Drábik János blogja

Kié a magyar állam?

március 26, 2012

Már a főáramlatú tömegtájékoztatás sem titkolja, hogy globális világháború zajlik pénzügyi fegyverekkel. Egyre többször halljuk, hogy Magyarországon, de az Európai Unión belül is, egy sajátos háború folyik. Hogy kik is valójában a szemben álló hadviselő felek, arról már kevesebb szó esik. Ezt a hiányt kívánjuk pótolni, és előre közöljük azt, amit bizonyítani szeretnénk: A szervezett közhatalom (a demokratikusan legitimált magyar állam) és a rejtőzködő, illegitim, de létező szervezett magánhatalom küzd azért, hogy kié legyen Magyarország, ki irányítsa a magyar államot. Ennek a harcnak már nem a nemzeti vagyon megszerzése a tétje, hiszen az már döntő részben a szervezett magánhatalomé. Most már a nemzeti jövedelem folyamatos elvételéért, a megszerzett előjogok véglegesítéséért, a magyar nemzet felszámolásáért folyik a küzdelem.
A szervezett magánhatalom magának követeli most a legfontosabb közfunkciókat, a magyar állam szuverenitásának a maradékára is történelmi igényt formál. A gazdasági és a pénzügyi szféra felett gyakorolt uralmát már kiegészítette a kulturális élet és a tömegtájékoztatási intézmények feletti hegemóniájával. De ez sem elég neki. Szüksége van a közhatalom gyakorlásának az eszközeire és intézményeire is. A monetáris felségjogok mellé (pénzkibocsátás, hitelezés, árfolyam-szabályozás, kamatok meghatározása) igényt tart a fiskális felségjogokra, vagyis az adózás szabályozására és a költségvetés meghatározására is. Célja az eladósodás hosszútávon való fenntartása, a kamatjövedelem biztosítása, a profitelvonás és kivonás, vagyis a magyar gazdaság hozamának a folyamatos kivitele Magyarországról.
A pénzuralmi világelit és nemzetközi jogilag is szabályozott intézményei, kiegészülve az informális hatalomgyakorló rendszerek hálózatával, kényszerpályára szorították a magyar külpolitikát is. A nemzetbiztonság szolgálatára rendelt fegyveres hatalom maradéka lényegében a világuralmat gyakorló hatalmi elit kiszolgálását látja el olcsó zsoldosként. A belső fegyveres erőket a magánalkalmazásban álló őrző-védő zsoldosok dominálják. Ez valójában a szervezett magánhatalom szolgálatában álló magánhaderő. Ha ezek a magánzsoldosok nem lennének, akkor a közhatalomnak kellene ellátnia bérmunkában (tisztességes díjazásért) a magántulajdon biztonságát szolgáló őrző-védő tevékenységet. A szervezett magánhatalom megtartotta, sőt erősítette hegemóniáját a tömegtájékoztatási intézményekben. Tovább folyhat a pénzügyi világelit hatékony támogatásával a gátlástalan félrevezetés, megtévesztés és agymosás. A szervezett magánhatalom külföldi és belföldi kiszolgálói továbbra is sikeresen ássák alá a nemzettudatot, és egyre több fiatal nő fel úgy, hogy sem az iskolában, sem a gyakorlatilag felszámolt nemzeti hadseregben nem részesülhetett olyan nevelésben és oktatásban, amely őt a magyar nemzet öntudatos tagjává tehette volna.
A lesújtó vereséget szenvedett posztkommunista vezetőréteg nem tudta rendezni a sorait, ezért a szervezett magánhatalom külföldi struktúráitól kért és kapott támogatást. Ez nemcsak kommunikációs segítségnyújtásból állt, de romboló hatású pénzügyi zsarolásból is, amelyet az államok feletti nemzetközi Pénzkartell és struktúrái pénzügyi eszközökkel hajtottak vére. Koordinált támadással meggyengítették a forintot, ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó szintre emelték az alapkamatot, és rekordmagasságúra tornászták fel Magyarország hitelkockázati mutatóit, soha nem látott mértékű kockázati felárat követelve.
A nemzetközi Pénzkartell – ez a pusztító világerő – az általa létrehozott és irányított Európai Unió bürokráciáját is bevetette a demokratikus legitimációval rendelkező magyar állam zsarolására és térdre kényszerítésére. Az a kinevezett bürokratákból álló uniós vezetés, amelynek nem kell megmérettetnie magát demokratikus választás keretében, arrogánsan és agresszívan követelőzni kezdett a demokratikus magyar kormánnyal szemben. Ezek azok a bürokraták, akik a legkirívóbb módon szegték meg a Lisszaboni Szerződés pénzkibocsátási tilalmát, amikor engedélyt adtak 4500 milliárd euró állami hitel folyósítására a csődközeli helyzetbe jutott európai bankrendszer szanálására, konszolidálására. Ezen a brüsszeli bürokrácián kellene számon kérni a Lisszaboni Szerződés alapelveinek a betartását több kötelezettségszegési eljárást indítva a felelős EU-biztosok és testületeik ellen. Ehelyett a Lisszaboni Szerződést folyamatosan és súlyosan megsértő EU Bizottság vette magának a bátorságot, hogy kettős-mércével mérve akadályozza a kétharmados többséget szerzett magyar kormánynak a gazdaság és a pénzrendszer normális működésének a helyreállítására irányuló erőfeszítéseit. Ezek nélkül nem lehetett a jelenlegi ellenzék kormányzati ciklusai idején szétzilálódott és korrupcióba süllyedt magyar közhatalom működését rendbe tenni.
Úgy kellett az állam, a közigazgatás megerősítését elvégeznie, hogy közben meg kellett küzdenie a pénzügyi világválsággal és a nyomában járó gazdasági visszaesés következményeivel. De ez sem volt elég. A bénító vereséget szenvedett balliberális, posztkommunista ellenzék ráuszította a nemzetközi Pénzkartellt és hatalmi hálózatait a magyar kormányra. Így annak óriási ellenszélben kellett minden lépését megtennie a közérdeket szolgáló magyar állam megerősítése érdekében.
Az ellenzék helyett ellenségként viselkedő globalista érdekcsoportok és politikai képviseletük kíméletlen aknamunkába kezdtek. Ennek tudható be, hogy a fegyverek kivételével szinte minden eszközzel folyik a háború egyrészről a rejtőzködő, de létező szervezett magánhatalom, másrészről a szervezett közhatalmat képviselő magyar országgyűlés és kormány között. Amikor a megvásárolt, és a szervilis lakáj szerepét felvállaló tömegtájékoztatás különböző szereplői szemforgató módon kérdezik: hol van az a szervezett magánhatalom, amellyel a szervezett közhatalomnak állandóan hadakoznia kell, nem kellene mást tenniük, mint azokra tekinteniük, akiktől az ő állásuk is függ. Hiszen ők azok, akiknek az érdekeihez igazítják szolgai alázattal nézeteiket, hallgatólagosan is tudva: mit várnak el tőlük, mit kell tenniük? Nehéz elképzelni, hogy az egyébként képzett és tehetséges médiaszereplők ennyire ne tudnának semmit a szervezett magánhatalom létezéséről, amely világszintű hierarchiával, szinte minden döntési központot elérő és lefedő hálózattal rendelkezik.
Ennek a szervezett magánhatalomnak a központi magját az a pénzuralmi világelit alkotja, amely létrehozta az államok feletti nemzetközi Pénzkartellt. Ez a hatalmi struktúra nemcsak a világ központi bankjait és kereskedelmi bankjait irányítja, de a nagy nemzetközi szervezeteket, a politikai intézményeket és az egyes államok politikai rendszerét is. Hogy mindezt miként teszi, erről szeretnénk ebben az írásban bővebb tájékoztatást adni.

Pénzügyi hadviselés a XXI. század elején

A globális szervezett-magánhatalom – a nemzetközi Pénzkartell által irányított Pénzimpérium – már a múltszázad második felében is kiegészítette hagyományos eszközökkel viselt háborúit a pénzügyi hadviselés legváltozatosabb technikáival és fegyvereivel. Ebben a hadviselésben a globális hatalmi elit arra kényszeríti az egyes államok kormányait, hogy az államhatalom kényszerítőeszközeit a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek az érvényesítésére használják saját polgáraikkal szemben. Láthattuk, hogy a Bretton Woods-i ikrek, vagyis a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, miként kényszerítette rá a latin-amerikai, afrikai katonai diktatúrákat és más függőhelyzetű országokat az 1960-as évektől kezdődően a legszigorúbb megszorítóintézkedések végrehajtására.
Az elmúlt két-három évben Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália került sorra és ezen országoknak a lakóit kellett megfosztani köztulajdonban álló vagyontárgyaiktól és vagyoni értékű felségjogaiktól. Az államhatalom gyakorlása fokozatosan átkerült az államok feletti pénzügyi struktúrákhoz, amelyek a szuper-gazdag bankárdinasztiák érdekében gyakorolták arctalan pénzviszonyokba elrejtett hatalmukat. Így vált a lakosság 1%-a a 99% rejtőzködő diktátorává a kezébe került pénzmonopólium segítségével.
A világtörténelemben eddig ismeretlen méretű vagyonkoncentráció valósult meg a pénzteremtés, a hitelezés és a kamatszedés magánmonopóliuma segítségével. Ebben a pénzuralmi világrendben a világpénz szerepét az a dollár töltötte be, amelyet a Pénzkartell hegemóniája alá került Egyesült Államok a szuper-gazdag bankárdinasztiák tulajdonában lévő magánbank-rendszer, a Federal Reserve System segítségével korlátlan mennyiségben tudott eddig előállítani. Itt csak emlékeztetünk arra, hogy 1971. augusztus 15.-től kezdve a dollár teljesen fedezetlen papírpénzzé vált, amikor Nixon elnök megszüntette a Pénzkartell követelésére a dollár beváltását aranyra.
A pénzuralmi világrendben a meglévő pénz mindössze 2%-a tölti be az érték-előállító gazdasági tevékenység közvetítésének a szerepét, hogy értékmérő, számviteli- és nyilvántartási eszköz, valamint csereeszköz legyen. A pénz többi része a kamat mechanizmus miatt kénytelen leválni a reálgazdaságról, mert a termelés világszinten optimális körülmények között is csak 2-3%-kal tud növekedni, míg a pénzrendszer növekedése a kamatmechanizmus kényszerítő hatására ennek a többszöröse. A kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopólium tehát olyan rendszer, amely szükségszerűen a pénzmennyiség exponenciális növekedéséhez vezet. Ezt a rendszert már Arisztotelész megkülönböztette a szükségletekre termelő közgazdaságtól, az ökonómiától, és pénzgazdaságnak, krematisztikának nevezett. Ez utóbbiban a hangsúly a kereskedelmen, a forgalmon és nem a termelésen van. Lényege az, hogy a pénzből még több pénzt kell előállítani.
A jelenlegi pénzrendszerben a szervezett magánhatalom előjoga a gazdasági élet közvetítőközegének, a pénznek nevezett jelnek, a kibocsátása. Az egyes államoknak, a közhatalmat képviselő kormányoknak csak azt engedi meg a Pénzkartell, hogy adósleveleket, államkötvényeket, kincstárjegyeket bocsássanak ki, amelyeknek a fedezete az egyes államok adóbevétele. Ezeket az adósleveleket a Pénzkartell által irányított magánbankrendszer veszi meg levegőből előállított fedezetlen pénzért. Ez a fedezetlen pénz akkor válik fedezetté, amikor felvásárolják velük az állami adósleveleket, és a közhatalom elkezdi fizetni utánuk a kamatot, majd a törlesztést is a lakosság által fizetett adókból. E rendszernek tehát a lényege az eladósítás. A pénzuralmi világrendben az adósság tölti be a pénz szerepét. El kell adóssítani a közhatalmat, az államokat, a kormányokat, a gazdasági élet szereplőit, a vállalatokat és adóssá kell tenni minden egyes állampolgárt. Az adósságszolgálat részeként fizetett kamatok mindig lényegesen meghaladják a reálgazdaság növekedésének a mértékét. Ez szükségszerűen azzal jár, hogy kevesebb a forgalomban lévő pénz, mint amennyit adósságszolgálatra kell fordítani. Ez újabb hitelek felvételét kényszeríti ki, amely továbbnöveli a kamatterheket, és így beindul az az adósságspirál, amely lehetetlenné teszi kivétel nélkül minden esetben a felvett hitelek visszafizetését.
Amikor már nem lehet fizetni a felvett hiteleket, és már az átütemezésükre sincs lehetőség, elérkezik a tulajdon átvételének, elárverezésének az ideje. Ez a közhatalmat képviselő kormányok számára azt jelenti, hogy rendszerint jóval az értékén alul kellene magántulajdonba adniuk a közvagyon legértékesebb részét azért, hogy a kölcsönöket felvett adósok teljesíteni tudják adósságszolgálati kötelezettségeiket. A privatizáció esetében azonban nemcsak hatalmas vagyonok áron aluli megszerzéséről van szó, hanem arról is, hogy azok a munkavállalók, akik eddig a közérdeket szolgáló állami szektor alkalmazottai voltak, és az üzemi bizottságok, valamint a szakszervezetek révén jelentős jogokkal bírtak, a magánszektor olyan munkaerejévé alakulnak át, akiknek már kevesebb beleszólásuk van munkahelyük ügyeibe. Ezért kisebb nyugdíjakra, alacsonyabb szintű egészségügyi ellátásra tarthatnak csak igényt.
Az európai civilizáció csúcspontját képező szociális piacgazdaság és jóléti állam a pénzuralmi világrendben fokozatosan leépült, és helyére visszatért a XIX. század osztályháborúja, amikor a munkásosztály vívta küzdelmeit a tulajdonos kizsákmányoló osztállyal. Mindez persze új pénzügyi technikákkal folyik. Az adósságteher súlya alatt roskadozó termelőszektor folyamatos zsugorodásra kényszerül, a hitelek fedezetéül szolgáló reálvagyon elértéktelenedik és bekövetkezik az adósságdefláció. Amikor ez bekövetkezik, csökken az adósságok mögött meghúzódó fedezetek értéke, ami a vállalatok és az értékelőállítók hitelképességének a romlásához vezet. Az adósságdefláció növeli a hitelkockázatot és a hitelkínálat csökkenését eredményezi. Ez pedig az egész pénzügyi rendszer stabilitását veszélybe sodorhatja. Ily módon az adósságdefláció is elősegíti az érdekeiket védelmező alulmaradottak ellenállásának a megtörését.
Ekkor gyakorol nyomást a Pénzkartell az államokra, a közhatalmat képező kormányokra, hogy a monetáris szuverenitásuk mellé adják át az adózással és a költségvetéssel kapcsolatos közhatalmi jogosítványaikat is a szervezett magánhatalomnak és annak első számú képviselőjének, az államok feletti nemzetközi Pénzkartellnek. Ami öreg földrészünket illeti, van ugyan egy Európai Unió nevű nemzetközi szervezet, és annak van egy választott parlamentje jól fizetett képviselőkkel, de nincs jogszabály-alkotási és döntési jogköre. Emiatt ez a parlament inkább csak egy költséges nemzetközi vitaklubnak tekinthető. Arra sincs tehát jogosítványa, hogy adózási kérdésekben jogszabályokat alkosson. Minden pénzügyi vonatkozású kérdésben, legyen az monetáris vagy fiskális természetű ügy, kizárólag az Európai Unió központi bankjának, a Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak van hatásköre.
Ha nyomon követjük, milyen döntéseket hoz az Európai Központi Bank, akkor az a legszembetűnőbb, hogy folyamatosan számolja fel azokat a vívmányokat, amelyek a XX. században a progresszív adózási rendszer kiépülésének voltak köszönhetők. Az Egyesült Államokban megfigyelhettük, hogy a Pénzkartell lobbizói nyíltan követelték: a kormányok a közfeladataik ellátására szolgáló állami kiadásokat minősítsék át olyan használati díjakká, amelyet az igénybe vevőknek kell fizetniük ezekért a közszolgáltatásokért. Az így felszabadult pénzösszegeket már át lehetett engedni a bankoknak, hogy a pénzügyi szektorban spekuláljanak vele. Az ingatlanok és a pénzügyi tranzakciók adóit fokozatosan átirányították a munkabérekre és a termelőtevékenységre. Ez lehetővé tette, hogy a pénz és korporációs oligarchia a privatizációs vagyonszerzését a pénzügyi jövedelem megszerzésével egészítse ki. Mivel a vagyon hatalom, aki aránytalan módon tudja az ellenőrzése alatt centralizálni és koncentrálni az ingatlan és termelői vagyont, valamint a pénzben áramló jövedelmeket, az óriási hatalom birtokába jut viszonylag rövid idő alatt.
Ez a rövid idő alatt történő rendkívül gyors vagyongyarapodás azonban önpusztító következményekkel jár a társadalom egésze számára. Ez különösen tetten érhető volt a 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlást megelőző spekulációs buborékok sorozatos kipukkadásában. Azt lehetne feltételezni, hogy Európa tanul mindabból, ami Amerikában a pénzügyi rendszer összeomlásához és rendkívül súlyos gazdasági visszaeséshez vezetett. Amikor Portugáliában, Írországban, Olaszországban, Görögországban és Spanyolországban, vagyis a PIIGS államokban kezelhetetlen méretűre nőtt a költségvetési és a külkereskedelmi hiány, kiderült: ennek a deficitnek a legfőbb okozója az, hogy az ingatlan és egyéb reálvagyonok nincsenek megadóztatva.
A nemzetközi Pénzkartell és az egyes országokban működő pénzügyi struktúrái azonban továbbra is szemellenzősen csak rövid-távú tranzakciókban gondolkodtak. Világos volt számukra, hogy mindaz a jövedelem, amelyet az állam az ingatlanokat és a vállalkozási tevékenységet terhelő adók formájában nem szed be, arra a pénzügyi szektor már igényt tarthat, mint kamatjövedelemre. A bankárok tervezése abból állt, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb hasznot facsarják ki az eladósított államoktól, vállalatoktól és magánszemélyektől. Ezért Görögországnak és a többi PIIGS országnak egyre követelődzőbben azt mondták, hogy csökkentsék radikálisan az állam szociális kiadásait, az adózást pedig terheljék a munkára, a termelőgazdaságra, valamint a fogyasztókra magasabb használati díjak és illetékek formájában, elsősorban azokért a közszolgáltatásokért, amelyek még nem lettek magánosítva.
A bankárkaszt rövidlátóan nem volt hajlandó figyelembe venni, hogy ha a kormányok csökkentik közkiadásaikat a költségvetési hiány mérséklése érdekében, vagy növelik az értékelőállító termelőgazdaság jövedelmének elvonását fokozott adóztatással, hogy így jussanak többlethez, akkor valójában a termelőszektorból vonják ki azokat a nélkülözhetetlen erőforrásokat, amelyeket az amortizáció pótlására, kutatásfejlesztésre, a termelékenység növelésére kellene fordítani. Egyidejűleg kevesebb pénz marad a lakosságnál, amit a megtermelt javakra és szolgáltatásokra elkölthetne. Az eredmény szükségszerűen a munkanélküliség, az eladósodás és a csődök számának növekedése. A reálgazdaság likviditásának kiszáradása egyben radikálisan csökkenti a hitelpénz fedezetéül szolgáló ingatlanok és más reálvagyonok értékét is. Az adósságdefláció túlzott növekedése eddig mindenütt fokozta az elvándorlást, megrövidítette az általános életkort, csökkentette a születések, a házasságkötések számát, az alulmaradottak elnyomorodását. A Pénzkartell és spekuláns befektetői számára azonban mindez kitűnő lehetőség volt arra, hogy tovább áramoltassák a vagyont és a jövedelmeket a 99%-tól az 1%-hoz.

Az Ellenzéki Kerekasztal figyelmébe

„Demokrácia deficit van”. „Egyre nő a társadalmi elégedetlenség”. Ilyeneket és ehhez hasonlókat hallhatunk ma Magyarországon olyan újdonsült közéleti szereplők szájából, akiket nehéz a Pénzkartell fizetett ügynökeinek vagy csak tudatlan, hasznos idiótáknak tekintenünk. Ezért felhívom e közéleti szereplők figyelmét arra, hogy valójában Magyarországon is az a folyamat játszódott le, amelyet az előzőekben részleteztünk. A túlzott befolyáshoz jutott szervezett magánhatalom megszerezte magának a termelővagyon kulcspozícióit, a pénzügyi-szféra csaknem teljes tulajdonát és irányítását, a kulturális élet feletti hegemóniát, valamint a tömegtájékoztatási intézmények útján a véleményhatalom gyakorlását. Ezt kiegészítette a közhatalmat megillető monetáris felségjogok kisajátításával, amihez most megszerezte az államhatalom fontos részét képező fiskális szuverenitást is. A magyar választópolgárok bizalmából az országot irányító nemzeti kormány egyedül képviseli a közérdeket. Ennek a kormánynak kell ellátnia azokat a közfeladatokat, amelyeket a társadalomnak felelősséggel nem tartozó szervezett magánhatalom nem akar és nem is tud ellátni. A kiéleződött szociális konfliktusok miatt növekvő társadalmi elégedetlenség elsősorban a szervezett magánhatalom zsarolásának és felelőtlen lépéseinek a következménye.
Ezt a szervezett magánhatalmat Magyarországon a nemzetközi Pénzkartell irányítja hazai balliberális, kozmopolita, komprádor és kollaboráns érdekcsoportok, elsősorban pénzügyi technokraták közreműködésével. Ez a nemzetközi pénzoligarchiát kiszolgáló irányítóréteg kibékíthetetlen érdekellentétben áll az országlakók többségével, mivel teljesítmény nélkül megszerzett vagyonát és pénzügyi technikákkal biztosított jövedelemelvonását, csak a több vonatkozásban is egy nemzetközi maffiához hasonlítható Pénzkartell segítségével tudja biztosítani a maga számára. Pénzügyi technikákkal olyan gazdasági konfliktusokat idézett elő, amelyeket a közérdeket képviselő nemzeti kormány csak úgy képes kezelni, ha a szétzilálódott közhatalmat megerősíti. Ezt a megerősítést szolgálta az új alaptörvény, és a hozzá kapcsolódó számos jogszabály megalkotása. Mindezt alaposan átgondolt gazdasági program is kiegészítette. Mivel azonban ez már a parazita Pénzkartell hazai kiszolgálóit is rászorította volna az arányos közteherviselésre, a globalista érdekcsoportok heves ellenállásába ütközött. A nemzetközi pénzügyi struktúrák folyamatosan spekulációs-támadásokat intéztek a nemzeti kormány ellen, hogy lehetetlenné tegyék a közhatalom megerősítését és a kormánynak a magyar nemzet megmaradását célzó politikai és gazdasági erőfeszítéseinek a végrehajtását.
A Pénzkartell bevált technikáival leértékelte a forintot, rekordmagasságúra lökte fel Magyarország államadósságának kockázati felárát, és a magyar néptől de facto elrabolt központi bank segítségével (az MNB de jure ma is kizárólag a magyar állam tulajdona) ismét az európai átlagot 6%-kal meghaladó magasságúra hajtotta fel az alapkamatot. E magas kamatkülönbözet folyamatos leszívása érdekében naponta (sic!) ötezer milliárd forintnak megfelelő deviza érkezik spekulációs céllal Magyarországra. Ennek az összegnek egy része este érkezik, reggel távozik. Másik része néhány hétig itt marad. Ezért kell az MNB-nek mintegy 38-40 milliárd eurónyi devizatartalékot felhalmozni, hogy a rekordmagasságú forintkamatok folyamatos kiáramlására mindig biztosítva legyen a kellő devizamennyiség. Ez a hatalmas összeg parazitapénz, mert nem kerül az értékelőállító termelőgazdaságba hitelként befektetésre, hanem az állam által begyűjtött és közcélra rendelt összegekből vérszopó-vámpírként szívja le a kamat-milliárdokat. Ez az ország pénzügyi és gazdasági nyomorúságának a legfőbb okozója.
Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőinek ezekkel a valódi problémákkal kellene foglalkozniuk, nem pedig a Pénzkartell által megjelölt vagy sugalmazott álproblémákkal. A magyar társadalom nyomorúságának nem az az oka, hogy ún. „demokrácia deficit” van, mert új alaptörvény készült és további törvények egész sora vár még elfogadásra. Az érdemi demokrácia, a szociális igazságosságon alapuló közérdek érvényesülését elsősorban a Pénzkartell túlhatalma akadályozza. A Pénzkartell volt az, amelyik felszámolta az egyenlő esélyeken nyugvó szabadverseny minden lehetőségét, és amely a demokratikus szabadságjogokat átalakította a szabadsággal való visszaélés szabadságává azon 1% számára, amely pénzügyi eszközökkel a 99% munkája kisajátításával annak feudális urává vált. Az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői elkészíthetnék a magyar társadalom valódi problémáinak az elemzését álproblémákkal való foglalkozás helyett..
A neoliberális baloldal mindig a középosztályról beszél és hallgat a felsőosztályról. A felsőosztály maga a nemzetközi Pénzkartell, és az őt kiszolgáló magyarországi dúsgazdag érdekcsoportok. Ez a felsőosztály csak részben él Magyarországon, de ő élvezi a neoliberális elvek és módszerek szerint létrehozott és működtetett profit-és kamatszivattyú révén a magyar társadalom munkájának az eredményét. Mindkét szivattyú maximális üzemmódban működik, és teljes mértékben elviszi a magyar gazdaság egész eredményét, és önző, rövid-távú érdekeit követve nem törődik azzal, hogy a magyar gazdaság a regenerálódás és a fejlődés minden lehetősége nélkül amortizálódik. A magyar társadalom minden évben több értéket állít elő, mint amennyit elfogyaszt, de ezt a többletet nemcsak elviszi a Pénzkartell, hanem megköveteli, hogy a közhatalom, a vállalatok és a polgárok még hiteleket is felvegyenek kamatigényei kielégítésére.
Mit ellenez az Ellenzéki Kerekasztal? Azt, hogy a nemzet érdekeit felvállaló közhatalom, a nemzeti kormány, megpróbálja akadályozni az önző magánérdekét gátlástalanul követő szervezett magánhatalom fosztogatását a felvásárol álbaloldali – nem magyar, csak magyarországi – politikusok segítségével? A nemzet sorainak rendezése, a közhatalom erőforrásainak a mozgósítása váltotta ki a szervezett magánhatalom hisztérikus dühét. Azok, akik vállalják azt, hogy a valódi problémák elemzése és megoldása helyett félrevezessék, rászedjék és átverjék a magyar társadalom hátrányos-helyzetű, a rendszerváltás veszteseivé lett tagjait, valójában a Pénzkartell ügynökeiként járnak el, ha ezt tudatosan teszik. Ha viszont tájékozatlanok és nem tudják a valódi problémákat az álproblémáktól megkülönböztetni, akkor nekik jut az orwelli ‘hasznos idióta’ szerepe.
Hogy is néz ki ez az átverés ma Magyarországon? Rá kell uszítani a Pénzkartell uzsorás fosztogatásának az áldozatait arra a közhatalomra, amely egyedül képes – ha összeszedi magát és rendezi sorait – a közérdek hatékony védelmére. A nemzetállamot tehát azért kell megerősíteni, hogy szembe tudjon szállni a túlzottan naggyá növekedett szervezett magánhatalommal és hálózatával. A Pénzkartell most azt sugalmazza, hogy a bajok oka az államhatalom megerősítése, mert ez akadályozza a hátrányos-helyzetű alul-lévőket abban, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel élve védelmezhessék érdekeiket. Ha sikerül visszagyengíteni a közhatalmat, akkor helyreáll a Pénzkartell ízlése szerinti ideális alibi-demokrácia, amely a társadalmi igazságosság paródiája, és érvényesülhetnek az Európai Unió által kettős-mércével mért ún. európai értékek.
A Pénzkartell minden eszközzel gyenge, kiszolgáltatott közhatalmat akar, hogy továbbra is teljes üzemmódban működhessenek a tulajdonában lévő profit- és kamatszivattyúk a magyar nép erőforrásainak az elvonására. Az Ellenzéki Kerekasztalnak tehát válaszolnia kell arra, hogy miként lehet a pénzrendszer megváltoztatása nélkül megoldani a magyar társadalom, a magyar gazdaság és a magyar pénzrendszer problémáit, vagyis az országot kivezetni abból az adósságcsapdából, amelybe a Pénzkartell és az őt kiszolgáló balliberális pénzügyi-technokrata réteg taszította. A Pénzkartell hagyományos hatalomgyakorlási technikái közé tartozik a megtévesztés, a rászedés, a valódi problémák behelyettesítése álproblémákkal. Azért, hogy az Ellenzéki Kerekasztal jó szándékú résztvevői elkerüljék ezt a csapdát, ebben az írásban kísérletet teszünk a jelenlegi pénzügyi és gazdasági világválság valódi okainak a megvilágítására. Ez egyben arra is válasz, hogy milyen nemzetközi feltételek közepette kell megoldást találni a magyar társadalmat élesen megosztó konfliktusok megoldására.

Miért a bankrendszer a bajok oka?

William K. Black a Missouri Egyetem professzora, aki az Egyesült Államok pénzügyi bűncselekményeket feltáró hatóságánál dolgozott több évtizeden át (és akinek kulcsszerepe volt abban, hogy a Savings and Loans pénzügyi óriás bukása nyomán több mint tízezer bűntetőeljárás indult be a bűnösök felelősségre vonására), számos írásában és előadásában megállapította, hogy a bankrendszer a velejéig megrohadt, de nemcsak az Egyesült Államokban. E magát a jog fölé helyező, és az üzleti etika szabályait megtagadó bankrendszer irányítóiról és haszonélvezőiről pedig szó szerint a következőket írta a Financial Sense nevű internetes honlap 2011. november 25-i számában:
„Ez az érdekcsoport, amelynek van bátorsága önmagát produktív osztálynak nevezni, a világon eddig létező valamennyi csoport közül az, amelyet az életek, a munkahelyek és az értékhordozó vagyon legnagyobb pusztítójának tekinthetünk. Felszámoltak hatmillió létező munkahelyet, és további 5-6 millió létrehozható munkaalkalmat. Amint hallották, 26 millió teljes munkaidőben dolgozni kívánó amerikait fosztottak meg attól, hogy munkát találjanak. Egyedül a háztartási szektorban 11 trillió dollárra rúg a veszteség. Egy trillió ezer milliárd, és még elég vastag a bőr az arcukon, hogy magukat értékelőállító termelőosztálynak nevezzék; és nemcsak egy újságíró, de az egész mai hazug újságírás úgy ismétli ezt, mintha tény lenne, hogy ők munkahelyeket teremtenek. Ők rombolják a munkahelyeket. Ők a munkahelyek legfőbb elpusztítói.”
A klasszikus közgazdaságtan alapítói valamennyien morálfilozófusok voltak és az univerzális erkölcsöt, a gazdasági tevékenység szerves részének tekintették. Az értékelőállító termelőgazdaságot akarták tehermentesíteni minden felesleges járadéktól, monopóliummal kikényszerített többletköltségtől és állami túladóztatástól. Így akarták elérni, hogy érvényesüljön az egyenlő esélyeken nyugvó vállalkozói szabadság és a valamennyi monopóliumtól mentes, valódi versenyen alapuló piacgazdaság. A pénz is elsősorban azt szolgálta, hogy az értékelőállító termelőgazdaság közvetítőközegeként megkönnyítse a szabad piacgazdaság működését, a különböző munkateljesítmények összehasonlítását, nyilvántartását és cseréjét. Kezdetben a pénz is, mint a termelési folyamat egyik tényezője, osztozott az értékelőállító tevékenységgel szükségszerűen velejáró kockázattal. Az univerzális erkölcs is megkövetelte az „Együtt sírunk, együtt nevetünk” elvnek az érvényesítését.
A bankokat, a bankrendszer egészét eredetileg teljesen más funkciók betöltésére hozták létre. A középkorban és az újkor elején a pénzvagyonnal rendelkezők elsősorban a szuverén uralkodóknak, királyoknak, hercegeknek nyújtottak nagy összegű kölcsönöket. Ma a bankárok azok, akik arra kényszerítik az államokat, hogy az állampolgároktól adózással elvont összegekből ezermilliárdos nagyságrendben nyújtsanak kölcsönöket és vissza nem térítendő pénzügyi támogatásokat a tulajdonukban lévő bankoknak.
A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás nyomán az a globális bankárkaszt, amely szerencsejáték kaszinóvá alakította át a világ pénzrendszerét, úgy döntött, hogy több ezer milliárdos veszteségeit a közhatalommal fizetteti meg. Ezért a pénzügyi és politikai zsarolás legváltozatosabb eszközeit vetette be a Nyugat vezető államaival szemben. A nemzetközi Pénzkartell, a központi bankok és a kereskedelmi bankok tulajdonosaként és irányítójaként, azt követelte az egyes államoktól, hogy azok adják át neki formálisan is adózási monopóliumukat, a költségvetések elkészítését és a gazdasági élet egészének a tervezését. Emögött a zsarolás mögött az húzódott meg, hogy a bankok privatizálhassák nyereségeiket, de államosítsák, azaz az adófizető polgárokra terheljék át veszteségeiket. Ez olyan fajta kártékony együttműködés, amikor az egyik fél büntetlenül kirabolhatja a másikat.
A már hivatkozott William Black professzor ezt úgy fogalmazta meg, hogy a bankok kriminalizálódtak, és találékony módon kifejlesztették azt az óriási jövedelmet biztosító intézményesített csalást, amit ő „control fraud”-nak (irányított, szervezett csalásnak) nevezett. A control fraud esetében egy magas-beosztású személyiség, rendszerint egy nagyvállalat vagy pénzintézet vagy kormányalkalmazott úgy gyakorolja jogkörét, hogy az általa irányított szervezetet illegális jövedelemszerzésére használja. Az Egyesült Államokban figyelték meg az Enron, a Savings and Loans, a Lehman Borthers és más óriáscégek esetében, hogy a felelős beosztású irányítók felszámolták az intézményeiken belül azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek biztosíthatták volna a jogszerű – és az üzleti etikának is megfelelő – működést. Ennek az egyik hatékony módszere volt megfelelő személyek elhelyezése a kulcspozíciókba. Ez megkönnyítette, hogy az ügyvezető korporációs vezér olyan csaló könyvelési módszereket alkalmazzon, amelyek lehetővé teszik a sikkasztást, a működési hiányosságok eltitkolását, a befektetők, a részvénytulajdonosok és a széles közönség megtévesztését, becsapását.
Tipikus control fraud, amikor egy fizetésképtelenné vált cég vagy bank többletet kimutató mérleget készít. Ez tényleges értéke feletti részvényárakhoz vezet, és a control fraud elkövetői óriási haszonnal tudnak túladni a valójában már elértéktelenedett részvényeiken. A control fraud-hoz sorolható az is, amikor az érdekeltek azért lobbiznak, hogy gyengítsék vagy megszüntessék a jogi szabályozást és felügyeletet. Az állami ellenőrzés kikapcsolása megkönnyíti a control fraud-hoz sorolható bűncselekmények elkövetését.
A bankrendszert irányító pénzoligarchák az általuk működtetett államok feletti Pénzkartell hálózatainak segítségével korrumpálták az állami ellenőrzés végzésére létrehozott kormányzati szerveket, sikeresen alkalmazták a különböző megtévesztő könyvelési és számviteli módszereket a „mark to model” (modellel való kiértékelés) trükkökkel. A magas állami funkciókra pályázók kampányainak a finanszírozásával olyan megvásárolt politikusokat juttattak döntési helyzetbe, akik megbénították vagy felszámolták a közhatalom ellenőrzését a pénzügyi szektorban. Ily módon a bankokhoz, pénzügyi befektetőintézetekhez került a gazdasági és pénzügyi erőforrások elosztása, a stratégiai tervezés és hitelezés.
(A modellel való kiértékelés a bankok rendelkezésére álló eszközök egyik beárazási módja. Akkor használják az olyan módszereket, mint a történeti árakkal való kiértékelés vagy a modellel való kiértékelés, amikor önkényesen kell megbecsülni az árakat. Mivel a bankok abban érdekeltek, hogy minél jobb legyen a mérlegük, ezért mindegyik a saját modelljét használja arra, hogy megbecsülje ezeket a virtuális pénzügyi eszközöket. A modellel való kiértékelés lényegében árazási technika, ahol a pénzügyi modellek szabják meg az árakat, és nem a piaci kereslet és kínálat. A modellel való kiértékelést a komplex pénzügyi eszközök beárazásánál nem lehet mellőzni. Hátránya viszont az, hogy a fizetőképesség, a likviditás vonatkozásában gyakran illuzórikus árakat tüntet fel. Ezek azért illuzórikusak, mert lényegesen eltérnek a tényleges piaci áraktól. A világ központi bankjainak a központi bankja szerepét ellátó bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) azonban kötelezővé tette a banki könyvekben szereplő áraknak a tényleges piaci árakhoz való irányítását.)

A pénzügyi rendszert gyökeresen át kell alakítani

Azért részleteztük a fentieket, hogy alátámasszuk, miért nem lehet a globális adósságválságot a jelenlegi pénzügyi rendszer fenntartásával megoldani. Nincs más lehetőség, mint a pénzügyi rendszer és a bankok működésének a gyökeres átalakítása. Valójában arra kell válaszolni, hogy a közérdeket képviselő közhatalom, az állam ellenőrzi-e a gazdaságot, vagy pedig a magánérdeket képviselő magánhatalom, a pénzügyi szektor az, amelyik el fogja látni az emberiségnek ezt a fontos tevékenységét. A civilizált emberiség a gazdasági tevékenység révén folytat kölcsönhatást a természeti környezettel. Ettől a tevékenységtől függ az emberiség jövője.
A pénzügyi rendszer gyökeres átalakításakor vissza kell térni a pénzrendszer korábbi szerepéhez és a bankok eredeti tevékenységéhez, vagyis a termelőszektor optimális működésének a biztosításához. Ma a bankrendszer ellenőrzi az államot, a szervezett magánhatalom a közhatalmat. Ezt kell megfordítani. A pénzügyi szektort és a bankrendszert a közhatalom ellenőrzése alá kell visszahelyezni. Ezért fontos tanulmányozni és megérteni, hogy a bankrendszert tulajdonló és irányító államok feletti Pénzkartellnek miként sikerült átvennie globálisan a pénzügyi, gazdasági és politikai szféra irányítását.
A XIX. században, de még a XX. század egy részében is, az értékelőállítást végző emberek tudták, hogy mire való a bankrendszer. Amikor még a termelőgazdaság elsőbbsége érvényesült, akkor a bankok összegyűjtötték betéteseik mozgósítható pénzeszközeit, majd hitel formájában kikölcsönözték a gazdasági élet szereplőinek. A hitelezés kockázatát elsősorban a bankárok viselték, nem pedig a betétesek vagy az állam. A XX. század végén és a XIX. század elején azonban a bankrendszer egyre nagyobb mértékben nyújtott kölcsönöket a globális méretekben spekuláló pénzemberek – csillagászati méretű pénzeket igénylő – egyre rövidebbé, gyorsabbá és kockázatosabbá váló tranzakciókhoz. Ennek következtében a társadalom egyre nagyobb részét súlyosan érintő adóssághegyek jöttek létre, és olyan hitelezési módszerek terjedtek el, amelynek az egyik legveszélyesebb formája, az ún. „liars loans” („hazugoknak nyújtott kölcsönök”). Ezekben az esetekben a bankok olyan személyeknek nyújtottak nagy összegű jelzáloghiteleket, akik csak alig vagy sehogyan se tudták dokumentumokkal igazolni fizetőképességüket. Amerikában a Pénzkartell együttműködve a FED-del és az illetékes állami pénzügyi felügyelettel, tudatosan fújta fel hatalmasra az ingatlanspekuláció buborékát, mert ezzel óriási extraprofitra tett szert, miközben a kockázatának egy jelentős részét át tudta hárítani Európára.
A központi bankok rendszerét a Pénzkartell találta fel és terjesztette el. A központi bankoknak azt a szerepet szánták, hogy biztosítsák a folyamatos pénzellátást, és így csökkentsék azt a likviditási válságot, amely ismétlődően visszatért a kereskedelmi bankok hitelpénz-teremtési lehetősége következtében. Az ismétlődő likviditási válságok enyhítésére a közhatalom is hozott a közérdeket védelmező intézkedéseket, így például vállalta a banki betétek meghatározott összegig történő szavatolását. A lakosság ily módon mozgósított pénzeszközei jelentős mértékben hozzájárultak a gazdaság és az ipar fejlődéséhez. A társadalom pénzügyi védelme érdekében szabályozták a bankrendszer működését, amitől azonban ez a bankrendszer kezdettől fogva szeretett volna megszabadulni. Az ellenőrzés lerázásának egyik módja volt a közhatalom szabályozó szerepének csökkentése, illetve megbénítása, egészen odáig, hogy a banki tranzakciókkal elkövetett csalások ne minősüljenek bűncselekménynek.
Amikor a közhatalom, az állam, a közérdek védelmében mégiscsak érvényt-szerzett a közérdeknek, akkor a Pénzkartell azzal vádolta, hogy eltéríti és akadályozza a piaci erők szabad mozgását. Itt azonban a szabadság már egy erősen eltorzított értelmezésével találkozhatunk. Nem piaci szereplők egyenlő esélyek szerinti versenyzéséről van szó, hanem arról, hogy a pénzügyi szektor alárendelje magának a termelőszektort, átvéve annak ellenőrzését a hitelek és az erőforrások szétosztásával. Ily módon számára a szabadság a többi piaci szereplő szabadságával való visszaélés szabadságát jelentette. A piac pedig a spekuláns pénzemberek szalonképes, szépítgető elnevezésévé vált.
A pénzügyi szektor uralmi helyzete azért rendkívül hátrányos, mert szükségszerűen a maximális haszonra törekszik a legrövidebb idő alatt, azaz rövid-távú, gyakran a regenerálódást és az amortizációt is mellőző gazdasági programokban gondolkodik. A bankrendszer egésze zéró értéket állít elő, és egyetlen „terméke” van, az adósság. Ha a termelőgazdaság feletti uralmat a pénzügyi szektor veszi át, akkor a tervezés elfajul, fontossága miatt megismételjük, hogy beteges önzéssel az elvonás maximalizálására, a lehető legnagyobb nyereség rövidtávú kipréselésére és a hosszabb-távú igényesebb feladatok mellőzésére szorítkozik.
Ez az általános elfajulás bizonyítja, hogy miért nem szabad megengedni a pénzügyi szektor korlátlan uralmát a fékek és ellensúlyok közhatalmi rendszerének az eltávolításával. Ha nincs közhatalmi szabályozás és szigorú ellenőrzés, akkor a szervezett pénzhatalom visszaél pénzügyi, gazdasági eszközeivel. Bebizonyosodott, hogy a pénzuralmi struktúrák mindent megtesznek azon közérdeket képviselő állami beavatkozások elhárítására, amelyek rendeltetése lenne a közérdek érvényesítése a pénzügyi szférában és a gazdasági tevékenységben.
A szervezett magánhatalommá integrálódott pénzügyi struktúrák a szervezett közhatalom, az állam, fölé kerültek. Így váltak a bankok legfőbb ügyfeleivé más pénzügyi szervezetek, valamint a biztosítási és ingatlanszektor intézményei. Ha közelebbről megnézzük a Pénzkartellnek ezeket az új ügyfeleit – a pénzintézeteket, a biztosítási és nyugdíjintézeteket, valamint az ingatlanszektort – akkor azt látjuk, hogy ezek közül egyik sem foglalkozik termeléssel, új értékek előállításával. A bankok új ügyfelei közül hiányoznak az ipari és mezőgazdasági üzemek. Mivel ebben a bankrendszer által vezérelt társadalomban a hitel, az adósság, tölti be a pénz szerepét, minden olyan tevékenység, amelyen hitel igénybevételével nagyobb hasznot lehet realizálni, legyen az ingatlanspekuláció, monopolhelyzet kialakítása, áruüzletek, pénzügyi tranzakciók, kockázati alapok, vállalati kisajátítások, mind jó üzletnek bizonyulhatnak, mert lehetővé teszik, hogy a pénzből lehessen még több pénzt elállítani
A spekulációs célból kötött ügyletek folyamatosan növelik a hitel iránti igényt. Ez ösztönzi a kereskedelmi bankok pénzteremtését hitel formájában. A pénzmennyiséget automatikusan növelik a fizetendő kamatok is. Mindennek az eredményeként a számviteli nyilvántartásokban, a banki könyvekben csupán számok formájában létező vagyon olyan mértékben növekszik, amellyel az értékelőállító reálgazdaság nem tud lépést tartani. Ugyanakkor értéket csak a termelőgazdaság állít elő. Csakhogy a termelőfolyamatok közvetítéséhez a banki-számlák, számviteli-indexek és más egzotikus formákban lévő pénzmennyiségnek az 1-2%-a is elegendő lenne. Ha a reálgazdaság világszinten optimális esetben is 3-5%-kal tud csak növekedni, akkor hogyan tudná a Pénzkartell profitigényét, és hatványozottan növekvő kamatigényét kielégíteni.
Az értéket nem tartalmazó óriási mennyiségű pénz azonban összekeveredik az értéket közvetítő, lényegesen kisebb mennyiségű pénzzel. A munkával fedezett és a fedezetlen jelek (pénz) összekeverése azokat is tényleges vagyonhoz juttatja, akik valójában csak fedezetlen hitelpénzt állítottak elő ugyancsak fedezetlen hitelpénz segítségével. Ez a fajta pénzből való pénzteremtés a reálgazdaságot hatványozott ütemben adósítja el, a járadékhúzó pénzvagyon tulajdonosokat pedig folyamatosan teljesítmény nélküli busás jövedelemhez juttatja.

A Pénzkartell állami segélyt kényszerít ki magának

2008. óta a spekuláns bankrendszer közpénzből finanszírozott bankmentő csomagok keretében 13 trillió dollár értékben kapott közpénzsegélyt egyedül az Egyesült Államokban. Európában pedig azt látjuk, hogy óriási adósságteher nyomása alá került többek között Írország és Görögország, ahol ha a gazdasághoz és az ország lélekszámához viszonyított arányokat nézzük, akkor a lakosságnak még nagyobb terheket kell vállalnia a pénzrendszert szerencsejáték kaszinóvá átalakító spekuláns bankárkaszt nyerészkedése miatt. Az államok feletti Pénzkartell arra kényszerítette az Európai Unióhoz tartozó államok egész sorát Németországtól Franciaországon keresztül egész Dániáig, hogy 4500 milliárd euró közpénzzel konszolidálja a spekuláció mocsarába süllyedt bankrendszert. Külön ki kell emelni Neelie Kroes, az Európai Bizottság jelenlegi digitális politikáért felelős alelnökének a súlyos kötelezettségszegéseit. Neelie Kroes, aki 2004-től 2010-ig az Európai Unió versenypolitikáért felelős biztosa volt, 2008 és 2010 között – az Európai Unió legfontosabb szabályait rögzítő Lisszaboni Szerződés tiltó rendelkezéseinek a megszegésével – folyamatosan engedélyt adott az EU különböző tagállamai kormányainak arra, hogy pénzt bocsássanak ki a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került bankok és pénzintézetek segélyezésére, különböző szanálási programok, bankmentő csomagok finanszírozására.
Az Európai Unió eleve súlyos demokrácia-deficitben szenved, mert legfőbb döntéseit demokratikusan meg nem választott, politikai felelősséggel nem tartozó, számon nem kérhető, olyan bürokraták hozzák, mint amilyen Neelie Kroes asszony is. Ennek a magasbeosztású bürokratának ki adott engedélyt a Lisszaboni Szerződés megszegésére? Ugyanis ő volt az, aki több éven át, szinte napról-napra aláírta azokat a felmentő okmányokat, amelyek lehetővé tették a tagállamok kormányai számára, hogy a Lisszaboni Szerződés, az Európai Unió alapokmánya tilalma ellenére, közpénz kibocsátásával segélyezzék a csődbe, illetve csődközeli helyzetbe került pénzügyi struktúrákat. Miféle demokrácia-deficitről beszél Kroes asszony, aki személyesen hosszú időn át megszeghette az EU legfontosabb okmányának a rendelkezéseit?
Miután formailag van rá lehetőség, hogy kötelezettségszegési eljárást indíthassanak az egyes tagállamok illetékes szervei az Európai Bizottság jogsértést elkövető tagjai ellen, ezért nem halogatható tovább Neelie Kroes asszony felelősségre vonása. Felelnie kell azért, hogy a Lisszaboni Szerződés tilalma alól egy személyben, sorozatban írta alá az egyes kormányok számára a felmentéseket. Ezzel nemcsak súlyosan megszegte az Európai Unió alapszerződését, hanem egyik okozója lett annak, hogy az európai államok rövid idő alatt súlyosan eladósodtak. Ez az óriási méretű eladósodás az egyik legfőbb oka az Euró-zónához tartozó államok pénzügyi és gazdasági nehézségeinek. E sorok írója keresi azt a lehetőséget, hogy hogyan lehetne az EU korábbi versenybiztosát személyében is felelősségre vonni az Euró-zóna államainak a súlyos eladósodásáért. Már van példa a sikeres felelősségre-vonásra. A Jacques Santer vezette egész EU Bizottságnak le kellett mondania korrupció alapos gyanúja miatt, miután egy független szakértőkből álló bizottság sorozatos csalásokra és protekciózásra utaló bizonyítékokat tárt fel.
Ez arra utal, hogy az Európai Unió egész rendszere hibás, de különösen veszélyes az, hogy irányítási struktúrája lényegében ellenőrzés és számonkérés nélkül működik. Ezt az teszi lehetővé, hogy az Európa Parlamentnek vagy más független intézménynek jelenleg nincsen lehetősége az érdemi beavatkozásra, mivel nem állnak a rendelkezésére olyan eszközök, amelyekkel ellenőrizni tudná alulról az Európai Bizottság tevékenységét. Ez akadályozza a korrupciót lehetővé tevő hiányosságok felszámolását. A korrupciót a 2012-es állapotok szerint rendkívül nehéz mérni és szemmel tartani az Európai Unióban, mivel az erre vonatkozó szabályozás hiányzik. Ennek ellenére kísérletet kellene tenni arra, hogy kiderüljön: ki adott demokratikusan legitimálható engedélyt Neelie Kroesnak, aki 2004 és 2010 között az EU versenybiztosa volt, hogy az érvényes versenyszabályozás korlátai alól mintegy 4500 milliárd euró nagyságrendben engedélyezze állami támogatás nyújtását közpénzből különböző pénzügyi szervezeteknek és gazdasági szereplőknek? Ha nem kapott erre az illetékes szervektől engedélyt, akkor viselnie kell a felelősséget az Unió egészének a súlyos eladósításáért.

Az Európai Bizottság felelős a MALÉV csődjéért

Azt is vizsgálni kellene, hogy Neelie Kroes és az Európai Unió jelenlegi versenybiztosa miért nem akadályozta meg a korábbi szocialista-liberális magyar kormányokat abban, hogy az EU előírások megszegésével nyújtsanak állami támogatást a MALÉV-nek, és ily módon döntően járuljanak hozzá a MALÉV 2012 februárjában bekövetkezett megszűnéséhez. Az EU versenybiztosait (Kroes-t és Almunia-t) számon kellene kérni a magyar társadalom egészét sújtó mulasztásaikért.
Mohi Csaba, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, aki a Brüsszellel megkötött kereskedelmi és társulási megállapodások tárgyalásainál a magyar kormánydelegáció szakértője volt, állapította meg az interneten olvasható tanulmányában (www.nemzetihirhalo.hu, 2012. 02. 15.), hogy a Malév-ügy kapcsán is a súlyos Európai Uniós kötelességmulasztás esete forog fenn. Mohi professzor tanulmányából idézzük:
„A Gyurcsány-Bajnai kormányok 2007-2010 között a magyar nemzetgazdaságnak jelentős károkat okozó oda-vissza privatizációt követően az Uniós versenyszabályokat és az állami támogatások Uniós szabályrendszerét durva módon megsértve, a magyar adófizetők zsebéből mintegy 100 milliárd értékű tiltott juttatásban részesítették az akkoriban teljesen tisztázatlan tulajdonosi hátterű légitársaságot. Miként a magyar tyúkólak non-konformitását kellően érzékelte a Bizottság, ugyanúgy már akkor, a törvénytelen kifizetések időpontjában azonnal lépnie kellett volna a Bizottságnak. Ennek megfelelően haladéktalanul el kellett volna tiltani a nevezett kormányokat a jogsértő vagy utólag, de még ezen kormányok regnálása idején a visszafizetési eljárást és a büntetés behajtását végrehajtani. Az Uniós kormányzati ellenőrzési felelősségét a Bizottság megsértette, ezzel súlyos kötelességmulasztást követett el. Azt pedig, hogy több év elteltével az előző kormányok jogsértéséért, saját mulasztása következményeiért egy mindezekért nem felelős, egészen más kormánytól követeli vissza a pénzt, – a jogban „csalárd mulasztásnak” hívják – kiderült, hogy a Malév egy korábbi igazgatója un. „bennfentes információi” birtokában, saját maga kezdeményezte a Bizottság eljárását az Orbán kormánnyal szemben. Ezért a „belpiaci magatartásokat” felügyelő komisszárnak hivatalból (kellett volna) un. „Insider Trading” eljárást indítania ellene.”
Mohi Csaba azt is kifejti, hogy a Bizottság kiterjedt diplomáciai képviseleti hálózatot működtet, közel 100 országban, így Budapesten is. Lehetősége van arra, hogy ellenőrizze: az Uniós – piac-felügyeleti, versenyjogi, pénzügyi – szervek kellően betartják-e az uniós jog előírásait, azaz megkövetelik-e azok végrehajtását. Itt említést tesz a tragikomikus „tyúkketrec-eljárásra” is. A professzor azt is hangsúlyozza, hogy a Bizottság hiányosság esetén köteles eljárásokat kezdeményezni. Ezek közé tartoznak a kötelességszegési eljárások. Amennyiben pedig a Bizottság elmulasztja kormányzati-ellenőrző feladatait, akkor a Bizottság maga az, aki elköveti a mulasztást. A jogtudomány ezt „az adminisztráció hallgatásaként” értékeli. Ekkor az EU alaptörvényei értelmében meglehet indítani „a kötelességmulasztási eljárást” a Bizottság ellen. A luxemburgi Európai Bíróság a Bizottságot elmarasztaló 1994-es ítéletében mondta ki: „Az Uniós intézmények mulasztásai akkor eredményezik az Unió felelősségét, ha azok megsértenek valamilyen cselekvést előíró, az Uniós jog alapján fennálló kötelezettséget”.
Mohi Csaba kitér arra is, ha Bizottság mulasztása anyagi kárt is okoz valamely tagországnak, vagy annak állampolgárainak, akkor az okozott kárból adódó követelést per útján lehet érvényesíteni a Bizottsággal szemben. Amit Mohi professzor tanulmánya kapcsán ki akarunk emelni az az, hogy a jogok és a kötelezettségek összhangja elvének megfelelően nem csupán a tagállamoknak vannak kötelezettségei, hanem a tagállamoknak is egyenrangú jogosítványai vannak a Bizottság és az Európai Parlament tevékenységének az ellenőrzése vonatkozásában. Amennyiben a EU-Bizottság és a strasbourgi Európai Parlament nem látja el megfelelően a rájuk bízott feladatokat, úgy ők is kötelességmulasztást követnek el, és az ezzel okozott károkat kötelesek megtéríteni. Az Unió Kormányának számító EU-Bizottság tevékenysége felett az Európai Parlament köteles ellátni a felügyeletet és az ellenőrzést. Amennyiben az Európai Parlament nem tesz eleget ennek a kötelességének, úgy a tagállamok a parlament ellen is megindíthatják legitim módon a mulasztási és a kártérítési eljárásokat a luxemburgi Európai Bíróságnál.
Mohi professzor is úgy látja: az elmúlt időszakban Magyarországot ért támadások bizonyítják, hogy mind az EU Bizottságának az Elnöke, mind az Európai Unió Parlamentjének a soros elnöke, továbbá egyes frakcióvezetők, súlyos szereptévesztésben vannak. A demokrácia legalapvetőbb szabályainak mellőzésével azt képzelik, hogy a középkori feudális urakhoz hasonlóan, kizárólag jogosítványokkal rendelkeznek, kötelezettségekkel pedig nem.
Ezt a magatartás. amelyet teljes mértékben el kell utasítani, csak úgy válik érthetővé, ha az egész Európai Uniós hierarchiát a szervezett magánhatalommá növekedett nemzetek-feletti Pénzkartell érdekérvényesítő szervezetének tekintjük. A továbbiakban majd részletesen kitérünk arra, hogy a szupergazdag bankárdinasztiáknak bizonyíthatóan van olyan hosszútávú stratégiájuk, amelynek célja: a pénzrendszer magántulajdonba vételével megszerezni az egyes kormányok feletti politikai hatalmat, amelyet aztán az alibidemokrácia kulisszái mögött feudális módon gyakorolnának az erre a célra létrehozott magánszervezetek útján.

Magyarország indítson kötelességszegési eljárást Brüsszel ellen.

Eljött az ideje nemcsak Magyarország, de több más EU-s tagállam számára is, hogy számon kérjék az Európai Unió bürokráciáját, elsősorban az Európai Bizottság felelős tagjait, hogy vajon ők betartották-e mindazt, amire a Lisszaboni Szerződés betűje és szelleme kötelezi őket. Haladéktalanul kötelezettségszegési eljárás alá kellene vonni mind Neelie Kroes korábbi, mind Joaquín Almunia jelenlegi versenybiztosokat.
Ezt az igényt erősíti meg az a levél is, amelyet Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője írt Neelie Kroes európai bizottsági alelnök magatartása miatt Barroso európai bizottsági elnöknek. Daul kifogásolja, hogy Kroes egyértelmű és azonnali választ sürgetett arra, hogy a magyar kormány a média-jogszabályok módosításaival maradéktalanul elfogadja-e az Európa Tanács majdani ajánlásait. Daul szerint megengedhetetlen, hogy Kroes olyan szöveg elfogadását akarta előre kierőszakolni egy tagállam miniszterétől, amelyet az még nem is láthatott. Daul nemcsak azt kifogásolta, hogy Kroes nem volt kiegyensúlyozott és szóváltást kezdeményezett, hanem az EU-Biztos egész akkori felszólalását bírálat tárgyává tette. Kroes egy meg nem nevezett tanácsadójára hivatkozva mélységes aggodalmát fejezte ki a magyarországi kisebbségek helyzetével kapcsolatban, ugyanakkor megkérdőjelezte a 10 milliós európai roma közösséget képviselő és közvetlenül megválasztott EP képviselő, Járóka Lívia, tényekre alapozott ellenvéleményét.

El kell-e engedni a kifizethetetlen adósságokat?

Amikor a bankrendszer segítségével a Pénzkartell átvette a világ pénzügyi rendszerének az irányítását, ezt az feladatát elsősorban az általa feltalált és elterjesztett központi bankok segítségével látta el. A központi bankok státusza kettős természetű: jogilag vagy állami tulajdonban vagy magán tulajdonban vannak, de kizárólag a nemzetközi Pénzkartell irányítja őket, elsősorban a City of Londonban lévő központja, másrészt a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS (Bank for International Settlements) útján. Természetesen részt vesz az irányításban az amerikai FED, a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, az Európai Unió Központi Bankja, továbbá a Központi Bankok Európai Rendszere. Amikor a kereskedelmi bankok egyre kockázatosabb spekulációs tranzakciókba kezdtek, akkor a központi bankok a finanszírozásukat fokozatosan áthárítottak a közhatalmat képező kormányokra állami garanciák formájában. Ha ezt követően a globális szerencsejáték kaszinóvá átalakított pénzrendszerben egy spekuláns pénzintézet fizetésképtelenné vált, akkor az államnak kellett garanciát vállalni arra, hogy a veszteségeket az állampolgárok adójából pótolja. Ennek megfelelően az Amerikai és az Európai bankrendszer arra törekedett, hogy egyre inkább az ellenőrzése alá vonja az államokat, így kényszerítse őket a rájuk terhelt garanciális kötelezettségeik teljesítésére. Az államok kézbentartására a legváltozatosabb technikákkal megvásárolták az egyes országok politikai vezetőrétegét, beleérte a törvényhozókat is, hogy azok gondoskodjanak az államok garanciavállalási kötelezettségeinek a teljesítéséről. A lakosság manipulálása érdekében mozgósították a tulajdonukban lévő, illetve ellenőrzésük alatt álló intézményrendszert, beleértve a különböző egyetemeken oktató, és magukat árúba-bocsátó elméleti közgazdászokat is. A globális médiának kellett meggyőznie a közvéleményt arról, hogy az a legelőnyösebb számára, ha a monetáris és fiskális hatalmat a bankkartell által kiválasztott technokraták gyakorolják. Ez volt a garancia arra, hogy az államok biztosan pótolni fogják közpénzből a bankrendszer spekulációs veszteségeit.
A felvásárolt és kormányzati pozíciókba helyezett technokraták feladata volt az is, hogy elgyöngítsék, megbénítsák és eltávolítsák a bankári tevékenységet ellenőrző intézményeket és szabályozókat. E cél érdekében közvetlen ellenőrzés alá vonták a pénzügyminisztériumokat, a pénzügyi rendszert felügyelő hivatalokat és megbénították a pénzügyi bűncselekményeket üldöző szerveket is. Valójában az történt, hogy a pénzhatalmi érdekcsoport egy globális maffiához hasonlóan megszerezte magának a közhatalom legfontosabb funkcióit. Ezáltal a pénzrendszer egésze a magánérdekek szolgálatába lett átállítva a közérdek rovására. Mindennek az lett az eredménye, hogy a pénzügyi rendszert, és az uralma alá került termelő-gazdaságot valójában az adófizetők kezdték finanszírozni, úgy, hogy közben a hatalom átcsúszott a pénzügyi oligarchia kezébe.
A közhatalmi ellenőrzéstől megszabadult magánpénzrendszer így tette lehetővé, hogy egymás után hatalmas méretű spekulációs buborékok keletkezzenek, amelyek aztán szükségszerűen kipukkadtak. A történelemből tudjuk, hogy az eladósítással beindított folyamatok szükségszerűen olyan helyzeteket teremtettek, amelyekben nyilvánvalóvá vált, hogy a kamatok miatt exponenciálisan növekvő adósságot le kell írni, mert azokat nem lehet visszafizetni. A nemzetközi Pénzkartell ezért általában nem az adósság visszafizetését szorgalmazza, hanem arra törekszik, hogy az adós folyamatosan adja át munkájának eredményét a számára adósságszolgálat és kamat formájában.
A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás sajátossága, hogy a Pénzkartell spekulációs veszteségeit nem volt hajlandó vállalni. Úgy döntött, hogy csődbe-ment adósainak a tartozásait az államra testálva az adófizető polgárokra hárítja át. A Pénzkartell arra kényszerítette a kormányokat, hogy azok közpénzből fizessék ki a bankok és hitelezők veszteségeit. A felvásárolt kormányzati döntéshozók ezért újabb államkötvényekkel, vagy a központi bankok által kibocsátott hitelekkel felvásárolták azokat a bóvli jelzálogokat és egyéb értéktelen banki pénzeszközöket, amelyekről tudható volt, hogy a pénzpiacon eladhatatlanok. Ezeket az adófizetőket terhelő banki mentőcsomagokat azzal indokolták, hogy azok révén a bankok újból fogják tudni hitelezni a értékelőállító reálgazdaságot. A Pénzkartell azonban az így megszerzett közpénzeket nem a reálgazdaság finanszírozására fordította, hanem arra hogy fizikai vagyontárgyakat vásároljon a városi ingatlanoktól a termőföldeken át a gyémántbányákig, miközben a termelőgazdaság továbbra is fuldoklik a szükséges közvetítő közeg – a termelő tőke – hiányától.
A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer irányítói azzal érveltek, hogy a termelő szektor beindulhat, ha újabb kölcsönökhöz jut és kikerül az eladósodás által okozott stagnálásból. Azonban az Egyesült államokban (és több európai országban is) az egyes ingatlanokon lévő adósságtömeg jóval nagyobbnak bizonyult, mint az adósság fedezetéül szolgáló ingatlanok forgalmi értéke.
Az eddig ismertetett körülmények együttes következménye, hogy matematikailag lehetetlen az értéktermelő reálgazdaság számára úgy teljesíteni adósságszolgálati kötelezettségeit, hogy az ne járjon együtt kemény megszorító intézkedésekkel, adósságdeflációval és gazdasági visszaeséssel. A pénzügyi terhek kikényszerítik a termelőszektor zsugorodását. A bankszektor tehát nem hajlandó tudomásul venni, hogy döntő különbség van a produktív szektor és az értéket elő nem állító pénzgazdaság hitelezése között.
Németország a XIX. században, különösen Otto von Bismarck kancellársága idején, elsősorban a termelőiparágak megfelelő finanszírozásával ért el hatalmas gazdasági sikereket. Ez tette lehetővé, hogy úgy lehessen biztonsággal befektetni a termelésbe, az ipari és mezőgazdasági beruházásokba és a kereskedelembe, hogy az értéktermelő szektor hozama elégséges legyen ne csak a produktív célú kölcsön visszafizetésére, de a velük együtt járó kamatszolgálat teljesítésére is. Amikor a pénzügyi szektor magát a pénzügyi szférát, vagy más nem produktív tevékenységet finanszíroz, akkor ezeket a kölcsönöket és kamataikat valamilyen más tevékenységből kell visszafizetni. Ha az állam vesz fel ilyen hiteleket, akkor azokat kamatostul az adóbevételéből fizeti, ha fogyasztók vesznek fel ilyen hiteleket, akkor azt vagy a munkabérükből fizetik meg vagy úgy, hogy eladják kézzelfogható fizikai vagyontárgyaikat. Az ilyen adósságszolgálat elvonja a produktív szektortól, a termelő beruházásoktól és a fogyasztástól a reprodukálódáshoz szükséges összegeket. Emiatt a gazdaság egésze elkezd zsugorodni. Mivel csak a termelőgazdaság állít elő értékeket, ezért egy bizonyos idő után az adósságokat szükségszerűen le kellett írni, elsősorban azokat, amelyek a nem-termelő szektorokat sújtották.
Már Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtan egyik megalapítója is megállapította, hogy sem az ő korában, sem azt megelőzően, egyetlen kormány sem fizette ki köztartozását. A hitelezők azonban mindig vonakodtak azt elismerni, hogy adósaik fizetésképtelenek. Sokféle trükköt alkalmaztak annak bizonyítására, hogy adósaik továbbra is képesek adósságszolgálati terheik viselésére. Így például nem voltak hajlandók különbséget tenni olyan adósságszolgálat között amelyet egy adott ország kormánya saját adóbevételeiből, saját valutájával tud fizetni és aközött, amihez neki külföldi devizához kell először jutnia, hogy adósságát külföldi pénzzel törleszthesse. A hitelezők, ahogy már Adam Smith és David Ricardo idején is, de napjainkban is, nem hajlandók elismerni, hogy az adósságszolgálati terheket lehetetlen fizetni akkor, ha az értéktermelő gazdaság zsugorodik. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a külföldi adósságot és más nemzetközi fizetési kötelezettséget nem lehet a hazai pénz, a nemzeti valuta árfolyamának a csökkentése nélkül teljesíteni.
Hjalmar Schacht, aki a két világháború közti Németország egyik legbefolyásosabb gazdasági szakembere és bankárja volt, a második világháború után megírta, hogy 1920 után a német márka átváltási aránya a dollárhoz és más aranyalapú valutához abban az ütemben és mértékben csökkent, ahogyan Németország igyekezett nemzeti valutáját külföldi devizára átváltani. Emiatt a németeknek egyre többet kellett fizetniük az importárukért. Az átváltási aránynak ez a nagyméretű és gyors romlása vezetett olyan példa nélküli inflációhoz, amely végül is a német pénzrendszer teljes összeomlásába torkollott. E történelmi tény dacára a monetarista közgazdászok ma is azt állítják, hogy az állami pénzkibocsátás okozza a belső valuta elértéktelenedését és ez vezet hiperinflációhoz.
A kiváló angol közgazdász, John Mainard Keynes, már közvetlenül a Versailles-i békediktátumk után szorgalmazta: a győztes Antant döntéshozói legyenek tekintettel Németország fizetési mérlegére, gazdasági teljesítőképességére, továbbá arra, mennyi német exportterméket hajlandók a jóvátételhez jutott győztesek átvenni. Ennek alapján már tudni lehetett volna: mennyi német valutát lehet úgy külföldi devizára átváltani, hogy az ne vezessen az átváltási arány összeomlásához és kezelhetetlen árinflációhoz. Az időszak pénzügyi irányítói nem hallgattak Keynes-re. Azzal érveltek, hogy a német jóvátételi összegekben részesülő gazdaságok az így kapott többlet jövedelmet visszaáramoltatják Németországba és más eladósított országokba, felvásárolva importáruikat. Németországnak pedig csökkenő valutaátváltási arány ellenére is lesz majd elegendő bevétele ahhoz, hogy jóvátételi kötelezettségeit fizetni tudja.
Minderre azért tértünk ki, mert a Nemzetközi Valutaalap napjainkban is ezt a logikát követi. IMF arra kényszeríti a harmadik világ országait, hogy adósságaik törlesztésére utalják vissza külföldi devizában szerzett jövedelmüket, miközben meg kell engedniük, hogy a külföldi tőke szabadon távozhasson. A Pénzkartell azért ragaszkodik neoliberális eszméihez, mert ezek alátámasztják azokat a pénzügyi igényeit, amelyeket Görögország, Írország, Olaszország és az Eurózóna egészével szemben támaszt. A Pénzkartell és a szolgálatában álló pénzügyi technokraták következetesen megtiltják az egyes tagállamoknak, de az Európai Központi Banknak is, hogy hiteleket bocsássanak ki a költségvetési hiányok fedezésére. A Pénzkartell tulajdonában lévő bankrendszer magánmonopóliuma az a lehetőség, hogy elektronikus technikával pénzt bocsáthasson ki, és ezért a pénzért kamatot szedhessen. Nyilvánvaló, hogy ezt megtehetnék az állami irányítás alatt álló központi bankok is, ha eredeti szabályzataiknak megfelelően működnének. A Pénzkartell és szervilis kiszolgálói nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy miért jár kisebb inflációval az, ha a kereskedelmi bankok finanszírozzák fedezetlen pénz kibocsátásával a költségvetések hiányait a kormányok irányítása alól kivett központi bankok helyett. A kereskedelmi bankok tették lehetővé, hogy virtuális fedezettel rendelkező pénzipar működjön, amely nagyipari méretekben ontotta eddig a fedezetlen pénzt, hatalmas pénzügyi buborékká fújva fel magát. E fedezetlen pénzgyártás következtében napjainkban olyan adósságteher nehezedik csaknem az egész világra, amely szinte megbénította a világgazdaságot, stagnálásra kényszerítve.

A pénzipar terméke a rekord méretű árinfláció

A Pénzkartell azért függetlenítette magát a termelőgazdaság finanszírozásától, mert annak néhány százalékos növekedése nem tette lehetővé, hogy exponenciális ütemben növekvő pénz- hozamokat érjen el. Ilyen hozamokra csak virtuális pénztermékekkel való tranzakciók útján lehetett jutni, ezért a fizikai gazdaságba történő befektetések helyett, amelyek megújították volna a produktív szektort és növelték volna az értékelőállító termelést, a kölcsönöket olyan ügyletekre adták, amelyeknek a fedezetét a kölcsön felvevőnek valahonnan máshonnan kellett megszereznie. Noha ezekkel a spekulációs ügyletekkel nem állítottak elő értékeket, hitelezésük mégis kifizetődő, jövedelmező és előnyös volt a bankok és befektetők számára csaknem három évtizeden át egészen 2008-ig. A jövedelmezőséget az biztosította, hogy a fedezetül használt fizikai vagyontárgyak árát mesterségesen és folyamatosan növelték. Az ingatlanokra adott jelzáloghitel lehetővé tette a kölcsön felvevőjének, hogy felfelé hajtsa az ingatlan árakat, és ily módon új vevőket és spekulánsokat vonjon be, arra számítva, hogy az árak emelkedése tovább folyik. A bőséges hitelkínálat lehetővé tette nagyobb adósságszolgálati terhek és kamatfizetés viselését. Az így lekötött pénzek azonban hiányoztak a reálgazdaságból, az életfenntartásához szükséges áruk és szolgáltatások előállításához. A pénzt az adósságszolgálat és kamatfizetés kötötte le, és nem maradt vásárlóerő az ipari és a mezőgazdasági termékekre.
Ha nincs megtervezett spekulációs folyamat, akkor a ingatlanok után fizetett járadékok és bérek mérséklődnek. Ez fokozatosan kikényszerítette volna volna az ingatlanok forgalmi-értékének a csökkenését is. Ha ez bekövetkezik, akkor a jelzáloggal terhelt adósok – bizonyos idő után – már nem tudják fizetni törlesztőrészleteiket. A Pénzkartell, a bankok tulajdonosa, tisztában volt azzal, hogy ez az ingatlanpiac összeomlásához vezet. Ennek bekövetkezését azonban el tudta halasztani úgy, hogy enyhítette a hitelhez jutás feltételeit, és folyamatosan biztosította az árak emeléséhez szükséges hiteleket. A jövedelmet biztosító folyamatos ingatlanár-emelkedés azonban nem okozott inflációt a fogyasztási cikkek áraiban és a munkabérekben. Az ily módon levezényelt ingatlanár infláció tette lehetővé a spekulánsok, a lakástulajdonosok, és a kereskedelmi befektetők számára, hogy a csökkenő kamatok ellenére is jelentős haszonhoz jussanak a tőkenyereség révén.
A tőkenyereség a vételár és az eladási ár különbözetéből adódik. A jövőbeni nyereségnek a reménye arra ösztönözte az ingatlan vásárlókat, hogy vállalják a havi fizetési terheket. Ez viszont a Pénzkartellt és bankjait hatalmas járadék-jövedelemhez juttatta. Az ingatlanárak emelkedése, a hitelfeltételek enyhítésével és a kamatok csökkentésével, nemcsak önmagát erősítő folyamat volt, de szükségszerűen annak végéhez is vezetett, mert hatalmas méretekben megnövelte az egész gazdaságra parazitaként rátapadt adósságterhet.
A részvények és kötvények árának folyamatos növekedése arra kényszerítette a nyugdíjalapokat, hogy a nyugdíjbefizetésekért többet fizessenek. A nyugdíjalapok így kevesebb jövedelemhez jutottak, ahogyan maga a termelőgazdaság is. A részvények már nem arra szolgáltak, hogy az értékelőállító iparágak több forráshoz jussanak, növekedésükhöz és korszerűsítésükhöz, hanem a vállalatok felvásárlásához és kiárusításához vezettek. A spekulánsok kölcsönöket vettek fel a részvénytöbbség megvásárlására, óriási adóssággal terhelve meg a vállalatokat. A vállatok értékes részeit aztán kiárusították, és ott hagyták a csődbe jutott és értékes részeitől megfosztott vállatokat.
Miután a vagyon hatalom, az óriási pénzjövedelem igen nagy mértékben megnövelte a szervezet magánhatalom befolyását. Ezért a Pénzkartell úgy döntött: mivel megnövekedett hatalma lehetővé teszi, ezért mentesíti magát a adózás alól, amennyire csak lehet, és a közterhek viselését áthárítja a bérből és fizetésből élőkre, valamint a termelő ipari és mezőgazdasági ágazatban működő gazdasági szereplőkre. A közteherviselés áthárítása lényegesen jobban növelte a megélhetési kiadásokat, valamint a gazdasági vállalkozások költségeit, mint ahogyan a modern technológiák alkalmazása képes volt elősegíteni a költségek csökkentését.

A Pénzkartell másképp bánik Európával, mint Amerikával.

A Pénzkartell által létrehozott Európai Unió alapszerződése, a Lisszaboni megállapodás 123. Cikkelye megtiltja az Európai Unió Központi Bankjának, a Központi Bankok Európai Rendszerének, és az egyes tagállamok központi bankjainak, hogy kölcsönt nyújtsanak kormányaiknak, hogy azok ezt igénybe vehessék közfeladataik ellátásához, közkiadásaik fedezéséhez. Amikor a Pénzkartell úgy döntött, hogy a központi bankok rendszerét kiépíti az Euroatlanti térségben és a világ többi ellenőrzése alatt álló részén, akkor még a központi bankoknak az volt a fő hivatásuk, hogy finanszírozzák az állami költségvetések hiányát.
Michael Hudson, a Missouri Egyetem tanára állapítja meg 2012. január 27-én a Frankfurter Algemeine Zeitung-ban megjelent írásában, hogy az Európai Unió kísérletet tett a történelem menetének a visszafordítására és visszatért azokhoz az időkhöz, amikor még nem létezett a központi bankok mintájául szolgáló Bank of England, vagyis a Brit Központi Bank. Az államok átadták a hitelteremtés monopóliumát a kereskedelmi bankoknak. A közhatalmat képviselő kormányok már nem rendelkeznek olyan pénzügyi struktúrával, központi bankkal, amely alkalmas lenne azoknak a hiteleknek a kibocsátására, amelyek nélkülözhetetlenek a gazdasági visszaesés, és az országos, illetve a határokon is túlnyúló gazdasági összeomlás megakadályozására.
A Pénzkartell és politikai megbízottai korlátozták a központi bankok hagyományos hatáskörét, mert abból indultak ki, hogy az államok eladósítása és tőlük az adósságszolgálat behajtása viszonylag kockázatmentes. A pénzkibocsátás, a hitelpénzteremtés, és ebből az állami költségvetések hiányának finanszírozása, nagy hasznot ígérő, jövedelmező üzletág a magán-bankrendszer számára. A Pénzkartell tulajdonában lévő kereskedelmi bankok tehát átvették a pénz elektronikus technikákkal történő kibocsátását és annak az egyes kormányok számára kamattal való kikölcsönzését. A 2007-2008-as pénzügyi összeomlás és a nyomában járó bankmentő és gazdaságélénkítő közpénzkiadások következtében az európai kormányok rendkívüli mértékben eladósodtak. Ahhoz, hogy fizetőképesek maradjanak, nagy összegű hitelre lenne szükségük a kereskedelmi bankoktól. Ha ehhez nem jutnak hozzá, akkor nem tudják költségvetésüket egyensúlyban tartani és számolni kell az egyes államok fizetésképtelenné válásával és csődbe jutásával. Az államcsőd reális veszélye miatt a Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer megint azt akarja, hogy ilyen pénzzel legyenek konszolidálva rossz hitel-kihelyezéseikért. Ha az állam is rossz adós és nem teljesíti adósságszolgálati, valamint kamatfizetési kötelezettségeit, akkor ezeknek a rossz hiteleknek a visszafizetését a központi bankok vállalják magukra.
Az Frankfurtban működő Európai Központi Bank 2008 után 489 milliárd euró hitelt nyújtott három évre egy százalékos kamattal a kereskedelmi bankoknak, hogy aztán azok ebből a pénzből sokkal magasabb hozamú görög és spanyol állampapírokat vásároljanak. A „carry-trade”-nek nevezett spekulációs tranzakció lényege, hogy a spekulánsok alacsony kamatra felvesznek nagy összegű kölcsönöket, majd pedig azt magas kamatra kikölcsönzik a megbízható adósnak számító kormányoknak. Ez gyors, kockázatmentes és stabil jövedelmet biztosít a pénzbefektető spekulánsoknak.
Boros Imre említett erre egy magyar vonatkozású konkrét esetet, amelyről az interneten is beszámolt 2012. február 16-án. Mivel a bécsi Kurír nevű lap Magyarországot, mint magasan eladósodott államot említi, Boros Imre közöl néhány adatot: Ausztria a külföld felé mintegy 750 milliárd dollárral tartozik. Minden osztrákra jut 90 ezer dollár adósság. Egész Ausztria adóssága pedig az osztrák nemzeti össztermék, a GDP 200%-a felett van. Magyarország ezzel szemben 150 milliárd dollárral tartozik a külföldnek és minden egyes magyar állampolgárra 15 ezer dollár adósságteher nehezedik. Hazánk eladósodottságának mértéke a nemzeti össztermék 115%-a. A megjelölt számok alapján Magyarország tehát lényegesen kisebb mértékben tekinthető eladósodott országnak, mint Ausztria.
Közismert tény az is, hogy az osztrákok rendkívül sok pénzt helyeztek el Kelet- és Közép- Európában. Magyarországon a legtöbb külföldi bank osztrák tulajdonban van, ezért külföldi tartozásunk több, mint egyharmada az ide kihelyezett osztrák pénznek tudható be. Ausztria vonatkozásában fontos körülmény, hogy eddig, mint AAA hitelminősítéssel rendelkező ország, alacsony 2,5-3 százalékos kamatra kapott hiteleket a pénzpiacon, amelyeket aztán 7-9 százalékos kamatra helyezett ki Kelet- és Közép- Európába. Dolláronként tehát 5-6 %-os haszonra tett szert. Más összefüggésben ez azt jelenti, hogy 1 kihelyezett dollár hozamából finanszírozni tudott további 2 dollár hitelfelvételt. Ebből az is következik, hogy Ausztriának semmibe sem került a 750 milliárd dollár adósság, noha annak túlnyomórészét azt Ausztrián belül használták fel. Az osztrák életszínvonalat tehát azok az országok finanszírozták – legalább is eddig –, akiknél a pénz ki volt helyezve.
Az osztrák sajtónak a magasan eladósodott magyarok helyett a lényegesen jobban eladósodott osztrákokról kéne cikkeznie. Hazánk nemzeti kormánya a közérdek védelmében megalapozottan avatkozott bele ebbe a sajátos osztrák jövedelemelosztásba. Intézkedései nyomán a magyar munkából származó jövedelem csekély része Magyarországon marad. Ez természetesen kihat Ausztriára, amelynek a hitelbesorolását a Standard & Poors Nemzetközi Hitelminősítő Intézet AAA-ról AA-ra minősítette át. Ez a besorolás kihat Ausztria további hitelfelvételi kilátásaira. Ezért is kezdtek tárgyalásokba az érintett hitelezőkkel. A kárvallottakkal, akik ennek a carry-trade business-nek a vesztesei, az osztrák bankárok eddig nem ültek le tárgyalni. Elsősorban azt kell elérniük, hogy az érintett kárvallottak, közöttük Magyarország, továbbra is 6-7 % felárat fizessen a hitelekért. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor a nemzetközi pénzügyi közösségnek nyomatékosan ki kell fejeznie nemtetszését. Az nemzetközi Pénzkartell már több kormány élére is saját bizalmi embereit helyezte el. Magyarország vonatkozásában is mérlegelik egy olyan „Szakértői Kormány” hatalomra juttatását, amelynek ugyan nem lenne demokratikus legitimitása, de a pénzuralmi világelit jobban megbízna benne. Jól látható, hogy Magyarország önvédelmi harca kellemetlen színvallásra kényszerítette a Pénzkartellt és brüsszeli kiszolgálószemélyzetét. Az Európai Unióról is bebizonyosodott, hogy nem a kohézió és a felzárkóztatás a célja, hanem a pénzuralmi világelit előjogainak a bebetonozása.

Amit nem lehet elég sokszor ismételni.

A jelenlegi pénzrendszer alapjaiban hibás, mert neoliberális téveszméken nyugszik. Ezért folyamatosan emlékeztetni kell arra, hogy a gazdasági élet közvetítő közegének számító jeleket, a hitelpénzt, minden elfogadható racionális magyarázat nélkül engedték át a közhatalom képviselői – az államok és a kormányok – a szervezett magánhatalommá vált nemzetközi Pénzkartellnek. Az egyes államok és kormányok ugyanúgy tudnának maguk is elektronikusan kibocsátani hiteleket, ahogyan azt a nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok teszik.
A Pénzkartellnek és a szolgálatában álló technokratáknak tehát válaszolniuk kellene arra a kérdésre, hogy a kereskedelmi bankoknak az ilyen fajta pénzteremtése miért kevésbé inflációs hatású, mint az, amikor a központi bankok közvetlenül finanszírozzák a költségvetéseket. Önként adódik az a válasz, hogy a Pénzkartell önmagát akarja hozzájuttatni a munka nélkül járó, gyors, biztos, és magas haszonhoz. Az így szerzett jövedelmekkel aztán már újra lehet kezdeni a spekulációs buborékok fújását, amelyek további hatalmas jövedelemhez juttatják a társadalom 99 százalékától azt az 1 százalékot kitevő érdekcsoportot. Ez a hatalmi képződmény a Pénzkartellből, a tulajdonában lévő pénzhatalmi struktúrákból, valamint a hozzájuk kapcsolódó formális és informális hálózatokból áll.
A közhatalom egyelőre még demokratikus ellenőrzés alatt áll, számon-kérhető és felelősségre-vonható, végső soron visszahívható és le is váltható. Ezért a Pénzkartell magánérdekeket szolgáló magánbankjaival szemben a közhatalom által kibocsátott hitelpénz célja a közérdek szolgálata, a közfeladatok hatékonyabb ellátása lehetne. Amikor a központi bankokat és a kormányokat a kereskedelmi bankok ellenőrzik, akkor elsősorban a számukra előnyös, és a gyors vagyongyarapodást biztosító tevékenységekre, vagyontárgyakra nyújtanak hiteleket. A hitelpénz rendszert mozgató kamatmechanizmus szükségszerűen vezet inflációhoz és a spekulációs buborékok nyomán maradó kifizethetetlen adósságok eltakarítása további terheket rak az eladósított állampolgárokra, vállalatokra és kormányokra.
Az az alapkérdés: mi a különbség, amikor az államok saját-kibocsátású pénzzel finanszírozzák költségvetési hiányaikat (amelynek a közpénz fedezetét adóbevételeik és az adott ország gazdasága biztosítja) és aközött, amikor a kormányok adósleveleket és államkötvényeket bocsátanak ki ugyanerre a fedezetre, amelyeket aztán felajánlanak a magántulajdonban lévő kereskedelmi bankoknak megvásárlásra?
Az állami kibocsátású pénznek és az állami kibocsátású adóslevélnek tehát ugyanaz a fedezete. Előbbi esetben a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok nem jutnak kamatjövedelemhez, a második esetben viszont a közhatalomnak felesleges módon hatalmas kiadásokat kell magára vállalnia ahhoz, hogy a magántulajdonú bankrendszert munkanélküli, kockázatmentes jövedelemhez juttassa. Ha feltesszük ezt az alapkérdést teljesen egyértelmű, hogy a szervezett magánhatalom kamat formájában szed adót és jut munkanélküli jövedelemhez a társadalomtól.
A neoliberális pénzemberek és az őket kiszolgáló pénzügyi technokraták ezért ellenzik a kérdés racionális megválaszolását. Már a kérdés feltevését is betiltanák, ha erre lehetőségük lenne. Ha mégis válaszolniuk kell erre a megkerülhetetlen kérdésre, akkor azt mondják: szükség van egy olyan tisztességes közvetítőre, aki tárgyilagosan el tudja dönteni, hogy egy hitel vagy közkiadás felelősségteljesen szolgálja-e a közérdeket vagy sem. A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás és gazdasági visszaesés nyomán még nem álltak elő olyan megoldással, amely helyreállította volna az értékelőállító szektor normális finanszírozását. A pénzügyi válság nyomán veszteségeiket átterhelték a közhatalomra és így a maximálisan eladósított kormányoktól azt követelik, hogy minden fizikai vagyontárgyat, amely még köztulajdonban van és közcélt szolgál, adjanak át a Pénzkartell és a kereskedelmi bankok tulajdonába. Ezt azzal a többszörösen bukott téveszmével támasztják alá ma is, hogy a magántulajdon hatékonyabban működik, és így csökkenti az értékelőállító szektor működéséhez szükséges kiadásokat, hatékonyabbá és olcsóbbá téve a kiszolgáló infrastruktúrát. Elhallgatják, hogy a magántulajdonos hitel útján jut a tulajdonhoz, amiért kamatot fizet. Tény az is, hogy a magánszektor lényegesen magasabb fizetéseket nyújt, különösen a menedzsereknek. Ha pedig a korábbi köztulajdonból magántulajdon lesz, amelyeket a tőzsdékre kivisznek, akkor további költségek rakódnak arra a infrastruktúrára, amely kiszolgálja az egyedül értéket előállító termelőszektort. Ez is mutatja, hogy nem pusztán ideológiai kérdésről van szó, amikor hangsúlyozzuk: véget kell vetni a téveszmének bizonyult neoliberális mítoszok kártékony erőltetésének.
Ha mégis adódik költségmegtakarítás, akkor az abból származik, hogy a szakszervezetek által képviselt munkaerő helyett kollektív védelemben nem részesülő munkaerőt alkalmaznak. Mivel az új tulajdonosok döntő módon a Pénzkartell, az ő tulajdonában lévő kereskedelmi bankok és multinacionális cégek lesznek, ezért az előálló értékcsökkentés anyagi haszna a bankárokhoz és a részvénytulajdonosokhoz kerül. A Pénzkartell eltörli az uralma alatt álló termelő-gazdaságban az árszabályozást és lehetővé teszi, hogy a korábban közszolgáltatásként igénybe vett infrastruktúrát a kamatokat is kitermelő díjazásért lehessen csak igénybe venni. Így a privatizáció valójában megdrágítja a termelést és az kevésbé lesz költséghatékony és versenyképes. Pont az ellenkezője történik annak, mint a neoliberális technokraták hirdetnek.
Minderre jó példa a magyarországi munkaerő helyzete is. Miközben a magyar munka termelékenysége átlagban eléri a nyugat-európai munkaerő termelékenységének a 70 százalékát, addig a magyar munkaerő átlagbére mindössze a nyugat-európai munkaerő átlagbérének 20-30 százaléka. Kérdés: ki teszi zsebre a 40-50 százalék teljesítménykülönbség után járó munkabért? Ebből az extraprofitból a multinacionális cégek magántulajdonosainak (végső soron az államok feletti Pénzkartellnek, mint legfőbb tulajdonosnak) fel kellene emelnie a magyarországi munkabéreket. A nagyobb bérek növelnék nemcsak az állam bevételeit, de olyan fizetőképes keresletet jelentenének, amely mozgásba hozhatná az egész magyar gazdaságot, annak minden szektorát. Ebből az egy példából is látszik, hogy nem egyszerűen elméleti kérdésről van szó, hanem milliók életét befolyásoló gyakorlati kérdésről, melynek a megoldását már nem lehet sokáig halogatni.
A magánhatalomként működő Pénzkartell, és a tulajdonában lévő bankrendszer, teljes mértékben elszakadt a termelőipar növekedésének a finanszírozásától és a reálgazdaság növekedésétől. Élősködő ragadozóként abból húz elsősorban hasznot, hogy az értékelőállító termelőgazdaság rovására csak a rövidlejáratú, gyors és nagy jövedelmet biztosító tevékenységeket hajlandó hitelezni. A termelőgazdaság hitelezése természetesen sok munkával, gonddal és kockázattal jár, de értéket egyedül a termelő-szektor állít elő. A pénzügyi-szektor hozzájárulása az értékek előállításához ZÉRÓ!
Tény az, hogy a kereskedelmi bankok a XXI. században túlnyomórészt már csak más pénzügyi intézményeknek, kockázat-fedezeti alapoknak, ellenséges vállalati felvásárlásokkal üzletelő spekulánsoknak, biztosítótársaságoknak, ingatlanforgalmazó cégeknek, valamint külföldi devizában végzett spekulációs tranzakciókhoz, kamatozó külföldi pénzüzletekhez, továbbá számítógépeken keresztül bonyolított kereskedelmi programokhoz, és ehhez hasonló (gyakran egzotikus) ügyletekhez nyújtanak hiteleket. Egyes sikeres ipari nagyvállalatok kikerülik a bankrendszert úgy, hogy saját megtakarításaikból finanszírozzák fejlesztéseiket, a kutatási tevékenységet és a modernizációt. Az ehhez szükséges likvid összegeket pedig saját kibocsátású értékpapírokkal, vállalati kötvényekkel, kereskedelmi váltókkal finanszírozzák.
Az államok feletti Pénzkartell azonban – nyílt és rejtett hálózatai révén – gondoskodik arról, hogy a szerencsejáték kaszinóvá átalakított globális pénzrendszerben mindig a nyerő oldalon maradjon. Most a Pénzkartell és kereskedelmi bankjai nemcsak azt követelik az egyes államoktól és kormányoktól, hogy azok közpénzből fizessék meg hazárd pénzbefektetéseikből keletkezett veszteségeiket, hanem hogy engedélyezzék is e hazárd pénzügyi tranzakciók folytatását. Ehhez arra van szükség, hogy megmaradjon az eladósodott államok, vállalatok és magánszemélyek fizetőképessége és a bankárokat semmilyen veszteség ne érje. Hallani sem akarnak arról, hogy a pénzrendszer és a termelőgazdaság működtetői „együtt sírjanak és együtt nevessenek” azaz kölcsönösen viseljék a veszteségeket is.
A Pénzkartellnek ez a követelődzése és hajthatatlan, arrogáns magatartása nemcsak néhány országban, de Amerikában és Európában is súlyos károkat okoz a társadalom egészének. Ezért országok egész sorában lesz még hosszabb ideig gazdasági visszaesés. Ez elektronikus információáramlásnak és az internetnek köszönhető új fejlemény, hogy a világ közvéleményének egyre nagyobb része ismeri fel: itt már nemcsak a pénzvagyon tulajdonosok mérhetetlen önzésével és pénzéhségével kell szembe néznie, hanem az egyre nyíltabbá váló társadalom-ellenes és agresszív magatartásával is. A szervezett magánhatalommá vált Pénzkartell – fölénye tudatában – ma már minden rendelkezésére álló pénzügyi, politikai és gazdasági eszközzel kész a támadásra és a zsarolásra.

Van-e kiút? Lehet-e korlátozni a szervezett magánhatalom demokráciába csomagolt diktatúráját?

Arra a kérdésre, hogy van-e kiút ebből ebből a helyzetből, a rövid válasz az: Van! Ehhez azonban el kell dönteniük a népeknek és kormányaiknak, hogy kinek az érdeke az elsődleges. A szervezet magánhatalommá vált bankrendszeré, vagy pedig az értéket egyedül előállító reálgazdaságé? Az egyes államoknak is el kell dönteniük, hogy elsősorban kinek a szolgálatában állnak? Az uzsoracivilizációt a világra kényszerítő Pénzkartellt szolgálják, vagy pedig népeiknek az alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit? Ezekre a kérdésekre az Európai Unió politikai felelősséggel nem tartozó, be nem számoltatható, számon nem kérhető, le nem váltható, antidemokratikus bürokráciájának is előbb-utóbb válaszolnia kell.
Ha a brüsszeli bürokrácia nem a nemzetközi Pénzkartell által kiválasztott és hivatalba helyezett szervilis kiszolgálókból állna, akkor az európai népek – köztük a magyarok – nyomorgatása helyett arra keresnék a választ, hogy miként lehetne megszabadítani őket a Pénzkartell alibi-demokráciájába csomagolt diktatúrájától, és hogyan lehetne úgy átalakítani a pénzügyi rendszert, hogy az elősegítse a pénz valódi funkciójának a betöltését: a termelőgazdaság folyamatainak optimális közvetítését. Meg kell akadályozni, hogy a pénzt egyszerűen spekulációs buborékok fújására használják, mesterségesen felhajtva különböző termékek árát, hogy azon folyamatosan extra profitot lehessen bezsebelni. A pénznek, mint a gazdasági tevékenységet közvetítő jelnek, nem a nyerészkedést, nem mások munkájának az elvonását kell szolgálnia, hanem az értéktermelő tevékenység összehasonlítását, megmérését, nyilvántartását és cseréjét.
A jelek, vagyis a pénz előállításának, vissza kell kerülnie a közhatalomhoz. A pénzhez való hozzáférés és a hitelezés olyan közfeladat, amelyet csak a közhatalom, az állam láthat el önköltségesen igénybe-vehető közszolgáltatásként. A nemzetközi Pénzkartell és a tulajdonában lévő bankrendszer miért nem mérlegeli már most a bizonyíthatóan soha ki nem fizethető hitelek leírását, elengedését? Az Európai Unió döntéshozói miért ragaszkodnak ahhoz, hogy az uzsorás pénz- oligarchia magántulajdonába kerüljenek azok a fontos nemzeti vagyontárgyak és állami funkciók, amelyek nélkül lehetetlen megvalósítani a társadalmi igazságosságon nyugvó, a gazdasági esélyegyenlőséget felvállaló és a vagyont a teljesítményhez kapcsoló társadalmat. Milyen közérdek fűződik az államok pénzügyi szuverenitásának, a kormányzás legfontosabb eszközeit jelentő monetáris és fiskális felségjogoknak a további átadásához az amúgy is túlvagyonosodott és ezért túl nagy hatalommal rendelkező agresszív Pénzkartellnek?
Vissza kell térni a klasszikus közgazdaságtan képviselőinek nemcsak a közgazdasági, de az erkölcsi kiinduló pontjaihoz is. Nem véletlen, hogy Adam Smith, David Hume és tudóstársaik mind morálfilozófusok voltak, és az univerzális erkölcs oktatóiként lettek a klasszikus liberalizmus közgazdasági elméletének a kidolgozói. Az angolszász világ és Európa, köztük az Eurózóna problémáit is a klasszikus közgazdászok javaslatai szerint lehetne gyorsan és optimálisan megoldani. Ezért haladéktalanul és a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell az értékelőállító termelőket és a fogyasztókat sújtó adókat. A klasszikusok azt tanították, hogy csökkenteni kell minden olyan járadékot, juttatást, adót, elvonást, amely mögött nincs teljesítmény. Ellenezték a földjáradékot, a természeti és mesterséges monopóliumok után szedett járadékokat, és természetesen ellenezték a kamatszedéssel járó munkanélküli jövedelmet is. E magas erkölcsi szinten álló közgazdászok mentesíteni akarták a értékelőállító tevékenységet, minden olyan tehertől, amely nem kapcsolódik közvetlenül a termeléshez. Ha a brüsszeli bürokrácia nem a Pénzkartell kiszolgáló személyzete lenne, akkor megszüntetné azt a gyakorlatot, hogy a kamatokat le lehessen vonni az adókból. A jelzálog kölcsönök kamatai ma a bankokat gazdagítják, de ezt a pénzt át lehetne irányítani a közfeladatok finanszírozására. A földhasználatból, s a természeti erőforrásokból származó jövedelmek a más forrásból származó kamatjövedelmekkel együtt viszonylag könnyen megadóztathatók, mert jól láthatóak és nagyságukat is könnyű felbecsülni. A monetáris és fiskális rendszer ilyen erkölcsi alapokra való helyezésével gyorsan meg lehetne találni a kiutat a az Európai Unió és Eurózóna pénzügyi és gazdasági válságából. Ha nem sikerül gyors és hatásos megoldást találni, akkor az az európai integráció jelenlegi struktúrájának a felbomlásához vezethet.
Az Európai Unió azonban nem Európa, az Európai Unió csak egy olyan mesterséges kapcsolatrendszer, amely sok vonatkozásban nem a benne résztvevő népek és államok érdekeit, hanem a Pénzkartell – mint államok feletti szervezett magánhatalom – partikuláris érdekeit szolgálja. A Pénzkartell alakította át a nemzetállamok mellérendeltségi viszonyán alapuló együttműködését egy olyan államok feletti bürokratikus struktúrává, amely demokratikusan ellenőrizhetetlen és a demokrácia nevében törekszik a demokratikus legitimációval egyedül rendelkező nemzetállamok gyöngítésére, hatáskörüknek az elvételére.
Magyarország vonatkozásában pedig kifejezetten kártékony az Európai Unióhoz való tartozás. Pavics Lázár pénzügyi szakértő és munkatársai már 2006-ban kimutatták, hogy Magyarországnak az Európai Uniós tagságra való felkészülés 1991-2003-ig összesen 8866 milliárd forintjába került úgy, ha abból levonjuk a különböző brüsszeli alapokból (Phare, Ispa, Sapard) kapott összegeket. A kiesett bruttó VÁM bevétel 29 milliárd euró (7540 milliárd forint), a be nem szedett úthasználati díj 3,5 milliárd euró (910 milliárd forint), az embargó betartása pedig 3 milliárd eurót (780 milliárd forintot) tett ki.
A szakmai megbízhatóságáról ismert Lóránt Károly mérnök-közgazdász adatokon és becsléseken alapuló számításai szerint, 2004 és 2008 között Magyarország összesen mintegy 5 milliárd Euróhoz jutott Brüsszelből és az EU tagállamaiból. Ugyanezen az idő alatt Magyarországról viszont a legkülönbözőbb címeken 30 milliárd euró áramlott Brüsszelbe és az EU többi tagállamaiba. Még várat magára annak a pontos kiszámítása – tényadatokra és szakértő becslésekre támaszkodva –, hogy pontosan mennyit fizetünk Brüsszelnek és mit kapunk onnan viszonzásként. A felmérésbe azonban bele kell számítani nemcsak az EU tagság miatt kiesett jövedelmeket, de az abból származó károkat, valamint az elmaradt hasznot is, amelyeket az EU tagság által bebetonozódott versenyképtelen gazdasági és ipari szerkezet okoz, amelyben rendkívül alacsony a hozzáadott érték aránya. Az ennek nyomán előálló cserearányromlás következtében évente több, mint 1000 milliárd forint veszteség éri Magyarországot. 2012-ben az EU-tagság következtében 7.697.292 euró államháztartást érintő veszteség várható. Ez a veszteség a Brüsszelnek történő befizetések és az onnan kapott átutalások egyenlegéből, az EU költségvetéshez történő hozzájárulásból, valamint az EU-tagság következményeként elszenvedett tőkekivonásból adódik.
Reális számokhoz tehát csak úgy juthatunk, ha minden esetben beszámítjuk azokat a veszteségeket, amelyek a magyar államot és a magyar gazdaságot érik amiatt, hogy a globális pénzügyi elit bekényszerítette Magyarországot az Európai Unióba. Ez az államok feletti bürokratikus struktúra időközben a felbomlott Szovjetunióhoz hasonló nemzetek feletti hatalommá vált, amelynek irányítóit nem lehet demokratikus eszközökkel felelősségre-vonni, és akik lényegében a nemzetközi Pénzkartell stratégiáját és utasításait hajtják végre.
Egyelőre még nem tudjuk pontosan, hogy pénzügyi és gazdasági szuverenitásának az elvesztése miatt mekkora veszteségek érik évről-évre a Magyar államot. Tény, hogy a nemzetközi Pénzkartell, valamint a tulajdonában álló multinacionális cégek és kereskedelmi bankok, kisajátíthatták maguknak nemcsak a magyar ipart és gazdaságot, bele értve a mezőgazdaságot is, de megszerezték a kulturális szféra és a véleményhatalom intézményei feletti hegemóniát is.

Kié a magyar állam?

Ma azért folyik az elkeseredett küzdelem, hogy kié Magyarország, és kié a Magyar állam. A Pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a választók túlnyomó részének az akaratából képviselő nemzeti kormányé? 2010-ben a nemzetközi Pénzkartell szolgálatában álló kozmopolita- komprádor- kollaboráns pénzügyi-technokrata réteg, amely a Kádár-korszak pártállami nomenklatúrájának az utóda, internacionalista-kommunistából átváltott kozmopolita-globalistává. Ez a posztkommunista hatalmi csoport egyelőre elveszítette a politikai szféra irányítását. A politikai döntéshozatal átkerült ahhoz a magyar nemzeti középosztályhoz, amely rendelkezik kellő felkészültséggel és nemzettudattal, hogy érvényesíteni tudja a magyar nemzet megmaradásához szükséges érdekeket és értékeket. Ez a nemzeti elkötelezettségű középosztály a rendkívül erős belső és külső ellenállást leküzdve látott hozzá az égető magyar sorskérdések megoldásához.

Kikből áll a szervezett magánhatalom Magyarországon?

Már utaltunk rá, hogy a politikai szféra irányítását visszakövetelő kozmopolita-globalista érdekcsoportok szociológiailag a kommunista rendszer pártállami nomenklatúrájának a technokratáihoz kapcsolhatók. Számos internetes fórumon olvasható az a találó jellemzés a kommunistákról, amelyet az internetes honlapok kezelői Alekszandr Szolzsenyicinnek, a Nobel-díjas orosz írónak és másként-gondolkodónak tulajdonítanak. E sorok írójának nem sikerült megtalálnia az általa elérhető Szolzsenyicin írásokban ezt az idézetet, ezért nem biztos, hogy ez a megfogalmazás a nagy orosz írótól származik. Ugyanakkor – bárki is legyen a megfogalmazás szerzője – a meghatározás találó és e sorok írójának saját élettapasztalata is alátámasztja annak igazát. Ha Alekszandr Szolzsenyicin kommunistákról írott jellemzését úgy olvassuk, hogy a kommunista szót behelyettesítjük a kozmopolita-globalista kifejezéssel, akkor a következő idézettel jól jellemezhetjük napjaink kommunistákból és posztkommunistákból lett globalistáit. Ők azok, akik a szervezett magánhatalom magyarországi frontembereiként folyamatosan támadják a kormány nemzetünk túlélése és felemelkedése érdekében folytatott erőfeszítéseit. (A következő idézetben tehát eredetileg a kommunista szó szerepelt és ezt cseréltük fel a kozmopolita-globalista kifejezéssel.)
„A (kommunista) kozmopolita-globalistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kozmopolita-globalista ember számára. A (kommunista) kozmopolita-globalista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A (kommunista) kozmopolita-globalista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet (kommunista) kozmopolita-globalista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy (kommunista) kozmopolita-globalista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”
A magyarországi posztkommunista, ma már kozmopolita-globalista érdekcsoportok tagadják a szervezett magánhatalom létezését. Ez érthető hiszen ők ennek a szervezett magánhatalomnak a magyarországi képviselői és a globalizmus haszonélvezői. Ha elismernék, hogy létezik ez a magát letagadó és jól elrejtő szervezett magánhatalom, akkor képviselőinek számot kellene adniuk politikai, pénzügyi és gazdasági céljaikról, valamint a magyar társadalomban játszott meghatározó szerepükről. Ha elismernék, hogy egy erős nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró hatalmi képződményhez tartoznak, akkor politikai felelősséggel tartoznának és számon lehetne rajtuk kérni közéleti tevékenységüket. Elszámoltathatóak lennének azért, hogy kinek az érdekében és milyen módon gyakorolják a kezükben lévő magánhatalmat. Hogy elkerüljék a számonkérést, le kell tagadniuk a szervezett magánhatalom létezését. Ezért az e hatalom létezésére vonatkozó minden – tényekkel és dokumentumokkal alátámasztott – megállapítást is lekicsinylően összeesküvés-elméletnek minősítenek.
Nem lehet elégszer idézni a hivatalos történetírás ma is köztiszteletben álló képviselőjének, a néhai Carroll Quigley professzornak, a szervezett magánhatalom létezéséről szóló megállapításait. Quigley, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára, a nemzetközi Pénzkartell irányító dinasztiáinak a bizalmi embere volt. A szupergazdag bankárdinasztiák ezért kivételesen megengedték neki, hogy történészként több éven át kutatásokat végezhessen a kívülállók elől szigorúan elzárt, titkos családi archívumaikban. Quigley kutatásainak eredményeit kétezer oldalas munkában tette közzé, amelynek a rövidített változata is 1350 oldalas. E hatalmas munka címe: Tragédia és remény. A cím arra utal, hogy az emberiség tragédiája lesz az, ha nem támogatja önként a szupergazdag dinasztiák által kidolgozott világstratégiát az emberi civilizáció átalakítására. A reményt pedig az jelenti, ha emberiség belátja: céltalan a Pénzkartellel szembeni ellenállás és az szolgálja érdekeit, ha részt vesz az egy központból irányított világrendszer, az új világrend, egy fajta világállam létrehozásában.
Quigley, a tekintélyes, amerikai történelemtudós 1965-ben az Egyesült Államokban megjelent „Tragédia és a remény” című könyvének a 324. oldalán így határozza meg a szupergazdag pénzdinasztiákból álló világelit nemzetközi hálózatának célját, amely nem kevesebb…
„mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”
A nemzetközi Pénzkartell, amely a globális hatalmi elit centrumát alkotja, ma is kiemelten támaszkodik a világ központi bankjaira. Ami földrészünket illeti, a globális pénzügyi elit az Európai Uniót elsősorban a szuverén nemzetállamok felszámolására hozta létre. A Pénzkartell a pénzügyi világrendben legfontosabb monetáris és fiskális hatáskört azonban nem bízta a brüsszeli bürokráciára. Az egységes monetáris politika jogi alapját ezért nem egyedül az Európai Uniót és annak jogelődjeit létrehozó legfontosabb szerződésekben rögzítették, hanem a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER), valamint az Európai Központi Bank (EKB) alapokmányában 1998 június 1-én. A Központi Bankok Európai Rendszere magában foglalja az EKB-t, valamint az összes EU-tagállam nemzeti központi bankját. A KBER-hez tehát tartoznak olyan tagállamok, amelyekben bevezették az euró-t, és olyanok is, amelyekben ez nem történt meg. Az EKB és az egyes nemzeti központi bankok együttesen hajtják végre az államok feletti Pénzkartell által rájuk bízott feladatokat szorosan együttműködve a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjával, a BIS-szel, és a City of London-nal. Az EKB, amely az Eurozóna központi bankja a nemzetközi közjog értelmében jogi személyiséggel is rendelkezik.
A brüsszeli Bizottságtól és a strasbourgi Parlamenttől teljesen független EKB előjoga az euróövezet monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása. Feladatai közé tartozik a devizaműveletek végzése, az euróövezetbeli országok hivatalos devizatartalékainak tartása és kezelése, valamint a fizetési rendszerek zavartalan működésének az előmozdítása. Kizárólag az EKB jogosult bankjegyek kibocsátásának az engedélyezésére az Euróövezethez tartozó 17 országon belül. Az EKB együttműködve a tagállamok központi bankjaival beszerzi a szükséges statisztikai adatokat az egyes államok hatóságaitól vagy közvetlenül a gazdasági szereplőktől. Fontos joga az EKB-nak, hogy az eurórendszeren keresztül támogatja a hatáskörrel rendelkező állami szerveket a hitelintézetek felügyeletében, valamint a pénzügyi rendszer stabilitására vonatkozó feladataik ellátásában. Az EKB munkakapcsolatot tart fent mind az EU-n belül és kívül azokkal az intézményekkel, testületekkel és fórumokkal, amelyek segítik az EKB-t az eurórendszerre bízott feladatok ellátásában. Az EKB alaptőkéjét a tagállamok központi bankjai jegyzik, a részesedési arány 50-50%-ban az adott tagállamnak az Unió népességében, illetve bruttó nemzeti termékében meglévő mutatóktól függ.
Magyarországnak, az Európai Unió tíz euroövezeten kívüli központi bankjához hasonlóan, meghatározott összeg befizetésével kell hozzájárulnia az EKB azon működési költségeihez, amelyek a Központi Bankok Európai Rendszerében való részvétel kapcsán merülnek fel. A Frankfurtban működő EKB fő döntéshozó szerve a Kormányzótanács, amely az eurozónában résztvevő tagállamok jegybankjainak Elnökeiből és az Igazgatótanács tagjaiból áll. A kormányzótanács jelöli meg a Központi Bankok Európai Rendszere tevékenységének irányvonalát és hozza meg a legfontosabb döntéseket. A kormányzótanács havonta kétszer ülésezik. Első ülésén dönt a havi monetáris politika menetéről, második tanácskozásán pedig az eurorendszer egyéb feladataival foglalkozik. A tanácskozások jegyzőkönyveit – ironikusan mondhatnánk, hogy a demokrácia és az átláthatóság európai elveinek az érvényesülése érdekében – természetesen nem hozzák nyilvánosságra. Nem tartozik ugyanis az európai emberekre, hogy milyen döntéseket hoz a szervezett magánhatalom velük kapcsolatban az életüket döntően befolyásoló pénzügyekben. A nemzetközi Pénzkartell íratlan, de kötelezően betartandó szabályainak megfelelően a maximális titoktartás az EKB irányító testületeinek az egyik legfontosabb kötelezettsége. A monetáris politikai döntéseket azonban – kellően megszűrve, kozmetikázva – bejelentik a röviddel a hónap első ülését követően tartott sajtótájékoztatón. Ezt a sajtókonferenciát az EKB Elnöke vezeti.
Az államok feletti nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb intézménye, a világ legnagyobb befektető pénzintézete – a Rothschild-Ház érdekeltségi körébe tartozó – Goldman Sachs. A Wall Street-i globális pénzügyi központ karmesterének számító Goldman Sachs, egyben ennek a világszinten működő pénzhatalomnak az egyik legfőbb káderképzője is. Az EKB jelenlegi elnöke, az olasz származású Mario Draghi, korábban a Goldman Sachs egyik felsőszintű vezetője volt. Hasonlóan a Goldman Sachs igazgatója volt Mario Monti, aki Silvio Berlusconi miniszterelnököt váltotta az olasz kormány élén. Megemlíthetjük még Lukasz Papademoszt is, aki ugyancsak a Goldman Sachs vezetői testületéből érkezve vette át a nemzetközi Pénzkartell érdekeinek a képviseletét a koalíciós görög kormány élén. A szervezett magánhatalom létezését csípőből tagadó tudós politológusok természetesen mondhatják, hogy a felsorolt személyi kapcsolatok csupán a véletlennek tudhatóak be. Ha azonban időt szánnak a nemzetközi pénzrendszer, a brüsszeli bürokrácia, a NATO és más nemzetközi szervezetek vezetőinek a jobb megismerésére, akkor láthatják, hogy milyen sokan tagjai például olyan titokzatosnak számító szervezeteknek, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, az Amerikai és az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, a londoni Királyi Külügyi Intézet, a Tavistock Intézet, a Római Klub, hogy a különböző tekintélyes, de továbbra is titkolózó szabadkőműves hálózatokról már ne is tegyünk említést.
A társadalom-, jog- és politikatudományok főáramlatú képviselői tagadják, illetve gondosan elhallgatják, hogy létezik szervezett magánhatalom világszinten és Magyarországon is. Ez alól néhány társadalomtudós azonban kivétel, közéjük tartozik Pokol Béla egyetemi tanár, aki jelenleg alkotmánybíró is. Még 2011. december 19-én az Alkotmány Bíróságnak a tömegtájékoztatásról szóló törvény kapcsán hozott különvéleményében Pokol Béla így érvelt:
„Napjainkban média-szociológiai elemzések tömege mutatja, hogy a szervezett magánhatalmak tömeg-médiumok feletti – és közvetve az emberek feletti – uralma jelenti a legnagyobb veszélyt a demokratikus nyilvánosságra… a ‘szennyezett’, sőt a ‘mérgező’ sajtó- és médiahatalmaktól a ‘fogyasztókat’ ugyanúgy meg lehet védeni, mint például a gyermekjátékok, az élelmiszerek, a gyógyszerek, stb. esetében”.
Az alkotmánybíró szerint ez indokolja az erőteljes állami beavatkozást a sajtó- és médiaviszonyokba. Pokol Béla tehát úgy látja: meghaladott az a nézet, hogy a sajtószabadság alkotmányos védelme kizárólag az állam közhatalmával szembeni védelmet jelenti. A valódi veszélyt a demokratikus nyilvánosságra a szervezett magánhatalmak tömegmédiumok feletti és közvetve az emberek feletti uralma jelenti, ahogyan már utaltunk is véleményére.
A globálisan szervezett médiahatalomnak megvannak a maga profitcéljai és politikai befolyást célzó törekvései. A közhatalomnak legtöbbször az emberi méltóságot, a magánszférát, az erkölcsi rendet, a kiskorúak fejlődését sértő műsorokat kell kiszűrni, ez indokolja a folyamatos adatszolgáltatást a műsorokról. Pokol Béla a alkotmánybíróság többségi határozatának a kiindulópontját hibásnak tartja, mert azt vélelmezi, hogy az állam jogosulatlanul akarja a sajtót befolyásolni. A rendszerváltás óta eltelt idő azt mutatja, hogy a hazai tömegtájékoztatást és a közvélemény formálását nem az állam fenyegette, hanem a televíziós csatornákat rádiókat és a mérvadó országos napi- és hetilapokat megszerző, vagy azt felépítő globális médiahatalmak vélemény-monopóliuma. Ebben a helyzetben épp a demokratikus állam, mint közhatalom az, amely fel tud lépni ez ellen a véleménymonopólium ellen. A többségi határozat egyoldalú, amikor abból indul ki, hogy az állam a sajtószabadság legfőbb veszélyeztetője. A szervezett globális médiahatalmak elhallgatásával, a többségi határozat akaratlanul is hozzájárul ahhoz, hogy a sajtó és médiaviszonyok torzultsága fennmaradjon Magyarországon.

Az Európai Unió a szervezett magánhatalom intézménye.

A nemzetek feletti bürokratikus hatalommá átalakult Európai Unió nem tartható fent a jelenlegi állapotában. Vissza kell térni a Nemzetek Európája koncepcióhoz, amely biztosítja a közérdek érvényesítését a demokratikus nemzetállamok egyenjogú együttműködésén keresztül. Az Európai Unió jelenlegi struktúrája alig álcázott gyarmati viszonyokat hozott létre Nyugat- és Kelet- Közép Európa nemzetei között. Először az Európai Unió alapszerződéseit kellene újrafogalmazni és gyökeresen új megállapodásokat létrehozni. Ha ez nem lehetséges, akkor Magyarország számára mérlegelni kell azt a lehetőséget, hogy csatlakozik az úgynevezett Európa-szkeptikus mozgalmakhoz és maga is lépéseket tesz arra, hogy demokratikus módon – népszavazás útján – változtasson jelenlegi, súlyosan hátrányos következményekkel járó helyzetén.

Mit ajánlanak az osztrák euró-szkeptikusok?

Mivel érvelnek az osztrákok? Saját alkotmányukra hivatkozva leszögezik, hogy az osztrák köztársaság nem ismer olyan magát demokratikusnak valló szervezetet, amely akadályozhatná a népet, hogy maga döntsön: Ki lépjen az EU-ból, vagy se? Az EU kilépésről szóló osztrák népszavazás indoka, hogy az EU egy óriási szövetségi állam lett, egyenjogú nemzetállamok közössége helyett. Ebben a nemzetek feletti bürokratikus struktúrában minden tagállam és nép messzemenően elvesztette önrendelkezési, vagyis a demokráciához való jogát.
Az Európai Unió központi tervgazdaságot vezetett be, amely most már kiterjed az egyes tagállamok adózási és költségvetési hatáskörére is. A legfontosabb döntések zárt ajtók mögött, titokban történnek. Az EU-Bizottság bürokratikus vízfejjé átalakult hivatalnoki apparátusában, valamint a tagállamok miniszterelnökei között, ez nélkülözi az érdemi demokráciát, a valódi legitimációt. Az egyes tagállamok közvetlenül választott törvényhozói nem szólhatnak bele az Unió érdemi döntéseibe. Az Uniónak van saját választott parlamentje, de annak nincs törvényalkotási jogköre és tagjainak megválasztása sem azonos feltételekkel történik. Az Európai Unió szervezeti felépítéséből hiányzik az érdemi demokrácia egyik legfontosabb követelménye: a hatalommegosztás, a kölcsönös ellenőrzésen alapuló ellensúlyok rendszere.
Az Európai Unió egészében a kis és közepes vállalatok biztosítják a legtöbb munkahelyet. Ezek a kis és közepes üzemek egyre kevesebb lehetőséggel bírnak a jelenlegi nemzetek feletti rendszerben. Ausztria például az EU-tagság miatt nem tud olyan kereskedelmi szerződéseket kötni, amelyek szükségesek gazdasága számára. Ennek az az oka, hogy a kereskedelmi politika egésze az EU központi hivatalainak van alárendelve. Ezért a népszavazást kezdeményező osztrákok úgy látják, hogy hazájuk csak akkor tudja visszanyerni gazdaságpolitikai önrendelkezését egy válságmentes gazdaságpolitika kialakításához, ha kilép az Európai Unióból.
A népszavazás kezdeményezői szerint elhibázottak az EU legfontosabb elvei. A piaci szabadság, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkavállalók áramlásának korlátlan szabadsága valójában csak a profit maximalizálást teszik lehetővé. Ez sok ember számára rendkívül hátrányos. Az Európai Unió nem foglalkozik szociálpolitikával, az általa bevezetett szabályozók, a kialakított gazdasági és pénzügyi viszonyok, csökkentették a reáljövedelmeket és növelték a szegények és gazdagok között húzódó szakadékot.
Az Európai Unió tagállamai között húzódó határok eltörlése súlyos hátrányokkal járt. Az egyes tagállamok már nem tudják ellenőrizni a személyek és az áruk mozgását, emiatt jelentékeny mértékben növekedett a bűnözés, mert illegális és káros áruk akadály nélkül mozognak. A határintézményekre szükség van a lakosság érdekeinek a megvédésére.
Ausztria, amely tagja az Európai Uniónak, nem tagja a NATO-nak, és Svájchoz hasonlóan semleges államnak tekinti magát. Az Európai Unió saját fegyveres erőiben azonban Ausztria is részt vesz. Ez maga is egy katonai paktum, amely közel áll a NATO-hoz. A EU-ból kilépni szándékozó osztrákok tehát hazájuk semlegességi státuszát is veszélyeztetve látják. A semlegességet ismét az osztrák külpolitika alapjává akarják tenni az Unióból történő kilépéssel.
A népszavazást kezdeményezők arra is hivatkoznak, hogy Ausztria az EU miatt nem tudja megakadályozni a génmanipulált takarmány, illetve más készáruk behozatalát. Ezek bekerülnek az élelmiszer körforgásba akkor is, ha Ausztriában nem használnak génmanipulált vetőmagokat. Az eredményes védekezés megköveteli, hogy Ausztria ismét maga határozza meg élelmiszertörvényeit és ellenőrizhesse határait.
Sérelmezik az osztrák EU-szkeptikusok azt, hogy a nemzeti valuták egyesítése nem működik sikeresen. Ezt a jelenlegi eurozónát sújtó pénzügyi és gazdasági válság egyik fontos okának tartják. Az euró lényege az, hogy a pénzügyileg ingatag országok deficitjét át kell venniük a pénzügyileg stabil országoknak. Ez tovább rontja az Európai Unió pénzügyi helyzetét. Az osztrák Euró-szkeptikusok úgy látják, hogy az euró mindenáron való megmentése határozatlan idejű kezesség vállalást jelent az EU nettó befizetői részéről. Ha a kilépést megszavazza az osztrákok többsége, akkor Ausztria ismét bevezetheti saját nemzeti pénznemét. A kilépés kezdeményezői, szándékuk komolyságának a bizonyítékaként, hivatalosan is benyújtották 2011. december 20-án az osztrák Belügyminisztériumba a népszavazás kezdeményezését, a szükséges támogatási nyilatkozattal együtt.
A Európa-szkeptikus osztrákok demokratikus jogállami úton akarják visszaállítani a szabad, független és semleges Ausztriát. Megvannak arról győződve, hogy Ausztria jövője az alpesi ország gazdasági, kulturális és környezeti előnyeinek a figyelembevételével képzelhető el. Az osztrák nép életébe olyan életmódot akarnak bevezetni, amely nemcsak összhangban van a természeti erőforrások megtartásával, de a jövő generációk javát is szolgálja a társadalmi igazságosság, mint követelmény újbóli érvényesítésével. A nemzetek feletti birodalommá átalakított Európai Unióról bebizonyosodott, hogy a szervezett magánhatalmat képviselő óriásvállalatok és pénzintézetek ellenőrzése alatt álló hierarchikus struktúra, amely elsősorban abban érdekelt, hogy a nemzetközi tőkeáramlás, profitkivitel és kamatelszívás fő akadályát – a nemzetállamokat – megfossza attól a képességüktől, hogy népeik érdekeinek, és polgáraik szociális jogainak a védelmezői lehessenek.
Mindezt azért ismertettük bővebben, mert nemcsak az osztrákok legjobbjai, de a magyar társadalom gondolkodó tagjai is egyre inkább felismerik: a magyar nemzet és a magyar állam érdekeit nemcsak hogy nem szolgálja, de egyre súlyosabban sérti az a nemzetek feletti birodalmi bürokrácia, amely rendkívül költséges, demokratikus technikákkal alulról nem ellenőrizhető, több mint 40 ezer hivatalnokot foglalkoztat, döntéseiért, tetteiért számon nem kérhető és politikai felelősséggel sem tartozik Európa népeinek. Az Európai Parlament formailag beszámoltathatja a Bizottságot és annak tagjait, de kötelező döntéseket nem hozhat. Ezért ez a testület gyakorlatilag egy rendkívül drága vitaklub, amelyben a szervezett magánhatalom alibidemokráciájának a szánalmas színjátéka folyik.

Magyarország felsőosztálya.

Ez az a társadalmi réteg, amelyről a tömegtájékoztatási intézményekben nem esik szó. Ez a felsőosztály irányítja a globálisan működő szervezett magánhatalom magyarországi hálózatát. Szociológiailag rendkívül nehéz, de nem lehetetlen, körülhatárolni a Magyarországon működő magánhatalom társadalmi bázisát. A szervezett magánhatalom Magyarországon is rendelkezik olyan informális hálózatokkal, amelyek elérnek minden döntési szintet és hatalmi központot.
Próbáljuk meg egy konkrét esete kapcsán bemutatni, miként gyakorolja a hatalmat a szervezett magánhatalom, vagyis a felsőosztály Magyarországon. A tulajdonát képező, illetve a tulajdonában álló tömegtájékoztatási intézményekben több hónapon át azt hallhatta a magyar lakosság, hogy a nemzeti kormány szembefordult az európai értékrenddel, és emiatt intéztek ellene éles támadásokat mind az európai, mind az amerikai sajtóban. A nemzeti kormány, amely elfogadhatatlan módon szabadságharcba kezdett az Európai Unió döntéshozóival, sőt még az Egyesült Államok külügyeit irányító személyiségekkel is, saját magának köszönheti a Magyarországot ért bírálatokat. Ezek valójában nem is a magyar népnek, a magyar állam egészének, hanem csupán a makacskodó, új gazdasági, pénzügyi és politikai megoldásokat kereső jelenlegi kormányának szól. A nemzeti kormány azzal próbál kibújni a felelősség alól, hogy az őt ért bírálatokat egy jól megszervezett hálózat ellenlépéseinek minősíti, amely abban érdekelt, hogy a politikai szféra irányítása visszakerüljön a szervezett magánhatalom bizalmát élvező érdekcsoportok kezébe.
A virtuóz könnyedséggel és gyorsasággal globalistává lett egykori kommunista, volt külügyminiszter és EU-Biztos, folyamatosan arra hivatkozott, hogy a posztkommunista MSZP-nek, mint szalonképes európai baloldali pártnak, nincs olyan kapcsolatrendszere, hatalma és befolyása, hogy rábírhasson magukat jobboldalinak, konzervatívnak, sőt kereszténynek nevező európai politikusokat és újságírókat, hogy azok az MSZP budapesti vezetésének a kívánságára külföldről intézzenek koordinált támadást a nemzeti kormány és annak vezetői ellen. Szinte már nevetséges olyan befolyást tulajdonítani nekik – tette hozzá méltatlankodva -, amely rábírhatná a világ leghatalmasabb országának, az Egyesült Államoknak a külügyminiszterét, hogy a súlyos világszintű problémák mellett még jelentéktelennek tűnő magyar belpolitikai kérdésekkel is foglalkozzék.
Első hallásra ez meggyőzőnek tűnik. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a tényeket, más kép tárul elénk. Amíg élt Tom Lantos, a washingtoni Kongresszusban képviselőként tevékenykedő politikus, ő látta el a szervezett magánhatalomhoz tartozó magyarországi érdekcsoportok egy részének a képviseletét Amerikában és másutt is. Ezt a feladatát elsősorban a nagy-hatalmú magánszervezetek tagjaként végezte. Munkájában segítségére volt az a Charles Gati vagyis Gáti Károly, aki 1957 óta él az Egyesült Államokban. 1993-tól 1994-ig mindössze néhány hónapig az amerikai külügyminisztérium főtanácsadója volt, ezután egy nemzetközi befektetési vállalat alelnökeként dolgozott, majd pedig a Johns Hopkins Egyetem Európa tanszékének lett a professzora, valamint az egyetem Külpolitikai Kutató-intézetének a munkatársa. Kutatási területe a kelet- közép-európai történelem és politika. Az Indianai Egyetemen szovjetológusnak tanult, 1986-ban könyvet írt Nagy Imre mártír magyar miniszterelnök és Moszkva kapcsolatáról. 2006-ban jelent meg az 1956-os forradalom geopolitikai hátterét feldolgozó műve: a Vesztett Illúziók.
2005-ben Charles Gati azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy bizonyítgatta: a washingtoni vezetés neheztelt Orbán Viktorra, mert kormánya 2001 őszén nem határolódott el eléggé (a 2012-ben elhunyt) Csurka István 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeket követő, és az amerikai globális politika felelősségét firtató szavaitól.
Charles Gati-val kapcsolatban említést kell tenni feleségéről, Toby Gati-ról, aki az Amerikai Külügyminisztériumban helyettes államtitkári beosztásban dolgozott 1993-tól 1997-ig. A magyar közvélemény nem tud arról, hogy az illetékes amerikai hatóságok mind Toby Gati, mind Charles Gati ellen nemzetbiztonsági vizsgálatot folytattak le az 1990-es években. A Washington Times című napilap 1996 novemberében beszámolt arról, hogy Toby Gati-nak, a State Department hírszerzésért felelős helyettes államtitkárának, állítólag gyanús külföldi kapcsolatai vannak. Az Egyesült Államok fővárosában megjelenő napilap arról is írt, hogy Toby Gati szabálysértő módon jutott hozzá szigorúan titkos dokumentumokhoz, amelyek összefüggésbe hozzák férjét, Charles Gati-t, és családjuk egy barátját (az azóta már elhunyt Völgyes Ivánt D.J.) a magyar hírszerzéssel.
A Washington Times szerint Toby Gati már abban az időben is szoros baráti kapcsolatot tartott fent Hillary Clintonnal, aki 1996-ban Bill Clinton amerikai elnök feleségeként az Egyesült Államok First Lady-je volt. Toby Gati ennek a barátságnak köszönhette nagyrészt magas beosztását, tehát politikai kinevezettnek számított. Az ügyet az FBI vette kézbe, de nem indított vizsgálatot, hanem ezt a feladatot rábízta a Külügyminisztérium belső vizsgálói szervére. Ennek a belső vizsgálatnak egyrészt azt kellett kiderítenie, hogy adott-e Toby Gati szabálytalanul információkat az akkori orosz külügyminiszternek, Andrej Kozirjevnek. Ez azért merült fel, mert Toby Gati szokatlan módon meg is szállt Kozirjevnél moszkvai látogatása alkalmával. A belsővizsgálat arra is kereste a választ, hogy Toby Gati hivatalos szenátusi megerősítése előtt hozzá jutott-e két szigorúan titkos dokumentumhoz, amelyeket lehallgatások útján szerzett meg a Nemzetbiztonsági Hivatal, az NSA.
A Washington Times állítása szerint az egyik iratban foglaltak Gati asszony egyik családi barátját, a magyar hírszerzéshez kötik. A másik irat tartalmából pedig az következik, hogy férje Charles Gati (aki mint már utaltunk rá rövid ideig szintén a külügy alkalmazásában állt), jelent-e „kémelhárítási kockázatot”.
A Washington Times cikkéből kiderül, hogy a hivatalos szervek figyelmét egy másik ügy irányította a Gati házaspárra. Ezt egy szintén az Egyesült Államokban élő, magyar származású amerikai külügyi tisztviselő, Frank Foldvary hírszerző-elemző kezdeményezte. Foldvary-t 1993-ban munkahelyén hátrányos megkülönböztetés érte a Toby Gati-hoz eljuttatott titkos NSA-dokumentumok miatt. Az elemző által 1990-ben beszerzett iratokat – amelyekben olvasható volt a magyar nagykövetségen dolgozó hírszerző tisztek névsora – a szigorúan titkos iratokba betekintési jogosultsággal nem rendelkező Charles Gati követelte Foldvary-tól. Az elemző azonban azt nem adta át neki, azok „érzékeny” voltára hivatkozva. Abból a beszélgetésből, amit Charles Gati folytatott Frank Foldvary-vel, egyértelműen kiderült, hogy Gatiék házibarátja – egy bizonyos Ivan Volgyes (Völgyes Iván) – köthető a magyar hírszerzéshez. A Washington Times által idézett gyanúsítás meglehetősen súlyos volt. A belső vizsgálat azonban rövidesen tisztázta Gatiékat. 1997 januárjában pedig az egyik szokásos külügyminisztériumi sajtótájékoztatón bejelentették: a belső vizsgálat semmilyen szabálytalanságot nem tárt fel, Toby Gati továbbra is élvezi minisztériuma bizalmát. Charles Gatinak azonban távoznia kellett állásából.
A Washington Times-hoz hasonlóan a London Times is ismertette az ügyet 1996. november 15-i számában, amely azt a címet viselte, hogy „Clinton appointee faces spy scandal”, vagyis Clinton kinevezettjének kémbotránnyal kell szembenéznie. Ebben a cikkben a lap washingtoni tudósítója, Tom Rhodes, megemlíti, hogy az akkor ötven éves Gati asszony még nem rendelkezett szenátusi felhatalmazással (security clearance) arra, hogy a szigorúan titkos iratokba betekinthessen. Ezt mégis megtette két szigorúan titkos irat vonatkozásában. Az egyik a Gati család egy szoros barátját a magyar titkosszolgálatokkal hozta kapcsolatba, a második pedig arra utalt, hogy Charles Gati (Toby Gati férje), aki ekkor a State Department egyik politikai tervezéssel foglalkozó munkatársa volt, maga is nemzetbiztonsági kockázatot jelent a Magyarország washingtoni követségéhez fűződő szoros kapcsolatai miatt.
Charles Gati, aki több jel szerint Tom Lantos örökébe lépett, ma is fontos személyiség. A magyar nép bizalmát az elmúlt két évtizedben elveszítette az a posztkommunistából kozmopolita-globalistává lett réteg, amely most – többek között Charles Gati segítségével – külföldi támogatással kívánja megszilárdítani ingatag belső helyzetét. Akár közölték Charles Gati-val ennek a érdekszövetségnek a képviselői, hogy mit kívánnak tőle, akár tudta azt hallgatólagosan is, (hiszen gyakran látogat Magyarországra, tehát kellően informált) a tény az, hogy vállalta a segitségnyújtást. Munkahelyén a Johns Hopkins Egyetemen pedig olyan segítőtársai is lettek, mint Simonyi András, aki jelenleg ügyvezető igazgatói minőségben működik az egyetem Transzatlanti Kapcsolatok Központjában, valamint Bajnai Gordon, aki nem más, mint a nyíltan az Orbán kormány megbuktatásán fáradozó Charles Gati miniszterelnök-jelöltje.
Gati 2012. január 4-én Barát Józsefnek, a 168 Óra című közéleti hetilap rovatvezetőjének, a magát letagadó szervezett magánhatalom informális, de azért nagyon is fontos képviselőjeként, a következő – fenyegetésnek is felfogható – üzenetet továbbította a magyar nemzeti kormánynak:
„Nyilvánvaló, az új évben az EU-ban is, a NATO-ban is és Washingtonban is folytatódnak a megbeszélések arról, hogy milyen lépések váltak szükségessé vagy lehetségessé. Egy biztos: lesznek ilyen lépések. Ezek közé tartozik, hogy az EU-IMF-tandem nem fog meghátrálni, és csak olyan készenléti kölcsönszerződés megkötésére lesz hajlandó, amit a magyar kormány ma még elutasít. Számítok arra is, hogy a bankok és a befektetők sem lesznek tétlenek. A Nyugat most két nagy dilemma előtt áll. Az egyik, hogy miként bánjon egy szövetséges országgal, amely nem tartja tiszteletben uniós kötelezettségeit. A másik: hogyan lehet nyomást gyakorolni egy szabadon választott kormányra anélkül, hogy a nép is szenvedjen. Ez roppant fontos szempont, hiszen a szóba jöhető gazdasági vagy akár politikai lépések – például a diplomaták elszigetelése – az országnak is ártanak, nemcsak a kormánynak. Nyugaton pedig Magyarország minden igazi barátja azon lesz – azon leszünk –, hogy a válaszlépések az országnak minél kevésbé ártsanak.”
Gati még 2011. decemberében azt írta a New York Times-ban, hogy Orbán Viktor meg fog alázkodni és kényszerűen elfogadja majd az IMF feltételeit. Barát Józsefnek azt fejtegette, mennyire meglepte a törvényeknek az a tömege, amelyet a magyar országgyűlés – szerinte – átgondolatlanul szavazott meg. Gati-t meglepte, az a határozott elutasítás, ahogyan a magyar döntéshozók a külföld tanácsaira és aggályaira reagálnak. Gati szerint új helyzet áll elő, ha hozzányúlnak a Nemzeti Bank valutatartalékaihoz és azok néhány nap alatt kifogynak. Orbán Viktornak és körének ekkor új kölcsönökért kell majd folyamodniuk, de ezek nem jönnek sem Kínából, sem Oroszországból, sem a Közel-Keletről. E kölcsönök forrása csakis az Európai Unió és az IMF lehet, tehát el kell fogadni a feltételeiket.
A szervezett magánhatalomnak ez a informális, de nagy-befolyású képviselője, természetesen nem hisz abban, hogy a nemzeti kormány hosszú-időn át hatalmon maradhat.
„Én nem, hogy húsz, de tíz évre sem számítok” – mondotta hozzátéve: „Ez elsősorban nem attól függ, hogy az Egyesült Államok vagy az Európai Unió mit tesz, hanem attól, hogy mit tesz a magyar szavazó. Kétségtelen, hogy számos politikai, alkotmányjogi, közjogi törvény – különösen azok, amelyeket december második felében fogadtak el, és amelyekről Clinton külügyminiszter levele is szólt – megnehezíti a jelenlegi kormány leváltását. Én mégis egyetértek Mark Palmer (korábbi – DJ) nagykövettel: Igenis vannak lehetőségek arra, hogy a kormányt – ha lehet demokratikus módon, ha nem lehet másképpen – elmozdítsák. Nem hiszem, hogy Európa közepén hosszútávon fennmaradhatna egy kézivezérelt rendszer”.
Értsd: Nem létezhet egy olyan demokratikus állam, amelyet nem a nemzetközi Pénzkartell és a hálózata, vagyis a szervezett magánhatalom irányít az alibidemokrácia kulisszái mögé rejtőzve.
Mark Palmer, az Egyesült Államok egykori nagykövete, az MTI-ből származó forrás szerint, attól tart, hogy Magyarország ismét egypárti uralom alá kerülhet. Az amerikai közszolgálati rádióban 2012. január 18-án, annak a véleményének adott hangot, ha az egykori közép- kelet európai diktatúrák elfordulnak a demokratikus értékektől, akkor az Európai Unió és a NATO is kizárhatja őket tagállamai sorából. Palmer szerint nem elképzelhetetlen, hogy Magyarországot majd eltávolítják az Európai Unióból. Azért van ennek szerinte realitása, mert az Európai Uniónak az a legnagyobb vívmánya, hogy az egykori diktatúrákat a demokratikus világ részévé tette. Ez a folyamat azonban nem egyirányú. Ha egy ország megválik demokratikus elveitől és gyakorlatától, akkor kizárják. Ez érvényes a NATO tagságra is. Palmer úgy vélte a január 2-i tüntetések nyomán, hogy a magyaroknak végül elegük lesz ebből. Orbán is visszakozhat, de ezt nem fogja önként megtenni. Nyomás alá kell helyezni, hogy változtasson az irányvonalán.
De ki ez a Mark Palmer? Természetesen a rejtőzködő magánhatalomnak az egyik frontembere. A globális hatalmi elit ma is fontos emberének számító Henry Kissinger munkatársaként indult el a diplomáciai pályán. Hivatásos diplomata karrierje azonban – máig sem eléggé ismert okból – hirtelen megszakadt és Palmer arra kényszerült, hogy bukott diplomataként az üzleti világban keresse további boldogulását. A ma civil embernek számító, tehát hivatalos álláspontot nem képviselő, Mark Palmer a Pénzkartell által finanszírozott, de magát függetlennek nevező nemzetközi jogvédő szervezet, a Freedom House alelnöke. A szervezett magánhatalomnak ez a háttérembere kezdeményezte a Szabad Európa Rádió magyar adásának az újraindítását is. Annak a világrendszernek, amelyet e sorok írója pénzuralmi világrendnek nevez, és amelynek az Egyesült Államok csak az izomzata, Mark Palmer szerint az a kedvező, ha minél több ország tekinthető liberális (pontosabban neoliberális, balliberális) demokráciának a világban. A globális hatalmi elitnek eleve érdeke, hogy liberális (azaz a szervezett világhatalom által irányított demokráciák) megmaradjanak. Ezért nem nézik tétlenül, ha Közép-Európa ettől az irányvonaltól eltér. A szervezett magánhatalomnak a háttérembere úgy véli, hogy napjainkban az intézményrendszerek, a sajtó, az igazságszolgáltatás, a szakszervezetek hordozzák a nemzeti szuverenitást. Mark Palmer a nyílt fenyegetéstől sem tartózkodott, amikor kijelentette: „Nem tudja Orbán képes lesz-e rá, hogy elismerje és kijavítsa stratégiai hibáit, mert ha tovább halad a rossz irányba, újabb, még erőteljesebb lépések történnek majd a megállítására”.
Nemcsak az internet második nyilvánosságában, de a főáramlatú tömegtájékoztatás első nyilvánosságában is nagyon sokan tudni akarták, hogy mire is gondolt Charles Gati, mikor kijelentette, hogy „Van lehetőség arra, hogy az Orbán kormányt – ha lehet, demokratikus módon, ha nem lehet, másképpen – elmozdítsák.”
A szervezett magánhatalomnak ez a pénzuralmi diktatúrát képviselő frontembere elsőként azt a lehetőséget említette, hogy a Fidesz elveszíti a 2014-es parlamenti választásokat. Második lehetőségként azt fejtegette, hogy előrehozott választásokra kerülhet sor, amikor megáll, illetve csökken a Fidesz népszerűsége. A választást azonban, ennek ellenére elveszíti. Gati harmadikként utalt arra, hogy az IMF- és az EU-kölcsön hiányában tovább romolhat az ország gazdasági állapota, s ekkor a Fidesz elit egy része fellázad az Orbán-Matolcsi páros ellen, miközben az utcán százezrek tüntetnek. A tömegek aztán a görög és olasz helyzethez hasonlóan távozásra kényszerítik az Orbán-Matolcsy kormányzatot, és egy valóban konzervatív, nem populista, jobb-közép Fidesz kormány kerül hatalomra. A szervezett magánhatalom képviselőjének negyedik verziója az, hogy az új kormány igény-beveszi igazi szakemberek segítségét, olyanokét, akik Brüsszelben és Washingtonban is meggyőzően bizonyítanák a magyar kormány elkötelezettségét a szabadpiac és a nyugati-stílusú demokrácia iránt. Bajnai Gordon, Bod Péter Ákos, esetleg Bokros Lajos is döntő szerephez juthatna. Itt megjegyezzük, hogy Róna Péter már 2012 januárjában Andor László EU-biztos nevét is említette, mint aki a szervezett magánhatalom számára elfogadható jelölt lehet. Ő úgy fogalmazott, hogy a centrum (értsd: a szervezett magánhatalom döntési központja) lecseréli a periféria államait irányító kormányfőket, ahogyan ezt megtette már Olaszország és Görögország esetében is.
A legfigyelemreméltóbb az, amit a szervezett magánhatalomnak a frontembere ötödik megoldási módozatnak jelölt meg. Ez a polgárháború. A fegyveres összecsapásokra akkor kerülhet sor, ha a kormány nemcsak a kaotikus gazdasági lépéseivel veszíti el a nép többségének a bizalmát, hanem a választók is rájönnek, hogy a szuverenitást emlegető politikai szónoklatok tartalma a XXI. században üres fogás. Isten őrizz – fogalmaz Gati – hogy a helyzet idáig fajuljon, de ennek lehetőségét sem lehet kizárni, ha folytatódik a nyugati javaslatok, kritikák dacos és irracionális elutasítása.
A Heti Válasz a Charles Gati megoldási módozatait felsoroló írásában utal rá, hogy Bajnai Gordon visszatérése a közéleti nyilvánosságba nem véletlen. Bajnai Gordon alapítványát – a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványt – havi 50 millió forinttal támogatja az Amerikai Demokrata Párthoz kapcsolható Center for American Progress (CAP) nevű balliberális gondolati műhely. Ennek az egyik legfőbb finanszirozója Soros György, aki a nemzetközi Pénzkartell egyik legfontosabb globális hatáskörrel bíró ügyintézője. A másik támogatója pedig, Herbert és Marion Sandler multimilliomos házaspár.
Bajnai a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítványában már maga köré gyűjtötte azokat a szakembereket, akik mindig készek voltak tudásukat megfelelő díjazás ellenében piacosítani. („Kispénz kis-szakértelem és kisátverés, nagypénz nagy-szakértelem és nagyátverés”) Az általuk készített és Bajnai Gordon által jegyzett értékelés minden tekintetben megegyezik a Nemzetközi Valutaalap és Hillary Clinton Magyarországgal szembeni elvárásaival. A CAP-ról azt lehet megtudni, hogy a Clinton házaspár, illetve az Orbán kormányt aktívan bíráló Hillary Clinton külügyminiszter hátországának tekinthető. A CAP-nak a fontosabb vezetői korábban Bill Clinton elnöki tanácsadói voltak. ( A 2. részt a Leleplező következő számában közöljük.)

Switching to the Natural Economic Order is the Future of Mankind

március 26, 2012

János Drábik
Switching to the Natural Economic Order is the Future of Mankind
Why is globalisation anti-human?

Ladies and Gentleman!
Let me mention the following at the outset: I am not value-free and what I have to say is based on the value-basis acknowledging the universal ethics. Under universal ethics I mean the recognition and protection of the fundamental needs, interests and values of all people based on the equality of rights. Before we start to analyze the problems of globalization, we have to touch upon the nature of the problems. In terms of their possible solutions, problems are either convergent or divergent. Methods suitable to solve convergent problems cannot be used to solve divergent problems. Abstract mathematical methods can be well used for the convergent problems of the natural sciences and these problems in theory can be solved. On the other hand, for solving problems in connection with people, the human society and its activity (and so with economics), mathematical methods can be used only with limits, as subsidiary means.
In the case of divergent problems at least two valid answers can always be given. On the other hand, in the case of convergent problems it is theoretically possible to give one sole answer. The problems in connection with people are divergent because life and all human activities are complex and dynamic and so they can be described only by the double demand of the mutually complementary contrast pairs. All life phenomena in society are a state of balance between the contrastive sides that perpetually get upset and are to be constantly restored if we want to avoid the development of an extreme situation. I would like to support these introductory remarks of mine only by a few examples. It is a good example of a convergent problem when the task to create a two-wheel vehicle driven by human power gets solved. After several draft solutions, the circle of the answers grows narrow and eventually only one answer turns out to be long-lasting: this vehicle is the bicycle, which of course can have several versions.
This version is long-lasting because it is suitable for the natural laws and the human needs. The essence of convergent problems is that the more thorough we study them, the more the answers come near to each other. So, theoretically, these scientific, technological-technical problems can be solved permanently, because people are not present in these. Physics, chemistry, astronomy and theoretical sciences as mathematics and geometry deal with convergent problems.
In case of problems valid for people, social life and economics we experience that the more we study them, the more conflicting answers we arrive at. The more logical and clearer these answers are, the more they contradict each other. This is why we can call these problems ramifying, divergent problems. In the human community we call society the two requirements that conflict each other most frequently are freedom and equality. The former favours the strong, the latter favours the weaker. Equality sets limits to freedom, while the exaggerated freedom, the “over-equalization” liquidates it. While dealing with the questions of people and society, we find ourselves facing human life and the contrasting pair typical of it, i.e. birth and growth, decline and death, and in connection with society: freedom and order.
Due to these inevitable contrasts, the balance of human life, and so that of society and economic life cannot be created with abstract mathematical formulas either. But even if they cannot be solved, they can be surpassed temporarily with a human-centred, complex approach. For doing so, on the basis of mutual dependence and responsibility, we have to keep the fundamental needs and interests of our fellow-beings in view, that is, according to the Christian ethics, we indeed have to love our fellow as we do ourselves. The need for freedom and equality are opposite needs, however, they can form a mutually complementary and sustainable unity with the help of brotherhood, solidarity and communal spirit. In this case it is the human-historical experiences and the higher, divine abilities of men (or those that can be traced back to natural laws) which are the standard, and not logic. In our approach God means the absolute fairness and the unconditional universal ethics obligatory to everyone to which each and every people can join via its transcendental dimension. This means that we rise above ourselves.
To understand divergent problems better, we have to say that in a substantive-ethical democracy functioning on the basis of direct participation, justice and mercy are simultaneously necessary. Seemingly, one contradicts the other, but in fact the mutual dependence between them makes the order of such substantial democracy lively and balanced, which is fundamentally different from the present system of plutocratic dictatorship presented as an alibi-democracy. However, mercy without disciplining force and order is chaos and anarchy. Society simultaneously needs change and stability, the keeping of tradition and renewal, the joint prevalence of the public and individual interest through the consensus between them which has to be continuously renewed.
Demand pairs, double demands have to be met in the economic life too. The harmonious, stable and well-balanced economic life needs the strong frames of the market’s operation and the free movement of its participants, the prudent planning and the economic freedom of “do as you wish”, the healthy growth and the natural decline simultaneously. The health of society and the economic life within depends on the joint and continuous fulfilment of these conflicting requirements. If only one of the requirements is fulfilled, it makes the society merciless, it leads to imbalance and then disintegration. This is what happened to the Soviet-type socialist system whose ruling layer seized the achievements of the citizens’ work and obtained the absolute command of them, including the command of their lives too.
Property is power, and those who have an absolute right over property have an absolute power over people as well. This system, as we know, has shamefully failed. The ultra-liberal plutocratic world order stands before this very same opportunity as well, where the owners of the global money monopoly monopolize the achievements of the work of the other people for themselves by financial techniques, and with the help of the financial and real property, they obtain the domination of the world for themselves, too. This system is also unbalanced and we are witnesses of its disintegration.
The concept of globalisation began to be used at the end of the 1950s by American strategic planners and the experts of the so-called “think tanks”. However, the concept of globalisation can thank its real career to the reports published by the Roman Club in the 1970s. Since globalisation is too a divergent circle of problems to face, as far as its judgement is considered, there are people who accept the content of it and support it and there are others who criticize and even attack it. Those who accept it describe the phenomena of globalisation as if they could be traced back to natural laws. They regard globalisation as the organic part of the relationship between people and nature. Thus globalisation is not only inevitable but is equal to development and progress. Previously, the expression “modernisation” was used for the phenomena of globalisation but they took the interpretation of technical modernisation from “modernisation” and abandoned the requirements in connection with the modernisation of human society that had really been emphasized before. The modernisation of human society means that society is made to be a fairer medium where the achievement of the work remains at where it was created. Technical modernisation meant the development of the technological revolution: the industry and transportation leaning on fossil energy sources, the automobile, the aeroplane, and even the rocket, but telecommunications, the telephone, the radio, the television, the internet and nanotechnology also have to be counted among these.
According to the interpretation of globalisation as such technical modernisation, these global processes, like natural laws, cannot be influenced. At the same time, their effect is positive and therefore globalisation has to be welcomed as the natural and inevitable accessory of the long-term development of humanity. Furthermore, they say that globalisation is in fact value-free and in terms of politics and power it is a neutral phenomenon. They think that globalisation as independent from human choice of value. This view questions the raison d’ętre of the criticism of globalisation as it is not possible to make natural laws such as gravitation a matter of criticism either.
Since, as I have already mentioned, we face a divergent problem, we think it is natural that in the course of the last two decades a series of approaches has been developed criticizing globalisation. Strong anti-global protests and mass demonstrations have also blossomed out from these. One part of the anti-global criticisms focuses on the quantitative, while the other part on the qualitative criticism of globalisation. The criticisms about the quantity or the extent of globalisation on the one hand regard the process as inevitable but on the other hand criticise the exaggerations and limitless shamelessness of it. Therefore they want to bring the powers of globalisation under control in a certain form. We can mention among these Pope Benedict XVI’s now third encyclical which was timed for the meeting of the G8 leaders in Italy on 8 July, 2009. We will later return to the critical analysis of the encyclical’s relevant part.
According to the other big group of people opposing globalisation, the problem with present globalisation is about its content and quality. The problem is not only that a fundamentally value-free or even easily manageable process over-expands its possibilities and therefore becomes unmanageable. The main problem is that globalisation is originally a destructive, dangerous world-historical development which can be even regarded as fatal from the point of view of humanity. They do not only claim that globalisation is not a natural law and therefore it is avoidable, but they also emphasize that referring to political, power and ideological neutrality is an attempt of the now concretely describable plutocratic structure to present itself non-existing by the false interpretation it supports. And there is no sense in criticising something which does not exist.
This question touches the inner problem of globalisation, because if this power structure, which forces this system on the world and of which it is the beneficiary, does not exist, than those controllers who keep this system in balance do not exist either. The basic theorem of the system theory is that all systems collapse in time if there are no balancing counter-forces. A driving force that exists in itself is not capable of self-organization and inevitably becomes self-destructive. A part of the anti-global critics regard globalisation as a form of existence which can turn out to be a fatal dead end for humanity.
The main problem with globalisation is that it is the private monopoly of money that has become world-wide, functioned by the interest mechanism. This interest mechanism forces the world economy for a growth which uses up the unrecoverable fossil energy sources and destroys the natural environment which is no longer capable of regeneration. On our finite Earth no subsystem can grow (develop) infinitely. What we need is not a sustainable i.e. infinite growth, but sustainable energy sources, the survival of humanity and its home, the planet called Earth.
Interest and the money system controlled by it are of course capable of infinite growth, but the real economy forced by the money system is not capable of such growth. The plutocratic civilisation which now has been controlling our world for 250 years is an order of unsustainability and even till now it could only be operated by a certain form of force. This is why we regard globalisation as the power system of force (the permanent word-wide civil war). Globalisation can be regarded as a new lifestyle whose aim is to create and operate an artificial reality that serves the strategic aims of the plutocratic interest groups. This system which serves the plutocratic elite expands through liberalisation, deregulation and privatisation. The plutocratic world order has built a network which is capable of using force, disciplining and interpreting in a way which is influencing and supervising human consciousness. The first element of the plutocratic world order is the forcing power, that is, the network of the multinational companies. The other institutional system of the plutocratic world order consists of the trans-national financial structures. Here belong the Bretton Woods-twins, the World Bank and the IMF, the WTO (the World Trade Organization), the investment funds, the institutions of credit analysis and the central banks.
The third institution of the plutocratic world order is the consciousness industry. It is the telecommunicational, scientific and educational institutions of this industry that formulate and spread the frame of interpretation which presents the world-dominating order of globalisation as a natural law.

The competition between the producer economy and money economy

The above makes it evident that the plutocratic system that is now controlling the world is not the same as entrepreneurial freedom based on equal chances and the market economy built upon it. This plutocratic system, the chrematistics differs significantly from the economy, namely the real economic life that serves the satisfaction of human needs. Aristotle already sharply distinguished the economy that serves to satisfy human needs from the money economy that creates more money out of money, in which the emphasis is not on the traffic of goods and on value-creating production. Economy deals with producing goods that are necessary for life and are useful for the state. It produces use values. On the other hand, money economy wants to make more money from money. In a production economy the main aspect is to satisfy the needs. The creation of money happens through economic activity. Money, which is the mediatory agent of the value-creating producer economy, is an agreed sign which holds the trust of the economic actors. However, money in itself is valueless. What do has a value is the thing that it represents. Therefore, in fact producing the sign should be due to those who produce the value which this sign represents.
In this present plutocratic world order the creation of money has been completely separated from producing the goods and services that hold value. Therefore, producing money has become an industry itself where an enormous amount of money was attempted to be produced by evading the real economy. The recent financial world crisis was also induced by the fact that the money industry which had got separated from the producer economy was producing uncovered money of the order of hundreds of trillions and was creating money market products to them offering virtual securities, the so-called “toxic assets”, that is, toxic financial means. The money bubble that came into existence this way from the uncovered trillions of dollars was bound to burst.
In this crisis it became clear that money is only secondary and the real value is produced by the producer economy. The bank system producing and moving the mediatory signs in fact is only dividing the results of other people’s work. One of the alternatives of today’s global chrematistic is the social market economy and the welfare state. Another way out can be the protectionism that defends local economic interests and autonomy. The beneficiaries of the plutocratic system have made a swear-word out of protectionism, although it does not mean anything else only protecting the weaker economic actors from the economic predators with superior force.
There have been some attempts to combine globality and locality harmoniously, mainly in Japan, Taiwan, South-Korea, Hong Kong, Singapore and Malaysia. The present plutocratic system is talking about a market economy based on free enterprise, but in reality the economic management that has become ultra-liberal is operating a monopoly system, an economy of power. This economy of power is against the productive combination of protectionism and welfare state. In the ultra-liberal plutocratic order the financial structures dominating the world economy and the corporate empires do everything to annihilate local ability to enforce interests i.e. protectionism and the welfare state. In this global plutocratic system the economy becomes a production line whose function is to make the money capital flow from bottom to top, to the owners of the financial sphere. The rearrangement of income is taking place from production work to the direction of money capital, by monetizing, privatising and creating trans-national markets across borders.
From the above mentioned the most important is monetizing, in other words, that some kind of price expressed in money is attached to all existing things and human activities. The trick here is that those who do not have such mediatory agent do not have any chance to survive in the plutocratic order. They do not have any other choice but to join those who are sentenced to liquidation and annihilation.
If we are looking for the future ways of surpassing the present situation, then we have to resort to scientific foresight. This among others mean that we attempt to take stock of the possibilities, needs and probabilities and thus to find the way out. The alternative of the plutocratic globalisation can be the global order based on the priority of producer property, in which the institutionalized form of economic-social irresponsibility and limitless selfishness, the corporation bearing a legal personality gets to be liquidated. In a natural economic order the property can exist only attached to a concrete, natural person and the amount of property depends on the performance of its operator. The natural person-owner has a share in its profit in proportion to his performance and he can freely possess this surplus.
This is not the failed system of extreme equality, the “over-equalization”. But it is not equal to the system of the plutocratic world order that is based on financial diversification either, to which a preference is shown to be called democratic capitalism. In the new property structure only a natural person can be an owner and the extent of his property goes by the performance of this natural person. The order of just inequality would replace today’s order of extremely unjust inequality.
In the system called socialism the interest groups that exercised power took away the properties and work achievements from those creating value by the help of the means of police force practiced by the party-state. The members of the nomenclature that directed the party-state were in possession of the material conditions of freedom without personal achievements. In the present plutocratic dictatorship the interest groups that monopolize the monetary privileges for themselves monopolize the achievements of the work of others by the help of the private monopoly of money. They take the task of producing the mediatory agent of the economic life away from the states exercising public authority and forward it to the bank system which is in their possession. The private monopoly of money makes it possible to draw away the work of those creating value in the form of interest, which is the general theorem of getting someone into dept, and to drive the states, the economic actors and the individuals into debt traps.
The dept spiral started out this way is constantly moving the created values to those who possess the monopoly of creating the signs, namely the money. In both systems, in state monopoly and money monopoly, unjust inequality prevails because in an unnatural way the one who possesses the achievements of work is not the same person who created it with his performance. It is this unnatural system that has to be replaced by the system of just inequality suitable for the human nature. This is the natural economic order, in which two people are different mainly on the basis of their performance.
In the natural economic order based on the priority of production the role of money decreases and the primary function of money will be to act as a go-between in economic processes. In this new system the possibility to make more money directly out of money (by omitting the production economy and personal performance) will be put an end to. The money system operated by the private money monopoly and the mechanism of charging interest will be replaced by the public money system. The credit money charging interest will be replaced by the neutral global currency standing above all the national currencies, which can lead to world trade relations really working based on free and equal chances.
The term natural economic order was first used by Silvio Gesell, a German-Argentine businessman. Gesell was known to be a socially committed thinker, and in 1919 he was invited to be the finance minister of the Bavarian government of that time. Silvio Gesell already died in 1930 and opposed both Marxism and national socialism. The American world-famous economist-mathematician Irving Fisher called himself the modest follower of the Argentine businessman Silvio Gesell. And John Maynard Keynes said that the world will learn more from him than from Marx and that the 21st century will be his.
Gesell deduces the concept of natural economic order from the natural state of men. If we do not originate money from a somewhat irrational superhuman power dominating human society, than the harmony of economy and society comes into existence from the free game of powers and reason. Gesell emphasized that an economic order can only be qualified natural if there are no privileges, that is, monopolies in it, and the layer of money capital that possesses the mediatory agent of economy does not dominate it. Such natural economic order does not come into existence by itself. It can be created by ceasing all privileges, the private money monopoly in the first place, because this is the only way real equality of chance belonging to everyone can be provided.
Gesell is being silenced and disliked by the ruling layer of the present plutocratic world order although Gesell has sharply distanced himself from racist and anti-Semite ideology. Darwin’s theory based on the fight for existence had a great effect on him, but Gesell refused to use this automatically for the society and the economy. He regarded the communal spirit of a nation as natural and healthy, and therefore he accepted moderate nationalism as a healthy attribute. However, he opposed extreme nationalism, chauvinism. He thought that the expansion of the nation states should be replaced by the cooperation of the European states based on equality. He was convinced that the condition for peace is the success of justice, both in financial-economic and social-political affairs, including international relations as well. Therefore, it is justice based on the universal ethics that has to be realized in the first place, and it is only after this that we can talk about long-lasting peace.
My personal opinion is that there is no good capitalism, there is no good plutocratic system, but it is possible to create a more or less just market economy free of monopolies, operating on the basis of equal chances. Capitalism is not the same as market economy, not to mention social market economy. Real market economy is a system related to natural persons and their performance, and it provides the freedom of equal chances for all economic actors. The operation of the present plutocratic world order is facilitated by the fact that it has the most important universal monopoly, the private money system operated by the interest mechanism. Gesell did not formulate it this way, but he multiply came out in support of the open world market free of any kind of monopoly.
He supported the ceasing of custom borders and narrow-minded national trade protectionism too. He did not live through World War II, therefore he did not have to face that the monetary system that came to existence after the war and its organizations of universal authority, the World Bank and the International Monetary Fund have been all enforcing the interests of the trans-national money cartel. Gesell wanted an international currency federation which would circulate a neutral global currency that would stand above all the national currencies. Neutral money is “tame” money not suitable for exercising power. Such a neutral global currency would be able to operate the world trade in a way that could lead to just exchange ratios.
The plutocratic power-economy is unfit for operating an economy suitable for the needs and interests of each and every people. The money system pressed to expand by the interest mechanism forces an economic growth that destroys the natural environment and energy sources necessary for maintaining life. Socialism and capitalism which work as the systems of unjust inequality are not the alternatives of each other, they are both the opposites of the just inequality dependent on personal achievement.
There are several reasons for the failure of the market economy’s opposites, namely the state-monopoly and money-monopoly economic system. The most important reason can be found in the errors of the money system. The first such error is that the interest mechanism operating in the money system can only secure the circulation of money in the middle term, but never in the long-term. The long-lasting charging of interest is a mathematical-logical impossibility, and therefore it is only suitable for maintaining the circulation of money for a limited time.
Many of our contemporaries still believe that we only pay interest if we raise a loan. This is a mistake, because every price contains an interest which the producer and the servicer raising the loan pay to the bank system in order to obtain means of production. Thanks to the brainwashing activity of the mass media we also believe that paying the interests is a just service. The interest system only redistributes the produced income, and it does it so by constantly pumping the money from those that live from their work to those who can accumulate and lend their money. It is also a misconception about the interest mechanism that we have to pay interest because of inflation. Inflation is the concomitant of the loan system, and the interest is needed to secure the circulation of money. Interest makes it possible to have income without achievement, and, as we have mentioned before, it presses the economy to a forced, unnatural growth and increases the inequality between incomes.
Gesell would restore the public money system in the natural economic suggested by him This would mean that instead of charging interest, the mediatory means of economic life i.e. the money would get under the control of the society. And the circulation of money would not be secured by the interest mechanism but by the duty of money usage and money retaining. This would not favour those who have a large amount of money surplus but the whole society and the state or region representing it, those issuing and using the money. This way, the role of money would be limited to its original function, that is, it would be a mediatory means of exchange again.
The financial world system and the economic world crisis put the leading groups of the present plutocratic world order at a crossroads. They are aware of the fact that it is not only the financial and economic system that has got into a crisis, but the ecologic balance of our planet has also got upset. Therefore it is no longer possible to keep postponing the replacement of the present system which is based on the private money monopoly and is operated by the interest mechanism. We have mentioned already that the present plutocratic world order is an empire with a private nature which does not set out from the fundamental interests of the whole humanity but of the selfish interests of the privileged interest groups of this world order.
As the institutional establishment of the New World Order has got on the agenda, it has become necessary to remove the trillions of dollars that had been produced by the methods of big industries and to convert the existing money into covered money, above all by making the states run into debt on a scale which had no precedent in world history before. The elite of the world is also considering escaping to an armed conflict. Plans have been made to issue a kind of Global Single Currency, a world currency covered by precious metal, and to establish a Central Bank of global authority which is necessary for operating this system. But even that question has not been decided yet whether it should be the Bank of International Settlement in Basel, the International Monetary Fund which is also invested with the authority of a central bank, or some third organization.
The global elite of the plutocratic world order does not want to hear about the free economic model of Silvio Gesell. In spite of this, the ideas of Gesell about free money have been spreading. Irving Fisher, the advisor of president Roosevelt said about the free money suggested by Gesell that it would be able to properly control the circulation of money. In the present monetary system operated by interest mechanism it is the interest mechanism that most upsets the stability of the price level. Fisher was of the opinion that using free money would in a few weeks help America come out of the crisis it got into between 1929 and 1930.
Let us summarize: why has the plutocratic world order got into a crisis? First of all, because the money economy has not only separated from the producer economy but it has also suppressed it. This monetary system is a parasite construction operated by the bubble money issued by the banks and the speculations with capital transfer made by the investors. By the separation of the money economy from the producer economy, an unbalanced system has come to existence. The public welfare serving the needs of all people has become subordinated to the one-dimensional selfish profit interests of the wealthy interest groups. The sign mediating the processes of real economy, namely the money has also been transformed. Debt has replaced the role of money. Debt money differs from normal money in that it comes to existence debited with interest from the first. This necessarily leads to the economic actors running into debt and becoming dependent.
The biggest error of the present plutocratic economy is that it necessarily creates indebtedness. This plutocratic economy, when it had became global, did not allow the states to use their individually issued national currencies any more. It forbade the states to issue money individually and to control their credit system with issuing real money covered by the work of that certain national economy and the economic actors functioning in it.
About the strategy of the leading groups of the plutocratic world order, it is worth quoting the concise definition of university professor Carroll Quigley, mentor of Bill Clinton, from his book Tragedy and Hope, page 324. According to this, the aim of the international network of the money asset owners is nothing less than “to create a world system of financial control in private hands able to dominate the political system of each country and the economy of the world as a whole. This system was to be controlled in a feudalist fashion by the central banks of the world acting in concert, by secret agreements arrived at in frequent meetings and conferences.”
The central bank of the United States, the FED was established in 1913 and is a private financial institution in the hands of private banks. Since it is one of the important institutions of the plutocratic world order, its activity has an effect on the whole world. Due to the activity of the FED there is never enough money to satisfy the needs of the producer real economy. This makes it possible for the private banks owned by the international money cartel to offer to help the actors of the real economy and to supply the missing amount of money in return for a proper interest. They have become the institutionalized means of the central banks and the producer economy to make the actors of the economic life indebted. They force them to raise loans from them in exchange for a high interest defined by them by artificially decreasing the amount of money in circulation.
Those disposing over the monopoly of the credit system are interested in making this system general and to help it obtain a leading role in the whole world. In order to make more people raise loans and run into debts they supported unlimited consuming, lavish spending, the desire for obtaining, all of which destroys saving and consumption that adjusts to income. Due to the vacillation of the present plutocratic world order and its central currency, the FED-dollar, the problem of money and interest has become a stressed matter in international politics again today. The financial crisis caused not only an economic, but also a social, societal and even a political crisis, too.
It is worth referring to how the international money cartel has been looting Hungary in the last one and a half year. Hungary’s running into debt began when it raised a credit of one billion dollars between 1973 and 1989, this was the amount that actually flowed into the country. During the same period it paid 11 billion dollars worth of interest and a 22 billion dollars worth of unpaid debt still remained. In 1990 the now democratically elected government decided that it would privatize one part of the national wealth in operation and from the incoming money it would pay the debt of the country. The working national wealth was estimated by the International Monetary Fund to be 130-140 billion dollars.
90 % of this was sold, but altogether a value of 20 billion dollars flowed into the country during the last 19 years. The central bank, which is exclusively under the control of the foreign financial structures, kept these 20 billion dollars on its own foreign exchange account and it gave the Hungarian state forint issued on its own. This forint, after circulating in the national economy, became a profit in forint for the companies owned by foreigners, an interest in forint in the banks and a capital endowment in forint for the capital investors. These foreign asset owners changed the forint for foreign exchange in the foreign exchange account set up in the National Bank and brought it out from the country. This way, the forint got back to its issuer, and the National Bank annulled it with different methods and withdrew it from circulation. It inflated most of it or it withdrew it from money circulation with other, so-called “sterilising techniques” and sent it back to where it produced it, that is, into the air. The Hungarian people therefore basically got inflation in exchange for its national wealth.
In the last one and a half year, the trans-national financial structures carried out the drain of the income of the Hungarian national economy by basically flooding the country with speculative hot capital. While the fivefold of the gross domestic product (25 thousand billion forints) appeared on our bank accounts in 1995, in 2008 it is 43 times bigger than the now 28 thousand billion forint worth GDP. This huge amount of foreign exchange (mainly euro and dollar) arrived in the country to make an interest of 12-14% instead of the 2-3%, denominated to forint. When it sucked itself with the huge margin of real interest, it wanted to leave freely. In order to do that, it was and is necessary to have a large sum of reserves on the foreign exchange account of the Central Bank. The 18.5 billion euro in 2008 were not enough, this is why the international money cartel forced a further 25 billion dollar and 20 billion euro on Hungary via the International Monetary Fund and the EU, so that it can completely bring out the huge interest difference drained from the Hungarian national economy without being disturbed. The residents were told that the state budget has got into a situation “near bankruptcy” and that it is for avoiding state bankruptcy and preserving workplaces in the real economy why it’s necessary to accept the 25 billion dollar stand-by credit, to which a 5% interest have to be paid in advance even if this interest is not called.
Up to this day, about 80% of this enormous sum have been called, but nor the Monetary Fund, nor the Central Bank, nor the state is willing to tell that exactly how much credit was obtained by whom and when from this stand-by credit. The deficit of the Hungarian budget is today in the middle of the average of the European Union countries. This is what we can say about the foreign debts of the Hungarian state too. The Hungarian budget and the foreign debts of the Hungarian state therefore did not make it necessary to raise this enormous credit. Since the actors of the producer economy – the small and medium businesses in the first place – did not obtain credits later either, the money was not spent on what it was drummed into the residents by the mass media, that is, to save the workplaces. It is still unknown today exactly who got the money, since on 27th July, 2009, no one else than Péter Felcsuti, the managing director of the Raiffeisen Bank and the president of the Hungarian Bank Association told that the banks got nothing from this money. So if the state did not get any, the producer economy did not get any and the financial institutions belonging to the bank association did not get any, then where did the 80% of this enormous sum get to?
The answer can only be the following: they filled the foreign exchange account of the Central Bank with this, so that the stunningly high speculative hot capital arriving in Hungary could undisturbedly take out the interest difference it made from to the fact that the foreign financial structures could achieve that the Hungarian National Bank raise the normative interest rate high. While in the other countries of Europe and the world the interest rates began to be decreased due to the effect of the financial crisis, in Hungary in the course of a few months it was raised by more than its half, to 11.5%. Even at present – after several decreases – the interest rate in Hungary is quite high: 8.5%.
It is not only the emerging countries like Hungary that got into a difficult situation due to the still ongoing financial world crisis, but the most well-developed industrial countries are also being choked by the debt-service burdens. The monetary conflicts (for example that the countries of the European Union had to take a debt of 3000 billion euro upon themselves from public money to help out the banks that ravaged irresponsibly in the monetary system they transformed into a global financial casino) affects the present plutocratic world order and the stability of the world economy fundamentally. This ultra-liberal plutocratic order turned out to be unnatural and therefore it does not have reason for existence in the long run. In this system the freedom of the wealthy elite was deformed into the limitless freedom of abusing the freedom of others.
Therefore the system is fundamentally unnatural. Something can be called natural if it adjusts to the basic outer and inner living conditions of people. The most suitable order for the human nature is the one in which each and every man can expand the most and where its optimal development is secured. This can be measured as well. If we look at how much energy and human energy source is needed for one square kilometre to produce a product of a bigger quantity and better quality, then the economic and social order where people can expand the most can be regarded the most natural one. It has to be kept in view that the output of the economy and the economic performance is for the people and it is not the people who are for the profit and the interest.
Gesell considered healthy competition to be very important, because this is the only thing that can make it possible for the one performing the best to develop and the unsuitable one to be eliminated. However, the competition equal to the natural laws can be possible only if the privileges are completely ignored. Equality of chance can only be secured if it is the personal attributes and performance of each and every person that decide the outcome of the competition. This is how the best features can be selected and be passed on to the next generations.
For the competition going on based on the equality of chance it is necessary to freely say the truth and the justice that respects the dignity of all people. This openness is also a fundamental factor of competition. In an era when secrets are predominating, let us think of state secrets, official secrets, business secrets, bank secrets, national security secrets, these many secrets all advance that the dishonest and deceitful people can also be successful and obtain bigger profit by keeping their fraudulent methods secret. A man can suit his own nature if he can follow his rightful and just self-interest, the self-supporting instinct that is in his genes as a natural law. It has been proven that among the circumstances of the equality of chance that is due to everyone, people can perform optimally both individually and together with others. And if this is the case, then the tree which bears good fruit cannot be bad. We have to strive for a social freedom which includes the entrepreneurial freedom based on the economic equality of chance as well.
Following the self-interest is not the same as selfishness. In order to make a just system work, it has to be made possible that everyone enforces their self-interest in the right proportion. And this is only possible if each and every person himself has disposal over the result of his work. This is the material basis for enforcing his self-interest, for his self-determination and personal freedom. The result of work therefore can only belong to the one who did that work. If we do not build economy upon this self-interest, if not everyone can have fair profit and the result of his work based on his free decision, then the natural economic order is unable to function.
Therefore the natural economic order replacing the plutocratic system of globalisation can be based only on a private property that is linked to a person, reflects its performance and is burdened with responsibility towards the other people. However, private property can, as the association of free individuals, function in communal versions of different stages and co-operative forms as well. Neither the state-monopoly power nor the private-monopoly plutocracy can take away from a value-creating person the individual freedom, independence, personal responsibility and the right to dispose over the result of his work. The basis of the individual and social freedom is the private property linked to the achievements of the individual and the self-determination based on this.

Pope Benedict XVI’s encyclical about globalism

Pope Benedict XVI published his now third encyclical, papal pastoral letter, circular, with the title Caritas in Veritate (Love in the Truth) at the time of the summit meeting beginning on 8th July, 2009 in the earthquake-stricken L’Aquila in Italy. In this pastoral letter which consists of 54 pages in German, Benedict XVI deals with the world-wide financial and economic crisis, globalisation, development, solidarity and the fight against poverty. The encyclical aspires to make the world more just and to enforce Christian solidarity. He draws the conclusion from the developed financial and economic crisis that the entire world system needs a fundamental structural change.
Benedict XVI warns that if the profit interest suppresses the ambition for the common good and the pursuit of profit becomes an aim itself, then it brings the danger that the economy is destroyed and poverty becomes world-wide. The pope expresses his doubts about the functioning of the completely uncontrolled free market. The encyclical draws attention to the fact that the actors of the financial system and economic life of the world have been abusing their uncontrolled financial and economic power more and more, and they have pulled out the financial and economic processes from the authority of the morals. The encyclical says the following about this: “In the long term, these convictions have led to economic, social and political systems that trample upon personal and social freedom, and are therefore unable to deliver the justice that they promise.”
According to the pope, the profit is only useful if it serves the interest of the whole humanity. In economy moral norms and business ethics are also necessary to make it function properly in the interest of the public welfare. Ethics itself has to be human-centred and not profit-oriented. Point n. 67 of the encyclical makes suggestions about the structural reform of the financial, economic and political system that has got into a crisis.
(„67. Gegenüber der unaufhaltsamen Zunahme weltweiter gegenseitiger Abhängigkeit wird gerade auch bei einer ebenso weltweit anzutreffenden Rezession stark die Dringlichkeit einer Reform sowohl der Organisation der Vereinten Nationen als auch der internationalen Wirtschafts- und Finanzgestaltung empfunden, damit dem Konzept einer Familie der Nationen reale und konkrete Form gegeben werden kann. Desgleichen wird als dinglich gesehen, innovative Formen zu finden, um das Prinzip der Schutzverantwortung[146] anzuwenden und um auch den ärmeren Nationen eine wirksame Stimme in den gemeinschaftlichen Entscheidungen zuzuerkennen. Dies scheint gerade im Hinblick auf eine politische, rechtliche und wirtschaftliche Ordnung notwendig, die die internationale Zusammenarbeit auf die solidarische Entwicklung aller Völker hin fördert und ausrichtet. Um die Weltwirtschaft zu steuern, die von der Krise betroffenen Wirtschaften zu sanieren, einer Verschlimmerung der Krise und sich daraus ergebenden Ungleichgewichten vorzubeugen, um eine geeignete vollständige Abrüstung zu verwirklichen, die Sicherheit und den Frieden zu nähren, den Umweltschutz zu gewährleisten und die Migrationsströme zu regulieren, ist das Vorhandensein einer echten politischen Weltautorität, wie sie schon von meinem Vorgänger, dem seligen PapstJohannes XXIII., angesprochen wurde, dringend nötig. Eine solche Autorität muß sich dem Recht unterordnen, sich auf konsequente Weise an die Prinzipien der Subsidiarität und Solidarität halten, auf die Verwirklichung des Gemeinwohls hingeordnet sein,[147] sich für die Verwirklichung einer echten ganzheitlichen menschlichen Entwicklung einsetzen, die sich von den Werten der Liebe in der Wahrheit inspirieren läßt. Darüber hinaus muß diese Autorität von allen anerkannt sein, über wirksame Macht verfügen, um für jeden Sicherheit, Wahrung der Gerechtigkeit und Achtung der Rechte zu gewährleisten.[148] Offensichtlich muß sie die Befugnis besitzen, gegenüber den Parteien den eigenen Entscheidungen wie auch den in den verschiedenen internationalen Foren getroffenen abgestimmten Maßnahmen Beachtung zu verschaffen. In Ermangelung dessen würde nämlich das internationale Recht trotz der großen Fortschritte, die auf den verschiedenen Gebieten erzielt worden sind, Gefahr laufen, vom Kräftegleichgewicht der Stärkeren bestimmt zu werden. Die ganzheitliche Entwicklung der Völker und die internationale Zusammenarbeit erfordern, daß eine übergeordnete Stufe internationaler Ordnung von subsidiärer Art für die Steuerung der Globalisierung errichtet wird[149] und daß eine der moralischen Ordnung entsprechende Sozialordnung sowie jene Verbindung zwischen moralischem und sozialem Bereich, zwischen Politik und wirtschaftlichem und zivilem Bereich, die schon in den Statuten der Vereinten Nationen dargelegt wurde, endlich verwirklicht werden. ”)
According to the German text we can see (in a non-word for word translation) that Benedict XVI thinks that “In the face of the unrelenting growth of global interdependence, there is a strongly felt need, even in the midst of a global recession, for a reform of the United Nations Organization, and likewise of economic institutions and international finance, so that the concept of the family of nations can acquire real teeth. (…) One also senses the urgent need to find innovative ways of implementing the principle of the responsibility to protect and of giving poorer nations an effective voice in shared decision-making. (…)”
“To manage the global economy; to revive economies hit by the crisis; to avoid any deterioration of the present crisis and the greater imbalances that would result; to bring about integral and timely disarmament, food security and peace; to guarantee the protection of the environment and to regulate migration: for all this, there is urgent need of a true world political authority, as my predecessor Blessed John XXIII indicated some years ago. (…)”
“Without this, despite the great progress accomplished in various sectors, international law would risk being conditioned by the balance of power among the strongest nations. The integral development of peoples and international cooperation require the establishment of a greater degree of international ordering, marked by subsidiarity, for the management of globalization. (…)”
“They also require the construction of a social order that at last conforms to the moral order, to the interconnection between moral and social spheres, and to the link between politics and the economic and civil spheres, as envisaged by the Charter of the United Nations.”
It turns out from the quoted text that Benedict XVI actually suggests a New World Order, a kind of world government. These expressions sound frightening to those who analyse the questions of the present plutocratic world order more deeply. We have already quoted the university professor Caroll Quigley about what the global strategy of the super-wealthy investor is. A common religion that would be a syncretic religion mixing the world religions is necessary for the success of this strategy. (Syncretism as a religious term means the superficial coordination, mix of the different religious, philosophical trends and the hybrid spiritual system that is created this way.)
Further there is need for a common currency, the abolishment of the nation states and the national self-identity, the personal control including everyone, the state-control of the population growth, and in political life for the roughly controlled society, propagandistic literature, privileged political and economic leading layer, centrally supervised information, education and public health. We could continue the list further. If a system like this became global and humanity was controlled from one power centre, it could be nothing else but dictatorship.
Due to the fact that the money monopoly has become global, in the 20th century and in these days the political, economic and opinion power have also become highly concentrated. It has become more and more evident that the plutocratic world-elite follows a strategy whose aim is to create a world order controlled from one centre, to create a kind of central world governing. The anti-globalist thinkers and movements that criticise the strategy of the plutocratic world order oppose the creation of a world order controlled from one centre and they wish to secure the free development of humanity by the help of the nations and religions preserved in their natural state. After this it is not easy to answer the question: What made pope Benedict XVI suggest the transferring of control of the whole mankind and the international life to a power centre having a global authority?
Up to now, the Vatican City has not signed the UN Universal Declaration of Human Rights and the European Convention of Human Rights. It was unwilling to do so because neither of them referred to God as the source of human rights and political rights. Benedict XVI is therefore aware of the deficiencies of the UN, namely that this world organization is not inclined to acknowledge the creating God as the authority that can act as the base of the individual and collective ethics. It is also a well-known fact that the reference to Christianity as one of the founders of the European culture did not get into the draft constitution of the European Union either. The Vatican City acknowledges the human and political rights, but it establishes them in a way fundamentally different from the classical liberal view system.
Liberalism advocates that the human and political rights cannot be controlled by the state in the name of any kind of sacral-ethical order. The liberal belief does not acknowledge the existence of such order. On the other hand, the Catholic view recognizes the human and political rights inside the frame of a Christian-ethical frame. The question arises: does Benedict XVI give up the standpoint of the Vatican City in point n. 67 of his encyclical? When he writes about the reform of the UN, what kind of changes does he think about actually? The word “reformation” cannot mean to make this institution accept the sacralisation serving as the basis for the individual and collective ethics, as the UN has been one of the important institutions of the liberal world domination efforts since its existence. The present liberalism, which has lead to the interest groups with the money monopoly becoming extremely rich and therefore obtaining too much power, deformed freedom into the freedom of absolutely abusing the freedom of others.
Property is power. Those who obtain an extremely big property obtain extremely much power. And the freedom of the extremely powerful man means the concentration of the freedom taken away from others. Therefore liberalism that eliminated freedom in fact has never built anything, but demolished the obstacles in the way of the absolute power of the plutocratic world-elite in the first place. It was demolishing anything that stood in its way. Liberalism means the absolute power of the money monopoly that got out of all the control of the public, which at the same time secures the absolute possibility of abusing this power too. The world domination of the private money monopoly makes it possible that the producer property get centralized and concentrated under the hegemony of a small interest group too. This neo-liberalism or ultra-liberalism has pushed out the social market economy from the economic life and replaced it with the plutocratic system that uses the alibi-democracy’s empty forms.
A social market economy can only come to existence if its mediatory agent is the society and the interest-free public money that is under the exclusive control of the state. Moreover, the property system has to be reformed so that the property is linked to that natural person who can behave ethically on his own. The legal abstraction that bears the name “legal person” is not capable of this. The economy which is based on the legal person is the preserver of the unethical business behaviour and it is never capable of behaving in any other way than it was put by Milton Friedman: “The business of the business is the business”, that is, the business (activity) of those doing business (the businessmen) is to make business, that is, to make profit for themselves. This means the disregard of all ethical rules.
Benedict XVI should have returned to the re-regulation of the role of money according to the Christian principles. Money is a valueless but necessary mediatory sign, the mediatory agent of economic life, and as such, the right to issue it is due to those who produce the product and service, which is the real value represented with this sign. Money therefore is due to everyone who creates value. The most important feature of money is that it carries trust. Its content is information based on trust. Without the present bank system the financial system and the economy could be operated in a much fairer way by the commercial and clearing houses. These could give an account of the services of the actors participating in the producer economy with signs carrying different trust.
The biggest problem with the institutional system of the present financial world order is that there is no need for it. The Bible forbids charging interest in many places. It is common knowledge that the Islam regards charging interest unethical even today. If someone wants to invest his money, he can do it by giving it to a money institution which invests it in the producer economy and if there is profit to it, it is divided by the two investors, the owner of the money and the institution taking on the managing of money, based on principles previously fixed. If the business is a loss-maker, they bear the loss together in the same proportion. However, the present money monopoly operated by the interest mechanism insists on charging interests after the signs (that were by the way created from the air) even if the money given by it as a credit does not mean any kind of economic profit for the borrower. In other words, the present wealthy layer is not wiling to bear a proportionate risk and responsibility with the raiser of the credit that works in the producer economy and creates value.
Therefore, the Vatican City first of all should examine whether it is possible to return to the interest-free money system that the Bible and the Catholic Church had regarded as its own until Martin Luther. It is a well-known fact that Christianity gave up the prohibition of interest finally only following the teachings of Calvin. John Calvin’s ascetic ethical view encouraged tireless work and cutting down on consumption. Overall, it helped the expansion and accumulation of capital. In the question of capital expansion, Calvin set out from Martin Luther’s views and made a difference between legitimate profit and dishonest wealth. He regarded legitimate profit as the necessary consequence of certain professions. By dishonest wealth he meant the growth of wealth at the expense of others.
Calvin believed that God permits the legitimate profit if it is the concomitant of certain professions. At the same time God, as the owner of the earthly goods, gives the goods only as a possession (as a loan) to the people on the condition that they manage it for the benefit of their fellow-creatures. Calvin did not consider wealth condemnable, in fact, he thought that wealth can mean an opportunity to donate. He condemned wealth only if it violated the interests of others and turned man away from God. So in his teaching the accumulation of capital in private hand and the redistribution of the capital for charitable aims can also be found.
Calvin had new thoughts about the functioning of money as capital, too. At the time of Calvin, according to the official standpoint of the Catholic Church, charging interest was prohibited. The prohibition of charging interests had been stated by the second council of Nicaea (787). This standpoint of the Catholic Church indeed appears in its certain decisions. The third council of the Lateran brought in a law against usurers and punished them with excommunication and denying them church funeral. Pope Gregory XX actually ordered the Christians to chase out the merchants and money loaners who broke the interest prohibition. Pope Clement V condemned the principals who permitted the paying of loans given at interest. They explained the interest prohibition by referring partly to the Bible and partly to Christian theologians and the teachings of Aristotle.
The great Greek philosopher, Aristotle also disclaimed the productivity of money. However, the regulations of the Church were evaded. Interest was usually presented as default interest. The Church also raised a loan at interest, so the Church itself also got into a contradictory situation. Calvin’s economic policy removed the conflict between theory and practice that had been going on for hundreds of years. Calvin first explained his interest theory in his letter De usuris in 1545, then in his commentary written to the books of Moses published nine years later. In his writing De usuris Calvin lifts the interest prohibition. He writes the following:
“Because if we completely forbid interest, we restrict the conscience more than God does.”
He acknowledges the right for charging interest and he permits it with certain conditions. Martin Luther strictly forbade charging interest in theory and he only permitted it with exceptions. On the other hand, Calvin permits it in theory and forbids it only exceptionally. Calvin denies that charging interest is unknown to the spirit of the Bible. “There are no proofs whatsoever in the Bible saying that all interests should be completely condemnable.”
Although he quotes and explains the same places in the Bible as his predecessor, he arrives at a different result. Calvin identifies two interests. One of them is the consumer loan and the other one is the productive loan. The consumer one does not represent a producing power for the debtor and therefore no recognition or reward is due for it. This kind of loan serves the living and helping, in other words it is an interest-free loan of a charitable nature.
In the case of the productive loan, which can create a new value together with the work of the one raising the loan, the reward, namely the interest can be justified. The productive loan is a loan given for a kind of business by which the debtor is able to gain profit. So it can be regarded as a loan that carries interest. Calvin believes that the Bible only talks about the first kind of loan, since the second kind of interest only developed during the decades that followed. The frequently quoted words of Jesus Christ in the Gospel according to Luke are the following: “Lend, expecting nothing in return.”
Calvin interprets this as we have to help the poor sooner than the rich. Therefore, the sentence of Jesus Christ quoted most frequently by those opposing interests is not about the complete prohibition of interest but it rather encourages supporting the poor.
The Christian theologians’ other main argument against interest is based on the Old Testament of the Bible. This strictly forbade the Jews to charge interest in trade among them. John Calvin believed that the Christian community of his age could not be considered the same as the Jewish communities of the biblical ancient times. This is because trade had undergone serious changes until the 16th century and therefore rationally thinking, it is unconceivable to forbid interest among Christians. In the next part of De usuris Calvin tries to prove the productivity of money and on the basis of this the legitimacy of charging interest. Calvin abandons the view concerning the nature of money. He tries to refute the idea which refers to Aristotle saying that money, as opposed to agricultural land, does not have a yield capability.
He refused the teaching of St Thomas Aquinas stating the unproductiveness of money. Calvin did not consider money from the consumer’s point of view any more, but from the merchant’s and the banker’s point of view. He pointed out that besides the value of the metal in it, money can have yield if it is invested, circulated, used. The profit does not come from the money itself, but from its income. Finally he summarizes his basic theory in De usuris as follows: “We do not have to give our judgement of interest to God, on the basis of a certain decision and his order, but only according to the rule of fairness.”
The protestant preacher of Geneva also compared the accepted institution of mortgage with the prohibited interest-charging. He drew the conclusion that neither of them is fairer than the other. He thought that there is no significant difference between mortgage and interest, there is only difference in name. It is not their name that decides whether a thing is fair or sinful. Therefore, similarly to the institution of mortgage, Calvin lifted the prohibition of interest, too. At the same time, however, Calvin set limits to the freedom of charging interest. The first limit orders the interest-freeness and priority of the loan given for consuming. The second limit: do not charge interest from the poor, and he who gives loans shall not be so yearning for profit that he is negligent in fulfilling his obligation and shall not suppress the poor brothers. In the third exception he formulates the principle of equity: nothing shall occur not in line with natural equity. Christ orders the following in verse 31 of chapter 6 of the Gospel according to Luke: “And as ye would that men should do to you, do ye also to them likewise.”
The fourth exception defines a practical rule referring to equity: if someone raises a loan, he shall win as much money or even more with it as the sum of the borrowed money was. In case of the fifth exception the Geneva preacher draws attention to the responsibility towards God, which has to be kept in view in the economic life too: it is not the ordinary and generally accepted custom according to which we should decide what is allowed to us, but we shall rather adhere to the rule based on the speech of God.
Calvin did a lot in the interest of the general welfare by initiating different social measures. The priority of the public interest is reflected in the sixth exception as well: we shall not consider only the private good of those with whom we do business but shall also consider what is good for the public. Calvin finally mentions the measure of the interest too, and he subordinates the measure of the interest to the laws of the country: When charging the interest, the measure which is permitted by the laws of the country or region in question shall not be exceeded.
During his analysis of the parts of the Old Testament in the Bible, Calvin emphasized that in the case of the earthly goods the idea of solidarity has to prevail in connection with the interest, too. In Christian interpretation, social justice feeds from love, mercy and compassion. He considered the exemplary manifestation of Christian love when someone selflessly lends. He draws the conclusion that nowadays interest prohibition does not function as a cohesive power of community, as it did in the times of Moses. Calvin refrained from using the words usury and usurer. In his opinion it is the Christian fairness that makes it possible to differentiate between the unacceptable form of interest and the accepted interest. He regarded interest as justified in two cases: if the debtor does not pay off due to bad intention and if the loan is productive, in other words, if it took part in creating a certain value. Calvin at the same time knew that if we bear certain forms of interest-charging, we can open a way to abuses too. The complete prohibition of interest entails that the honest and the dishonest are given the same punishment.
He also writes down: it is indeed a rare thing to see someone who is an honest man and at the same time is a usurer. Calvin’s instruction that work cannot suffer a loss because of the capital and money is very timely. According to Calvin the respect and wage of the creditor cannot be as high as that of the worker who created the value. Crediting does not involve any kind of effort and even the interest is created by the work of the person who does the producing work. It is also an important instruction of Calvin that money cannot be the basis of profit if its yield, the interest entails the poor getting in a more disadvantageous situation.
The great figure of the Reformation therefore lifted the interest prohibition and announced the freedom of interest-charging by taking the laws of fairness and love into account. Instead of a word for word analysis of the Bible, he gave the theoretical-religious establishment of the answers that had already developed in practice to the questions that emerged in the economic life. He advanced the development of market economy not only theoretically but also by his practical measures. Geneva, the Protestant Rome, became a flourishing city-state, to which the fact also contributed that it made the operation of the banks and the various financial institutions possible. He himself also established a Christian bank, but at the same time he always kept social justice in view. As a Christian he tried to harmonize fraternal love, brotherly sympathy and economic growth. In this way he could keep the frail balance between economic welfare and social justice.
Thus Calvin and Protestantism wanted to operate the financial system carrying interest based on a kind of “gentleman agreement”. However, the banks and financial institutions are far from behaving like gentlemen, therefore they have to be persuaded to observe the financial and business ethics in another way. We can completely agree with the aim Benedict XVI suggests in “Caritas in Veritate” (Love in Justice, Die Liebe in der Wahrheit), namely, that it is social justice which ought to be globalised instead of the world system of looting with interests and making people indebted. We can less agree with the fact that to a certain degree he distances himself from the so-called “Dependency” theory and he warns against the return of protectionism.
According to the representatives of the dependency theory, the so-called “Third world” countries could not modernize themselves and catch up with the advanced industrial countries because by losing their independence they got into a dependent situation on the developed world. According to the representatives of the Dependence theory it is in the interest of the West to maintain this financial, economic and technical dependency. The dependency theory has several trends, but it is common in them that they attribute the third world’s stagnancy and their falling behind in development to the fact that the values created by them were taken away from them by the advanced industrial countries with financial and economic methods, first of all by indebting and trans-national corporations.
Benedict XVI wishes to form the extremely imbalanced system of the present plutocratic world order into a fairer world order following the norms of the universal ethics by reforming the United Nations Organization. Montesquieu already stepped up against the absolutist, extremely centralized power concentration. He wished to achieve the mutual control and supervision of power by dividing the branches of state power (separating the legislative, the executive and the judicial branch). At present the world is centralized too much. If we set out from saying that property is power and power is property, then we have to see that during the history of the world the property of humanity has never been centralized before to such extent under the control of a relatively small interest group.
According to the data of the UN Research Institute in Tokyo from 2000, if we reduce the number of the people in the world to 10 and all of the financial and produced wealth of the world to 100 dollar, then one person owns 99 dollars and the other nine own 1. Such a big difference in wealth creates a huge inequality in power. If we do not resort to the decentralization of the wealth circumstances and do not decentralize the financial, economic and political world power that has become too much centralized, then it is impossible to create a fairer world order that better meets the universal ethics and social justice. Extreme predomination in wealth leads to extreme predomination in power, and this makes possible to abuse power on a global scale as well.
It is in fact necessary to decentralize this over-centralized and over-concentrated financial, economic and political power, and to create a division of power where the functionally and regionally divided power branches and regional power centres mutually balance and control each other. Namely, the “Checks and Balances” known form the American constitution, i.e. the means and institutions securing the balance among the certain power branches have to be made global by creating the system of power branches and regional power centres that are capable of mutual checking and balancing.
In my opinion it is not further centralization, the establishment of a world system and a kind of global union controlled from a single centre which is needed, but the separation of the financial power from the producer economy, and that of the financial power from the political and armed power. The financial power also has to be decentralized, namely in a way that the owning of the property has to be linked to a natural person, and its measure has to be linked to the performance of this natural person. This new kind of property system would impede the excessive enrichment and the entailing development of a power-predominance in the hands of a small super-rich layer. At the same time it would prevent excessive impoverishment and the majority of people getting into a deprived and dependent situation because of not having the result of their own work. Those who do not possess the result of their work lose their self-determination and personal freedom and they are restrained from living according to the norms of universal ethics.
If the Checks and Balances system, i.e. the system of mutual checking and balancing was made to a global scale, it would make it possible that the owners of the private money monopoly could not abuse their financial overpower, could not be the owners of a predominant part of the producer wealth of mankind and therefore could not control the political power and the life of mankind necessarily. We cannot regard what Benedict XVI suggests, namely the reformation and strengthening of the UN, as a solution.
We emphasize: The over-centralized and over-concentrated world power has to be decentralized to the highest degree both horizontally (according to geographical and geopolitical regions) and vertically (by separating the financial, producer-economical, political and armed power branches) and has to be made capable of creating a balance of power by placing it under the mutual control of each other. What is needed now is not that the little efficient United Nations Organization gets transformed into a Global Union with an effective government. It is a decentralized world order controlled from below, organically built and capable of enforcing the universal ethics that has to be created by strengthening the natural human communities (the family, the nation, the primary religious-cultural communities) and strictly enforcing the principle of subsidiarity. A system like this could represent the culture of life and survival instead of the present system of looting by interests and indebting, which represents the culture of shameless selfishness and death and which necessarily leads to the destruction of humanity and its habitat, the Earth.

“Love your fellow as yourself!”

Man is inclined to good and bad, selfishness and unselfishness at the same time. Getting overly rich makes it possible for a small interest group to unlimitedly enforce its own selfishness. This selfishness can only be limited if the other group of people also has an amount of wealth and interest-enforcement power based on the wealth that it can step up against the selfishness of the other group with its own selfishness. The selfishness of equal financial, economic and political powers tightening against each other can force the control of the opposing selfishnesses and the following of an ethical behaviour respecting the needs, interests and values of the other. (Mathematics expresses this by saying that if we multiply a minus with a minus, we get a plus, but it is more graphic if we think of the vectors of opposite directions, of which the resultant in case of equal powers is a null vector. The latter expression here illustrates the ethical that is unselfish behaviour.)
How can we protect ourselves from the global power predominance that has grown into a limitless freedom of abuse? First of all we have to rethink the problem of interest, namely on the basis of the ideas of Silvio Gesell that have proven to be durable. If someone states that the circulation of money cannot be secured without the interest mechanism, he has to know that a negative interest also exists and the circulation of the signs playing the mediatory agent of the economic life i.e. money can be secured by this as well. The present system of positive interest rewards the one who holds back this mediatory agent. Negative interest on the other hand punishes the one who holds it back from fulfilling its function in the operation of the producer economy. Therefore the most important task is to liquidate the private money monopoly and to give back the signs of mediating in the economic life to the public authority supervised from below.
The present financial and credit system under private supervision has to be transformed into a public money system and public credit. This would make it possible to liquidate the power of the trans-national money cartel made up of the superrich bankers (the present owners of the private money monopoly). If this extremely powerful group that forces everything under its hegemony and places its selfishness above all public interest is disconnected, then the reform of the circumstances of producer economy can begin with the introduction of the new property system. The essence of this new property system is that it is actors of equal economic power that stand in front of each other and the possibility of economic choice equality is secured to everyone. In a system like this the interest enforcement of the economic actors of equal power is also equalized. This would make it possible to enfroce the norms of the economic-business ethics. The legal persons unable to behave ethically would not have a decisive role in a system like this. The existence of the legal person is the denial of the ethics in the economic-financial life. A legal person and ethics are incompatible with each other. Therefore, property has to be linked to a natural person, and the measure of the property, as we have already mentioned it several times, has to be linked to the achievement of this natural person.
If all these are carried out in the financial and economic sector, then it can make it possible to replace the present alibi-democracy with the actual-ethical democracy securing the direct participation of each and every person. An ethical democracy like this is suitable for enforcing social justice. I am of the opinion that the Church, to whom it is an order to follow the will of God, the absolute truth and the universal ethics that Jesus formulated as Ego sum via, veritas et vita (I am the road, the truth and the life), should put forward completely different suggestions from what we could read in the recently published encyclical of Benedict XVI.

Now what can be done?

Silvio Gesell expounded in his work “The Natural Economic Order Through Free Land and Free Money” published in 1913 how the financial system with a new principle suggested by him would work. He leaned on the work of the English Henry George, according to whom the agricultural land belongs to God and the entire humanity, and each and every person gets it only to use it when he is cultivating it. The private property of land was unconceivable until capitalism. It is an indisputable truth today as well: only that can be a commodity which one has created with his own achievement. The land, the water and the air cannot be a commodity, because these were given to the people by God and the nature, the universe. So Gesell also advocated that we have to return to the public owning of the land. By this, one form of exploitation disappears: the land rent. This income comes from the fact that the productivity and usability of the lands are different, for example because they are a different distance away from the markets. The landowners usually monopolize the profit for themselves. This land rent is an income without achievement and is the consequence of the monopolized property. If we cease the private property of land, mankind get rid of an unethical and harmful financial burden.
Silvio Gesell, such as the French Proudhon, found out that the goods and money are different from each other in quality. The goods deteriorate, money doesn’t. Proudhon wanted to eliminate this difference by bringing the goods to the level of money. He organized barter houses to do away with money, but his attempt failed. Proudhon was wrong when he thought that the goods’ bent to deterioration is a natural feature and cannot be changed. Whereas Silvio Gesell stated that goods don’t have to be lifted to the same level as that of money, but money has to be made bent to deterioration like goods, and by the help of the laws made by the public authority. One of his suggestions was that for example at the end of every month the value of money should decrease by half per cent, which would be indicated by putting a 5-pfenning stamp on the banknote. If the value of the retained money decreases, then it is not worth to accumulate it. This speeds up the circulation of money. The loan supply increases. The fee of money usage, the measure of interest decreases due to the increasing supply. If the demand and the supply equalize, then theoretically the interest can be reduced to zero.
During the great economic crisis the thoughts of Gesell were tried in practice too. In the Tyrolean city of Wörgl local money was introduced of the order of several ten thousands of schilling. This money circulated 50 times in a year. In Wörlg unemployment decreased to a quarter, bridges, channels and ski lifts were built. Even André Léon Blum, who had been the prime minister of France three times was to travel to Wörlg to study the successful attempt. Due to the pressure of the central banks under its supervision, the international financial cartel forced the Austrian, German, French and Swiss governments to ban the usage of means of exchange by law. In spite of this, the WIR-system in Switzerland has not only got stabilized, but has been working successfully even until today with the centre in Basel.
The interest-free financial system is operable and is one of the viable alternatives of the present financial world order. At present the issuing of money is in private hands. On the other hand, in the Gesellian system the issuing of money is the exclusive right and obligation of the public authority. This public authority makes sure that the goods supply and the amount of money are balanced. It also pays attention to see to the development of the price level with consumer baskets. If the general price level increases, then the public authority phases out money or simply limits the issuing of new money. In order to have public money in the circulation again, it is necessary that the financial sovereignty and its monetary and fiscal instruments be given into the exclusive authority of the public authority. At present, there are about 5000 local moneys functioning in the world, and more than 3000 of them are doing it successfully. All of these however can mean a partly and provisory solution.
It is noteworthy what is going on Venezuela. In this South-American country the unprecedented and continuous economic upsurge has been already going on for five years. The domestic gross product of the South-American country doubled between 2003 and 2008 and the poverty was reduced considerably. The Chavez government much attacked by the representatives of the plutocratic world order broke with the neo-liberal financial and economic policy. It made a sweeping turn into the direction of participative democracy and economic equality of chance. It adopted a law about the development of the people’s economy, which helps to make the relations between the towns, production and consumption more democratic. Due to this law ‘solidarity barter groups” were established in ten towns, which have been proving to be more and more successful. The economic strategy followed by the Venezuelan government is the alternative of the neo-liberal model also known as the Washington Consensus. They worked out the eight models of publicly operated property and practically speaking they phased in the thoughts of Silvio Gesell in certain areas.
Of course, the wide usage of interest-free money and other exchange means come up against a firm resistance of the owners of the private money monopoly at present. The protectors of the plutocratic world order state that interest-free money or money made to circulate by negative interest does not stimulate to be sparing. This statement is a mistake or a conscious misleading. Due to the money kept in circulation, the producer-value creating real economy is continuously growing. It is the capacity expansion happening here, the objects that get built, the surplus products and services that mean the gain, the savings. So there indeed is (a significantly increased) saving, but not in the financial sector, on the level of signs, but in real economy, in the expansion of goods and services.

A global Lautenbach plan is needed

One of the respectable economic experts of Weimar Germany, Dr Wilhelm Lautenbach’s suggestions concerning the consequences and possibilities of economic interest expansion should be studied and used again. Lautenbach announced his memorandum on 16th September, 1931 in Berlin at the meeting of the Friedrich List Association, with the title “The Possibilities of Boosting Economic Activity by Means of Investments and Expansion of Credit”. Lautenbach proved that the natural way of overcoming the economic and financial emergency is not restriction and the forcing of economic restraints, but the expansion of performance. Lautenbach made a distinction between emergencies. One of the emergencies derives from the warfare economy and the unusual producing tasks.
The other type of economic emergency is the economic decline, the recession and the depression. In these cases (because of the lack of spending power), the demand lags behind the supply in spite of the slowed down production. There are two reactions to this decrease in production. One of them is the deflationary monetary policy, when they want to eliminate the budget deficit with fiscal means, and at the same time the amount of money in circulation is decreased by high interest rates. An another answer to depression is that the monetary authority decreases the basic interest rate, the fiscal authority decreases the taxes, and the leaders of the social politics and the economic life decrease the wages. These three cost factors of the economic performance affect the economic life differently. The reduction of interest rate helps the foreign capital flow out of the country as it can get more favourable interest there. However, this threatens the foreign exchange rates and decreases the inland amount of capital. And the reduction of taxes is practically impossible at time of recession, since the income of the state decreases anyway and it is forced to do a severe budget restriction.
Even in depressive circumstances there is product surplus, intact production capacity and unused labour force. Therefore it is practical if this unused economic capacity is somehow started up and utilized. For this, the state has to create new economic needs for the producer economy, namely by submitting cheap interests. However, the need financed this way has to be a productive need increasing the activity of the producer economy and not one of consumptive nature. Thus, the public authority (based on its monetary prerogatives) can only grant public credit to develop the infrastructure and bring the production capacities into motion.

What is the essence of productive credit creation?

First of all Lautenbach suggested that the concrete plans of big infrastructure programs be worked out and financing has to be secured for their realization only when these are done. The form of financing is the commercial bills of exchange issued by the government. These bills are accepted both by the central Bank and the other commercial banks since the government takes on guarantee for them. The banks have to secure short-term and long-term credits for the companies that take part in the programs developing the infrastructure and increasing production. These companies pay each other with these discountable and stately guaranteed commercial bills and they use cash only for the wages. As their costs come in the form of cheques and bills, they hardly have to use financial credit.
So Lautenbach considered the conscious and well-thought out intervention of the state necessary to overcome the economic setback. He referred to the fact that in 1923 Japan could build up Tokyo that had been previously destroyed in the earthquake this way. The Japanese government issued the credit, this increased the productivity and the standard of living, which exerted an unprecedentedly positive influence on the entire Japanese economy.
The Germany of Lautenbach adopted the Japanese example. According to this, the entrepreneur, who takes part in the programs initiated by the state, can start investments that are brand new, or can correct apparatuses to which he does not have the appropriate liquid assets alone because of the economic setback. Since the commercial bills of exchange issued at the start of the projects can be discounted, they can be converted after 12-15 months to middle- or long-dated government securities. These are covered by the growing domestic income. Therefore only those economic programs can receive credit, whose implementation satisfies an important need or increases the volume, productivity and competitiveness of the economy. This way the value-creating real economy recovers, and the plus output covers the expansion of the issued credit and the money circulation. And this does not cause inflation, because the state and the bank system issues only as much credit as it is necessary to the extension of the real economy. In fact the capitalization of the national economy and the entire society is realized.
Lautenbach’s ideas were at first rejected, and they were implemented with complete success only after 1933. The most important objection against it was that the issuing of money by the state can cause an inflation which led to the complete depreciation of the Mark in 1923. It is unquestionable that at this time the Reichsbank issued as much money as it was necessary to fulfil the obligations of reparation. The amount of money issued this way significantly exceeded the capabilities of the German national economy. This economy could not produce the goods and services that could have covered the amount of money put in circulation. Hyperinflation was the consequence of this, due to which one trillion marks had to be paid for half a kilo of bread. This absurdity forced the Germans not to use the mark in circulation any more, since they had to carry a whole cart of money for a kilo of bread.

Does history repeat itself?

In 2009 we could already witness that due to the world crisis broken out in 2008 both in the US and in Great Britain money was issued to an extent as much as or even higher than in the German situation in 1923. Therefore, similar inflationary phenomena would have had to appear. But these phenomena did not occur. This implies that the German inflationary wave in 1923 had other reason than that of the state putting too much money in circulation with the note press.
The order of magnitude of the money issuing is the same. The effect however is markedly different. We can find the explanation to this in the writings of Hjalmar Schacht, the confidential man of the Wall Street ordered to Hitler (who was the president of the Reichsbank for a long time and an economic top minister as well.) Schacht published his work “The Magic of Money” in 1967. In this work he reveals such previously unknown facts which completely smash the interpretation forced to the world by the international financial community. It was actually the trans-national money cartel speculating on the depreciation of the mark that increased the inflation to an unimaginable extent in Germany after the World War I. The foreign investing financers were speculating with a huge amount of money to the value of the depreciating mark, using the speculative techniques of the stock market what we briefly call [in English] as “short-selling”.
The investors use the technique of short-selling when they count on the price decrease of a certain money or money substitute. According to this method, the speculator borrows the monetary assets and sells them being aware that later he has to buy these monetary assets back and has to give them back to their original owner. The speculator therefore calculates that the price will decrease and therefore he can put away the difference. The mass selling of the German mark with shorting made it possible that the privately owned banks submitted a huge amount of money to the speculators.
When the need for credit occurred, the huge amount of marks was issued by the banks from the air and then lent to the investor-speculators in exchange for the fact that they paid a real interest of a considerable extent to the banks for these credits. First the German central bank, the Reichsbank satisfied this financial need of the speculators. However, when the Reichsbank was no longer capable of satisfying the unlimitedly surging financial need with own issued mark, then the privately owned commercial banks took over the lending. The commercial banks were allowed to issue money from the air unrestrictedly and to lend that at a significant interest to the financial speculators.
The future of mankind depends on the earliest possible switch to the natural economic order.
I suggest neither optimism nor pessimism, because both of them make us be prone to passivity. We have to be completely active, because mankind has arrived at a crossroads. Those who see the situation hopeless should think of the fact that only for the sake of the hopeless are we given hope. Nur um der Hoffnungslosen willen ist uns die Hoffnung gegeben. Thank you for listening.

Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért előadássorozat

november 9, 2011

Honlapom minden kedves olvasójának!

Kedves Olvasó!

A 8-részes előadássorozat hatodik, hetedik és nyolcadik részére 2011. november 21-én, hétfőn, december 5-én, hétfőn és december 19-én, hétfőn délután 18 órai kezdettel a Magyarok Világszövetsége székházában, Budapest, V. kerület, Semmelweis utca 1-3 szám alatt kerül sor.

A hatodik előadás arról szól, hogyan működnek világszinten a pénzhelyettesítők és a helyi pénzek, miként lehetne a duális pénzrendszer kialakításával legalább részben visszaszerezni az elvesztett nemzeti vagyont.
A hetedik téma arról szól, hogy milyen a pénzügy világrendszer és Magyarország kapcsolata. Miként lehetne egy olyan pénzrendszert kialakítani, amelyben a termelőgazdaság elsőbbsége érvényesül a pénzügyi szektorral szemben. Választ keresünk arra, miért működne hatékonyabban kamatmechanizmus nélkül a pénzrendszer.
A nyolcadik téma arról szól, hogy miként alakulhat az emberiség és a magyar nemzet jövője a XXI. században. A tulajdont és a vagyont a természetes személy teljesítményéhez kell kapcsolni. Így helyre lehet állítani az univerzális erkölcs elsőbbségét a profittal szemben, és meg lehet erősíteni az üzleti etikát is.

Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk.

Tisztelettel és barátsággal,

Drábik János

Drábik János előadása 2011.09.11

október 31, 2011

Dr Drábik János a devizahitelről

október 21, 2011

következő oldal »

• » Blog archívum

• Kategóriák

  • Értesítések
  • Küzdelem a magyar nemzet megmaradásáért…
  • Nincs kategorizálva

• Legutóbbi bejegyzések

  • Kié a magyar állam?
  • Switching to the Natural Economic Order is the Future of Mankind
  • Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért előadássorozat
  • Drábik János előadása 2011.09.11
  • Dr Drábik János a devizahitelről
  • A közhatalom és a pénzhatalom egymásnak feszülve kormányozza Magyarországot
  • A pénzkartell lova döglött meg
  • A Kossuth téren 2011. szeptember 17-én elhangzott jubileumi beszéd
  • Tiltakozás a nevem használata miatt
  • Menjünk a fényre a Sötét Újkorból

• Archívum

  • 2012. március
  • 2011. november
  • 2011. október
  • 2011. szeptember
  • 2011. augusztus
  • 2011. június
  • 2011. április
  • 2010. június
  • 2010. április
  • 2010. február
  • 2010. január
  • 2009. március

• Feliratkozás

  • Legutóbbi bejegyzések
  • Hozzászólások