri az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, de azokat a klasszikus liberális nézetrendszerrel lényegesen különböző módon alapozza meg.

A liberalizmus azt hirdeti, hogy az emberi jogokat és politikai szabadságokat nem korlátozhatja az állam semmiféle szakrális-erkölcsi rend nevében. Egy ilyen rend létezését a liberális eszmerendszer nem ismeri el. A katolikus felfogás ezzel szemben keresztény-szakrális erkölcsi rend keretein belül fogadja el az emberi jogokat és politikai szabadságokat. Felmerül tehát a kérdés, hogy XVI. Benedek enciklikájának az idézett 67. pontjában vajon feladta-e a Vatikán eddigi álláspontját? Amikor az ENSZ megreformálásáról ír, ténylegesen milyen változásokra gondol? A megreformálás szó ugyanis nem jelentheti az egyéni és kollektív erkölcsiség alapjául szolgáló szakralizáció elfogadtatását ezzel az intézménnyel, mert az ENSZ létezése óta a liberális világuralmi törekvések egyik fontos intézményének bizonyult. A jelenlegi liberalizmus, amely a pénz monopóliummal rendelkező érdekcsoportok túlvagyonosodásához, és ezen keresztül túlzott méretű hatalomhoz való jutásához vezetett, a szabadságot a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságává torzította.

A vagyon hatalom. Aki túlzottan nagy vagyonhoz jut, az túlzottan nagy hatalomra tesz szert. A túlzottan nagyhatalmú ember szabadsága pedig a másoktól elvett szabadság koncentrációját jelenti. Ezért a szabadságot felszámoló liberalizmus valójában soha nem épített, hanem elsősorban a pénzuralmi világ-elit korlátlan hatalma útjában álló akadályokat bontotta le. Folyamatosan lerombolt mindent, ami az útjában állott. A liberalizmus a köz minden ellenőrzése alól kikerült pénzmonopólium korlátlan hatalmát jelenti, amely egyben a hatalommal való visszaélés korlátlan lehetőségét is biztosítja. A magán-pénzmonopólium világuralma teszi lehetővé, hogy a termelővagyon is egy szűk érdekcsoport hegemóniája alatt centralizálódjon és koncentrálódjon. Ez a neo-liberalizmus, vagy ultra-liberalizmus kiszorította a gazdasági életből a szociális piacgazdaságot, és helyébe az alibi-demokrácia kiüresedett formáit használó pénzuralmi rendszert helyezte. Ez pedig hatalmi gazdaság, diktatúra.

Szociális piacgazdaság csak úgy jöhet létre, ha a közvetítő közege a társadalom és az állam kizárólagos ellenőrzése alatt álló kamatmentes közpénz. A tulajdonrendszert pedig úgy kell átalakítani, hogy a tulajdon ahhoz a természetes személyhez legyen kötve, aki egyedül képes erkölcsös magatartást tanúsítani. Erre az a jogi absztrakció, amely a „jogi személy” elnevezést viseli, nem képes. A jogi személyre alapozott gazdaság az erkölcstelen üzleti magatartás fenntartója, és soha nem képes másképp viselkedni, mint ahogyan azt Milton Friedman megfogalmazta: „The business of the business is the business”, vagyis az üzleti tevékenységet folytatók (üzletemberek) üzlete (tevékenysége) az, hogy üzletet csináljanak, azaz profitot állítsanak elő a maguk számára. Ez minden erkölcsi szabály mellőzését jelenti.

XVI. Benedeknek vissza kellett volna térnie a pénz szerepének a keresztényi elvek szerinti újraszabályozásához. A pénz értéktelen, ámde szükséges közvetítő jel, a gazdasági élet közvetítő közege, és mint ilyen, előállításának a joga azt illeti, aki ezzel a jellel megjelölt valódi értéket, a terméket és szolgáltatást előállítja. A pénz tehát mindenkit megillet, aki értéket állít elő. A pénz legfontosabb tulajdonsága, hogy bizalmat hordoz. Bizalmon alapuló információ a tartalma. A jelenlegi bankrendszer nélkül sokkal igazságosabban lehetne működtetni a pénzrendszert és a gazdaságot a kereskedő-és clearing-házak útján. Ezek különböző bizalmat hordozó jelekben tudnák a termelőgazdaságban résztvevő szereplők szolgáltatásait elszámolni.

A jelenlegi pénzügyi világrendszer intézményrendszerével az a legfőbb probléma, hogy nincs rá szükség. A Biblia számos helyen tiltja a kamatszedést. Közismert, hogy az iszlám ma is erkölcstelennek tartja a kamat szedését. Aki a pénzét be akarja fektetni, az megteheti úgy, hogy olyan pénzintézetnek adja át, amelyik azt a termelőgazdaságba befekteti, és ha van rajta haszon, azt előre megállapodott elvek alapján elosztja a két befektető: a pénztulajdonosa és a pénzkezelést felvállaló pénzintézet. Ha veszteséges a vállalkozás, akkor a veszteséget is ugyanilyen arányban közösen viselik. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzmonopólium viszont akkor is ragaszkodik – az egyébként a levegőből előállított – jelek után követelt kamatsarchoz, ha az általa hitelként nyújtott pénz a kölcsönzőnek semmilyen gazdasági haszonnal nem járt. Vagyis a jelenlegi vagyonos réteg nem hajlandó arányos kockázatot és felelősséget vállalni a termelőgazdaságban tevékenykedő, érték-előállító hitelfelvevővel.

A Vatikánnak tehát mindenek előtt azt kellene megvizsgálnia, hogy vissza lehet-e térni a kamatmentes pénzrendszerhez, amit a Biblia és a katolikus egyház is egészen Luther Mártonig magáénak vallott. Ismeretes, hogy a kereszténység csak Kálvin tanításai nyomán adta fel véglegesen a kamattilalmat. Kálvin János aszketikus erkölcsi felfogása egyfelől fáradhatatlan munkálkodásra, másfelől a fogyasztás visszafogására ösztönzött. Összhatásában a tőkegyarapodást és a tőkefelhalmozást segítette. Kálvin a tőkegyarapodás kérdésében Luther Márton nézeteiből indult ki, és különbséget tett törvényes haszon és az igaztalan meggazdagodás között. A törvényes hasznot bizonyos foglalkozások szükséges következményének tartotta. Az igaztalan meggazdagodás alatt a mások rovására történő vagyonnövekedést értette.

Kálvin úgy vélte, hogy Isten megengedi a törvényes hasznot, amennyiben az bizonyos hivatások szükséges velejárója. Ugyanakkor Isten, mint a világi javak tulajdonosa, a javakat csak birtokba (kölcsönbe) adta az embereknek azzal a feltétellel, hogy felebarátaik javára sáfárkodjanak velük. Kálvin a gazdagságot nem tartotta elítélendőnek, sőt úgy vélte, hogy a gazdagság lehetőséget ad az adakozásra. Csak akkor ítélte el a gazdagságot, ha az sérti mások érdekét, és elfordítja az embert Istentől. Tanításában tehát megtalálható a tőke magánkézben való felhalmozása, és a tőke jótékonykodási célra történő újrafelosztása.

A pénz tőkeként való funkcionálásáról Kálvinnak új elgondolásai is voltak. Kálvin idején a katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint tilos volt a kamatszedés. A kamatszedés tilalmát még a második Niceai zsinat (787) mondta ki. A katolikus egyház eme álláspontja különböző döntéseiben meg is jelenik. A harmadik Lateráni zsinat törvényt hozott az uzsorások ellen, és kiközösítéssel, valamint az egyházi temetés megtagadásával büntette őket. XX. Gergely pápa pedig egyenesen megparancsolta, hogy űzzék el országukból a keresztények a kamattilalmat áthágó kereskedőket és pénzkölcsönzőket. V. Kelemen pápa elítélte azokat az elöljárókat, akik engedélyezték a kamatra adott kölcsönök folyósítását. A kamattilalom indoklásánál az egyház egyrészt a Bibliára, másrészt a keresztény teológusokra és Arisztotelész tanításaira hivatkozott.

A nagy görög filozófus, Arisztotelész, is tagadta a pénz produktivitását. Az egyház előírásait azonban kijátszották. A kamatot általában késedelmi kamatnak tüntették fel. Az egyház is vett fel kamatra pénzt, így maga az egyház is ellentmondásos helyzetbe került. Kálvin gazdaságpolitikája feloldotta az elmélet és a gyakorlat közötti évszázadokon át tartó konfliktust. Pénz-és kamatelméletét Kálvin először 1545-ös De usuris nevű levelében fejtette ki, majd pedig a kilenc évre rá publikált Mózes könyveihez írott kommentárjaiban. A De usuris című írásában Kálvin feloldja a kamattilalmat. Ezt írja:

„Mert ha teljesen megtiltjuk a kamatot, akkor szorosabban kötjük meg a lelkiismeretet, mint azt maga Isten teszi.” Elismeri a kamatszedés jogosságát, és bizonyos kivételekkel engedélyezi azt. Luther Márton elvben szigorúan tiltotta a kamatszedést, és csak kivételesen engedélyezte. Ezzel szemben Kálvin elvben megengedi, és csak kivételesen tiltja. Kálvin cáfolja, hogy a kamat idegen a Szentírás szellemétől. „Semmiféle bizonyíték nincs a Szentírásban arra nézve, hogy minden kamat teljességgel elítélendő dolog lenne.”

Noha ugyanazokat a bibliai helyeket idézi és magyarázza, mint elődei, mégis más eredményre jut. Kálvin kétféle kölcsönt különböztet meg. Az egyik a fogyasztási kölcsön, a másik pedig a produktív kölcsön. A fogyasztási nem képvisel termelőerőt az adós számára, és így semmiféle elismerés vagy jutalom nem jár érte. A kölcsönnek ez a fajtája a megélhetést, a megsegítést szolgálja, vagyis jótékonysági jellegű kamatmentes kölcsön.

A produktív kölcsön esetében, amely a kölcsönt felvevő munkájával együtt új értéket hozhat létre, már jogos lehet a jutalom, vagyis a kamat. A produktív kölcsön valamilyen vállalkozásra adott kölcsön, amellyel az adósnak módjában áll nyereséghez jutni. Ezért kamatozó kölcsönként fogható fel. Kálvin úgy véli, hogy a Biblia csak az első típusú kölcsönről beszél, hiszen a második fajta kölcsön csak a későbbi századok nyomán alakult ki. Jézus Krisztus sokat idézett szavai a Lukács evangéliumában így hangzanak. „Adjatok kölcsön, semmit se várván érte.”

Kálvin ezt úgy értelmezi, hogy a szegényeknek előbb legyünk segítségére, mint a gazdagoknak. Jézus Krisztusnak a kamatellenzők által legtöbbször idézett mondata tehát, nem a kamat teljes tilalmáról szól, hanem a szegények támogatására buzdít.

A keresztény teológusok másik fő érve a kamat ellen a Biblia ószövetségi részére támaszkodik. Ezek szigorúan megtiltották a kamat szedését a zsidóknak az egymás közötti kereskedelemben. Kálvin János úgy vélte, hogy korának keresztény közösségeit nem lehet azonosítani a bibliai ókor zsidó közösségeivel. Azért nem, mert a XVI. századra a kereskedelem radikális változásokon ment keresztül, és ezért racionálisan gondolkodva elképzelhetetlen a keresztények közötti kamat megtiltása. A De usuris további részében Kálvin a pénz produktivitását, és ennek alapján a kamatszedés jogosságát igyekszik bizonyítani. Kálvin szakít a pénz természetére vonatkozó állásponttal. Cáfolni törekszik az Arisztotelészre hivatkozó felfogást, miszerint a pénznek, ellentétben a termőfölddel, nincs hozamképessége.

Elvetette Aquinoi Szent Tamás azon tanítását, amely a pénz improduktivitását állította. Kálvin a pénzt már nem a fogyasztó szemszögéből nézte, hanem a kereskedő és a bankár szemszögéből. Kimutatja, hogy a pénznek a benne rejlő fémértéken túl hozama lehet, ha befektetik, forgatják, használják. A haszon nem a pénzből, hanem annak jövedelméből származik. Alaptételét végül így összegezi a De usurisban: „A kamatról nem Istennek, bizonyos határozat és sajátlagos rendelése alapján kell ítéletet mondanunk, hanem csupán a méltányosság szabálya szerint.”

Genf protestáns prédikátora a jelzálog elfogadott intézményét is összehasonlította a kamat tiltott szedésével. Arra a következtetésre jutott, hogy egyik sem méltányosabb a másiknál. Úgy ítélte meg, hogy nincs lényeges különbség a jelzálog és a kamat között, hanem csak az elnevezésekben van különbség. Nem az elnevezéseken múlik egy dolog erényes vagy bűnös volta. Ezért Kálvin a jelzálog intézményhez hasonlóan a kamatot is feloldotta az egyházi tilalom alól. Kálvin azonban korlátozta is a kamatszedés szabadságát. Az első korlát a fogyasztásra adott kölcsön kamatmentességét és elsődlegességét írja elő. Második követelmény: ne vegyenek kamatot a szegényektől, illetve aki kölcsönt ad, ne legyen annyira nyereségre sóvárgó, hogy emiatt hanyag legyen kötelessége teljesítésétben, és ne nyomja el a szegény testvéreket. A harmadik kivételben megfogalmazza a méltányosság elvét: semmi olyan ne jöjjön közbe, amely nincs összhangban a természetes méltányossággal. Krisztus a következőket parancsolja Lukács evangéliuma 6. fejezete 31. versében: „És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjetek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal.”

A negyedik kivétel egy gyakorlati szabályt határoz meg a méltányosságra hivatkozva: aki kölcsön vesz, azzal a pénzzel ugyanannyit vagy még többet nyerjen, mint a kölcsönzött összeg. Az ötödik kivétel esetében a genfi prédikátor az Isten iránti felelősségre hívja fel a figyelmet, amit a gazdasági életben is szem előtt kell tartani: ne a közönséges és bevett szokás szerint ítéljük meg azt, hogy mi van számunkra megengedve, hanem az Isten beszéde szerint való szabályhoz tartsuk magunkat.

Kálvin sokat tett a közjó érdekében különböző szociális intézkedések bevezetésével. A közérdek elsődlegességét tükrözi a hatodik kivétel: ne csak annak a magán javát tekintsük, akivel dolgunk van, hanem gondoljuk meg azt is, hogy mi hasznos a köznek. Kálvin végül a kamat mértékére is kitér, és a kamat mértékét alárendeli az adott ország törvényeinek: A kamatszedésnél ne lépjék át azt a mértéket, amelyet az illető ország vagy hely törvényei megengednek.

Kálvin az ószövetségi bibliai helyeken olvasható elemzése során hangsúlyozta, hogy a kamattal kapcsolatosan is érvényesülnie kell a földi javak esetében a szolidaritás eszméjének. A társadalmi igazságosság keresztényi értelmezésben a szeretetből, a könyörületességből és az irgalmasságból táplálkozik. A keresztényi szeretet egyik példás kifejeződésének tekintette, ha valaki önzetlenül kölcsönöz. Azt a következtetést vonja le, hogy ma már a kamattilalom nem működik közösség összetartó erőként, ahogyan a mózesi időkben még működött. Kálvin óvakodott az uzsora és az uzsorás szó használatától. Véleménye szerint a keresztényi méltányosság teszi lehetővé, hogy elkülönítsük a kamat elvetendő formáját a megengedett kamattól. Két esetben jogosnak tartotta a kamatot: ha az adós rossz szándékból nem törleszti adósságát időben, és ha a kölcsön produktív, vagyis valamilyen érték létrehozásában vett részt. Kálvin ugyanakkor azt is tudta, hogy ha megtűrjük a kamatszedés bizonyos formáit, ezzel utat nyitunk a visszaéléseknek is. A kamatszedés teljes tilalma azzal jár, hogy a becsületeseket és a becsteleneket ugyanolyan büntetésben részesítjük.

Azt is leírja: valóban ritka dolog látni valakit, aki becsületes ember, és egyszer s mind uzsorás. Rendkívül időszerű Kálvinnak az az útmutatása, hogy a munka semmilyen esetben sem szenvedhet kárt a tőke, a pénz miatt. Kálvin szerint a hitelező megbecsülése és bére nem lehet akkora, mint az értéket előállító munkásé. A hitelezés semmilyen erőfeszítéssel nem jár, és magát a kamatot is a termelőmunkát végző állítja elő munkájával. Fontos kálvini erkölcsi útmutatás az is, hogy a pénz nem lehet nyereség alapja abban az esetben, ha hozadéka a kamat a szegények hátrányosabb helyzetbe kerülésével jár együtt.

A reformáció nagy alakja tehát feloldotta a kamattilalmat, és meghirdette a kamatszedés szabadságát a méltányosság és a szeretet törvényének a figyelembevételével. A Biblia szó szerinti értelmezése helyett adta meg a gazdasági életben felmerült kérdésekre a gyakorlatban már kialakult válaszok elméleti-vallási megalapozását. Nemcsak teoretikusan, hanem gyakorlati intézkedéseivel is előmozdította a piacgazdaság kibontakozását. Genf, a protestáns Róma, virágzó városállam lett, és ehhez az is hozzájárult, hogy lehetővé tette a bankok és a különböző pénzintézetek működését. Ő maga is alapított egy keresztényi bankot, ugyanakkor mindig szem előtt tartotta a szociális igazságosságot. Keresztényként megpróbálta összehangolni a fele-baráti szeretetet, a testvéri együttérzést, valamint a gazdasági növekedést. Ily módon sikeresen fenn tudta tartani a gazdasági jólét és a társadalmi igazságosság közötti törékeny egyensúlyt.

Kálvin és a protestantizmus tehát egyfajta „gentleman agreement” alapján akarta működtetni a kamatozó pénzrendszert. A bankok és a pénzügyi intézmények azonban messze állnak attól, hogy úriemberek legyenek, ezért a pénzügyi és üzleti etika betartására másként kell rávenni őket. Azzal a céllal, amit XVI. Benedek a „Caritas in Veritate”-ban (Szeretet az igazságban, Die Liebe in der Wahrheit) szorgalmaz, vagyis hogy a társadalmi igazságosságot kellene globalizálni a kamattal történő fosztogatás és eladósítás világrendszere helyett, teljes mértékben egyet érthetünk. Már kevésbé érthetünk egyet azzal, hogy bizonyos fokig elhatárolódik az ún. „Dependency” (Függőségi) elmélettől, és hogy óvva int a protekcionizmus visszatérésétől.

A függőségi elmélet képviselői szerint az ún. „Harmadik világbeli” országoknak azért nem sikerült megfelelő mértékben modernizálódniuk és felzárkózniuk a fejlett ipari országokhoz, mert önállóságukat elveszítve függő helyzetbe kerültek a fejlett világgal szemben. A Függőségi elmélet képviselői szerint a Nyugatnak érdekében áll ennek a pénzügyi, gazdasági és technikai függőségnek a fenntartása. A függőségi elméletnek számos irányzata van, de közös bennük, hogy a harmadik világ stagnálását és fejlődésben való lemaradását arra vezetik vissza, hogy az általuk létrehozott értéket a fejlett ipari országok pénzügyi és gazdasági módszerekkel elvonták tőlük, elsősorban az eladósítás és a transznacionális korporációk útján.

XVI. Benedek a jelenlegi pénzuralmi világrend szélsőségesen kiegyensúlyozatlan rendszerét az Egyesült Nemzetek Szervezetének a megreformálásával kívánja igazságosabbá és az univerzális erkölcs normáit követő világrendszerré átalakítani. Már Montesquieu fellépett az abszolutista, túlzottan centralizált hatalmi koncentráció ellen. Az állam-hatalmiágak megosztásával – a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztásával – kívánta elérni a hatalomgyakorlás kölcsönös korlátozását és ellenőrzés alatt tartását. Jelenleg a világ túlzottan is centralizálódott. Ha abból indulunk ki, hogy a vagyon hatalom, és a hatalom vagyon, akkor látnunk kell, hogy a világtörténelem során eddig még soha nem volt az emberiség vagyona ilyen mértékben centralizálva egy viszonylag szűk érdekcsoport ellenőrzése alatt.

A Tokiói ENSZ Kutatóintézet 2000. évi adatai szerint, ha az emberiség létszámát 10 főre és a világ összes pénzügyi és termelői vagyonát 100 dollárra redukáljuk, akkor egyetlen emberé 99 dollár, és 9 emberé 1 dollár. Ekkora vagyoni különbség óriási hatalmi egyensúlytalanságot hoz létre. Ha nem nyúlunk a vagyoni viszonyok decentralizálásához, és ennek nyomán nem decentralizáljuk a túlságosan is központosítottá vált pénzügyi, gazdasági és politikai világhatalmat, akkor képtelenség igazságosabb, az univerzális erkölcsnek és a szociális igazságosságnak jobban megfelelő világrendszert kialakítani. A szélsőséges vagyoni túlsúly szélsőséges hatalmi túlsúlyhoz vezet, ez pedig lehetővé teszi a hatalommal való korlátlan visszaélést világszinten is.

Ténylegesen ennek a túlcentralizált és túlságosan is koncentrálódott pénzügyi, gazdasági és politikai hatalomnak a decentralizálására van szükség, egy olyan hatalommegosztásra, ahol a funkcionálisan és regionálisan szétválasztott hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok kölcsönösen kiegyensúlyozzák és ellenőrzik egymást. Azaz az amerikai alkotmányban ismert „Checks and Balances”, azaz az egyes hatalmi ágak közötti egyensúlyt biztosító eszközöket, intézményeket kell világszintűvé tenni a kölcsönös ellenőrzésekre és ellensúlyozásra alkalmas hatalmi ágazatok és regionális erőközpontok, hatalmi centrumok rendszerének a létrehozásával.

Álláspontom szerint nem további centralizálásra, erős egy-központból irányított világrendszer, egyfajta globális unió létrehozására van szükség, hanem a pénzhatalom leválasztására a termelőgazdaságról, és a vagyonon alapuló hatalom elválasztására a politikai és fegyveres hatalomtól. A vagyoni hatalmat is decentralizálni kell mégpedig úgy, hogy a vagyon tulajdonlását természetes személyhez, a mértékét pedig e természetes személy teljesítményéhez kötjük. Ez az új tulajdoni rendszer megakadályozná a túlvagyonosodást és az azzal járó hatalmi túlsúly kialakulását egy szűk szuper-gazdag réteg kezében. Egyidejűleg megakadályozná a túlszegényedést és az emberiség többségének hátrányos és függő helyzetbe kerülését az által, hogy nem rendelkezik saját munkája eredményével. Aki nem rendelkezik munkája eredményével, az elveszti önrendelkezését, személyes szabadságát és korlátozva van abban, hogy az univerzális erkölcs normái szerint éljen.

A kölcsönös ellenőrzések és ellensúlyok, vagyis a Checks and Balances rendszernek a világszintűvé fejlesztése lehetővé tenné azt, hogy a magán-pénzmonopólium tulajdonosai ne élhessenek vissza pénzügyi túlhatalmukkal, ne lehessenek az emberiség termelővagyona túlnyomó részének a tulajdonosai, és így ne náluk legyen szükségszerűen a politikai hatalom, az emberiség sorsának az irányítása. Az, amit XVI. Benedek javasol, történetesen az ENSZ megreformálását és megerősítését, nem tekinthetjük megoldásnak.

Hangsúlyozzuk: A túlcentralizálódott és túlkoncentrálódott világhatalmat horizontálisan (földrajzi és geopolitikai régiók szerint), valamint vertikálisan (a pénzügyi, a termelőgazdasági, a politikai és a fegyveres hatalmi-ágazatok szétválasztásával) kell minél nagyobb mértékben decentralizálni, és egymás kölcsönös ellenőrzése alá helyezve alkalmassá tenni hatalmi-gyensúly kialakítására. Nem arra van szükség, hogy a jelenleg csekély hatékonyságú Egyesült Nemzetek Szervezete hatékony kormányzattal rendelkező Globális Unióvá alakuljon át. A természetes emberi közösségek – a család, a nemzet, az elsődleges vallási-kulturális közösségek – megerősítésével kell alulról ellenőrzött, szervesen felépülő, az univerzális erkölcs érvényesítésére is alkalmas decentralizált világrendszert létrehozni a szubszidiaritás elvének a szigorú érvényesítésével. Egy ilyen rendszer képviselhetné az élet, a megmaradás kultúráját a kamattal és eladósítással történő fosztogatás jelenlegi rendszerével szemben, amely a gátlástalan önzés és a halál kultúráját képviseli, s amely szükségszerűen az emberiség, valamint élőhelye, a Föld, pusztulásához vezet.

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”

Az ember egyszerre hajlamos a jóra és a rosszra, az önzésre és az önzetlenségre. A túlvagyonosodás egy szűk érdekcsoport számára lehetővé teszi, hogy korlátlanul érvényesítse saját önzését. Ezt az önzést csak úgy lehet határok közé szorítani, ha a másik embercsoportnak is van annyi vagyona, és vagyonra támaszkodó érdekérvényesítő ereje, hogy saját önzését a másik csoport önzésével tudja szembe szegezni. Az egymásnak feszülő egyenlő pénzügyi, gazdasági és politikai erővel rendelkező önzések tudják kikényszeríteni a szembenálló önzések korlátozását, és a másik szükségleteit, érdekeit és értékeit tisztelő önzetlen és erkölcsös magatartás követését. Röviden úgy is mondhatjuk, hogy ha két egyenlő erejű önzés feszül egymásnak, abból megszülethet egy önzetlen, vagyis az univerzális erkölcsi parancsokat követő magatartás. (A matematika ezt úgy fejezi ki, ha a mínuszt mínusszal szorozzuk, akkor plusz lesz belőle, de ennél szemléletesebb az, ha az ellentétes irányú vektorokra gondolunk, amelyeknek az eredője egyenlő erők találkozása esetén nullvektor. Ez utóbbi kifejezés itt az erkölcsös vagyis önzetlen magatartást szemlélteti.)

Mivel lehetne védekezni a visszaélés korlátlan szabadságáig növekedett globális hatalmi túlsúly ellen? Először is újra kell gondolni a kamat problematikáját, mégpedig Silvio Gesell időtállónak bizonyult elgondolásai alapján. Ha valaki azt állítja, hogy kamatmechanizmus nélkül nem biztosítható a pénz forgása, annak tudnia kell, hogy negatív kamat is létezik, és azzal is lehet biztosítani a gazdasági élet közvetítő közegének a szerepét betöltő jeleknek, a pénznek a körforgását. A pozitív kamat jelenlegi rendszere jutalmazza azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja. A negatív kamat pedig bünteti azt, aki ezt a közvetítő közeget visszatartja attól, hogy kifejtse funkcióját a termelőgazdaság működtetésében. Ezért a legfontosabb feladat a világméretű magán-pénzmonopólium felszámolása és a gazdasági élet közvetítésére szolgáló jeleknek az alulról ellenőrzött közhatalomhoz történő visszaadása.

A jelenlegi magán-ellenőrzés alatt álló pénz- és hitelrendszert közpénzrendszerré és közhitellé kell átalakítani. Ez lehetővé tenné a szuper-gazdag bankárokból álló transznacionális pénzkartell – magán-pénzmonopólium jelenlegi tulajdonosai – hatalmának a felszámolását. Ha ez a mindent a hegemóniája alá gyűrő, a magánönzését minden közérdek fölé helyező túlhatalmú csoport ki lesz kapcsolva, akkor megkezdődhet a termelőgazdaság viszonyainak az átalakítása új tulajdonrendszer bevezetésével. Ennek az új tulajdoni rendszernek az a lényege, hogy egyenlő gazdasági erejű szereplők állnak egymással szemben, és mindenki számára biztosítva van a gazdasági esélyegyenlőség lehetősége. Egy ilyen rendszerben az egyenlő erejű gazdasági szereplők érdekérvényesítése is kiegyenlítődik. Ez lehetővé tenné a gazdasági-üzleti etika normáinak az érvényesítését. Az új tulajdoni rendben nem lenne meghatározó szerepük az erkölcsös magatartásra képtelen jogi személyeknek. A jogi személy léte az erkölcs tagadása a gazdasági-pénzügyi életben. Jogi személy és az erkölcs nem fér össze egymással. Ezért a tulajdont a természetes személyhez, és a tulajdon mértékét pedig, mint már többször is említettük, e természetes személy teljesítményéhez kell kapcsolni.

Ha mindez megvalósul a pénzügyi és gazdasági szektorban, akkor az lehetővé teszi a jelenlegi alibi-demokráciának a lecserélését a minden egyes ember közvetlen részvételét biztosító érdemi-etikai demokráciára. Egy ilyen etikai-demokrácia már alkalmas a társadalmi igazságosság érvényesítésére. Úgy gondolom, hogy az Egyháznak, amely számára parancs Isten akaratának, az abszolút igazságnak és az egyetemes erkölcsnek a követése, amelyet Jézus így fogalmazott meg: Ego sum via, veritas et vita (Én vagyok az út, az igazság és az élet) egészen más fajta javaslatokkal kellene előállnia, mint amelyeket XVI. Benedek most megjelent enciklikájában olvashatunk.

Mit lehetne már most tenni?

Silvio Gesell 1913-ban publikált „A természetes gazdasági rend szabad föld és szabad pénz révén” című munkájában ismertette azt, hogy miként működne az általa javasolt új elvű pénzrendszer. Támaszkodott az angol Henry George munkásságára, aki szerint a termőföld Istené, az emberiség egészéé, és minden egyes ember csak használatra kapja, amikor megműveli. A föld magántulajdona a kapitalizmusig elképzelhetetlen volt. Ma is cáfolhatatlan igazság: csak az lehet áru, amit az ember saját teljesítménye révén hoz létre. A föld, a víz ,a levegő nem lehet áru, mert ezeket Isten, illetve a természet, a világmindenség adta az embernek. Gesell is tehát azt hirdette, hogy vissza kell térni a föld köztulajdonlásához. Ezzel megszűnik a kizsákmányolás egyik forrása: a földjáradék. Ez a jövedelem abból adódik, hogy a földek termőképessége és hasznosíthatósága különböző, például azért, mert eltérő távolságban vannak a piacoktól. A földtulajdonosok általában kisajátítják maguknak a haszon többletet. Ez a földjáradék teljesítmény nélküli jövedelem és a monopol-tulajdon következménye. Ha a föld magántulajdonát megszüntetjük, akkor máris megszabadul az emberiség egy erkölcstelen és kártékony pénzügyi tehertől.

Silvio Gesell a francia Proudhonhoz hasonlóan rájött arra, hogy az áru és a pénz minőségileg különbözik egymástól. Az áru romlik, a pénz nem. Proudhon ezt a különbséget úgy akarta kiküszöbölni, hogy az árut akarta a pénz szintjére hozni. Árucsereházakat szervezett a pénz kiiktatására, de kísérlete megbukott. Proudhon ott tévedett, hogy az áru romlékonysága természeti adottság, és azon nem lehet változtatni. Silvio Gesell ezzel szemben azt állította, nem az árut kell egy szintre emelni a pénzzel, hanem a pénzt kell az áruhoz hasonlóan romlandóvá tenni, mégpedig a közhatalom által hozott jogszabályok segítségével. Egyik javaslata az volt, hogy például minden hónap végén fél százalékkal csökkenne a pénz értéke, amit úgy jeleznének, hogy egy 5 pfenniges bélyeget ragasztanak a bankjegyre. Ha csökken a visszatartott pénz összege, akkor azt nem érdemes felhalmozni. Ez meggyorsítja a pénz forgását. Nő a kölcsönkínálat. A pénzhasználati díj, a kamat mértéke csökken a növekvő kínálat következtében. Ha a kereslet és a kínálat kiegyenlítődik, akkor a kamat elvileg nullára mérséklődhet.

A nagy világgazdasági válság idején Gesellnek az elgondolásait a gyakorlatban is kipróbálták. A tiroli Wörgl városkában helyi pénzt vezettek be több tízezer schillingnek megfelelő nagyságrendben. Ez a pénz egy év alatt ötvenszer fordult meg. Wörgl-ben negyedére csökkent a munkanélküliség, hidakat, csatornákat és síliftet építettek. Még André Léon Blum, aki háromszor volt Franciaország miniszterelnöke, is Wörgl-be készült a sikeres kísérlet tanulmányozására. A nemzetközi pénzkartell az ellenőrzése alatt álló központi bankok nyomására kikényszerítette, hogy az osztrák, a német, a francia és a svájci kormány törvénnyel tiltsa be a helyi csereeszközök használatát. Ennek ellenére Svájcban a WIR -rendszer nemcsak megszilárdult, hanem a mai napig sikeresen működik bázeli központtal.

A kamatmentes pénzrendszer működőképes, és a jelenlegi pénzuralmi világrendnek az egyik járható alternatívája. Jelenleg magánkézben van a pénzkibocsátás. A geselli rendszerben viszont a közhatalom kizárólagos joga és kötelessége a pénz kibocsátása. Ez a közhatalom ügyel arra, hogy az árukínálat és a pénztömeg egyensúlyban legyen. Arra is ügyel, hogy árukosárral figyelje az árszínvonal alakulását. Ha az általános árszínvonal emelkedik, akkor a közhatalom kivon pénzt, vagy csak korlátozza új pénz forgalomba-hozatalát. Ahhoz, hogy ismét közpénz legyen forgalomban, arra van szükség, hogy a pénzügyi szuverenitást, és annak monetáris és fiskális eszközeit újból a közhatalom kizárólagos hatáskörébe adjuk. A világon jelenleg mintegy ötezer helyi pénz működik, és közülük több mint háromezer sikeresen. Mindezek azonban csak részben és átmenetileg jelenthetnek megoldást.

Figyelemre méltó az, ami napjainkban Venezuelában történik. Ebben a dél-amerikai országban már öt éve tart a példa nélkül álló és folyamatos gazdasági fellendülés. A dél-amerikai ország nemzeti összterméke 2003 és 2008 között megduplázódott, a szegénység nagymértékben csökkent. A pénzuralmi világrend képviselői által sokat támadt Chavez kormány szakított a neo-liberális pénzügyi és gazdasági politikával. Gyökeres fordulatot tett a részvételi demokrácia és a gazdasági esélyegyenlőség irányába. Törvényt fogadott el a népi közgazdaság fejlesztéséről, amely segíti a települések, a termelés és a fogyasztás közötti kapcsolatok demokratikussá tételét. E törvény nyomán tíz településen létrehozták a „szolidaritási cserecsoportokat”, amelyek egyre sikeresebbnek bizonyulnak. A venezuelai kormány által követett gazdasági stratégia a Washingtoni Konszenzus néven ismert neo-liberális modellnek az alternatívája. Kidolgozták a közösségileg működtetett vagyon nyolc modelljét, és lényegében meghonosították egyes területeken Silvio Gesell elgondolásait.

A kamatmentes pénz és más csereeszközök széles körben történő használata természetesen a pénz-magánmonopólium jelenlegi tulajdonosainak a kemény ellenállásába ütközik. A pénzuralmi világrend védelmezői azt állítják, hogy a kamatmentes, vagy negatív kamattal forgásra kényszerített pénz nem ösztönöz a takarékosságra. Ez az állítás tévedés, vagy tudatos félrevezetés. A mozgásban tartott pénz révén ugyanis folyamatosan bővül a termelő-értékelőállító reálgazdaság. Az itt létrejövő kapacitás növekedés, a megépülő objektumok, a többlet termékek és szolgáltatások jelentik a gyarapodást, a megtakarítást. Van tehát – méghozzá jelentősen megnövekedett – megtakarítás, de az nem a pénzügyi szektorban, a jelek szintjén, hanem a reálgazdaságban, az áruk és szolgáltatások bővülésében jelenik meg.

Világszintű Lautenbach tervre van szükség

Tanulmányozni kellene és újra alkalmazni Dr. Wilhelm Lautenbach-nak a Weimari Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértőjének a gazdasági hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó javaslatait. Lautenbach 1931. szeptember 16-án ismertette Berlinben a Friedrich List Társaság tanácskozásán memorandumát, amely „Konjunktúra élénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén” címet viselte. Lautenbach bizonyította, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőszakolása, hanem a teljesítménynövelés. Lautenbach különbséget tett a szükséghelyzetek között. Az egyik fajta szükséghelyzet a háborús gazdálkodásból és a szokatlan termelési feladatokból adódik.

A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a recesszió és a depresszió. Ekkor a lefékezett termelés ellenére – a vásárlóerő hiánya miatt – a kereslet elmarad a kínálat mögött. Az így előálló termeléscsökkenésre kétféle módon reagálnak. Az egyik a deflációs pénzpolitika, amikor fiskális eszközökkel akarják kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt magas alapkamatlábakkal csökkentik a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A depresszióra úgyis lehet válaszolni, hogy a monetáris hatóság csökkenti az alapkamatlábat, a fiskális hatóság pedig az adókat, a szociális politika és a gazdasági élet irányítói pedig a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény e három költségtényezője másként hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkentése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel ott kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső tőkemennyiséget. Az adócsökkentés pedig visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, hiszen az állam bevételei amúgy is csökkennek, és szigorú költségvetési korlátozásra kényszerül.

Depressziós körülmények között is van árufelesleg. Parlagon fekvő termelési kapacitás és kihasználatlan munkaerő. Ezért az a célszerű, ha ezt a kihasználatlan gazdasági kapacitást valamilyen módon beindítják és hasznosítják. Ehhez az államnak új gazdasági szükségleteket kell teremtenie a termelőgazdaság számára, mégpedig olcsó hitelek rendelkezésre bocsátásával. Az így finanszírozott szükségletnek azonban a termelőgazdaság tevékenységét növelő produktív-szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek. A közhatalomnak tehát – monetáris felségjogai alapján – az infrastruktúra fejlesztésére és a termelési kapacitások mozgásba-hozására szabad csak közhitelt nyújtania.

Mi a produktív hitelteremtés lényege?

Lautenbach elsőként azt javasolta, hogy ki kell dolgozni nagy infrastruktúra programok konkrét terveit, és ha ezek már elkészültek, csak akkor kell biztosítani a finanszírozást a kivitelezésükhöz. A finanszírozás formája a kormány által kibocsátott kereskedelmi váltók használata. Ezeket a váltókat a Központi Bank és a többi kereskedelmi bank is elfogadja, mivel a kormány vállal értük garanciát. A bankoknak rövid és hosszú lejáratú hiteleket kell biztosítaniuk azoknak a vállalatoknak, amelyek részt vesznek az infrastruktúrafejlesztő és a termelésbővítő programokban. E vállalatok egymásnak ilyen leszámítolható és állam által garantált kereskedelmi váltókkal fizetnek, és csak a munkabérekhez használnak készpénzt. Mivel költségeik csekkek, váltók formájában jelentkeznek, alig kell igénybe venniük pénzhitelt.

Lautenbach tehát az állam tudatos és átgondolt beavatkozását tartotta szükségesnek a gazdasági visszaesés leküzdésére. Arra hivatkozott, hogy Japán 1923-ban ily módon tudta felépíteni a földrengésben elpusztult Tokiót. A japán kormány bocsátotta ki a hitelt, ez megnövelte a termelékenységet és az életszínvonalat, ami példa nélkül állóan kedvező hatást tett az egész japán gazdaságra.

Lautenbach Németországra alkalmazta a japán példát. Eszerint a vállalkozó, aki az állam által kezdeményezett programokban részt vesz, elindíthat olyan beruházásokat, amelyek teljesen újak, vagy kijavíthat olyan berendezéseket, amelyekhez a gazdasági visszaesés miatt nem rendelkezik megfelelő pénzeszközökkel. Mivel a projektek megkezdésekor kibocsátott kereskedelmi váltók leszámítolhatók, így mintegy 12-15 hónap után át lehet őket alakítani közép-vagy hosszúlejáratú államkötvényekké. Ezeknek a fedezetét viszont a növekvő nemzeti jövedelem biztosítja. Hitelben ezért csak olyan gazdasági program részesülhet, amelynek a kivitelezése fontos szükségletet elégít ki, vagy pedig növeli a gazdaság volumenét, termelékenységét és versenyképességét. Ezáltal az értéket előállító reálgazdaság fellendül, és az így előállt többletteljesítmény fedezi a kibocsátott hitel és pénzforgalom növekedését. Ez pedig nem okoz inflációt, mert az állam és a bankrendszer csak annyi hitelt bocsát ki, amennyi az értéktermelő reálgazdaság növeléséhez szükséges. Ténylegesen a nemzetgazdaság és az egész társadalom feltőkésítése valósul meg.

Lautenbach elképzeléseit eleinte elutasították, és csak 1933 után kerültek megvalósításra teljes sikerrel. A legfőbb kifogás az volt ellene, hogy az állami pénzkibocsátás ismét olyan méretű inflációt eredményezhet, amely 1923-ban a márka teljes elértéktelenedéséhez vezetett. Kétségtelen, hogy ebben az időben a Reichsbank annyi pénzt nyomott, amennyire szükség volt a jóvátételi kötelezettségek teljesítéséhez. Az így kibocsátott pénz mennyisége lényegesen meghaladta a német nemzetgazdaság teljesítőképességét. Ez a gazdaság nem tudott annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyi fedezte volna a forgalomba hozott pénz mennyiségét. Ennek lett a következménye az a hiperinfláció, amelynek a nyomán fél kiló kenyérért egy trillió birodalmi márkát kellett fizetni. Ez az abszurditás kényszerítette a németeket arra, hogy ne használják többé a márkát a forgalomban, mert egy kiló kenyérét egy egész targonca pénzt kellett hordozniuk.

Ismétli-e önmagát a történelem?

 2009-ben már tanúi lehettünk, hogy a 2008-ban kirobbant pénzügyi világválság nyomán az 1923-as németországi helyzetnek megfelelő, vagy még azt is túlszárnyaló mértékben bocsátottak ki pénzt mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában. Ezért hasonló inflációs jelenségeknek kellett volna fellépniük. Ezek a jelenségek azonban elmaradtak. Ez tehát arra utal, hogy az 1923-mas németországi inflációs szökőárnak más oka is lehetett, mint az, hogy az állam a bankóprés révén túl sok márkát hozott forgalomba.

A pénzkibocsátás nagyságrendje tehát azonos. A hatása mégis szembeszökően más. Erre végül is a magyarázatot Hjalmar Schacht-nak, a Wall Street Hitlerhez rendelt bizalmi emberének (aki sokáig a Reichsbank elnöke és gazdasági csúcsminiszter is volt) az írásaiban találjuk meg. Schacht 1967-ben jelentette meg „The Magic of Money” (A pénz varázsa) című munkáját. Ebben olyan eddig ismeretlen tényeket tár fel, amelyek teljesen szétzúzzák a nemzetközi pénzügyi közösség által eddig a világra kényszerített értelmezést. A márka értékvesztésére spekuláló transznacionális pénzkartell növelte valójában elképzelhetetlen méretűvé az első világháború utáni Németországban az inflációt. A külföldi befektető pénzemberek óriási mennyiségű pénzzel spekuláltak a márka hanyatló értékére, felhasználva azt a tőzsdei spekulációs technikát, amit angolul „short selling”-nek neveznek.

A beruházók a short-selling technikát akkor alkalmazzák, amikor arra számítanak, hogy az adott pénz, illetve pénz-helyettesítő ára csökkenni fog. E módszer szerint a spekuláns kölcsönbe vesz pénzeszközöket, és eladja azt annak a tudatában, hogy neki ezt a pénzügyi eszközt később majd vissza kell vásárolnia, és vissza kell adnia az eredeti tulajdonosának. A spekuláns tehát arra játszik, hogy az ár csökkenni fog, és így ő az alacsonyabb áron visszavásárolt pénzügyi eszközt az eredeti áron tudja visszaadni annak, akitől vásárolta, és így elteheti a különbözetet. A német márka short-olással történő tömeges eladását az tette lehetővé, hogy a magántulajdonban lévő bankok óriási mennyiségű valutát bocsátottak a spekulánsok rendelkezésére.

Az óriási mennyiségű márkát a hiteligény jelentkezésekor a bankok a levegőből előállították, majd kikölcsönözték a befektető spekulánsoknak cserébe azért, hogy ők jelentős mértékű reálkamatot fizetnek a bankoknak ezekért a hitelekért. Első lépésként a német központi bank, a Reichsbank elégítette ki a spekulánsoknak ezt a pénzigényét. Amikor azonban a Reichsbank már nem volt képes a határtalanná dagadó pénzigényt saját-kibocsátású márkával kielégíteni, akkor a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankok vették át a hitelezést. A kereskedelmi bankoknak lehetővé tették, hogy korlátlan mennyiségben állítsanak elő a levegőből pénzt, és azt jelentős kamatra a pénzügyi spekulánsoknak kikölcsönözzék.

Az emberiség jövője a természetes gazdasági rendre történő mielőbbi áttéréstől függ.

Sem az optimizmust, sem a pesszimizmust nem ajánlom, mert mind a kettő hajlamosít arra, hogy passzívak maradjunk. Maximálisan aktívaknak kell lennünk, mert válaszút elé került az emberiség. Aki reménytelennek látja a helyzetet, gondoljon arra, hogy a reménytelenek végett adatott meg számunkra a remény. Nur um der Hoffnungslosen willen ist uns die Hoffnung gegeben. Köszönöm, hogy meghalgattak.

Die Zukunft der Menschheit und die Umstellung auf die natürliche Wirtschaftsordnung

április 28, 2011

Sehr geehrte Damen und Herren!

Erlauben Sie mir im Vorfeld zu erwähnen, dass ich nicht Wertneutral bin, und meine Vorlesung auf die Anerkennung der Grundwerte der universellen Moral beruht. Unter universeller Moral verstehe ich die Anerkennung und Schutz der Grundbedürfnisse, Interessen und Werte aller Menschen. Bevor wir mit der Analyse der Probleme der Globalisierung beginnen, müssen wir die Natur der Probleme untersuchen. Aus Sicht der Lösungsmöglichkeiten teilen wir die Probleme entweder als konvergent oder als divergent (abweichend) auf. Zur Lösung von divergenten Problemen eignen sich nicht die Methoden zur Lösung von konvergenten Problemen. Die abstrakten mathematischen Methoden sind auf die konvergenten Probleme der Naturwissenschaften gut anwendbar, somit sind diese Probleme zumindest theoretisch lösbar. Im Gegensatz dazu sind die mathematischen Methoden zur Lösung von Problemen, die sich mit Menschen, mit der menschlichen Gesellschaft und mit ihrem Tun – so auch mit der Volkswirtschaft – befassen, nur bedingt als Hilfsmittel anwendbar. 

Auf divergente Probleme existieren immer mindestens zwei gültige Antworten. Auf konvergente Probleme ist theoretisch eine einzige richtige Antwort möglich. Probleme, die sich mit den Menschen befassen sind divergent. Jede menschliche Handlung komplex und dynamisch ist und sich nur durch Gegensatzpaare erfassen lässt. Alle Lebensbereiche der Gesellschaft stellen auch ein Gleichgewicht zwischen den gegensätzlichen Polen dar, die ununterbrochen zum kippen neigen und fortwährend der Ausgleich hergestellt werden muss, wenn wir die Entstehung einer Extremsituation vermeiden wollen. Ich stelle diese einleitenden Anmerkungen durch jeweils ein Beispiel dar. Für das konvergente Problem wird als  Beispiel herangezogen, wie  ein mit Muskelkraft angetriebenes Fahrzeug mit zwei Rädern gebaut werden soll. Nach zahlreichen Lösungsvorschlägen wird der Kreis der Antworten eingeengt, bis am Ende sich eine einzelne, dauerhafte Lösung zeigt: Dieses Fahrzeug ist das Fahrrad, von dem selbstverständlich mehrere Varianten existieren können.

Diese Lösung ist deswegen korrekt, weil sie sowohl den Naturgesetzen, als auch den menschlichen Ansprüchen genügt. Die Essenz der konvergenten Probleme ist, dass je gründlicher wir sie studieren, die Antworten sich desto mehr herauskristallisieren. Diese wissenschaftlichen, mechanisch-technischen Probleme sind also im Grunde genommen lösbar, weil in Ihnen der Mensch nicht präsent ist. Die Physik, die Chemie, die Astronomie, bzw. solchen Wissenschaften wie  die Mathematik und die Geometrie beschäftigen sich mit konvergenten Problemen.

Bei Problemen, die sich auf Menschen, auf das gesellschaftliche Leben, auf die Volkswirtschaft beziehen, machen wir die Erfahrung, dass je intensiver wir sie studieren, umso mehr wir auf Widersprüche stoßen. Je logischer und klarer diese Antworten sind, umso mehr widersprechen sie sich selbst. Deswegen können wir diese Probleme auch verzweigend, abweichend bzw. divergent nennen. In menschlichen Gemeinschaften, die wir als Gesellschaft bezeichnen, stehen meistens die Forderung nach Freiheit und die Forderung nach Gleichheit gegenüber. Erstere bevorzugt die Starken letztere die Schwächeren. Die Gleichheit beschränkt die Freiheit, die übertriebene Gleichheit und die Gleichmacherei, beseitigt die Freiheit. Während der Beschäftigung mit dem Menschen und der menschlichen Gesellschaft stoßen wir auf das menschliche Leben und auf sein typisches Gegensatzpaar der Geburt und Wachstum auf der einen und Verfall und Untergang auf der anderen Seite, bzw. in gesellschaftlicher Hinsicht auf die Gegensatzpaare Freiheit und Ordnung.

Wegen diesen unüberwindbaren Gegensätzen ist das Gleichgewicht des menschlichen Lebens, und somit das Gleichgewicht der Gesellschaft und der Wirtschaft nicht mit abstrakten mathematischen Formeln zu beschreiben. Auch wenn sie nicht exakt lösbar sind, sind sie doch vorübergehend überwindbar. Dazu müssen wir auf Grund der gegenseitigen Abhängigkeit und Verantwortung die Grundbedürfnisse und Interessen aller unseren Mitmenschen vor Augen halten, wir müssen also nach der christlichen Moral unsere Nächsten genauso lieben, wie wir uns selbst.

Das gegensätzliche Bedürfnis der Freiheit und der Gleichheit kann aber mit Hilfe der Brüderlichkeit, der Solidarität, der Gefühl der Zugehörigkeit eine harmonische, sich gegenseitig ergänzende und aufrechthaltbare Einheit bilden. In diesem Fall können nicht die Logik, sondern die menschlich-historische Erfahrung und die höheren Fähigkeiten göttlicher Ursprungs (oder aus den Naturgesetzen ableitbare Fähigkeiten) des Menschen maßgebend sein.

Unserer Auffassung nach bedeutet Gott die absolute Gerechtigkeit und die unbedingte, für alle verpflichtende, universale Moral, zu der jeder Mensch durch seine transzendente Dimension Anschluss finden kann. Das bedeutet, dass wir uns über uns selbst erheben. Zum besseren Verstehen der divergenten Probleme können wir sagen, dass in einer substantivisch-ethischen Demokratie, die auf der Basis der direkten Teilnahme funktioniert, man gleichzeitig  die Rechtsprechung und das Erbarmen benötigt.

Scheinbar negiert das Eine den Anderen, in der Wirklichkeit macht die zwischen beiden bestehende Abhängigkeit die Ordnung einer solchen substantivischen Demokratie erst lebendig und ausgeglichen, welche sich wesentlich vom System der gegenwärtiger, in eine Alibi-Demokratie verpackter, plutokratischer Diktatur unterscheidet.  Rechtsprechung ohne Mitleid ist Grausamkeit. Das Mitleid andererseits bedeutet ohne disziplinierenden Zwang Chaos und Anarchie.

Die Gesellschaft braucht gleichzeitig die Änderung und die Stabilität, das Festhalten an Traditionen und die Erneuerung, die gemeinsame Geltung der öffentlichen und der private Interessen auf Grundlage des ständig zu erneuernden Konsenses zwischen beiden. 

Auch im Wirtschaftsleben muss man Anforderungspaaren, doppelten Anforderungen gleichzeitig genügen. Das harmonische, stabile, ausgewogene Wirtschaftsleben braucht gleichzeitig den festen Funktionsrahmen des Marktes, und die Freizügigkeit seiner Teilnehmer, die vorausschauende Planung, die Freiheit des „machen wie man will”, ein gesundes Wachstum und den natürlichen Verfall.

Die Gesellschaft, und innerhalb dieser die Gesundheit des Wirtschaftslebens hängt von der gemeinsamen und kontinuierlichen Erfüllung dieser gegensätzlichen Voraussetzungen ab. Wird nur eine Voraussetzung erfüllt, macht eine Gesellschaft unbarmherzig, führt zunächst zur Unausgeglichenheit und später zum Zerfall.

Das geschah mit dem sozialistischen System nach sowjetischem Typ, dessen herrschende Schicht das Ergebnis der Arbeit der Bürger mit polizeistaatlicher Gewalt wegnahm, und sich die unbeschränkte Verfügungsgewalt über sie sicherte, einschließlich der Verfügungsgewalt über ihr Leben. Das Vermögen ist Macht, und wer über das Vermögen mit einem absoluten Recht verfügt, hat auch die absolute Macht über die Menschen.

Wie wir wissen, ist dieses System kläglich gescheitert. Die ultra-liberale plutokratische Weltordnung, in der die Besitzer des globalen Geldmonopols mit monetären Techniken sich die Ergebnisse der Arbeit der anderen Menschen aneignen und mit Hilfe des unter ihrer Hegemonie akkumulierten Geld- und Sachvermögens auch die Weltherrschaft für sich sichern will, steht auch vor dem Gleichen. Dieses System ist auch unausgeglichen, und wir sind Zeugen seines Zerfalls.

Der Begriff der Globalisierung wurde von amerikanischen Strategieplanern und Think-Tanks,  gegen Ende der fünfziger Jahre eingeführt. Die wahre Karriere verdankt der Begriff Globalisierung allerdings dem, in den siebziger Jahren publizierten Bericht der Club of Rome. Da wir auch im Falle der Globalisierung mit einem divergenten Problemkreis zu tun haben, gibt es Meinungen, die die Inhalte der Globalisierung anerkennen und unterstützen und es gibt welche, die ihr kritisieren, bzw. sogar bekämpfen.

Diejenigen, die sie akzeptieren, beschreiben die Globalisierung so, als ob sie aus Naturgesetzen abgeleitet werden könnte. Sie betrachten die Globalisierung als einen integralen Bestandteil der Beziehung zwischen Mensch und Natur. Deswegen ist die Globalisierung nicht nur unvermeidlich, sondern mit Entwicklung und Fortschritt gleichbedeutend. Früher hat man für die Auswirkungen der Globalisierung auch den Ausdruck Modernisierung verwendet, jedoch hat man hier nicht die Modernisierung der menschlichen Gesellschaft verstanden. Das hätte eine gerechte Umgestaltung der Gesellschaft bedeutet, in der der volle Arbeitsertrag bei dem geblieben wäre, der ihn schuf.

Die technische Modernisierung bedeutete hingegen die Entfaltung der technologischen Revolution: die sich auf fossile Energieträger stützende Industrie und Verkehr, das Auto, das Flugzeug, sogar die Rakete, aber man muss auch das Telefon, das Radio, das Fernsehen, das Internet und vieles mehr hierzu zählen. Nach diesem technisch modernisierenden Verständnis der Globalisierung sind diese weltweiten Prozesse ähnlich den Naturgesetzen nicht beeinflussbar. Gleichzeitig sind ihre Auswirkungen grundsätzlich positiv, weswegen man die Globalisierung als einen natürlichen und unvermeidlichen Bestandteil der langfristigen Entwicklung der Menschheit begrüßen muss. Dazu fügen die Befürworter noch hinzu, dass die Globalisierung in Wirklichkeit wertefrei und aus dem Gesichtspunkt der politischen Macht ein neutrales Phänomen sei.

Sie betrachten die Globalisierung von der menschlichen Wertbestimmung als unabhängig. Diese Auffassung stellt die Existenzberechtigung der Globalisierungskritik in Frage, da die Naturgesetze wie zum Beispiel die Schwerkraft nicht den Gegenstand einer Rezension bilden können. Da wir, wie ich bereits erwähnt habe, mit einem divergenten Problemkreis zu tun haben, betrachten wir es als natürlich, dass in den letzten zwei Jahrzehnten eine ganze Reihe an globalisierungskritischen Aktivitäten entstand. 

Daraus entstanden starke anti-globalistische Proteste und Massendemonstrationen. Ein Teil der Rezensionen stellt die quantitative, während der anderer Teil die qualitative Kritik der Globalisierung in den Vordergrund. Die Ersteren halten zwar den Prozess als unvermeidbar, kritisieren aber nur seine Maßlosigkeit. Deswegen möchten sie die Kräfte der Globalisierung in irgendeiner Form regeln.

Hierzu kann man auch die, immerhin schon dritte, Enzyklika von Papst Benedikt XVI. zählen, die pünktlich vor dem am 8.Juli in Italien stattfindender G8-Gipfel veröffentlicht wurde.  Zu einer Kritik der relevanten Teile der Enzyklika kehren wir später noch zurück.

Nach Meinung einer anderen großen Gruppe der Globalisierungsgegner gibt es inhaltliche, qualitative Probleme mit der Globalisierung. Das Problem ist nicht bloß, dass ein Prozess sich über seine Möglichkeiten ausbreitet und damit nicht mehr handhabbar wird, sondern die Globalisierung an sich eine zerstörerische, gefährliche, aus Sicht der Menschheit als verhängnisvoll zu betrachtende weltgeschichtliche Entwicklung ist.  Sie behaupten, die Globalisierung kein Naturgesetz und deswegen nicht unvermeidlich, sondern ein sehr wohl unnatürlicher, gar die Natur zerstörender Prozess sei. Sie weisen nach, dass die Behauptung der politischen und ideologischen Neutralität der Globalisierung nur ein Experiment der heute schon real existierende plutokratische Machtstruktur ist, mit dem Ziel, sich selbst durch verfälschte Interpretation als nichtexistierend darstellen zu wollen. Das zu kritisieren, was nicht existiert, wäre damit auch sinnlos.

Diese Frage trifft das Kernproblem der Globalisierung, denn, wenn keine Machtstruktur existieren würde, die dieses System auf die Welt zwingen wollte, und sie nicht dessen Begünstigte wäre, dann könnten auch keine Gegenkräfte existieren, die dieses System in Gleichgewicht halten würden. Der Grundsatz der Systemtheorie sagt aus, dass jedes System mit der Zeit zusammenbricht, wenn sich in ihm keine sich ausbalancierenden Gegenkräfte wirken. Eine nur in sich existierende, sich treibende Kraft ist zur Selbstkontrolle unfähig, und wird unvermeidlich selbst zerstören.

Dieser Zins-Mechanismus zwingt die Weltwirtschaft zu einem Wachstum, das die unersetzlichen fossilen Energiequellen aufzehrt, unsere natürliche Umgebung zerstört, die zur Regeneration nicht mehr länger fähig ist. Auf unserer Erde mit endlicher Natur kann kein Subsystem unendlich lang wachsen. Wir brauchen kein unendliches Wachstum, sondern nachhaltige Ressourcen und die Erhaltung der Heimat der Menschheit, den Planeten namens Erde.

Der Zins und das von ihm kontrollierte Geldsystem sind zum unendlichen Wachstum fähig, nicht aber die Realwirtschaft. Unsere Welt seit 250 Jahren beherrschende, plutokratische Zivilisation ist eine nicht aufrechthaltbare Ordnung, die bislang auch nur durch irgendeine Form der Gewalt am Laufen gehalten werden konnte. Deswegen können wir die Globalisierung als das Herrschaftssystem der Gewalt – des fortdauernden weltweiten Bürgerkriegs – betrachten. 

Das erste Element der plutokratischen Weltordnung ist das Netzwerk der multinationalen Unternehmen. Das zweite Element bilden die transnationalen Finanzstrukturen. Hierzu gehören die Bretton- Woods-Zwillinge, also die Weltbank und der Internationaler Währungsfonds (IMF), die Welthandelsorganisation WTO, die Investmentfonds, die Ratingagenturen und die Zentralbanken. Die dritte Säule der Macht der plutokratischen Weltordnung ist die Bewusstsein-Industrie. Ihre Massenmedien, Wissenschafts- und Bildungseinrichtungen formulieren und verbreiten den Interpretationsrahmen, der das Weltherrschaftssystem der Globalisierung als ein Naturgesetz darstellt.

Der Wettbewerb zwischen Real- und der Finanzwirtschaft

Bereits aus dem bisher gesagten geht eindeutig hervor, dass das gegenwärtig die Welt beherrschende plutokratische System nicht unternehmerische Freiheit und nicht  Marktwirtschaft bedeutet. Sie unterscheidet sich deutlich von der auf die Bedürfnisbefriedung der Menschen ausgerichteter Ökonomie, also der echten Volkswirtschaft ab.

Bereits Aristoteles unterschied scharf  zwischen  einer Wirtschaft zur Befriedigung der menschlichen Bedürfnisse und der Finanzwirtschaft, die aus Geld noch mehr Geld macht, wo das Gewicht auf die Warenschieberei, und nicht auf die Produktion gelegt wird. Die Ökonomie beschäftigt sich mit der Herstellung zum Leben notwendige und für den Staat nützliche Güter. Sie erschafft Gebrauchsgüter.

Demgegenüber will die Finanzwirtschaft aus Geld noch mehr Geld machen. In der Realwirtschaft liegt das Hauptaugenmerk auf der Bedürfnisbefriedigung. Die Geldschöpfung erfolgt durch wirtschaftliche Tätigkeit. Das Geld als Medium der wertschöpferischen Produktionswirtschaft  ist ein vereinbartes Zeichen, welches das Vertrauen der Wirtschaftsteilnehmer genießt. Das Geld jedoch ist in sich genommen wertlos. Wert hat nur das, wofür es als Symbol steht. Aus diesem Grund würde die Herstellung dieses Wertzeichens nur denjenigen zustehen, die die Werte schaffen.

In der gegenwärtigen plutokratischen Weltordnung hat sich die Geldschöpfung vollständig von der Herstellung der Produkte und Dienstleistungen abgekoppelt. Deswegen ist selbst die Geldschöpfung zu einem Industriezweig geworden, wo man die Generierung von riesigen Geldmengen bereits jenseits der Realwirtschaft angestrebt hat. Auch die gegenwärtige Finanzkrise wurde dadurch verursacht, dass von der Produktionswirtschaft abgekoppelte Finanzindustrie in der Größenordnung von mehreren Hundert Trillionen nicht gedecktes Geld geschöpft hat, und dazu Finanzprodukte mit virtueller Deckung, die sogenannten „toxic assets”, also toxischen Wertpapiere kreierte. Die aus den nicht gedeckten Dollar Trillionen entstandene Geldblase musste zwangsläufig platzen.

In dieser Krisensituation wurde klar, dass das Geld nur Sekundärrolle spielt und die echten Werte nur in der Produktionswirtschaft hergestellt werden. Das Werte-Symbolik, d.h. Geld produzierende Bankensystem verteilt lediglich das Ergebnis der Arbeit anderer. Eine der Alternativen zur gegenwärtigen globalen Geldmacherei ist die soziale Marktwirtschaft und der Wohlfahrtsstaat.

Ein weiterer Ausweg könnte der Schutz der lokalen Interessen und die Aufrechthaltung der monetären Autonomie (sogenannte Protektionismus). Aus dem Begriff des monetären Protektionismus machten die Nutznießer des plutokratischen Systems ein Schimpfwort, wobei er nichts anderes bedeutet, als den Schutz der schwächeren Wirtschaftsteilnehmer vor den übermächtigen wirtschaftlichen Raubtieren.  Zur Herstellung einer harmonischen Kombination aus Globalisierung und Regionalisierung unternahm man bereits Experimente, vor allem in Japan und Taiwan, Südkorea, Hongkong, Singapur sowie in Malaysia. Das gegenwärtige plutokratische System spricht von einer freien Marktwirtschaft, betreibt aber in der Wirklichkeit eine ultraliberale Monopolwirtschaft, eine Art ökonomisches Machtsystem. Diese Monopolwirtschaft steht in eklatanten Gegensatz der fruchtbaren Kombination aus Protektionismus und Wohlfahrtsstaat gegenüber. In der ultraliberalen plutokratischen Weltordnung unternehmen die Finanzstrukturen und Firmenimperien, die die Weltwirtschaft beherrschen alles, um die regionalen Interessen, also den Wohlfahrtsstaat zu zerstören.  In diesem globalen plutokratischen System ist die Wirtschaft zu einem Fließband mutiert, der die Funktion hat, das Geldkapital von unten nach oben zu den Eigentümern der Finanzsphäre strömen zu lassen. 

Die Umgruppierung der Einkommen von der produktiven Arbeit in Richtung des Finanzkapitals, erfolgt durch Monetisierung, Privatisierung und mit der Schaffung eines grenzüberschreitenden, transnationalen Marktes. Das wichtigste ist die Monetisierung, also die Verknüpfung aller existierenden Sachen und menschlicher Tätigkeiten mit einem auf irgendeiner Weise in Geld ausgedrücktem Preis. Der Trick hierbei ist, dass diejenigen, die nicht über dieses Zwischentauschmittel verfügen, keine Chance auf ein Durchkommen im plutokratischen System haben. Sie haben keine andere Wahl, als den Anschluss zu denen zu finden, die zur Liquidierung verdammt sind. Wenn wir die zukünftigen Wege zur Überwindung der gegenwärtigen Lage suchen, dann müssen wir zur wissenschaftlichen Voraussicht greifen. Das bedeutet unter anderen, dass wir versuchen, die Notwendigkeit und die Wahrscheinlichkeit der Möglichkeiten zu erfassen um so den Ausweg zu finden.

Die Alternative zur plutokratischen Globalisierung kann das auf dem Vorrang des Produktivkapitals beruhendes weltweites System sein, in dem Körperschaften die als juristische Personen gelten, als die Verkörperung der ökonomischer und gesellschaftlicher Verantwortungslosigkeit abgeschafft werden. In der natürlichen Wirtschaftsordnung kann Eigentum nur durch die Bindung an einer natürlichen Person existieren und die Größe des Eigentums hängt von der Leistung des Eigentümers ab.

Der Eigentümer als natürliche Person wird im Verhältnis zu seiner Leistung am Gewinn beteiligt und verfügt über diesen Mehrwert frei. Das ist nicht das gescheiterte System der extremen Gleichheit und der schädlichen Gleichmacherei. Das ist aber auch nicht mit dem ebenfalls auf extremen Vermögensunterschieden basierenden System der plutokratischen Weltordnung gleichzusetzen, das man bevorzugt demokratischen Kapitalismus nennt. Im neuen Eigentumssystem kann nur natürliche Person der Eigentümer sein, und die Größe seines Eigentums richtet sich nach seiner Leistung. Die Ordnung der rechtlichen Ungleichheit würde in die Stelle der heutigen extremen unrechtlichen Ungleichheit treten.

In dem als Sozialismus genannten System hat der Parteistaat mit Gewalt von den Werktätigen ihr Eigentum und das Ergebnis ihrer Arbeit genommen. Die Mitglieder der Parteistaat führenden Nomenklatur haben ohne persönliche Leistung über die Freiheit der materiellen Güter verfügt. In der jetzigen plutokratischen Diktatur, wird das Ergebnis der Arbeit von Anderen mit Hilfe des monetären Privatmonopols enteignet. Sie haben das Recht zur  Herstellung des Vermittlermediums der Wirtschaft (also des Geldes) von den Staaten weggenommen, und zu ihrem  Banksystem weitergeleitet. Das Privatmonopol des Geldes macht den Entzug der Güter in der Form von Zinsen möglich, die die Verschuldung der Staaten, der Teilnehmer der Wirtschaft und der Leute zur Folge hat. Die so in Gang gesetzte Schuldenspirale verursachte den kontinuierlichen Zustrom der erstellten Güter in die Hände der Besitzer des Geldmonopols. In beiden Systemen also im staatsmonopolistischen und im geldmonopolistischen System gilt die unrechtliche Ungleichheit, weil auf naturwidriger Weise nicht derjenige über das Ergebnis der Arbeit verfügt, der das hergestellt hat. Dieses naturwidrige System muss durch der menschlichen Natur entsprechendes System der rechtlichen Disparität ersetzt werden. Das ist die natürliche Wirtschaftsordnung, in der zwischen Mensch und Mensch in erster Reihe ihre Leistung den Unterschied bestimmt.

In der auf der Priorität der Produktion beruhenden natürlichen Wirtschaftsordnung verringert sich die Rolle des monetären Systems, und die primäre Funktion des Geldes wird wieder die Übermittlung der Wirtschaftsvorgänge sein. In diesem neuen System wird die Möglichkeit beseitigt, vom Geld unmittelbar – mit dem Umgang der Produktion und der persönlichen Leistung – mehr Geld herzustellen. In die Stelle der mit dem Privatgeld-Monopol betriebene Zinseszinswirtschaft tritt das öffentliche Geldsystem. Das Zinswucher nehmende Kreditgeld wird vom neutralen Weltgeld abgelöst, das zu den wirklich freien und auf gleichmäßigen Chancen funktionierenden Welthandelsbeziehungen führen kann.

Die Benennung natürliche Wirtschaftsordnung hat zuerst Silvio Gesell deutsch-argentinischer Geschäftsmann benutzt.  Gesell war allbekannt sozial verbundener Denker und wurde in 1919 auffordert, den Finanzminister der damaligen bayerischen Kabinett zu sein. Silvio Gesell ist bereits 1930 gestorben, und stand gegen sowohl den Marxismus als auch den Nationalsozialismus. Der Amerikaner Irving Fisher weltbekannte Wirtschaftswissenschaftler – Mathematiker hat sich selbst den bescheidene Schüler von Silvio Gesell argentinischer Geschäftsmann genannt. John Maynard Keynes hat aber gesagt, dass die Welt mehr von ihm lernen wird, als von Marx, und die 21. Jahrhundert gehört ihm.

Gesell leitet den Begriff der natürlichen Wirtschaftsordnung von dem natürlichen Wesen des Menschen ab. Wenn wir den Begriff des Geldes nicht auf irgendeiner irrationalen übermenschlichen Macht zurückführen lassen, das die menschliche Gesellschaft beherrscht, sondern aus dem freien Spiel der Kräfte und aus dem Vernunft, dann kommt eine neue Harmonie der Wirtschaft und Gesellschaft zustande. Gesell hat betont, dass ein Wirtschaftsystem nur dann als natürlich bezeichnet werden kann, wenn keine Privilegien, d.h. Monopolen enthält, und sie von der geldkapitalistischen Schicht nicht mehr beherrscht wird. Solche natürliche Wirtschaftsordnung kommt von sich selbst nicht zustande. Sie kann nur dort zustande gebracht werden, wo alle Privilegien, zuerst das private Geldmonopol abgeschafft werden, weil den Beteiligten der Wirtschaft gleichmäßig gebührende wirkliche Chancengleichheit nur so gesichert werden kann.

Gesell wird von der führenden Schicht der jetzigen plutokratischen Weltordnung verschwiegt und er ist nicht beliebt, obwohl Gesell hat sich von der rassischen und antisemitischen Ideologien scharf distanziert. Die auf den Existenzkampf basierende Theorie von Darwin hat einen tiefen Eindruck auf ihn gemacht, aber Gesell hat derer automatische Übertragung auf die Gesellschaft und auf die Wirtschaft abgewiesen. Er hielt die Zusammenhaltung eines Volkes für natürlich und gesund, deshalb hat er den gemäßigten Nationalismus als gesund angenommen. Den übertriebenen Nationalismus, den Chauvinismus hat er aber abgelehnt. Er hat so gedacht, dass in die Stelle der expansionistischen Bestrebungen der Nationalstaaten eine, auf Gleichheit der europäischen Staaten beruhende Kooperation treten soll. Er war davon fest überzeugt, dass die Bedingung des Friedens in der Geltendmachen der Gerechtigkeit, sowohl in der monetären – wirtschaftlichen, als auch in den gesellschaftlich – politischen Verhältnissen, einschließlich der internationalen Beziehungen ist. Zuerst soll also die auf die allgemeine Moral liegende Gerechtigkeit geschaffen werden, erst dann kann es um den dauerhaften Frieden gehen.

Meine persönliche Meinung ist, dass es keinen guten Kapitalismus und kein gutes plutokratisches System gibt, jedoch ist eine aufgrund der gleichen Chancen funktionierende einigermaßen berechtigte Marktwirtschaft ohne Monopole zu verwirklichen. Kapitalismus ist nicht identisch mit der Marktwirtschaft, und hat noch weniger mit der sozialen Marktwirtschaft zu tun. Die wirkliche Marktwirtschaft ist ein System das sich zur natürlichen Person, und zu ihrer Leistungen bindet, und für alle Beteiligten der Wirtschaft die Freiheit der gleichen Chancen zusichert. Das Funktionieren des jetzigen plutokratischen Weltsystems wird dadurch ermöglicht, dass sie über das wichtigste Monopol, über das mit dem Zinsmechanismus aufrechterhaltene Privatgeldsystem verfügt. Gesell hat das so nicht formuliert, aber auf mehreren Stellen hat er für den offenen und von allerlei Monopolen befreiten Weltmarkt plädiert.

Auch er hat sich für die Abschaffung der Zollgrenzen, der kurzsichtigen nationalistischen Handelsprotektionismus eingesetzt. Er hat den Zweiten Weltkrieg nicht erlebt, so musste er damit nicht konfrontieren, dass nach dem Krieg zustande kommendes Geldsystem und dessen Organen mit universalen Wirkungsbereich, die Weltbank und die Internationalen Währungsfond alle die Interesse der transnationalen Geldkartell repräsentieren. Gesell wollte einen internationalen monetären Verband, der ein über alle Währung stehendes neutrales Weltgeld hervorgebracht hätte. Ein, für die Ausübung der Macht ungeeignetes, „sanftmütiges“ Geld wäre dieses neutrale Geld gewesen. Ein solches neutrales Weltgeld wäre in der Lage den Welthandel so zu beeinflussen, dass es sich gerechte Tauschverhältnisse bilden können.

Die plutokratische Macht ist ungeeignet eine Wirtschaft zu betreiben, die den Bedürfnissen und den Interessen von jedem einzelnem Menschen befriedigt. Das Geldsystem, das durch den Zinsenmechanismus zum anhaltenden Zuwachs gezwungen ist, zerstört zwangsläufig die zur Aufrechterhaltung des Lebens benötigte natürliche Umwelt und die Ressourcen der Erde. Sozialismus und Kapitalismus sind nicht die Alternativen zueinander, beide sind der Gegensatz der auf Chancengleichheit ruhenden Marktwirtschaft, der gerechten Disparität.

Die Gegensätze der Marktwirtschaft und der Zerfall des staatsmonopolistischen und des geldmonopolistischen Systems haben zahlreiche Ursachen. Die tiefsten Ursachen sind in den Fehlern des Geldsystems zu finden. Der erste solche Fehler ist, dass der Zinsenmechanismus den Geldumlauf nur auf der Mittlerstrecke – auf der Langstrecke aber nie, oder überhaupt nicht – sichern kann. Die andauernde Zinsenentnahme ist nämlich eine mathematische – logische Absurdität, deshalb kann es den Geldumlauf nur für eine begrenzte Zeit aufrechterhalten

Die Mehrheit unserer Zeitgenossen glaubt immer noch, dass wir nur dann Zinsen zahlen, wenn wir Kredit aufnehmen. Das ist ein Irrtum, weil jeder Produktpreis Zinsen enthält, den der Kreditnehmer Hersteller und Dienstleister dem Bankensystem zahlt, um Produktionsmittel zu beschaffen. Nach der Hirnwäsche der Massenmedien glauben wir auch, dass die Zahlung von Zinsen eine berechtigte Dienstleistung ist. Das Zinssystem wiederverteilt nur das hergestellte Einkommen, und zwar so, dass das Geld kontinuierlich von den Arbeitnehmern zu den Geldbesitzern fließt. Auch das ist ein Irrglaube, dass wir wegen der Inflation Zinsen zahlen müssen. Die Inflation ist eine Begleiterscheinung des Kreditgeldsystems, das Zinsen für die Zusicherung des Geldumlaufs benötigt. Zinsen ermöglichen Einkünfte ohne Leistung, und wie wir schon erwähnt haben, zwingt die Wirtschaft auf einen gewaltigen, unnatürlichen Zuwachs und steigert die Ungleichmäßigkeiten zwischen den Einkommen der einzelnen Menschen.

Gesell wollte das öffentliche Geldsystem wiederherstellen. Das hätte nicht mehr als Mittel zur Zinseinnahmen zu dienen gehabt. Der Geldumlauf wäre nicht durch den Zinsmechanismus, sondern durch  Geldnutzungs-, beziehungsweise Geldhortungsgebühren gewährleistet. Das wäre nicht diejenigen vorteilhaft gewesen, die über eine Menge Geld in Überzahl verfügten, sondern dem Ganze der Gesellschaft und dem sie vertretenden Staat oder Region, der dieses Geld in den Umlauf gebracht hat. Die Rolle des Geldes wäre damit auf ihre ursprüngliche Rolle, also ein vermittelndes Tauschmittel beschränkt.

Das monetären Weltsystem und die wirtschaftliche Weltkrise hat die führende Gruppe des jetzigen plutokratischen Weltsystems vor einen Scheidenweg gestellt. Es ist ihnen klar, dass nicht nur das finanzielle und wirtschaftliche System in Krise steckt, sondern das ökologische Gleichgewicht unseres Planeten außer Kontrolle geraten ist. Deswegen kann die Ablösung  des jetzigen auf Privatgeld-Monopol basierende und mit dem Zinsmechanismus betätigten Systems nicht mehr weiter hinaus verzögert werden. Wir haben schon erwähnt, dass der jetzigen plutokratischen Weltsystem eine Art privates Reich darstellt, das nicht aus den grundsätzlichen Interessen der Ganze der Menschheit, sondern aus dem selbstsüchtigen Interesse der privilegierten Interessengruppe dieser Weltordnung ausgeht. Das auf die Tagesordnung gesetzte Neue Weltsystem (New World Order, NWO) hat die Beseitigung der mit industriellen Mittel hergestellten Dollar-Trillionen notwendig gemacht, die Verwandlung des vorhandenen Geldes auf gedecktes Geld in erster Reihe durch die Verschuldung der Staaten in der Weltgeschichte bisher unbekannten Ausmaßen. Die Welt – Elite erwägt auch eventuell in einen Waffenkonflikt zu fliehen. Pläne werden über ein, mit Edelmetall gedecktes Weltgeld geschmiedet, einerlei Global Single Currency und auch die Gründung einer Zentralbank mit globalem Wirkungsbereich wird in Betracht gezogen. Aber noch wurde nicht entschieden, ob diese Bank die BIS in Basel, oder die Internationale Währungsfond, oder eine dritte Organisation sein sollte.

Die globale Elite des plutokratischen Weltsystems will über das freie Wirtschaftsmodell von Silvio Gesell nicht hören. Trotzdem die mit dem freien Geld zusammenhängen Vorstellungen von Gesell gewinnen immer mehr an Boden. Über das von Gesell empfohlene freie Geld hat Irving Fisher, der der Ratgeber von Präsident Roosevelt war, gesagt, dass es den Umlauf des Geldes entsprechend regeln könnte. In dem jetzigen mit Zinsmechanismus betätigten Geldsystem stört am meisten der Zinsmechanismus selbst die Stabilität des Preisniveaus. Fisher war der Meinung, dass die richtige Anwendung des freien Geldes in ein Paar Wochen den USA aus der Krise heraushelfen würde, in die sie seit 1929 steckte.

Fassen wir zusammen, warum die plutokratische Weltordnung in Krise geraten ist? Zuerst deshalb, weil die Finanzwirtschaft sich von der produzierenden Wirtschaft nicht nur abgetrennt hat, sondern sie auch unter seine Kontrolle gebracht hat.  Dieses finanzielle System ist mit dem von den Banken hergestellten Luftgeld („Fiat Geld“) und mit der Spekulation eine Parasitenkonstruktion, die die Gesetzmäßigkeiten der Ökonomie verachtet. Dadurch, dass die Geldwirtschaft sich von der Produktivwirtschaft abgetrennt hat, kam ein unausgeglichenes System zustande. Das, den Bedürfnisse aller Menschen dienende Gemeinwohl wurde den egoistischen Profitinteressen der Geldvermögenden unterworfen. Auch das vermittelnde Signal der realwirtschaftlichen Prozesse, das Geld, hat sich auch verändert. Die Schuld hat die Rolle des Geldes übergenommen. Das Schuldgeld unterscheidet sich von dem normalen Geld, in dem es ursprünglich mit Zinsen belastet zustande kommt. Das führt zwangsläufig zu der Verschuldung und die Versetzung in abhängige Position der anderen Teilnehmer der Wirtschaft.

Der Hauptfehler der jetzigen Wirtschaft ist die Zwangsverschuldung. Diese plutokratische Wirtschaft, die heute schon weltweites Ausmaß erreicht hat, hat den einzelnen Nationalstaaten verboten, sich selbst Geld zu emittieren, ihr eigenes Kreditsystem selbst regeln zu können. Bezüglich der Strategie der Führungsgruppen in der kapitalgesteuerten Weltordnung, lohnt sich aus der Schrift von Carroll Quigley zitieren. Er ist ein amerikanischer Universitätsprofessor und zugleich Mentor von Bill Clinton. Er schrieb auf der Seite 324 in seinem Buch „Tragödie und Hoffnung“, dass das Ziel derjenigen internationalen Eigentümernetzwerke die an Geld sehr vermögend sind nichts geringeres sei, „als das System der Finanzkontrolle in privaten Händen zu schaffen, der im Stande ist, das ganze politische System der einzelner Ländern und die Weltwirtschaft zu beherrschen. Dieses System würde feudalistisch von den Zentralbanken kontrolliert im Einklang  mit jenen heimlichen Abmachungen der regelmäßig behaltene Meetings und heimliche Konferenzen“.

Die Zentralbank der Vereinigten Staaten von Amerika namens FED, die 1913 gegründet wurde, ist ein privates Geldinstitut welches sich im Besitz von Privatbanken befindet. Da dieses Institut eines der wichtigsten Einrichtungen auf dem Terrain der plutokratischen Weltordnung ist, hat ihre Aktivität wiederum weltweiten Einfluss. Aufgrund dieser Aktivität der FED fehlt es andauernd an Kapital zur Befriedigung der Bedürfnisse der produzierenden Realwirtschaft. Erst das ermöglicht es den im Besitz des internationalen Geldkartells befindlichen Privatbanken den Mitgliedern der Realwirtschaft ihre Hilfe anzubieten, für entsprechende Zinssätze ihr finanzielles Defizit zu beheben. Die Zentralbanken wurden somit zu den institutionalisierten Verschuldungsinstrumenten der produzierenden Wirtschaftszweige. Durch die künstliche Einschränkung des im Kreislauf befindlichen Geldes wird erzwungen, dass die Mitglieder der Wirtschaftswelt zu den diktierten Zinssätzen die Kredite aufnehmen.

Diejenigen, die das Monopol des Kredit-Geldsystems in den Händen halten, haben großes Interesse daran, dieses System zu verallgemeinern und zugleich zu einer weltweiten Rolle zu verhelfen. Im Interesse der Aufnahme von Krediten und der damit einhergehenden Verschuldung wurde ein spezielles, übermäßiges Konsumverhalten gefördert. Der Wunsch nach Neuem löste das bescheiden sparsame und an dem verfügbaren Guthaben orientierte Denken ab. Aufgrund der Instabilität der gegenwärtigen Geldwirtschaft und ihres Hauptwechselkurses – des FED-Dollar -, wird die Problematik des Geldes und der Zinsen wieder zu einer wichtigen Frage der internationalen Politik. Die Finanzkrise erschuf nicht nur wirtschaftliche, sondern auch soziale und politische Krise.

Es ist hier darauf hinzuweisen, wie innerhalb der letzten anderthalb Jahren Ungarn durch das internationale Geldkartell geplündert wurde. Ungarns Verschuldung begann zwischen 1973-1989, als das Land 1 Milliarde Dollar Kredit aufnahm. Im gleichen Zeitraum bezahlte man 11 Milliarden Dollar allein an Zinsen, um dann immer noch auf einem Restschuldenberg von 22 Milliarden Dollar zu sitzen. Im Jahre 1990 entschied sich die demokratisch gewählte Regierung, dass das Nationalvermögen zum Teil privatisiert werden soll, um aus den Einnahmen die Schulden zu begleichen. Die FED schätzte das nationale Eigentum auf über 130-140 Milliarden Dollar ein.

Zu 90 Prozent wurde dieses verkauft, um in den vergangenen 19 Jahren insgesamt 20 Milliarden Dollar einzunehmen. Die Zentralbank, die  ausschließlich der ausländischen Finanzstruktur untersteht, behielt das oben genannte Kapital auf dem eigenen Devisenkonto und versorgte den ungarischen Staat wiederum nur mit der Nationalwährung, mit Forint. Nachdem dieses Geld in der Nationalwirtschaft zirkulierte, wurde es bei den Multis als Profit in ungarischer Währung, also in Forint aufgeführt. Ebenso wurden die Zinsen in den Banken und die Dividenden für die Investoren nur in Forint aufgeführt.

In den letzten anderthalb Jahren haben die transnationalen Finanzstrukturen das Einkommen der ungarischen Nationalwirtschaft verkommen lassen indem sie das Land mit spekulativem Kapital überschwemmt haben. Solange 1995 das Fünffache des Bruttoinlandsproduktes (25 Tausend Milliarden Forint) auf den Bankkonten umgesetzt wurde, war das BIP (28 Tausend Milliarden Forint) 2008 bereits das Dreiundvierzigfache! Dieser riesige Betrag an Devisen (besonders Euro und Dollar) wurde dafür ins Land gebracht damit der Nominalzins anstatt der 2-3%, auf 12-14% festgesetzt werden konnte.  Als diese riesige Zinsmarge seine Arbeit getan hat, nahm man das Kapital erneut aus dem ungarischen Kreislauf. Dazu war und ist allerdings eine sehr große Rücklage auf dem Devisenkonto der  Zentralbank nötig. Diese Rücklage betrug 2008 zwar 18,5 Milliarden Euro, war aber dennoch nicht groß genug, sodass das internationale Geldkartell zusammen mit der FED und der EU Ungarn weitere 25 Milliarden Dollar bzw. 20 Milliarden Euro Rücklagen aufzwang, um dann endlich die Differenz aus den Zinsen aus dem Land ausführen zu können.

Der Bevölkerung wurde versichert, dass die Staatskasse in eine Situation nahe des Bankrotts geraten ist und zur Abwehr des Staatsbankrotts, bzw. zur Bewahrung von Arbeitsplätzen in der Realwirtschaft es notwendig ist das zur Verfügung stehende Darlehen über 25 Milliarden Dollar zu akzeptieren – ein Bereitstellungszinssatz von über 5% wird auch bei Nichtabruf des Kredites erhoben.

Bis zum heutigen Tag wurden bereits 80% dieser riesigen Summe abgerufen, allerdings ohne irgendwelche Erklärung seitens der FED, der Zentralbank und dem Staat, wer das Geld in Anspruch genommen hat. Ungarn liegt im Vergleich des finanziellen Defizits zu den anderen EU Ländern im Mittelfeld. Dasselbe kann man über die Verschuldung Ungarns im Ausland sagen. Als Resümee schließt man daraus, dass weder die Verschuldung des ungarischen Staates noch die Haushaltskasse es notwendig gemacht haben dem o.g. sehr hohen Kredit aufzunehmen.

Da die Akteure der Produktionswirtschaft – in erster Linie der ungarische Mittelstand – auch ferner kein Kredit zugeteilt wurde, kann man davon ausgehen, dass dieses Geld nicht, wie die Massenmedien in die Köpfe der Menschen zu hämmern versuchen, zur Rettung von Arbeitsplätzen herangezogen wurde. Bis zum heutigen Tag kann man nicht wissen, wer von diesem Kredit profitiert hat, da am 29. Juli 2009 kein geringerer als der Direktor der Raiffeisen Bank und  der Präsident der Ungarischen Bankverein Péter Felcsuti bestätigte, dass die Banken  von diesem Geld nichts bekamen. Da weder der Staat, noch die produzierenden Wirtschaftszweige, noch die zur Bankverein gehörenden Geldinstitute von dem Kredit profitierten, frage ich nun wer den Gewinn an den bisher vergebenen 80 Prozent des Kredites gezogen hat?

Nur kann das die Antwort sein: es wurde damit das Devisenkonto der Zentralbank prall gefüllt, so könnte diese ernorme Zinsmarge Ungarn verlassen. Die ausländischen Finanzinstitute haben einen hohen Zinssatz der Ungarischen Nationalbank erreichen können. Solange ganz Europa und andere Länder  der Welt die leitenden Zinssätze stetig reduzierten, Ungarn erhöhte sie auf das Anderthalbfache, nominell auf 11,5%. Auch derzeit liegt der leitende Zinssatz in Ungarn noch immer hoch genug, 8,5%.

Die andauernde Geldkrise bereitet nicht nur solche Anschlussländer, wie Ungarn Schwierigkeiten, sondern auch Industrieländer haben es mit ihrer Schuldenlast schwer. Die monetären Konflikte (zum Beispiel mussten EU Länder aus öffentlichen Gelder 3000 Milliarde Euro Schulden übernehmen um Banken auszuhelfen, die im zum globalen Kasino gewordenen Geldsystem verantwortungslos gehandelt haben) treffen die Grundlagen der aktuellen  plutokratischen Weltordnung und die Stabilität der Weltwirtschaft. Das gegenwärtige plutokratische System hat bewiesen, dass es unnatürlich ist, und längerfristig keine Existenzberechtigung hat. Die Freiheit der wohlhabenden Elite in diesem System mutierte in den unbeschränkten Missbrauch der Freiheit der Anderen.

Deswegen ist es ein grundsätzlich unnatürliches, sogar abartiges System. Als natürlich kann man die Umstände angeben, die sich an den menschlichen Existenzbedingungen passen. Zum menschlichen Wesen passt nur die Ordnung, die jedem Menschen materiellen Zuwachs ermöglicht, und wo die optimale individuelle Entwicklung jedem gewährleistet wird. Wir können die natürliche wirtschaftliche Gesellschaftsordnung dort finden, wo die Leute davon am meisten profitieren können. Man muss beachten, dass der Ertrag und die Leistung der Wirtschaft im Interesse der Menschen stehen sollen, und nicht umgekehrt steht der Mensch im Interesse des Profits und des Zinses.

Gesell betrachtete die gesunde Konkurrenz als wichtig, weil nur das ermöglicht die Entwicklung der Bestleistenden und das Ausscheiden der Unfähigen. Den Naturgesetzen passender Wettbewerb ist nur ohne Vorrechte möglich. Nur so könnte eine  Chancengleichheit gewährleistet sein, wenn über den Ausgang des Wettbewerbs die Leistungen der einzelnen Menschen entscheiden.

Den Wettbewerb mit Chancengleichheit braucht man die Freiheit über Gerechtigkeit und über Wahrheit frei reden zu dürfen. In einem Zeitalter, wo es so viele Geheimnisse gibt – denken wir an Staatsgeheimnisse, Geschäftsgeheimnisse, Bankverkehrsgeheimnisse und Staatssicherheitsgeheimnisse -, diese viele Geheimnisse begünstigen den Erfolg betrügenden, unaufrichtigen Menschen, verbergen die betrügerischen Methoden um sich größeren Gewinn zu beschaffen. Der Mensch entspricht seiner eigenen Natur nur dann, wenn er seine legitimen und gerechten Eigeninteressen und seinem eigenen Selbsterhaltungsinstinkt nachgehen kann.  Es ist bewiesen, dass der Mensch sowohl alleine, als auch in der Gemeinschaft nur dann eine optimale Leistung erbringen kann, wenn ihm diese Chancengleichheit gewährleistet ist. Der Baum kann nicht schlecht sein, wenn er gute Früchte trägt. Man muss eine solche gesellschaftliche Freiheit anstreben, die die unternehmerische Freiheit auch in sich trägt.

Eigennutz und Egoismus sind nicht gleich. Um ein gerechtes System betreiben zu können, muss jeder in der Lage sein seine Interessen selbst vertreten zu können. Das ist nur dann möglich, wenn jeder Menschen über dem Erlös seiner Arbeit verfügen kann. Das ist die materielle Basis zur Geltendmachen seiner Eigeninteresse, seiner Selbstbestimmung und seiner persönlichen Freiheit. Der Ertrag der Arbeit kann nur dem gehören, der ihn geleistet hat. Wenn die Wirtschaft nicht auf das Interesse des einzelnen basiert, kann die natürliche  Wirtschaftsordnung nicht funktionieren.

Die neue Wirtschaftsordnung, die die Plutokratie ablöst, soll auf den Privateigentum basieren. Unter Privateigentum können auch ihre verschiedene Gemeinschaftsvarianten und kooperative Formen verstanden werden. Keine  staatsmonopolistische Gewalt darf die Menschen ihre Freiheit, Unabhängigkeit und Verantwortung berauben, auch vom Ergebnis ihrer Arbeit nicht. Die Grundlage der individuellen und sozialen Freiheit ist das Privateigentum, und die zugehörige Selbstbestimmung.

Enzyklika von Papst Benedikt XVI. über die Globalisierung

Papst Benedikt XVI. hat in vom Erdbeben geschütteten L’Aquila am 8. Juli 2009., zur Zeit des Gipfeltreffens  sein Enzyklika „Caritas in Veritate“ – „Die Liebe in der Wahrheit“, sein drittes Rundschreiben veröffentlicht. Papst Benedikt XVI. befasst sich mit der weltweiten Finanz- und Wirtschaftskrise, mit der Globalisierung, Entwicklung, Solidarität, und mit dem Kampf gegen die Armut. In seiner Enzyklika versucht er die Welt gerechter machen und die christliche Solidarität erhöhen. Er kommt zur Schlussfolgerung, dass die Welt eine grundsätzliche Strukturänderung braucht.

Papst Benedikt XVI. warnt, wenn der Profitgier über dem Gemeinwohl siegt, und die Spekulation zum Selbstzweck wird, dann läuft die Gefahr die Wirtschaft zu zerstören und das Elend einen weltweiten Ausmaß zu erreichen. Der Papst bezweifelt die Nützlichkeit einer völlig unkontrollierten Marktwirtschaft. Die Enzyklika weist darauf hin, dass das aktuelle Finanzsystem immer mehr seine unkontrollierte finanzielle und wirtschaftliche Gewalt missbraucht, und entzog der finanziellen und wirtschaftlichen Prozesse jegliche Moral.

In den Enzyklika schreibt er darüber: „Langfristig haben diese Überzeugungen zu wirtschaftlichen, gesellschaftlichen und politischen Systemen geführt, die die Freiheit der Person und der gesellschaftlichen Gruppen unterdrückt haben, und genau aus diesem Grund, nicht in der Lage waren, für die Gerechtigkeit zu sorgen, die sie versprochen hatten.”

Der Papst meint, dass der Gewinn ist nur nützlich, wenn den Interessen der ganzen Menschheit diene. In der Wirtschaft soll die Moral dominieren und Geschäftsethik ist streng einzuhalten. In der Ethik steht der Mensch im Mittelpunkt, nicht das Profit. Der 67. Punkt der Enzyklika schlägt die grundlegende Reform des finanziellen, wirtschaftlichen und politischen Systems vor.

 „Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden. Desgleichen wird als dringlich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen.“

„Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen Papst Johannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig.“

„Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, dass eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird und dass eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden.“

 

Aus dem Zitat geht hervor, Papst Benedikt XVI. deutet an eine neue Weltordnung, an eine Art Weltregierung zu. Diejenigen, die sich mit dem Begriff  „Neue Weltordnung“ und „Weltregierung“ vertraut sind, erschrecken sich davor. Carroll Quigley ist bereits zitiert worden, und zwar was die Strategie der superreichen Weltbankiers ist. Zum Sieg dieser Strategie ist auch eine gemeinsame Religion notwendig, die alle Weltreligionen vereinigt, die sinkretische Religion. (Der Sinkretismus ist eine Mischung von religiösen und philosophischen Gedanken, ein spirituelles Hybridsystem).

Benötigt wird eine allgemeine Währung, die Beseitigung der Nationalstaaten und der nationalen Selbstidentität, weitläufige persönliche Kontrolle, im politischen Leben eine hart regierte Gesellschaft, tendenziöse Literatur, politische und ökonomische Führungspersonal mit Privilegien, zentral kontrollierte Informationen, Ausbildung und Gesundheitswesen, usw. Käme so ein System zustande, könnte nichts anderes sein, als eine Diktatur.

Im 20. Jahrhundert und auch in unseren Tagen hat sich die politische, wirtschaftliche, und meinungsbildende Macht enorme Konzentration nach Wunsch des weltweiten Geldmonopols erreicht. Es ist immer mehr offensichtlich, dass die plutokratische Weltelite eine Strategie verfolgt, die auf die Bildung einer Weltregierung hinausgeht. Die antiglobalistischen Denker und Bewegungen lehnen die zentral kontrollierte Weltordnung ab. Sie wollen die Religionen und die Staaten in ihrer natürlichen Form erhalten, weil die Entwicklung der Menschheit nur so gewährleistet werden kann. Demnach ist gar nicht einfach die Frage zu beantworten, was bewegte Papst Benedikt XVI. dazu, die Führung der ganzen Menschheit, in die Hände eines Machtzentrums mit weltweiter Reichweite zu überspielen?

Der Vatikan unterzeichnete die Erklärung der Allgemeinen Menschenrechte der Vereinten Nationen und der Europäischen Konvention der Menschenrechte bis  heute nicht, weil Gott, als die Quelle der Menschenrechte und politischen Freiheitsrechte nicht erwähnt wurde. Daher soll der Papst über die Mängel der Vereinten Nationen bescheid wissen, diese Weltorganisation ist anscheinend nicht bereit den Schöpfer-Gott, als der Stamm der Autorität allen individuellen und gesammelten Sitten anzuerkennen. Es ist bekannt, auch aus der Verfassung der Europäischen Union wurde das Christentum weggelassen, obwohl er eine Schöpferrolle in der europäischen Kultur gespielt hat. Der Vatikan anerkennt die Menschenrechte und die politische Freiheit, aber im Vergleich zum klassischen liberalen Ansicht-System wurde ein anderer Weg begangen.

Der Liberalismus gibt an, der Staat darf die Menschenrechte und die politische Freiheit in keinerlei Hinsicht im Namen irgendeiner sakralen-moralischen Ordnung beschränken. Der Liberalismus erkennt die Existenz dieser Ordnung gar nicht an. Demgegenüber die katholische Interpretation akzeptiert die Menschenrechte und politische Freiheit im Rahmen der christlich-sakralen Moralordnung. Die Frage besteht darin, ob der 67. Punkt der Enzyklika den Gesichtspunkt des Vatikans aufgibt? Was denkt er sich dabei, wenn er über den  Reform der Vereinten Nationen schreibt? Das Wort Reform kann nämlich nicht die Akzeptanz der Sakralität seitens der UNO bedeuten, da sie seit ihrer Gründung die Rolle der wichtigsten Institution der liberalen Machtbestrebungen gespielt hat. Der gegenwärtige Liberalismus, der zur übermäßigen Bereicherung der finanziellen Interessengruppen und dadurch zu ihrer übermäßigen Macht geführt hat, hat die Freiheit zum maßlosen Missbrauch der Freiheit von anderen genutzt.

Das Eigentum ist Macht. Der sich viel zu viel Eigentum sichert, schafft auch große Macht für sich. Die Freiheit der äußerst mächtigen Menschen bedeutet die Konzentration der von den anderen weggenommenen Freiheit. Deswegen hat der Liberalismus niemals etwas erschaffen, sondern baute die Hindernisse aus dem Weg zur totalen Weltherrschaft der Geldelite ab. Ununterbrochen zerstörte alles, das in seiner Wege lag. Der Liberalismus bedeutet lückenlose Geldherrschaft ohne gesellschaftliche Kontrolle, der gleichzeitig die Möglichkeit des unbeschränkten Missbrauchs der Macht zusichert. Die Herrschaft des privaten Geldmonopols macht möglich, dass das produktive Vermögen auch unter der Hegemonie einer minderen Interessengruppe sich zentralisiert und konzentriert. Der Neo-Liberalismus, auch Ultra-Liberalismus genannt, verdrängt die soziale Marktwirtschaft, und ersetzt ihn mit plutokratischem Wirtschaftssystem, und Alibi-Demokratie. Das ist eine Art Gewaltwirtschaft und Diktatur.

Die soziale Marktwirtschaft kann nur so entstehen, wenn sein vermittelndes Medium das zinslose „öffentliche Geld“ ist, kontrolliert von der Gesellschaft und vom Staat. Das Eigentumssystem muss so umstrukturiert werden, dass das Eigentum nur natürlichen Personen gehören, die in der Lage sind moralisch zu handeln. Die juristische Abstraktion genannt als juristische Person kann gar nicht moralisch vorgehen. Die „juristisches Person“ verkörpert eigentlich das unmoralische Geschäftsverhalten in der Wirtschaft und kann sich niemals anders verhalten als Milton Friedman gesagt hat: „The business of the business is the business” – das heißt, das Geschäft im Geschäft ist das Geschäft, sich Gewinn zu verschaffen. Es bedeutet das Weglassen aller Moralregeln.

Papst Benedikt XVI. sollte die Rolle des Geldes gemäß christlichen Grundsätzen bewerten. Das Geld ist ein wertloses, aber notwendiges Zeichen, ein  Signal, das in der Wirtschaft Werte vermittelt. Somit hat das Recht auf die Erstellung dieses Signals nur derjenige, der in der Wirtschaft Produkte herstellt oder Dienste leistet. So das Geld gehört alle, die einen Wert schöpfen. Die wichtigste Eigenschaft des Geldes ist das tragen vom Vertrauen. Es übermittelt Information aufgrund des Vertrauens. Ohne das gegenwärtige Banksystem könnte das Geldsystem und somit die Wirtschaft viel gerechter werden mit Handels- und Verrechnungshäuser. Diese Häuser könnten die Leistungen der Wirtschaftsteilnehmer verrechnen.

Das größte Problem des gegenwärtigen Geldsystems ist, dass es absolut überflüssig ist. Die Bibel verbietet das Verlangen nach Zinsen. Der Islam betrachtet es auch heute als unmoralisch. Wer sein Geld investieren will, kann es einer Bank geben, die in die Produktionswirtschaft investiert. Gibt es einen Gewinn, dann teilen Geldeigentümer und Finanzinstitut unter einander auf, wie sie vorher ausgemacht haben. Auch ein eventueller Verlust wird untereinander aufgeteilt. Aber das mit dem Zinsmechanismus betriebene Geldmonopol beharrt auf seinen Zins auch dann, wenn das Kredit dem Schuldner keinen Gewinn gebracht hat. Das heißt, die gegenwärtige wohlhabende Schicht will nicht im geringsten Maße Risiko oder Verantwortung mittragen.

Der Vatikan muss zuerst untersuchen ob es möglich wäre, zum zinslosen Geldsystem zurückzukehren, wie die Bibel und die katholische Kirche vor Martin Luther vorschrieb. Es is bekannt, dass das Christentum erst nach Calvin’s Lehre schließlich das Zinsverbot aufgab. Johannes Calvin hatte eine asketische Moralauffassung, die einerseits  zum unermüdlichen Arbeiten, andererseits zum abgedrosselten Genuss veranlasst hat. Diese Auffassung half der Kapitalkonzentration und dem Kapitalwachstum. Er teilte der Meinung von Martin Luther, in der Frage des Kapitalwachstums unterschied er zwischen gerechtem Gewinn und  ungerechter Bereicherung. Er betrachtete den gerechten Gewinn als notwendiger Effekt gewisser Berufe. Unter ungerechter Bereicherung verstand er, wenn die Bereicherung auf Kosten von anderen stattfindet.

Zu Calvins Zeiten hat die katholische Kirche den Zins verboten. Ihre Vorschriften wurden jedoch umgegangen, in dem die Zinsen als Verzugszinsen angegeben wurden. Auch die Kirche hat verzinste Kredite aufgenommen, so gelang sie selbst in eine widersprüchliche Situation. Calvin löste dieses jahrhundert altes Problem auf, als er den Zins nicht grundsätzlich abgelehnt hatte. Er hat seine Zinstheorie 1545 in seinem Werk De Usuris veröffentlicht, 9 Jahre später publizierte er seine Kommentare zu den Büchern Moses. Er schrieb: „Es gibt keinerlei Hinweis in den Heiligen Schriften darauf, dass alle Arten von Zins grundsätzlich zu verurteilen wären.“

Calvin unterschied zwischen 2 Arten von Krediten: einmal Kredit für den Verbrauch und einmal für die Produktion. Nur das Kredit für eine Produktion ist in der Lage mehr Wert zu erstellen, daher hat nur diese Art von Kredit irgendein Recht auf Belohnung, z.B. in Form von Zinsen. Seine Theorie wurde im Laufe der Jahrhunderte missbraucht, um die Erzielung eines allgemeinen Zinsnahms.

Papst Benedikt XVI. versucht das extrem widersprüchliche System des weltweiten Geldmonopols mit der Reformierung der UNO gerechter machen. Das würde jedoch eine noch höher konzentrierte Form der Staatsgewalt hervorbringen. Wenn wir davon ausgehen, dass Vermögen gleich Macht bedeutet, dann sollen wir einsehen, dass es im Laufe der Menschheitsgeschichte noch nie eine so hohe Konzentration des Vermögens gegeben hat, und zwar unter der Kontrolle einer relativ kleinen Interessengruppe.

Das UNO Forschungsinstitut in Tokio hat im Jahre 2000 festgestellt, wenn wir die Menschheit mit 10 Menschen darstellen und ihr gesamtes Vermögen mit 100 Dollar angeben, dann gehört 99 Dollar einem Menschen und 1 Dollar teilen die restlichen 9 Menschen unter sich.  Wenn wir diese Ungerechtigkeit in den Vermögensverhältnissen zulassen, dann können wir auf keinen Fall einem, der gesellschaftlichen Moral entsprechendem und sozial gerechtem Weltsystem erlangen. Die extremen  Vermögens- und Machtverhältnisse ermöglichen auch deren extremen Missbrauch.

Eine finanzielle, ökonomische und politische Dezentralisation ist unausweichlich, wo die funktionell und regional abgetrennten Machtstrukturen sich ausbalancieren und einander kontrollieren können, wie im „Checks and Balances“ der USA Verfassung steht. Die Dezentralisation bedeutet in diesem Falle, dass wir das Vermögen nur noch zu natürlichen Personen und zu ihrer Leistung binden. Dieses neue System würde die extreme Vermögenskonzentration und damit die extreme Machtkonzentration unterbinden. Gleichzeitig würden die extreme Verarmung und Abhängigkeit der Menschen verhindern.

Die weltweite Anwendung von “Checks and Balances” ermöglicht, dass die Eigentümer des privaten Geldmonopols nicht mehr ihre finanzielle und politische Macht missbrauchen können.

Wir können daher den Vorschlag von Papst Benedikt XVI. über die Reformierung und Stärkung der UNO nicht akzeptieren.

Ich möchte betonen: die extrem konzentrierte und zentralisierte Weltmacht muss man sowohl horizontal (regional), als auch vertikal (finanziell, ökonomisch, politisch und militärisch) so weit, wie möglich dezentralisieren. Nicht die Umwandlung der UNO in eine Globale Union ist notwendig, sondern auf Prinzip der Subsidiarität (Gleichberechtigung) und aufgrund der natürlichen menschlichen Gemeinschaften wie Familien, Nationen und Religionen soll ein dezentralisiertes Weltsystem erschaffen werden. Dieses System würde das Leben und die Kultur des humanen Fortbesehens gegenüber der Kultur der Ausbeutung durch Zins und Verschuldung, des maßlosen Egoismus, letztendlich der Kultur des Todes repräsentieren.

Budapest, 28.08.2009

« előző oldal — következő oldal »

• » Blog archívum

• Kategóriák

  • Értesítések
  • Küzdelem a magyar nemzet megmaradásáért…
  • Nincs kategorizálva

• Legutóbbi bejegyzések

  • Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért előadássorozat
  • Drábik János előadása 2011.09.11
  • Dr Drábik János a devizahitelről
  • A közhatalom és a pénzhatalom egymásnak feszülve kormányozza Magyarországot
  • A pénzkartell lova döglött meg
  • A Kossuth téren 2011. szeptember 17-én elhangzott jubileumi beszéd
  • Tiltakozás a nevem használata miatt
  • Menjünk a fényre a Sötét Újkorból
  • Az emberiség jövője az áttérés a természetes gazdasági rendre
  • Die Zukunft der Menschheit und die Umstellung auf die natürliche Wirtschaftsordnung

• Archívum

  • 2011. november
  • 2011. október
  • 2011. szeptember
  • 2011. augusztus
  • 2011. június
  • 2011. április
  • 2010. június
  • 2010. április
  • 2010. február
  • 2010. január
  • 2009. március

• Feliratkozás

  • Legutóbbi bejegyzések
  • Hozzászólások